Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

VISSZ Szaporodnak könyvespolco­mon azok az irodalmi kiad­ványok, amelyek vidéken je­lentek meg. A minap arra lettem figyelmes, hogy a szo­kásos rendcsinálás közben alapvető átrendezést hajtok végre: egymás mellé rakom mindazok köteteit, akik nem a fővárosban élnek. Van kö­zöttük olyan, akinek a köz­ponti kiadóknál láttak nap­világot a munkái,, de szép számmal találtam olyanokat is, akiknek mindkét helyen, azaz lakhelyükön is és Pesten is. Nem sokkal nagyobb azok tábora, akiket csupán hely­ben minősítettek kötetre ér­demesnek. A kiadványok száma Is íelzi, hogy nem véletlensze­rű jelenségről, alkalmi akci­ókról van itt szó. A háttér­ben nyilvánvalóan műhelyek munkálkodtak. Szervező köz­pont lehet egy felsőoktatási intézmény, egy kiemelkedő, rangos alkotó, jó érzékű nép­művelő, egy alkotókor, s nem utolsósorban a helyi folyó­irat. Mert ne feledjük, ma már jóformán irodalomtörté­neti tény, hogy a hetvenes évek elejétől vidéki folyóira­taink határozott arculatot öl­töttek, s számításba veendő módon megerősödtek. Nincs olyan égalj e kis hazában, ahol ne találnánk figyelmünk­re érdemes irodalmi lapot. Az is természetes, hogy az álta­luk felnevelt szerzői kör a könyvek rangot jelentő fóru­máig is el szeretne jutni. Ez a szándék legtöbb helyen vé­gül egy olyan antológiában ölt testet, amelyben a helyi erők legteljesebb köre ffonul fel. Tehetség és helyi kultúr­politikai akarat kérdése, hogy ezt követően egyéni kötetek sorjázását figyelhetjük-e meg. Az antológiák ugyanis ritkán sikeresek. Kiugró kivétel volt a szegediek Gazdátlan hajók- ja, valamint a pécsiek Félkor­só hiány címmel kiadott versantológiája. Tegyük hoz­zá, hogy a nógrádiaknak sem kell restellkedniük. Az Éb­resztő idő című kötetüket mind a szakma, mind a kö­zönség jól fogadta. Elsősor­ban talán azért, mert rend­hagyó antológiát szerkesztet­tek. A költőkkel együtt pró­zaírókat is felvonultattak. A legrendhagyóbb antológia a napokban jutott a kezem­be. A zalaiak adták ki Vissz­hang címmel, tekintélyt pa­rancsoló terjedelemben. Ez aztán nem füzet! Vaskos, amilyennek a könyveket gon­doljuk. Megszületése körül te­kintélyek bábáskodtak. A vá­logatás és szerkesztés Pete György munkája, aki az Éle­tünk című folyóiratot jegyzi főszerkesztőként. Lektorokként HANG Fodor András és Tüskés Ti­bor ügyeltek a minőségre. A begyűjtött anyag elérte azt a színvonalat, amelyhez már Keresztúry Dezső az előszó írójaként adhatta a nevét. Természetesen itt is a ver- selgetők, költők vannak túl­súlyban. Közülük a legkiér- leltebbnek nekem Pécsi Gab­riella tűnt. (Nem azért, mert országosan ismert!) Nagy ígé­retnek Aranyi László, akit azonban még az elhallgatás veszélye is fenyeget. A terje­delem szabta korlátok között lagalább írjuk le Takács László nevét, aki nekem meg­lepetés, bölcsességével és ver­seiéi igényességével egyaránt, valamint Szeles Józsefét, mert értünk való keserűségében a magyar költészet legjobb hagyományaihoz kapcsolódik. Feltűnő jelenség, hogy a' prózaírók formai törekvései kevésbé követik hazai iro­dalmunk mozgásait, divatje­lenségeit, mint a költők ese­tében. Náluk a legkevesebb a kísérletezés, legtöbbjük megmarad a hagyományos realizmus hangütésénél és anyagkezelésénél. Ez önmagá­ban nem baj, csak kissé unal­masabbak, mint a költők. Eh­hez rögtön hozzá kell ten­nem, hogy Bán Zsuzsa jó no­vellista. Mi több, olyan élet­anyag birtokosa, amellyel még nagy meglepetést okozhat. A prózaírók között találjuk a kötet korelnökét, Morvay Gyu­lát, a baloldali Sarló mozga­lom aktív tagját, akinek ön­életrajzát szívesen olvasnánk önálló kötetben is. Ami végül' igazán rendha­gyóvá teszi ezt az antológiát, az a művek után olvasható. A szerzők fényképét és élet­rajzi adatait jól átgondolt interjúk követik. Pete György jóvoltából senki sem a kötet­beli szereplése alapján kiál­lítható bizonyítványát magya­rázza. Az interjúk készítője ugyanis arra az országos je­lenségre kíváncsi, amit beve­zetőmben magam is vázoltam. Ettől válik fontossá ez az in­terjúcsokor, s maga a kötet is. A meglepően őszinte nyi­latkozatokból kihüvelyezhető, maid tanulságosan egymás mellé rakható a vidéken élő alkotó értelmiségiek minden gondja-baja. Az így szemlél­hető panoráma már nem ma­gánügy. Érdemi következteté­sek. egvéni és művelődéspoli­tikai elképzelések, programok ösztönzője lehet. Mindazok számára, akik a helyi kultú­ra teremtésében és fejleszté- sében komolvan veszik saját szerepüket. Ezért aiánlom jó szívvel mindenkinek a zalai­ak antológiáját. Laczkó Pál Beszéljük meg! A közoktatási vita után közművelődési véleménycse­rére invitáljuk olvasóinkat. Az év elején január 11-én jelent meg Elveszett harmónia címmel elemző írásom megyénk amatőr színjátszómozgalmának problémáiról, s a benne foglaltak többek heves reagálását váltottáK ki. A reakciók szándékom szerintiek voltak, a sarkított fogalmazással mozgásba kívántam hozni az „állóvizet”, gondolkodásra, konkrét cselekvésre ösztönözni rendező­inket, színjátszóinkat, fenntartókat és irányítókat, egy­szóval mindazokat, akiknek valamilyen formában szív­ügye — vagy annak kell légyen — az öntevékeny szín­játszómozgalom. Megvallom: számítottam a színvallásra, de nyilvános vitára nem gondoltam. Akkoriban folyt, és éppen egy hete ért véget ugyanis a Bizalmi válság? című vita az iskola és a családi ház kapcsolatáról, s talán nem kell bizonygatnom, hogy mellette egy másik gondolatcsere értelmetlen lett volna. Most viszont már nincs akadá­lya, hogy alaposan „kibeszéljük” magunkat, a nyilvá­nosság előtt mondjuk el mindazt, amivel a jelzett cikk­ben egyetértünk, vagy elvetünk, ahogyan amatőrszín­játszásunk jelenlegi helyzetéről, eredményeiről és prob­lémáiról vélekedünk. A tapasztalatok — hely, kór és egyéb más szerint — sokrétűek. Nyilván ilyenek a tennivalók is. Aligha gon­dolkodhatunk, cselekedhetünk prekoncepciók, megmere­vedett beidegződések szerint, uniformizáltan. A január 11-i cikkből álljon itt néhány passzus em­lékeztetőül: „Jó tíz éve ismerem... Nógrád megye önte­vékeny színjátszómozgalmát... Emlékszem a hetvenes évek elejének, első felének pezsgő, hitteli tenni akará­sára és tetteire... Keletkeztek csoportok a hetvenes évtized második felében is, vagy kicsit később... De már akko- .riban több jel mutatott arra, hogy kifulladóban a ko­rábbi lendület, megbomlóban a színjátszómozgalom és a társadalom egymásra utalt, egymásból táplálkozó har­móniája.” Beszéljük meg! Ezzel a címmel indítjuk újabb vitasorozatunkat s az­zal a hittek hogy még számosán fejtik ki majd vélemé­nyüket az öntevékeny színjátszással kapcsolatban. Sulyok László Az elveszett harmónia után Adalék a színjátszómozgalom problémáihoz Vajúdásaink és egyre tere- törődömség jele volna. Itt bélyesedő nehézségeink az azonban még nem tartunk. amatőrszínjátszásban, de Nem vitatjuk, hogy a moz­pontosabban a hovatartozá- galom bajaiban a Petőfi szín- sunkat illető munkásszínját- játszó csoportunk mindig tal- szásban nem egyedi jelenség, pon tudott maradni. A szín- Azok jó régen kezdődtek és játszás országos problémái máig bizony jelentősen elha- ránk is hatottak, de igyekez- talmasodtak. Hogy annak ide- tünk keresni az utat a meg- fajulását hol, mikor és kik- újulásra, olykor sikerrel, nek kellett volna — és egy- Volt amikor hosszú idő telt általán lehetett volna-e — el a kilábalásig. Az elmúlt megakadályozni, nem tudom esztendő munkánkban való­megmondani. ban az eddigi hullámvölgyek Hosszú évtizedek óta tanú- egyike volt. Ezt nem tagad­ja és cselekvő részese vagyok julp Tehetséges, „bejátszott” a mozgalom virágzásának, erők váltak ki csoportunkból, majd hervadásáinak, újbóli akik Salgótarjánból is elköl- feltámadásának és újbóli el- főztek, de gyengültünk ruti- esettségének, de az utóbbi nos> tapasztalt színjátszóink évtizedben vajmi kevés törő- végleges, vagy időleges kiva- dést tapasztaltam az ügy lásával is. Ezek tényék es iránt. A mostani helyzet két- ringatni magunkat az ezt ségkívül a legmélyebb pont. megelőző harom-negy eV si­kereinek elérésével, az el- Ebben a kritikus helyzet- múlt évben csak ábránd le­ben pozitívan értékelem a hetett, de nem valóság. Ez az NÖGRÁD-ban megjelent írást, erőfelmérés és egyben új fia­méi' csak azért is, mert a falok bevonása a munkába színjátszás bajainak orvosló- csak szerényebb feladatok el- sával — talán azért mert látására buzdíthatott, hogy gyógyíthatatlan? — érdemle- megerősödve, később esetleg gesen nagyon kevesen fog- ismét megújulva a kívánt lalkoznak és egy szakmailag szinten játszhassunk. hozzáértő írás — a maga ilyen vér vesztesen nem imitt-amott téves megállapí- neveztünk a balassagyarma- tásaival és információival is ti irodalmi színpadi napokra. — hasznos tud lenni az ügy Ugyanis valóban nem voltunk élvetartása érdekében. versenyképesek. Más kérdés • Hosszú volna elemezni a az, hogy a kiírás feltételeivel cikket minden vonatkozásban sem értettünk mindenben — erre nem is vállalkozom egyet. (Monodráma, létszám- —, de megjegyzés, vagy akár kötöttség, az együttes csoport­szó nélkül hagyni annak munkájának teljes kizárási egy-két sorát — részünkről a stb.) Az viszont meglepett, teljes érdektelenség, a nem- hogy a cikkben kiemelt „or­szágos mezőnyben is ver- — véleményem szerint rossz- senyképes” két együttes is indulatú — információ hallá- távol maradt Balassagyar- sa kapcsán a lélekharangot matról — most is, két éve is, megkongatni az együttes fe- de a két éve rendezett tata- lett, amelyik létezik, küzd a bányai munkásszínjátszó-ta- nehézségekkel és újra igyek- lálkozóra sem jutottak el. szik kilábalni a bajból. Va- Részt vettem már egy-két jón minek nevezzem, ha. nem esetben a megyei öntevékeny hátsó beavatkozásnak és in- színjátszást segíteni hivatott formációnak, amelyet „jól ér- értekezleten — a decemberi tesültek” terjesztenek. S ha parlamentre nem jutottam él. ez így is van, szabad-e ezt el- De ha esetleg el is jutok, öten fogadni és a sajtó lapjain aligha folytathattunk volna ér- megjelentetni? Nem lett vol- demleges tanácskozást a moz- na indokolt ennek a hírnek galom helyzetéről, mint ahogy hitelességéről egy telefonhí- az még kisebb létszámmal az vással fenntartó intézmé- előzőekben sem sikerült. nyűnknél megggyőződni ? Egy Részvételem iaz előbbi olyan megkereséssel, mint szakmai tanácskozásokon nem ahogy azt több vállalat, volt ugyan hiábavaló, de szerv, intézmény azt a hűl­ném tudott meggyőzni akkor lámvölgy 1983-as évében is sem arról, hogy az elhangzott megtette és kérte színjátszó­szavakon kívül vannak file- ink műsorát rendezvényeik tékesek, akik tettekkel is a színesítéséhez. Ezt tavaly színjátszás mellett állnak és harmincöt esetben megtettük! tetteiknek gyümölcsöző ered- Meglep a sajtó tájékozatlan- ménye lehet. sága oly irányban is, hogy Sajnos a szakmai berkekben nem tudott a november 7-re lévő „kapcsolatok” sem min- készült irodalmi összeállító­dig korrektek, több esetben sunkról sem, amellyel öt vál- hátsó beavatkozások és int- lalatnál, szervnél emlékez- rikák próbálják gyengíteni tünk meg a nagy évforduló- egy-egy csoport életképessé- ról. " , gét, vágy sikerét. Volt benne Gondolataimból talán több­részünk régebben, a közel- re is futná — de ez is elég, múltban és mostanában is. Szeretnénk jó és kevésbé jő Hogy ez mennyire így van, barátaink tudomására hozni, a NÓGRÁD írása is bizo- hogy létezünk, a kongatás nyitja. Idézek egy mondatot: korai volt. Fenntartóink és „A nagy múltú salgótarjáni irányító szerveink lehető leg- kohászszínjátszókról azt teljesebb támogatásával to­hallottuk, hogy abbahagyták vább dolgozunk én pedig a a munkát”. Megdöbbentő! A Petőfi kohászszínpadot írá- lap jó tollú írói „azt hallották”, nyitom, vezetem, rendezem. De kiktől? Szabad-e az ilyen Csics György Először a nő — kicsit kö­vérkés, szemmel láhatóan másnapos — érkezett a ku­péba. Enyhén alkoholos illíh- tot árasztott, és mert maga is tudta ezt — eleve az ajtó mellé ült, résnyire nyitva hagyva a vasúti „nyílászá­rót”, aminek pedig ebben a március eleji télben szerepe lehetett volna a fűtés hiá­nyainak leplezésében. A nő tehát majdhogynem kidugta az orrát a résen és így ült egy megállót egymagában, na­gyokat lélegezve. Azon az ol­dalon foglalt helyet, amelyen magam is ültem az ablaknál, és ha a következő megálló­ban nem száll fel egy har­minc körüli ugyancsak eny­hén ittas ismerőse útitársam­nak, aligha váltottunk volna mi ketten szót. De felszállt a féí’li is és a közös élmények közvetlen hatása alatt kitörő ölömmel köszöntötték egy­mást: „Jó kis buli volt...” VILÁGAINK Egy megálló múlva előke­rült a gyógyital a férfi tás­kájából. Menetrendszerűen, ahogy már lenni szokott a gyógyitalokkal. „Nem kérsz egy kortyot?" — kérdezte a férfi, de a válaszra nem is volt igazán kíváncsi. A nők talán mégsem pálinkával (cseresz­nyével) gyógyítják hajnalban a másnapos macskajajt, de mondta is a nő mindjárt sűrű íejcsóválással: „Sört innék, ttz lenne most jó..!” Az néni volt. „Az utolsó üveget haj­nalban bocsátottam le, már a szálláson, tényleg jólesett...” — így a férfi és meghúzta Kikapcsolódok újfent az üveget. Arcába visz- szatért valamiféle szín, a ked­ve is fellendült és egyálta­lán. Innen aztán megbeszél­tük (?) a tegnapi bulit. A hall­gató szerepét osztották rám a következőkben. Próbáltam volna tiltakozni. „Maradt még valami a bor­ból?” — így a nő, aki nem ivott pálinkát a reggeli gyor­son, és aki csakúgy, mint a társa, valószínűleg délután­tól hajnalig bulizott egy vál­lalati-közösségi valamilyen alkalmi micsodán, talán a meleget hozó szentek tiszte­letére. Hát bizony a borból még maradt vagy tíz liter (mennyi lehetett, ha a mara­dék is elég lenne egy szeré­nyebb esküvői vacsorához ?>, de a pálinka, „az a rengeteg tinta”, hát az mind elfogyott. „Fantasztikusak voltunk” — mondta a nő és élesen he- herészve hozzátette még „mi­lyen okos voltam, amikor rá­beszéltem a Terit is, hogy jöjjön el... Így legalább ket­ten voltunk nők! Ilyen sike­rem utolsónak a lánykori bá­lázásomon volt...” Mire a fér­fi az elismerés hangján „hát bizony jól megszorongattak a fiák téged is...” Mint hallga­tónak, akit erre ítélt a vélet­len és a kényszerű összezárt­ság itt lehetett valamilyen véleményem is. talán sajat tapasztalatokból kiindulva — „nincs csúnya nő, esak nem ittunk eleget”. De a fenébe az ünneprontással! Az a fő, hogy ezek itt elégedettek „mert bizony, néha ki kell kapcsolódni...” — És ez a kol­lektíva igazán jó lehet, mond­ta is a férfi, aki más vidék­ről került erre a tájra és arra a munkahelyre, ahol a rendezvény olyan jól sike­rült, hogy csak tíz liter bor maradt meg: „Tudod, nekem nagyon tetszik ez a légkör itt nálatok... Meg az is, ahogy az ünnepléssorozatokat ha­gyományoztátok... Amikor a Lacinak volt névnapja, hát csak - néztem... Nálunk, olt délen, nem volt ez divatba, de nagyon tetszik, ahogy sorra mindenki felköszöntöt- te egy-egy üveg valamivel, délelőtt megszámoltam az üvegeket — tizennégy külön­féle jó ital volt az asztala mellett... Igazán szép szokás. És erősíti a kollektívát”. Az út maga, ezen a mai álgyorsvonaton majd három óra időben, beleszámítva az újkori ácsorgásokat is Hat­vanban. Azok ketten pedig megállás és percnyi csend nélkül folytatták. Folytatni tudták kifejezetten ezen az alapon — „íci kell kapcso­lódni, gyerekek!" Két fel­nőtt, szakmailag nyilván jól képzett, munkáját nyilván becsülettel elvégző, fiatalnak is nevezhető, de mindenkép­pen tanult és iskolázott em­ber teljes szellemi lelemé­nyét latba vetve vázolta órá­kon át a történteket. „Te, hát azt láttad, amikor az öreg elkezdett énekelni és a többiek meg mindig bele- kornyikáltak? Az lett a vége, hogy a főnök ráripakodott a maradékra, aki még megvolt akkor, hogy most aztán min- dennki hagyja el a helyisé­get! Hát, ami igaz, az igaz. Nem illik ám más nótá­jába beleénekelni. Csak ha külön kéri az illető. Mire a Sándor nagy szemekkel, a főnök helyettese meg azt kér­dezte felemelkedve — már amennyire tudott — hogy: én is menjek ki? .... De bizony öt is kizavarta, nem volt par­don. Elszúrták a nótáit az öregnek. Talán már nem ha­ragszik.” A következő egy-két órá­ban aztán sorra vettünk min- I denkit. Hogy ki, mennyit ivott. Hogy ki. kivel, miről beszélt és a másik erre mit mondott, hogy milyen pe­csétnyomok maradhattak pél­dául a vörös borból kifolyó­lag a térítőkön, amelyek alap­vetően lepedők lennének, csak a bulihoz kellettek ilyen célra, hogy a mosatási díjban benne van az is: a pecséte­ket eltüntessék, de ez nem lesz könnyű, mert a vörös­bor ugye... Azon felül a fe­hér bort nem is kellett vol­na megvenni. Nem volt iga­zán jó. A vörös az jó volt. A fehér azért maradt meg. Mert nem volt igazán jó. Máskor... Máskor már nem adják oda azt a helyet... Máshol kapcso­lódnak majd ki ekkor meg akkor. „Jó kis társaság ez” — mondta elégedetten a férfi és meghúzta a cseresznyés­üveget. „Nem kérsz? Még mindig nem?” — kérdezte a nőt, aki minden élmény el­lenére alig bírt ébrenmarad- ni. Nem csoda. Ilyen sikerre utoljára még bálozólányként emlékezhetett. És hogy el ne aludjon — elmondott egy szép hosszú történetet arról, mi­ként utaztak egyszer kettes­ben a barátnőjével valahova és akkor túlmentek a célon, elkeveredtek és órákon, na­pokon át buliztak, minden- Iféle restikben ittak, és renge- 'teg élményük volt akkor... Mire a férfi elmondott egy másik történetét arról, hogy milyen nagy piás az a ha­verja, akihez egyszer várat­lanul felállított és akkor a haver felesége kávét akart adni nekik, de abból aztán nem lett semmi! Mert ő is­meri a szokást. Már eleve kéj; üveg jóféle italt vett a sarki csemegében és azok­kal felszerelkezve ment fel hozzájuk. Fel kellett bontani az otthoniakat is, aztán amit ő hozott, és akkor aztán le kellett menni még Italért, még később meg együtt men­tek le a haverral és csak két nap múlva ért haza minde­gyikőjük, de hogy hogyan, az máig nem derült ki egé­szen biztosan. Sörök, borok, illatos, albán konyakok, jóféle líisüstik csordogáltak közben minden­honnan a történetekből. Kü­lönösen megfeküdte a gyom­romat egy sárgásnak mon­dott pálinka, amit a nő pa­pája szokott elővenni. Egy­szer aztán a lányának is töltött. Két percig nem ka­pott levegőt a hölgy, kérdez­te is azonnal „te ezt meg szoktad inni?" — mire az apja nevetve mondta: „fenét iszom! ez a vendégeknek való, hogy többet ne kérje­nek pálinkát tőlem,..” Jöttek sorra a nagyivók, akik közül néhány már nem iszik, mert nem bírja a szervezete. A ki- kapcsolódás valamennyi sze­replője jött sorban — két és fél órán át. Lehet valami igazság abban, hogy ki kell kapcsolódni néha. A bekapcsolódásról, a mun­káról „nem lehet egy jót du­málni.” T, Pataki László NÓGRÁD - 1984, március 24„ szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom