Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

CSALÁDI (KULTŰR)OTTHON

A NEMZETI INTÉZET UTÓDJA

Á közösség háza Rónafalun

Falu a város peremén, vagy inkább a város fölött? Egyik sem pontos 'meghatározás, hiszen a megyeszékhely központjától gépkocsival is közel félórányira levő Rónafalu közigazgatásilag maga is Salgótarjánhoz tartozik. Ügy mondják; peremkerület. Mindenesetre innen, a Medves hófoltos oldaláról a szem minduntalan az alant nyújtózó „másik” Salgótarjánra vetődik. Több száz méter szint- különbség.

Odalenn mintegy negyvenezren élnek, idefent kétszáz- harmincan. Idefent mindenki köszön egymásnak.

*

Hulitka Róbert Zagyvarónán száll fel az autóbuszra. Azóta lakik itt, mióta meghá-, zasodott, máskülönben rónai. Amikor „leköltözött”, sokan attól tartottak, hanyagolni fogja a házat. Ma már senki sem tart ettől. A tiszteletdíjas kultúrház-igazgató, ha lehet, még többet van az emberek között, mint korábban. Ehhez persze kellett az is, hogy felesége e téren is partnere legyen. Egyébként mindketten tanítanak, de a „tanár úr” a falubelieknek csak Robi. Ha nem tudnám róla, aligha árulná el, hogy azon kevés népművelők közé tartozik, akik elmúlt évi munkájuk alapján elnyerték „Az év igazgatója” címet. Most, hogy rákérdezek, siet megjegyezni: ezt a rónaiaknak köszönheti, mert neki könnyű dolga van...

*

—-. Isten bizony, nem tudták, hogy eljön! — mentegetőzik a népművelő, amikor a kúltúrház ajtaját nyitva találjuk. Zavara mögül azonban kiérezni némi büszkeséget: „Lám, most sem üres a ház!” Valóban nem. Asszonyok sü- rögnek a helyiségben, a falak mellé állított asztalokon pedig szemet gyönyörködtető, régi használati tárgyak tucatja.

— Egy múzeum is megirigyelhetné — szalad ki a számon, aztán elbizonytalanodom, hátha tényleg múzeumtól kölcsönzött az anyag. De

nem. Kadlót Lajosné rögvest felvilágosít, ezt mind a falubeliek adták kölcsön a kiállításra.

Nagy a nevetés, merthogy a kiállításra csak aztán gondoltak, mikor a tárgyak már megszaporodtak.

— Gyerekeink valami hely- történeti versenyre- neveztek be az iskolában. Űk kapták feladatul, hogy gyűjtsenek össze minél több régi használati tárgyat, helytörténeti emléket. Az első tíz darab még nehezen került elő a padlások mélyéről, de azután már senki sem akart adósa maradni a közösségnek. Mégis csak a mi gyerekeinkről van szó, miért ne segítsük őket! Hát — tárja szét karját Hajdara Emilné — ezzel az anyaggal már nemigen vallhatnak szégyent!

*

Kezemben a rónafalui művelődési ház társadalmi vezetőségének névsora. Tizenkilenc név, közöttük több azonos hangzású.

— Szegről-végről, majd az egész falu rokon. Ha aszerint állítottuk volna össze a vezetőség tagjait, hogy kinek a segítségére lehet számítani, ha a szükség megkívánja, tulajdonképpen a falu apraja- nagyját felvehettük volna a listára. Ezt komolyan mondom. Végül is a vezetőségbe azok kerültek, akiknek eleve adott a feladata — mondja a népművelő, és bizonyságul elém teszi az idei munkatervet. Minden program mellett ott áll a felelős neve. Foglalkozásukra nézve bányászok, segédmunkások, nyugdíjasok ... Mégis, mintha ez a parányi település tucatnyi népművelőt foglalkoztatna.

*

— Tudja, láttam, hogyan mennek el a fiatalok esténként a faluból. Én nem vagyok már éppen fiatal — het- venötödik évemet taposom —, de bosszantott no, vagy inkább szégyelltem, hogy a mi fiainknak nincs itt egy helyisége, ahol szórakozhatnának.

Négy egyszer, nem kétszer voltunk mi már az élen a

társadalmi munkában, jutalompénzt is kaptunk érte,' gondoltam, mi lenne, ha ezt a rogyadozó, használaton kívüli kúltúrház rendbehozatalára fordítanánk. Nem mondom, , kaptunk segítséget a népfronttól, meg másoktól is, de mi is tettünk érte annyit, hogy magunkénak érezzük. Hetvenkilencre kész lett / a ház. Most újra van mozi, és ma már sokallom is néha az idegeneket, akik a diszkókra idejönnek a környékről — idézi a múltat Kadlót Gábor, a, Hazafias Népfront helyi titkára. Persze, hogy ő is tagja a „kultúr” társadalmi vezetőségének. Nem mintha a faluban nagyon elkülönülnének a társadalmi tisztségek. Közösen állnak ki itt az emberek a jó ügy mellett, bármelyik testület szervezze azt. A rendezvényeket meg amúgy is mind a kultúrházban tartják.

Hanem az intézmény társadalmi vezetőségét most mégis csak nagy megtiszteltetés érte. Valamennyiüket kitüntették abból az alkalomból, hogy az elmúlt év munkája alapján elnyerték ..A közösség háza” művelődési mozgalom arany fokozatát.

Peremkerületi művelődési házak részére hirdette meg ezt a mozgalmat a megyei művelődési Központ. Az elbírálásnál azt mérlegelték, hogy az adott időszakban mennyire tudtak az intézmények közösséget gyűjteni maguk köré. Persze művelődési közösséget, amely rendszeresen él az intézmény kínálta kulturális lehetőségekkel. A rónaiak örömmel neveztek be. Csak a programok számát kellett szaporítaniuk, mert közösségnek közösség voltak ők eddig is;

Azért volt nagy öröm, mikor hírét vették, hogy odalenn Tarjánban is felfigyeltek rájuk. Hogy az övék lett az első, a peremkerületi intézmények közül. Pedig a rónafalui művelődési ház hivatalos neve mégcsak nem is klubkönyvtár, csuoán ,.Művelődési terem”. A közösség házának alanteri.ilete mindössze hetven négyzetméter ...

Pintér Károly

„Mindenki

a mi iskolánkra fog figyelni...”

Langyos Ipoly-parti szél fújdogál, jólesik a friss levegő. A gyerekeknek is, látszik rajtuk, hogy kedvvel forgatják a szerszámokat. Ki szemetet gereblyéz, mások a már megtisztított területen jókora gödröket ásnak.

Vastag Ferencet keresem, egy gereblyéző nagylány mutatja az irányt. Az a dzsekis, ősz hajú ember.

— Rákóczi-emlékparkot építünk. A gyerekek összesen százötven tát ültetnek el. száz nyírfát, ötven vöröstölgyet. Hogy még szebb legyen a park, száz cserjét is. — Ezt már Vastag Ferenc magyarázza, a balassagyarmati Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatója, útban a 150 éves iskola felé.

A megye legrégebbi iskolája ez, csak sokáig nem tudták a benne dolgozók. Két év előtt még az intézmény 75. évfordulójának megünneplésére készültek.

— Két év alatt hogy duplázódott meg az évek száma?

— A megye múzeumi szakembereinek köszönhetjük, hogy megtudtuk a valót. Egy emlékülésen az egyik referátum a gyarmati Nemzeti Intézetről szólt, ott tudtam meg, hogy a mi iskolánk az egykori Nemzeti Intézet utódja. — Iratokat, fényképeket mutat. lelkesen magyaráz Vastag Ferenc, aki azóta négy munkatársával megírta az iskola történetét. — Madách apja volt az egyik leglelkesebb támogatója a nemzeti érzés fel- ébresztésére, az anyanyelv ápolására szánt intézménynek, ami 1834-ben nagy ösz- szefogással, támogatással valósult meg.

A vaskos iratcsomóban lapozgatva feltárul a múlt, korszakról korszakra.

, De nemcsak a felnőttek előtt, mert nemcsak ők dolgoztak az iskola történetének megismerésén. Többek között Márton Móni és Zorván Zita nyolcadikosok is kitettek magukért.

— Mi riportokat készítettünk az iskola volt tanáraival és tanítványaival. Igazgató bácsinak megvoltak a nevek, címek.

— És mire voltatok kíváncsiak riportkészítés közben?

— Sok mindent kérdeztünk, köztük olyasmit, ami az adatgyűjtés miatt volt fontos, és ami minket érdekelt. Meglátogattuk például Benkó Béla

bácsit, aki 1938-ban kezdett tanítani az iskolában. Olyasmit mesélt a régi iskoláról, amit nem is gondoltunk volna. Én azon lepődtem meg, hogy milyenek voltak a régi gyerekek — magyarázza Móni.

— Milyenek?

— Hát... persze, lehet, hogy nem voltak mások, csak sokkal nagyobb volt a szigor, és kénytelenek voltak mások lenni...

Timúri tettekkel a 150 éves iskoláért — adták ki a jelszót a Rákóczi iskolában, s ma minden valamire való gyerek

— a képességei szerint jó tanulmányi munka után persze

— e jelszó jegyében tevékenykedik. Nemcsak a Rá- kóczi-parkban. Az iskola költözésekor is. Az iskola épületét a közelmúltban újították fel, addig a volt megyeházán folyt a tanítás. A visszakóltö- zés sok pénzbe és időbe került volna, ha gyerekek, tanárok, szülők össze nem fogtak volna.

— Péntek délután láttunk munkához, hétfő reggel megkezdtük a tanítást.

És akkor persze még hátravolt a felújítás utáni udvarrendezés. Üjabb lehetőség a timúri tettekre.

— Nagyon piszkos volt az Ipoly-part, sok munka van vele. De olyan jó lesz, ha elkészül. Hogy nőnek a fák..; — mondja Zita. És Móni?

— Mindenki szereti, ha ráfigyelnek. Most sokat dolgozunk az iskoláért, fárasztó. De májusban, amikor az iskolai ünnepség lesz, mindenki a mi iskolánkra fog figyelni.

A nyolcadikos lányoknak már közeleg a ballagás.

— Igen, és nagyon örülünk, hogy nem előbb ballagtunk el, hogy a 150. évfordulón még itt vagyunk. De úgyis visszajövünk.

— Hogy képzelitek?

— Ifivezetőként — válaszol Móni.

— Én úgy terveztem — veszi át a szót Zita —, hogy gimnáziumba jelentkezem, aztán tanárképző főiskolára, aztán pedig visszajövök ide ta-> nítani. — A lányok kételkedő mosolyt látnak, így Móni megerősíti barátnőjét.

— Ö biztos vissza fog ide jönni tanítani. Már nagyon régen elhatározta, és még senkinek nem sikerült lebeszélni. Pedig próbálták.

— Tetszik nekem a tanári pálya. És úgy szeretném itt megérni a kétszázadik évfordulót! És akkor majd .mesélek a gyerekeknek, „milyen volt most.”

Veszprémi Erzsébet

A világ leggazdagabb szénmedencéjét, a nyugat-szibériai Kuznyecki-medencét észak—déli irányban autóút szeli át. Ezen autózva falvakat ritkán látni, alig-alig tűnik föl régi faházak egy-egy csoportja az Ob felé igyekvő Tom folyó medencéjében. No- vokuznyeck és Kemerovo városok között körülbelül félúton épült Belovo városa. Történelmi nevezetessége, hogy ezen a helyen nyitották meg a Kuznyecki-medence első szénbányáját 1856-ban. De ez már régen nem létezik. Maga a város teljesen új, még ötvenéves sincs. Kiterjedt határában kitűnően gépesített bányák ontják a szenet, itt van a híres bacsarszki külszíni fejtés, középpontjába leereszkedve kicsit a holdon érzi magát az ember, míg fölötte fütyül a szél és tépde- si a magasan suhanó felhőket. A város határában egy óriási mesterséges víztároló partján hőerőmű épült, a hűtővíztárolót méltán becézik a helybeliek belövői tengernek. Hatalmas haltenyészetet is fönntart itt az üzem. A szén, a színesfémkohászat, a gépipar, a -villamos-, a rádiótechnikai, a könnyű- és az élelmiszeripar jelenti a város gazdasági alapját. Ä szibériai színesfémkohászat első üzeme, a cinkgyár 1931-ben itt kezdte meg működését.

Lev Zaharovics Filimonov, a városi pártbizottság első titkára külön is hangsúlyozza az élelmiszeripar jelentőséPalehi mesék Szibériában

gét. Büszkén említi, hogy az üzemek és a város nagy területet öntöz közösen, így zöldségből például már önellátóak. A „Kommunizmus zászlaja” című városi újság is erőteljes propagandát fejt ki az élelmiszerprogram érdekében, e munkája elismeréseként a lapot nemrég kiállították Moszkvában.

A 167 ezer lakosú Belovo kulturális életére is büszke. Nemcsak iskoláira, könyvtáraira, művelődési házaira, hanem például arra, hogy a Jenyiszej-parti város, Krasz- nojarszk képzőművészeti akadémiájának három legtehetségesebb hallgatója most éppen mind belövői fiú.

Egyébként. Krasznojarszk volt az a város, amely már korábban kezdeményezte a Tegyük Szibériát kultúrterü- letté mozgalmat, s ehhez a Kuznyecki-medence is csatlakozott. Belovo szintén szívesen látja vendégül az idelátogató művészeket, nevés zeneszerzőket, operaénekeseket, írókat, költőket. Többek között, már vendége volt a városnak Robert Rozsgyszt- venszkij is. Nem tudom, a gondolatok árnyalt megfogal12 NÓGRÁD — 1984. április 4., szerda

mazójaként, a kifinomult verstechnika mestereként, a felelősségvállalás, az 1961-ben született Rekviem írójaként ismert költő melyik verseit mondta el Belovóban. El- mondta-e például az Ember született című verset, amely a születés és az emberré válás csodájának nagyszerű megfogalmazása. Hiszen, amikor ember születik, már méltó arra, hogy fák dőljenek ki a hegyen és megszűnjön a mennydörgés, pedig ekkor még semmije sincs, nincstelen. Várja az anyatejet, a bölcsődalt, meg kell tanítani az ábécére, a futásra, a jóra, a munkára. Valamit azonban magának kell megtalálnia:

„De szerelmet

ne adjanak

neki,

leljen rá maga csak.

Szerelmet

a koldus

ha kap.

De 6 —.

nem koldus!”

Természetesen, a Kuznyecki-medence költői szintén a város vendégei közé tartoznak. Köztük, hogy csak néhányukat említsem, Jevge- nyij Buravljov, a kuznyecki föld hőseinek, kohóinak, aknatornyainak, történelmének megéneklője. aki azonban a szerelem pillanataiban észreveszi a hétköznapi csodát is, amint „egy kései darázs csenget a kék harangvirágban”.

Vagy Igor Kiszeljov, Altáj szülöttje, aki megkapó dalokat írt a tajgáról, észrevéve, hogy „mint a csend —, oly halk volt az esőcske”. Valen- tyin Mahalov rímekbe szőtt dalban énekli meg a kis orosz faluk hangulatát, a világ végén álló faházak csipkézett deszkaszálaival, a megkopott tornácon álló leánykával. Verseskötetei Kemerovóban láttak napvilágot, néhány versemet ő fordította oroszra 1974- ben. Többször járt Belovóban, nekem is emlegetik. Csakúgy, mint Gennagyij Jurovot, aki verset írt a szibériai csalogányokról, vagy Viktor Bajano- vot, a Tom folyó megének- lőjét.

De Belovónak nemcsak vendégei vannak. Talán kevésbé ismert, de tény, hogy, aki a palehi mesterek munkásságát akarja tanulmányozni, hovatovább ezt a nyugat-szibériai várost sem hagyhatja ki útvonalából.

Vlagyimir városán túl Ivanovo és Paleh neve ismerősen cseng az orosz népművészet kedvelői számára. De hogyan kapcsolódik ehhez Belovo, Szibéria közepén?

Mielőtt erre rátérnék, érdemes legalább röviden szólni a palehi művészet több évszázados történetéről. Nem túlzás azt állítani, hogy ennek az Ivanovo melletti községnek népművészeit az egész világon ismerik, főként a híres fekete lakkdobozok mesés festményeiről. De nem csak ezek a csodálatos dobozkák, hanem ma már a legkülönbözőbb dísztárgyak, „ékszerek” is ott csillognak-vil- lognak a Szovjetunió nemzetközi repülőtereinek üzleteiben, a városok ajándéktárgyakat kínáló boltjaiban. Legértékesebb darabjainak ára is szinte az ékszerekével vetekszik, s méltán.

Paleh község a XV. századtól az orosz ikonfestészet egyik központja volt, ahol a mesterség apáról fiúra szállt még a múlt században is. Palehi mesterek festették az orosz templomok százait. A papírmasé lakkdobozok miniatűr festésű díszítésére 1922- ben tértek át. Ennek is története van. Ügy mondják, Gorkij hallott Palehról. Elment oda, s javasolta, hogy ezután orosz mesék és legendák motívumait dolgozzák föl. Ezért nevezik az újabb korban Gorkijt Paleh atyjának.

A palehi népművészeti alkotásokon történelmi, irodalmi és mesetémák váltakoznak igen változatos gazdagságban, részletek az Ének Igor had járatáról című hősi énekből, a tatárjárás jelenetei és ismert orosz mesék — például a Kővirág — mozzanatai. De bármely téma jelenik is meg a műveken, valamennyi meseszerűvé válik, hiszen a mesterek az ősi orosz természet- és emberábrázolás hagyományából merítenek. Festékreceptjeiket maguk állítják elő, aranyozást és ezüstözést is alkalmaznak. Jelenleg másfél százan foglalkoznak lakkdo- bozfestéssel, s a községben 1935-től képzőművészeti iskola is működik.

A palehi népművészek freskókat is festenek. Ezek közül a legismertebbek közé tartoznak az ivanovói úttörőpalota freskói 1938-ból. De a moszkvai Kreml freskórestaurációit is ők végezték 1946- ban.

Műveiket a moszkvai Tretyakov Képtárban, a leningrá- di orosz múzeumban is őrzik. Tbilisziben, Krasznojarszkban murális alkotásaik tekinthetők meg. S Belovóban? A városi úttörőpalota a híres palehi mesterek freskósorozataival várja az érdeklődőket. A freskók 1979-től 1982-ig készültek. Több terem őrzi a palehi freskókat, amelyeken Gorkij, Puskin, Gajdar műveiből vett jelenetek tűnnek föl, például a Viharmadár, Ruszlán és Ludmilla, s több csodálatos Puskin-mese, köztük a Mese Szálfán cárról, meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról: „s hát, hol ég-víz összeér, hattyú bukdos, hófehér”. Külön élmény a mala- hitzöld szalon, amelynek falain a Malahit kincsesláda című uráli legenda elevenedik meg. Bazsov uráli mesemondó szellemében.

i. .... Joth Elemér J