Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-29 / 101. szám
Beszéljük meg 1 Színházat csinálni jó! Hinne Gyula rajzai Olvasótábor felnőtteknek Tizenkét esztendeje a Ha- *aiias Népfront támogatásával, a Művelődési Minisztérium anyagi hozzájárulásával évről évre olvasótáborokat szerveznek országszerte. Az olvasótáborok több mint egy évtizednyi múltjukkal bizonyították, hogy jelentős mértékű szellemi erőt képesek egyesíteni, illetve mozgósítani. Nemcsak literátorok, hanem művészek, pedagógusok, könyvtárosok, tudósok, szóval többségében „megszállott” emberek karolták fel a táborok ügyét, szolgálva ezzel az Olyasó népért mozgalmat és segítve, hogy egyik legdinamikusabb hajtásává váljék. . Természetesen nem volt minden tábor elképzelt kívánalmaknak megfelelő színvonalú. A jó táborokban — ahol egyfajta értelmi-lelki terápia érvényesülhet — a könyvtárosok, a pedagógusok, sőt a szocialista brigádtagok, az ipari, munkások úgy érezhették, hogy olyan szellemi törekvés részesei, amelynek hozamával — ha jól gazdálkodnak — mentalitásuk, magatartásuk, kulturáltságuk tartalmasabbá válhat. A jó olvasótábor természetesen nem csodaszer. Nem helyettesítheti 10—14 napos együttlét sem az iskolát, sem a könyvtárat vagy éppen az otthoni légkört. De sajátságos módon és speciális eszközeivel, módszereivel szerepet játszhat abban, hogy az emberi közösségekben itt-ott egészséges erjedés, szellemi pezsdülés induljon meg. Az olvasótábori szellemi műhelyek elmélyültebb, okosabb gondolkodásra késztethetnek. Az idén mintegy másfél száz olvasótáborba majdnem tízezer 10—18 éves fiatal, általános iskolás, középiskolai tanuló, ifjú szakmunkásjelölt indul útnak, hogy a gondtalan nyári időtöltés helyett talán éppen magyarságunk gyökereivel, vagy nyelvünk kifejező erejének gazdagságával, vagy önismeretünk meghatározó tényezőivel ismerkedjék. Figyelmünket azonban fordítsuk arra a mindössze talán tucatnyi felnőtt-táborra, ahol majdani községi könyvtárosok, gyermekkönyvtárosok, napközi otthonban tevékenykedő pedagógusok és — szocialista brigádok képviseletében — üzemi munkások, termelőszövetkezeti dolgozók alkothatnak művelődő közösséget. Az utóbbiak azért hagyják ott néhány naprá munkahelyüket, hogy hozzájárulhassanak szellemi, lelki, s közösségi készségük kibontakoztatásához, fejlesztésének gyakorlatához. Ehhez szükségesek a megfelelő eszközök, a könyvek, a különféle közösségteremtő, képességfejlesztő foglalkozások, beszélgetések, viták, eszmecserék és természetesen — játékok is. A vállalt cél teljesítése nem szerény jelentőségű, jó lenne tudni, hogy ezzel nemcsak a táborok szervezői, résztvevői vannak tisztában, hanem mindazok, akik hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a felnőttek tábori jelenlétét egyúttal szakmai továbbképzésnek is tekintsék. A tudásnak, a műveltségnek, az olvasás szükségességének tekintélye — úgy tűnik, az utóbbi időben — veszélyben van. Az alkotó, gondolkodó munkaerőre pedig minden munkahelynek szüksége van. Ma már nem lehet helye annak a nézetnek, hogy csak a gazdasági követelményeknek tegyünk eleget, a művelődés másodlagos. Akkor tudunk csak a társadalom fejlődéséért korszerű gondolkodással tenni, ha a munka és a kultúra egységét tudjuk megteremteni magatartásunkban, életmódunkban. Az igazi olvasótábor ezeknek a szándékoknak az elősegítéséért, támogatásáért van, az emberért. Speciális katalizátorszerep vár a beszélgetések, a kiscsoportos foglalkozások során az előadókra, a táborozókra. Érdemes nagyobb figyelmet szentelni és egyetértőén támogatni az olvasótáborok munkáját. Németh László szava tegyen akár az olvasótábori munka mottója is: „... a műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete. Az a műveltség, amely csak műveltség, meddő és fonnya- tag”. M. L Színházat csinálni jó. Játék-öröm — önkifejezés! Tükörtartás, katarzisélmény, megrendítés másfelől, a remélt néző oldaláról, s ha ez is sikerül valamiképp, a színész, a rendező már nem élt hiába. Esélyt teremtettünk hatni másokra, érzelmeket, ellen- érzelmeket csiholtunk, hogy igazunkat, sérelmünket, vágyunkat élmény szintjen adjuk tovább, emberekben alakítottunk állásfoglalást, azonosulást, elutasítást. így lehet, így nem lehet — élni, dolgozni, szeretni, jövőt csinálni, világot megváltani. Nagy szavak vélheti bárki, aki a színjátszásról eddig megjelent vitacikkeket olvasta. En vállalom a nagy szavakat, a vagy ambíciókat. Nagy szándékok, világforgató akarás nélkül nem születik érték, jelentős műsor a színpad világában sem. S mindez nem is amatőr- ség, profizmus kérdése! A hivatásos kőszínházi előadások rémítő unalma, érdektelensége, — ha klasszikust játszanak, ha modernet — úgy-amúgy lehet végletes leegyszerűsítéssel ezt itt most rosszul képzelték el, rosszul találkoztatták 1984 nézőjével. Mert a színház az itt és most ügye, itt reménytelen vállalkozás a holnaphoz fellebbezni, hiszen a függöny hamarosan legördül... Aztán a tehel- ségtelenség, a tévedések nyomában ott van a hétköznapok középszerűsége, a majdnem-színház, a majd- nem-siker, az udvarias taps. Az amatőrök természetesen a legkevésbé sem számíthatnak a kőszínházakban oly jellemző, elnéző, udvarias megbocsátó jelenlétre, amelynek az az alapja, pszichológiája, hogy 30— 40—50—300 forintért jegyet váltottam, mint körülöttem mások is sok százan, tehát úgy kell viselkednem, mint egy jégyyáltó nézőnek, türelemmel ki kell várnom a székemen, hogy egyszer majd csak történik valami, amire érdemes odafigyelni, elmosolyodni, legalább, ha azok ott túl a rivaldán mulattatni akarnak, és ameny- nyiben mégsem jön össze semmi emberi hang, tapsolni akkor is kell, hiszen tapsol mindenki a végén. (Ritka kivételként egy-egy bukás mögött rendszerint jelentős erejű ellenszervezkedés feltételezhető). Az amatőrök sorsa egyértelmű siker, vagy az egyértelmű bukás. Ha tetszik, amit játszunk, még összejön 10—20, vagy akár 50 előadás, ha nyilvánvaló a kudarc, már a második előadás is nehezen képzelhető el, a kutya sem kíváncsi a félig létező mozgalom erőlködésére. Sarokba szorítanának a vitapartnereim, ha azt mondanák, akkor hát sorjázzam a sikereket! Mert hiszen ki emlékszik egy mágocsi Mockimpoll úrra, vagy egy balassagyarmati Poloska-előadásra, a tiszafüredi görgős eke történetre, vagy a vanyarci szlovák népi játékra, ki emlékszik egy hajdan volt Micimackó-előadásra, egy tegnapi Rózewiczre, egy karancslapujtői Petőfire? Senki. A vitázók többsége, sem az olvasók java része sem látta ezeket az előadásokat, amelyekre pedig ez a nem létező mozgalom olyan büszke, mint mondjuk a mai Nemzeti Színház 350 Mózes-előadásra. Szóval, arról beszélek, igen magasra kell tenni a mércét, ha valaki közönséget akar a játékának. Ehhez hit kell! Petőfi, József Attila hite, vagy azé a Karinthy Ferencé, aki a minap egy késő esti tévéinterjúban arról beszélt milyen fontos számára ebben az irracionális, bűvészkedő mai irodalmi-művészeti közéletben, ha a valóság, az „ember” válaszol vissza egyszerűen az írónak, akár 1—2 ember szól vissza: uram, elvtársam, amiről maga beszél, az az én gondom is, azon én is töprengek, s olyasmire jutottam, amit maga is megírt... Szóval, a hatás nagyságrendje igen változó lehet, de a mércénk, akkor is csak a maximum lehet, ha van, aki önmérsékletre int, ha veszélyesnek tartja a mozgalom önhittségét a közönséggel remélt nagy randevúban. Mi ez a maximum? Hat az én személyes színészi, rendezői mondanivalóm, amelyért érdemes fájdalmas kalandokba keveredni, ilyen-olyan írói, költői anyagokkal bíbelődni, amely talán alkalmas lehet a mondandóm tolmácsolására. Meglepő számomra, hogy a jelen sikeres nógrádi amatőr rendezői, Pataki László, Molnár Ernő nem mondják el ebben a vitában, mi van az ő sikereik mögött? Talán túlzott szerénység miatt hallgatnak? Aligha. Más gondjaik vannak: a műhely, amelyet összehoztak alkalmassá tehető akár egeszen nagy feladatokra is, de hogyan kéne csinálni járatlan úton? Hogyan születhetne az üveggyár mellett, a főiskolán, vagy a szakszervezeti továbbképző intézet pódiumán rendszeresen .játszó a matőr színház, amely a gyerekközönség mellett megpróbál felnőtteket, munkásokat, értelmiségieket is szórakoztatni, nevelni. Abban van igaza pusztán a mozgalmat tagadó vitapartnereknek, hogy sajtóban vitatkozni, nyilvánosságot mozgatni csak viszonylag jelentős kérdésekről szabad, bagatell, jelenségléptékű apróságokról semmiképp sem az újságban, de egy-egy intézmény igazgatói irodájában kell vitatkozni. Hogy fűtött-e a próbaterem, tűrik-e a rendezői követelményeinket az újoncok a csoportban, hogy ki festi a következő bemutató díszletdrapériáit — ez nem a közönségre tartozik, még a szakmára is alig, ezek elemi munkaszervezési problémák, amelyek megoldása helyett valóban aligha érdemes hatáslehetőségről vitázni azoknak, akik ilyen gondokon sem tudnak túljutni. Színházat csinálni jó —• mondom változatlanul, de nem muszáj színházat csinálni ott, ahol erre nem létezik lehetőség. Mozgalom van, lesz akkor is, ha nem nyolcvan, csak mondjuk tucatnyi csoport dolgozik Nógrád megyében azzal az irreális helyzetértékeléssel, hogy csak azért is megmondom véleményem, a világról csak azért is közönséget nevelek ehhez a tiszta színpadi beszédhez. S hogy kortársi irodalommal vagy klasszikus szerző művével, hogy komédiával, kabaréval vagy görög sorstragédiával? Es mindig attól függ, itt most mi a fontos! De az bizonyos, hogy a színjátszóknál« nem szabad olyan irodalmat ajánlani pódiumra, színpadra, amelyet (sajnos) még olvasni is alig olvas valaki, hiszen éppen születőben van Nógrád irodalmi élete. Természetesen a propagandaszerepre ez a mozgalom mindig is vállalkozott, ma is vállalkozik, népszerűsíteni tudja egy tájegység irodalmi kísérleteit. De a színház, a színjátszás nem itt kezdődik... Erdős István Vállalkozókra várva K ét évtizedes helyi kulturális politikai gyakorlat következményeként alakult úgy, hogy Nógrád megye művészeti élete képző- és iparművészet központú. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy e két évtizedben — élve a masszív anyagi és erkölcsi támogatás lehetőségével — országosan, sőt nemzetközileg ismert képzőművészek bontakoztathatták ki tehetségüket, hozhatták létre életművük javát. Az ország egyik legkisebb megyéjében napjainkban is 22 képző- és iparművész tagja a Művészeti Alapnak, s nyolcán szövetségi tagsággal is rendelkeznek. Ez a permanens figyelem és helyi áldozatvállalás tette lehetővé azt is, hogy Nógrád bizonyos értelemben országos kitekintést nyújtó kiállításokkal rendelkezik, így a salgótarjáni tavaszi tárlattal, a szabadtéri szoborkiállítással, az országos rajzbiennáléval, továbbá ugyancsak ebben a városban több, mint egy évtizede nemzetközi művésztelep működik. Igen jelentős összegeket költött a megye köztéri, murális alkotásokra is. Mindez a megye szellemi és művészeti életében jelentős eredményeket hozott, annak ellenére, hogy ugyanakkor viszont egészségtelen egyoldalúságokat is plasztikusan felszínre vetett és felszínen tartott az irodalmi és a zenei élet kárára. A szemléletváltozás csak az utóbbi években következett be, s ez távlatilag mindenképpen reményt nyújt arra, hogy a helyi művészeti életben egészségesebb arányok alakuljanak ki, amelyek állandósulása értékteremtő lehet az irodalmi és a zenei életben is. Bár a képző- és iparművészeti mecenatúra a nehéz gaz. dasági helyzetben is folyamatosan működik, javítja a művészek élet- és munkakörülményeit, ha szerényebben is, de előbbre lép a művészeti alkotások vásárlásában, a hivatásos képző- és iparművészek számához képest a tanácsok százezrekre rúgó éves vásárlási és művészeti beruházási kerete szűknek bizonyul. Pedig a gazdasági egységek, a társadalmi szervek és az intézmények is változatlanul gyakorolják a jól megszervezett mecenatúrát e művészeti ágban. Ugyanakkor éremes azt is megjegyezni, hogy a ^szükséges elvi orientálás eszközeként alkalmazott anyagi és erkölcsi elismerés bizonyos nem kívánatos jelenségeket is felszínre hozott. Eredményesen működött a tekintetben, hogy a műra vészetpolititoai elveknek megfelelően segítette elő és értékelte az elkötelezett, magas esztétikai színvonalat jelentő műveket. Erről természetesen a jövőben sem mondhat le, sőt, mind az irányításban, mind az elvi orientálásban a továbbra is rendelkezésre álló eszközöket még konzekvensebben kívánja alkalmazni. Föl kell figyelni azonban arra a jelenségre, hogy a közönség a kiállítások nagy száma ellenére bizonyos értelemben csaknem teljesen kirekesztődött nemcsak a vásárlásokból, a közvetlenebb művészetpártolás egyéb lehetőségeiből hanem — ami ennél is fontosabb végső soron az értékorientációból. Tehát nemcsak az állami mecenatúra rendelkezésére álló anyagiak szűkösebbé válása sürgeti a támogatás új formáinak megteremtését, hanem a nagyközönség fokozottabb bevonása — akár vásárlásain keresztül is — az értékorientációba. S ez még akkor is indokolt kívánság, ha tudjuk, a vizuális kultúra jelenlegi szintjén még előfordulhatnak értékzavarok. Ezt a kockázatot — végső soron mégis egy fajta megmérettetés kockázatát — azonban vállalni érdemes, s hosszabb távon mindenképpen tanulságos is, mind a közönségnek, mind pedig a képző- és iparművészeknek. Helyesen ismerte ezt föl a Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztálya, amely keresve a mecenatúra újabb lehetőségeit, még tavaly javaslatot dolgozott ki a művészeti alkotások készítésének és árusításának kisvállalkozás formájában történő helyi elősegítésére. A javaslatot — vitaanyagként — több, mint fél éve bocsátotta a megyei művészeti tanács elé. E szerint: a vállalkozás célja az, hogy a megyében élő művészek számára lehetőséget teremtsen műveik árusítására, némely esetben előállítására. Továbbá, a vásárló közönségnek módja legyen a helyszíni vásárlásokon kívül megrendelések adására a művészeknek, vagy alkotó közösségeknek. A vállalkozás hozzájárulhat ahhoz, hogy ünnepi alkalmakra (családi, társadalmi stb.) esztétikus, művészi igénnyel tervezett és magas színvonalon előállított kisebb sorozatú nyomdai anyagokat, plaketteket rendelhessenek és vásárolhassanak az emberek. S lehetőség ez arra is, hogy az egyedi, nagy értékű műalkotásokon kívül, kisebb értékű sokszorosított, de ugyanakkor színvonalas tárgyakat, alkotásokat is vásárolhasson a közönség anyagi lehetőségeinek megfelelően, Ennek érdekében javasolják, hogy a művészek alkossa* nak társulást, amelyben a közös célra irányuló tevékenység ellátása érdekében a szükséges anyagi eszközöket közös rendelkezésre bocsátják. A vállalkozás alapvetően a tagok által közös tulajdonba, illetve közös használatra bocsátott eszközökkel gazdálkodik. A művelődésügyi osztály intézményeivel közösen támogat egy ilyen célra alakuló vállalkozást. A társulás a jelenlegi jogszabályok szerint négy típusból választhat formát: művészi alkotóközösség (csak alaptagok lehetnek tagjai), értékesítő gazdasági munkaközösség (csupán forgalmazási joggal rendelkezik,) értékesítési polgárjogi társaság (jogi személy is tagja lehet), kisszövetkezet (legalább 15 tagjának kell lennie.) Jogilag tisztázandó, hogy ezek közül melyiket valósítsák meg. A társulás részvényesi alapokon nyugodna, a tőkét három forrásból teremtenék elő: a művelődésügyi osztály támogatása, az intézmények anyagi, technikai feltételeinek közös használatba bocsátása, s a művészek által befizetett összeg. Ez a tervezet, amelynek itt természetesen csupán néhány lényegesebb részét említettük még nem végleges, több tisztázandó pontja van. Tény viszont, hogy a művészeti mecenatúra egyik újabb lehetőségét jelentheti, sőt olyan új köz- művelődési forma lehet, amely a művészetpártoláson kívül az esztétikai kultúra fejlesztésének egyik eszköze lehet. E gyik fő kérdés, hogy akarják-e a művészek, vagy sem? Erre még fél év eltelte után sem lehet egyértelmű választ adni. Többen hangoztatták, hogy okos gondolatról van szó, de próbát kellene tenni: van-e rá igény,' vagy nincs? Éppen ezért Salgótarjánban karácsony előtt rendezett egy képzőművészeti vásárt a megyei-városi művelődési központ. Lévén első ilyen kezdeményezés, ennek si-' kere egyelőre nem volt egyértelmű, azonban ebből végső következtetést levonni nem érdemes. Ehelyett inkább arra lehetne törekedni, hogy a még függőben lévő kérdéseket mielőbb tisztázzák, s mindenekelőtt a művészek is fokozottabban magukénak érezzék ezt az újabb lehetőséget. Ehhea persze bizonyos kockázatot nekik is vállalniuk kellene, de ehhez az elmúlt évtizedekben kétségkívül nem szoktak hozzá. Enélkül azonban — miként az élet más szféráiban — siker nincs. Az érintett szervek és a művészek összefogása hozhatja meg az eredményt. S ezért érdemes volna a jelenleginél kicsivel több érdeklődést tanúsítani ezen újabb lehetőség iránt. — tóth e. — NÓGRÁD — 1984. április 30., hétfő 9
