Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-29 / 101. szám
HATVANÖT ÉVE TÖRTÉNT Hevesi Gyula Salgótarjánban" A tanacskoztarsasag védelmére a kormányzótanács határozatot hozott 1919. április vegén, hogy a népbiztosok egy része menjen vidékre. Ennek a határozatnak három célja volt: a legíontosabb frontszakaszokon személyesen segítsék a védelem megszervezését, segítsék a vidéki ta- nácsszerveket az új feladatkörük megismerésében és ellátásában, közvetlen kapcsolatot biztosítsanak a tanács- kormány és a vidék között. Salgótarjánba — a Tanács- köztársaság egész léte és fennmaradása szempontjából is rendkívül fontos településre — a tanácskormány Hevesi Gyulát, a szociális termelés népbiztosát küldte. Budapest gyárai és erőművei —, amelyek túlnyomóan salgótarjáni szénnel tüzeltek — a szénme- dence termelésétől függtek. Ez volt a Tanácsköztársaság területén megmaradt legjelentősebb bányavidékek egyike, amelynek pótolnia kellett a főváros számára a megszállott területen levő pécsi és erdélyi szénbányák termelését is. Nem volt elhanyagolható fontosságú a szénbányák mellett a salgótarjáni acélárugyár sem, amely főleg mező- gazdasági szerszámokat, kisebb gépeket készített. Termelése fontos volt a faiuval való árucsere, a parasztság munkájának biztosítása érdekében. Hevesi Gyula Salgótarjánba érkezve tájékozódott a helyi viszonyokról, megbeszélést folytatott a tanács és a szak. szervezet vezetőivel, akik egyben a helyi egyesült pártszervezet vezetőségi tagjai is voltak. Tájékozódásának eredményére a következőképpen emlékezik vissza: „A bányászok közt jó és lelkes volt a hangulat. Nekik sokat adott a diktatúra anyagiakban is —, de főképpen azzal, hogy megszüntette az embertelen és megalázó bánásmódot, melyben eddig részük volt — a bányák dolgozóit ugyanis a kizsákmányolás és katonai elnyomás sokkal jobban sújtotta, mint a munkások egyéb kategóriáit. Néni felejtették el a gyalázatos vérengzéseket, a hosszú statáriumot, amelyben még a •Hevesi Gyula: Egy mérnök a forradalomban című könyve alapján. Károlyi »demokrácia« idején is részük volt. Pártunknak itt erős gyökerei voltak és mind a tanácsban, mind a bányászszakszervezet vezetőségében is sok harcos kommunista akadt. Rosszabb volt a helyzet az acélgyárban. Itt a munkások között erősen érezhető volt a jobboldali szociáldemokrata szakszervezeti befolyás. Az acélgyáriaknak a kapitalista éra alatt is viszonylag jobb, helyzetük volt, mint a bányászoknak, s ezért nem értékelték annyira a proletárdiktatúra hozta változásokat. Sok mindennel voltak elégedetlenek, főleg az ellátással. Nem nagy kedvet mutattak, hogy szükség esetén fegyverre! is megvédjek a ’-anácshatalmat. nagyon megunták már —, mint mondották — a háborúskodást.” 1919. MÁJUS 1-ÉN hatalmas ünneplő tömeg, több ezer ember gyűlt össze a főtéren az ünnepi szónok — Hevesi Gyula népbiztos — meghallgatására. Az ünneplők csendben, figyelemmel hallgatták a szónokot, akinek bizony, nagyon meg kellett erőltetni a hangját, hogy a tér távolabbi részein elhelyezkedők is hallják. Az ünnepi szónok beszédében tájékoztatót adott a jelenlevőknek a Tanácsköztársaság eredményeiről, nehézségeiről Kiemelten foglalkozott azzal, hogy mit vár az ország Salgótarján dolgozóitól. Elmondotta, hogy Salgótarján mindenáron való megvédése létkérdése a Tanácsköztársaságnak, mert a salgótarjáni szén nélkül a proletárdiktatúra gazdaságilag tarthatatlan, ná válik. Felszólította Salgótarján egész munkásságát —, hogyha valónak bizonyulna az éjszaka elterjedt hír a cse-. hek támadásáról, és a mi hadseregünk ellenállás nélküli visszavonulásáról — egy szálig fogjanak fegyvert a község és a Tanácsköztársaság védelmében. A felhívásra a gyűlés lelkes helyesléssel válaszolt és ilyen értelmű határozati javaslatot fogadott el. A nagygyűlés után a bányászotthonban tanácskozásra gyűltek a politikai vezetők, tanácstagok, szakszervezeti és párttitkárok, melyen részt vett Hevesi Gyula népbiztos. A csehek támadásáról szóló hír igaznak bizonyult, ezért a védelem megszervezése, a fegyveres munkáscsapatok felállítása elsőrendű fontosságú feladata lett. Ezen a gyűlésen a bányászság és a munkásság képviselői nem voltak egy véleményen. Az erős vitában Gólián András bányász kijelentette: „Ha a gyáriak nem fognak fegyvert, akkor a bányászok csákánnyal fognak kivonulni a csehek ellen”. Ez az érv hatott és a vitát kedvező irányba befolyásolta. Hevesi Gyula népbiztos május 2-át a salgótarjáni acélárugyárban töltötte. Tárgyait a gyár vezetőivel, munkásokkal és szaicszervezeti bizalmiakkal a gyár ügyeiről: a termelés. az ellátás, a munkabérek és a munkaviszonyok kérdéséről. Május másodikén estére lovasküldöncökkel a környező bányák bizalmiait akarták ösz- szehívni a további feladatok megbeszélésére. Ebből a megbeszélésből azonban Böhm — a tanácskormány tagjainak lemondását híresztelő — távirata miatt nem lett semmi. (A rossz hír szárnyon jár, mondja a magyar közmondás.) A káosz megakadályozására Hevesi Gyula május 3-án megtiltotta, hogy a postán bárkit is összekapcsoljanak Budapesttel; a helyi katonai parancsnoknak pedig, hogy Salgótarjánt kiürítse. A bizalmiakkal együtt szervezte a munkásak felfegyverzését és frontra irányítását. A cseh csapatok több támadását sikerült visszaverni. Május 9-én délelőtt 11 óra felé az acélárugyárba gránátot és srapnelt lőttek, de épületet csak egy talált. Ez •< hideg- hengerlő tetejét szakította be, egy szíjtárcsát eltört és a földbe fúródott. HEVESI GYULA népbiztos körülbelül május 9—11-ig maradt Salgótarjánban, ahol főleg termelési kérdésekkel foglalkozott a hadügyi népbiztos megérkezése után. Dr. Kúti István 1983. május 1. Budapesten és Salgótarjánban. Mosolyok, vidámság, optimizmus. XXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV,XVXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWvXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXX\XXXXXXXXXXXV<CvXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXX\XXXXXXXX Azt hiszem, hogy az emberré válás tudatosságai között a célszerűen végzett munka, a tagolt hangképzés, valamiféle közösségi érzelmeket is kifejező tánc mellett, ezekkel nagyjából egyidőben, ott lehet a mozdulat is, amikor ősünk leszakítva egy talán hatalmas tölcsér formájú, mai szemmel egzotikus virágot, ahelyett hogy megette volna, más helyet keresve neki egy őslány hajába tűzte. Ez lehetett a szerelem kezdete is, a virággal megkülönböztetés a párválasztás, korábban feltehetően nyersebb változataival szemben. Mindez persze mai feltételezés. A virágtörténeí- met nem kutatják akadémiák. VIRÁGAINK ünnep, romok árnyékában. Az ben. első szabad május 1.. 1945Egy régi-régi május elsejei történetben, valamikor a húszas évek elején, sétálni ment a budapesti Városligetbe Mariska. Az a liget még a Molnár Ferenc Liliomjá-ból ránk öröklődött liget volt, sétálga- tó-lőfráló szabadnapos bakákkal, keménygallérú iparoslegényekkel, beillatosított, szépjárásű és romantikus lelkű cselédlányokkal, zsírtól- gőztől fénylő arcú szakácsnék- kal, jó polgári gyerekhaddal és kísérőikkel, egyenruhát még szabadnapjukon is boldogan viselő tűzoltókkal és kalauzokkal (nyugdíjas állás!), és hát persze a ligetben tanyázó vagányokkal, zsugásokkal, sipistákkal, lejmolókkal és minden más rendű és rangú alkalmi árussal; törökmézessel, similabdással, madárral jósló öregemberrel, kártyavető cigánnyal — na, meg a rend csúcsos sisakú, kardos őreivel. Mariska, a faluról felkerült cselédlány nem sokat tudott az életről, csak azt tudta, hogy szép a május és nem jó egyedül lenni ebben a virágba fordult fényes levegőjű tavaszban. Az történt aztán, hogy a liget széléhez érve, hozzá lépett valaki. Virág volt a férfi gomblyukában az óralánc mellett, vörös szegfű. Virág volt a kezében is, ugyanolyan színű, több szál, nem is egy. „Fogadja el, tűzze ki ezt a virágot kisasszony, mindjárt szebb lesz a világ..." Mariska elvette, megköszönte, kitűzte legszebb ruhájának kivágásába és azt gondolta, „milyen rendes iparosforma ember volt ez...” és ment tovább, aztán feltűnt neki, hogy egyre többen viselik a vörös szegfűt lányok, legények, még bakák is a sapkájuk mellett. Sok száz vörös szegfű sétált azon a május elsején a ligetben. Amikor a civil rendőrök lefogták Mariskát, már valahol az állatkertnél járt. „Kitol kaptad? Hogy nézett ki? Beszélj, mert kapsz egy pofont...’’ A virágot kitépték a ruhakivágásból, a földre taposták és rázták Mariska vállát. Bezsuppolták a többiekkel együtt, csak másnap reggel engedték szabadon. „Milyen rend ez, amelyik dühbe gurul a virágtól is?” De az illegális munkáról csak jó húsz év múlva hallott először, már a háború után. Akkor tanulta meg azt’is, hogy a vörös korköltemény. Mert úgy tűnik, hogy nem az a fontos — mekkora a csokor. Hanem, hogy ki adja és persze az is, hogy kinek, de legfőképpen szegfű is lehet fegyver az az> hogy miért?! embertelenséggel szemben. A virág valaminek mindig a legszebb, legértékesebb része, átvitt értelemben. Éle- tünk virágában a leghasznosabbak lehetünk, magunkból a legtöbbet akkor adhatjuk, amikor az évek is virágoznak, amikor messze még a herva- dás, amikor nem sápaszt, sorvaszt a fény, éppen ellenkezőleg, színnel-erővel-szere- lemrnel övez. Virágtalanul élni talán nem is lehet. Miért hát a sok tüske rajtunk-ben- nünk és másokon ellenünk? Mikor adtál, mikor kaptál vi- nágot? — mércéje lehet az emberségnek, a valakihez tartozásnak, mércéje lehet annak is, milyenek vagyunk mi magunk „virágnyelven” elmondva. Az, ki soha sem kapott életében virágot — elmúltával virágözönben nyugszik, a virág lehet a képmutatás gyorsan pusztuló eszköze is. Csak rajtunk múlik, hogy a helyes arányokban rendet tudunk-e tartani, akarunk-e rendet tartani, egymásra figyelve, önmagunkat becsülve. A virág demokratizmusa, hogy egyetlen szál rozmaring is elérhet olyan hatást a másik emberben, abban, aki kapja, mint a leghatalmasabbra kötött, celofánnal burkolt, már-már a kivagyiságot megtestesítő csoLáttunk már megbecsült, szeretettel dédelgetett szerény ibolyacsokrot. Láttunk már virágot a puska csövében is, láttuk már sokszor, hogy miként él egyetlen szál virággal a tövében a hősöket jelölő merev-hideg márvány, láttunk már virágözönt. ameíy nem jelentett semmit, semmi igazán tartalmas és népakaratot kifejező gesztust, láttunk már virágot, ezer színűt, a vonatok oldalán, éneklő bakákkal az ablakokban, akik soha nem jöttek vissza, a vagonok felvirágzott mozgó koporsóként gurultak ki az állomásokról, láttunk már virágot repülőről ledobva, szétnyílva és lehullva a táj felett, lehozva onnan fentről a csendet, a békét, láttunk virágot mindenütt a mezőkön, és régen úgy mondtuk, „virányos” helyeken jártunk, láttunk virágot a sírokon, a karneválokon, költészetünk minden remekében és a népköltészet valamennyi szép darabjában, népdalainkban ott virulnak a virágok is. Virágaink értünk vannaki Mi sem lehetünk önmagunkért, (T. Pataki) NOGRAP = 1984. április 30., hétfő