Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-29 / 101. szám
Á népdaltól a kortárszenéig Portré Csengery Adriennéről Az idén kapta meg — a korábbi Liszt-díj mellé — az érdemes művészi kitüntetést. Dal- és operaénekesnő. Nem — több annál! A zene, szinte mindenfajta jó zene megszállott művelője és propagálóra. Énekművészeink között talán nincs még egy, akinek olyan sokféleképp töltené be életét a muzsika, mint Csengery Adrienneét. Szép színű, minden fekvésben kiegyenlített hangja talán Mozart zenéjének tolmácsolására a legalkalmasabb, de Csengery Adrienne éppoly stílusosan interpretálja a reneszánsz és a barokk irodalmat is, mint Donizettit, Schumannt és Brahmsot, vagy Alban Berg és Kurtág György zenéjét. A dekoratív megjelenés, a tűnődő, olykor befelé forduló, puha asszonyi tekintet éppúgy hozzátartozik egyéniségéhez, mint a kutató szenvedély, amellyel el tud mélyedni a népdalok, vagy a Händel-kan- táták világában. — Hogyan tudott az évek ‘torán állandó egyensúlyt tartani operaénekesi feladatai és más irányú zenei ambíció között? — kérdeztük a művésznőtől. — Ez sokáig a legnagyobb gondjaim egyike volt. Mert Igaz, hogy a kapott feladatokat is szívesen elvégeztem, dehát ezeken kívül még oly sok minden érdekelt már a konzervatóriumi és a főiskolai tanulmányaim alatt is, hogy emiatt gyakran nehezteltek rám a tanáraim. Mert egy operaénekes növendéknek, aki szigorúan a klasszikus repertoáron nevelkedik, nem az a dolga, hogy népdalt gyűjtsön, hogy régi zenét énekeljen, és barokk zenék szövegét fordítsa magyarra. PeCsengery Adrienne dig én akkoriban már elkísértem későbbi férjemet, Mol- dován Domokost egy-egy népdalgyűjtő útjára, és ugyanolyan intenzíven tanulmányoztam a régi magyar zenét. Sok mindent csináltam, amit akkor nem vártak tőlem, de mindez nem ment a tanulmányaim rovására, sőt: egyfajta teljes zenei élményt nyújtott számomra, amelyben az egyik érdeklődés segítette a másik jobb megértését és megvalósítását. — Ügy tudom, a modern zenéhez is a népdalok útján jutott el... — Ez rendkívül sajátos, de jellemző módon történt. Csángó népdalt énekeltem a rádióban, amelyre Mihály András felfigyelt, és megkért, hogy énekelném el egy hangversenyen Maros Rudolf Siratóját, ami persze már ízig-vérig kortársmuzsika. Ezzel kezdődött a korunk zenéje iránti nagy szerelmem, és végtelenül örülök, hogy ma már a műfaj egyik hivatott tolmá- csolójának tartanak. — Angol chansonetteket, olasz madrigálokat is énekel, és persze Mozartot, Donizettit az Operában, ahol felejthetetlen Lulut is alakított Álban Berg operájában, és énekel Mahler VIII. szimfóniájában az új lemezfelvételen, és megszólaltatja Kurtág György műveit... Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni? — Kétségtelen, hogy a pályám egyik legizgalmasabb kérdése, hogy miféle összefüggés van, lehet a magyar népdal, az Ómagyar Mária- siralom, Monteverdi, Mozart és Kurtág zenéje között. Dehát számomra e sokféle zene hiánytalan teljességet jelent, töretlen összetartozást. Ami jó zene, számomra teljesen mindegy, hogy mikor írták. Nem is hiszem, hogy létezik valamiféle zenei evolúció. Ami művészi értéket képvisel, azzal szívesen foglalkozom. Nagy részt elfogadták, hogy sokfélék az igényeim, így már nincs ellentét á feladataim és az ambícióim között. Természetes, hogy miközben az Operában Mozartot énekelek (aki a legkedvesebb maradt számomra), magam fordítom magyara, például készülő Haydn-lemezem borítójához a szöveget, s hogy nyáron Kur- tág-dalokat énekelek Angliában a bathi fesztiválon. És mivel egyik műfaj pihenteti a másikat, különösebb fáradtságot sem érzek, amiért sokat dolgozom. Szomory György Tőnköl Józsefi Talán nyergeit igáftt kóprftnák vagy «sah megvénült hólovak tehervagonok bolondul lámpa cserebogárhad dobogós hídon szalagos szekér az első érkezésben zeneszó jár inézzétek! msibék ugrálnak a zsomborból a rigókkal kotló pajták pünkösdirózsdHÍ kezdődik korareggelt ünnep az ágaktól megszabadított legelőn. a pálinkakunyhó kátrányos ajtaja előtt talán a rigókkal az énekesekkel bennem bennünk, Mcdgyessy Ferenc: Lapátoló fiú SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Százféle gyalulás „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal.” (József Attila) — Siket József a nevem, 1906-ban születtem Balassagyarmaton, szegény család volt a mienk, pedig apám vármegyei hajdúként szolgált, az ő neve volt Siket Tamás, szakmája az nem volt, tanult mestersége, a férfitestvére, az én nagybátyám meg paraszt- ember volt, mi aztán voltunk hárman testvérek, két fiú és egy lány, így voltunk. Apánk tulajdonképpen irodaszolga lett volna, az alapiskolái mind megvoltak, de külön ezt a hajdúságot nem kellett tanulni, az csak olyan valami volt, mint a segédmunkás, dolgozott az irattár környékén is, amit kellett az iratokkal tenni-venni azt tette, de hát így voltak dolgai, amik majdnem tisztviselői munkát jelentettek. Hát szegény család voltunk. Apám akkor kezdett lélegzetű, amikor én már fölszabadultam A hajdúnak főként katonaviseltnek kellett lenni. Apám végigharcolta a világháborút, volt katona nagyon is soká, tizenkettőben vonult be Besztercebányáról Boszniába. Hajdúként, a vármegye szolgálatában aztán kék színű egyenruhájuk volt, a megye színével, sárga zsinórzattal, a lábbelijük meg csizma volt. Tizennyolc-húsz koronát kaptak havonta. Keveset. — Én nem akartam aztán asztalos lenni. Ügy kerültem bele, hogy nem volt máshol hely. Kereskedő szerettem volna lenni inkább, mint akármi más. Fűszeres. De hát nem lehetett. Akkoriban csak magánkereskedők voltak itt is, nálunk a városban, és azok, ha akarták felvették az embert, ha nem, hát nem vették fel. Próbálkoztam aztán mindenütt, hentesnek is elmentem volna, de az se ment. Kilencszázhúszban volt ez az egész dolog az én elhelyezkedésemmel, akkoriban pedig voltak Gyarmaton jó és híres kereskedők, akikhez szívesen állt be a legényember Ilyen volt például a Hegyi Gyula, itt volt az üzlete a vasútnál, ahol most a fényképészüzlet van, éppen ott. Az egy híres cse- megés volt azért, mert minden kapható volt nála, a valódi liptói túrótól kezdve minden. Oda hiába mentem, de az öcsémet aztán felvette, de a végén szabó lett mégis, a kátéesz vezetője volt jóval később. A legények azért is akartak kereskedők lenni, segédek. mert itt akkoriban az volt a legelterjedtebb szakma. Rengeteg jó tulajdonos volt, akik értették a dolgukat, de csak olyan maradhatott meg, aki értette a kereskedést. Nekem azért tetszett a kereskedőszakma, mert ott tisztán lehetett dolgozni és bírtam volna, péknek, annak felvettek volna, de annak nem mentem. — Iskolába mi, fde jártunk a nemzetibej amelyik már most vagy százötven éves, ott jártuk ki a hatot, ott tanított az Erdélyi József, meg annak az apósa, az volt az igazgató. Aztán a Varga, meg az Erdélyi Sarolta, még most is él, kilencvenen felül van. Elég nagy iskola volt, hat osztály volt. A szüleim aztán nem nagyon szóltak bele, hogy mi legyen belőlem. Az öcsém úgy lett szabó, hogy a sógorom a Tátrai Ödön volt, ő vette magához inasnak. Aztán mégsem nála szabadult, hanem Polgár Barnánál. Ügy kerültem aztán az én mesteremhez műbútorasztalosnak, hogy az apám végül is elintézte-, amikor látszott már, hogy a kereskedés nem megy sehogy. Párszor ott is hagytam, de hát mit csináljak, a vége mégis ez lett, nem más. Az üzlete a főutcán volt, ott most eme" letes házak állnak, ott volt műhelye a Balia Józsefnek, vele, amikor először találkoztunk, nagyon kedves volt, de később is aa életemben sok bajom volt vele. Mert amikor fölszabadultam, akkor sem engedett el, viszont nem tudtunk kijönni mi ketten sehogy sem. Mindig elrontott valamit és aa én nyakamba varrta, mert én aztán nála felszabadultam, de se rajzot nem tanultam nála se semmit. Semmit sem tanultam tőle, mert bújt vele. Úgyhogy én Pestre kerültem aztán és ott egy rendes ember művezetőtől tanultam meg segédként a rajzot, meg minden mást is, a szakma csinját-bin- ját, ahogy kellett volna a Baliánál. De ő csak megtanított gyalulni és fűrészelni és készen van. Megtanultam ott stészba vágni meg aztán a gyalulást is, az is százféle, méretre kell mindent csinálni a fával. Négyen- öten voltunk inasok, voltak közöttünk barátok, de voltak komiszak is. Volt egy nagy lapaj is, azzal összeverekedtem egyszer, letettem, de csak úgy, hogy ő megbotlott a gyalupad lábában. Gonosz volt, mert másnap utánam hajította a vésőt úgy, hogy be- leállt az oldalamba, a mester el is küldte „nem tartok gyilkost a műhelyemben”, így én lettem a legidősebb inas, a többieket i* én tanítottam mindenre, fát vágni, takarítani, ami nem volt egyszerű, mert a Bállá olyan ravasz mester volt, hogy a forgácsba dugta a legértékesebb szerszámokat, és ha nem találtuk meg, vagy összevert, vagy meg kellett fizetni az árát. — De, hogy aztán 6 milyen mester voW! Kifelejtett rajzokat elég gyakran. Ablakot csináltunk például egy építésznek, az aztán sokat jártatta is a száját. A mester mondta, hogy „te Jóska, te rajzold a rámákat, majd én rajzolom a tokot...”, mondtam neki mindjárt, hogy az nem lesz úgy jó, „miért, te talán azt hiszed, hogy én elrontom?”. Na, hát az lett a vége, hogy a tok kéttenyérnyi. vei nagyobb lett, legalább próbálni engedte volna, de nem, nem hagyta, JdJA. e£ü új sa: géd, annak mondta aztán, hogy pásszitsa be; gondban volt az is akkor egy időre. Akkor megint, ugyanazon a munkán, elfelejtette a redőnytokot felszerelni, beépítette az ablakot, „Jóska, gyerek, kimegyünk és feltesz- szük”. Mondtam neki, így nem lehet, ki kell bontani, „dehogynem, hozod a szerszámot és kívülről megcsináljuk”, hát persze, nem lehetett megcsinálni, úgyhogy majdnem összeverekedtünk. Már mint segéd voltam akkori de hát hadirokkant volt, még kocsmája is volt a Hunyadi utca sarkán, asztalos is volt meg kocsmáros is. Neki könnyű volt, mert voltunk megbízható emberek a műhelyben. Aztán csináltunk mi bútorokat is, a kór-i házat mi rendeztük be az egészet, ablak, ajtó, bútorok, mindent mi csináltunk. Mi bútorban esetleg csak kazettát, ha csináltunk,1 voltak megrendelők például a doktor Iványi Nándor ügyvéd, neki mindent csináltunk; szobabútort, fürdőszobabútort, minden mást is. Mi mázoltuk a bútorokat, csak akkor volt két-három mázoló, ha nagyobb munkát vállaltunk. Inasnak aztán nem volt semmi fizetése, se ellátás, se ruha, semmi, ingyén munkás volt. Ipari iskolába oda jártunk, ahol most is van, a Kapos tanított meg a másik Varga, meg egy romániai bolond ember, az mindig verekedett. Huszonhatban aztán Pestre mentem; magamtól, előtte sem voltam soha, felmentem a vonattal munkát keresni. Ott aztán a szakszervezet mindjárt közbeszólt, csak tagok kaphattak munkát. Pedig kiöltöztem ün" neplőbe rendesen, úgy mentem be a bútorgyárba, vagyis a nagy üzletbe a Csarnok té* ren volt ez, bementem aztán, jött is azonnal a főnök, egy hórihorgas úriember „tessék parancsolni” így fogadott, de amikor mondtam, hogy én tanulmány céljából akarok elhelyezkedni, az asszony mindjárt rávágta: „Simon, nem lehet felvenni embert, a gyár tele van...”. De én ezt nem tudtam, hogy ezek ketten, a férj és a feleség, ellenkeznek egymással. Így a tulajdonos már csak azért is azt csinálta, amit akart, vette a munkakönyvemet és mentem a Lónyai utca 26. alá, a gyárba rendes időben. De ő nem jött, már kilenc óra volt, mondtam, én már hétkor itt voltam, „ja, jár a fizetés fél napra is, ha egész nap nem jövök, akkor egész napra járt volna”. Ott aztán sokat tanultam. Műbútorban a furnéros dolgok, az igényesebb^ háromréteges dolgokat csináltuk, ezeket szo- rítóval ragasztottuk egymáshoz, soknak nem ment ez soha az életben, akárhogy akarták is. Ott, a Lónyai utcában, rajzolni tanultam aztán leginkább. Először táblát kellett csinálni. Egy hosszú deszkát szépen meggyalulni, arra rárajzolja a méreteket és aztán azok után kell dolgozni méret és típus szerint. Kiválasztani az anyagot, leszahni a hozzávalókat és amilyen típusra rendelték, olyanra kellett csinálni. Ott két és fél évet dolgoztam elég jó keresettel. A Ráday utcában laktam albérletben, ott hét pengőt fizettem egy hétre, a fizetés harmincöt pengő volt, nem volt rossz éppen. Munka végével aztán, sajnos, sokat voltunk kocsmában, a törzshelyünk a Kálvária téren volt, egy jó kis vendéglő, oda csak ilyen magamfajta járt. De azért jártunk moziba is, színházba is, öltöztünk is szépen, csináltatott ruhában jártunk, széles fazon, kemény gallér, sinai nyakkendő, széles karimájú kalap és botot is használtunk sétára. Voltak aztán jó barátok, ott vártak már a műhelynél. A Pa-- lotás és a Vasas nevű szaktársaimmal voltunk jóbarátságban. Azért voltak jóbarátokj mert mi nem szidtuk egymást, ha valami nem sikerült. Igyekeztünk kijavítani. Aztán adócsalásért azt a gyárat be kellett zárni, a munkások zúgolódtak és kötelezték is, hogy, újra kezdjen. De én aztán elmentem Amerikába a külügyminiszteri engedéllyel, akt kor nem volt hadkötelezettség, de aztán harminckettőben, amikor haza kellett jönni, már nem mehettem vissza. Genováig vonattal mentem, a pénzt összeraktam még Pesten és Genovától hajóval sokan mentünk akkor; de később még többen, Huszonkilenc január hetedikén indultunk, az út huszonnégy nap volt, elég jól biirtam. A husznnégyezer ton-j nás Túllő volt az a hajó, huszonnégy fonbí ba került a jegy, körülbelül olyan ezerhárom^ száz pengő, azon vehettem volna legalább! öt öltöny jó ruhát, meg sok mindent még; egy öltöny ruha száz pengő volt. Dakarban először láttam négert, és nem akartam elhinni, hogy fekete, végighúztam az újjara a bőrén, olyan dühbe jött, majd nekem esett*! Montevideóban aztán olyan volt mindenj mint egy fekete romváros, teteje egyik háznak sem volt, lapos tetejű házat és koszod várost akkor láttam először Hamar megtanultam elég jól beszélni, már a negyedik héten magam mentem munkát keresni, de előtte is dolgoztam egy magyarnál, az nagyon kizsákmányolt. Elkerültem aztán egy helybelihez, úgy, hogy asztalosgépek zúgását hallottam és fül után találtam meg. Az a főnök mindjárt felvett, volt ott egy nagy halom anyag, bútoralkatrész, arra rámutatott, hogy mik azok, mondtam hogy szekrények, mindjárt felvett, jól fizetett. Nagyok megkedvelt. Haza kellett jönni. Amikor elmentem hazulról elsüllyedt egy hajó, aa anyámnak tévesen mondták, hogy belefullad*' tam a tengerbe. Hiába volt aztán mindert helyesbítés, képet is küldtem, csak nerrt hitte »1. így hazajöttem megmutatni magam.' Saját műhely ás gyár tizennégy évig. Eg jött aaután.
