Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
Mái- azt hiszi az ember, hogy a világ végén van. Ügy nyolcvan után abbahagyja a kanyarok számolását, de lehet, hogy ez attól van, hogy a szemből jövő autóbusz kétségessé teszi a továbbhaladást. A táj csodája is leköti a szemeket, Amikor az ezernyi domb és hegy közül kipiros- lanak a háztetők, friss malterszaggal telítődik a levegő, a megmászhatatlannak tűnő hegyoldalakon az ekék nyoma előtűnik, az érzés, ami meglepi az embert inkább tűnik életkedvnek, mintsem nyomasztó elzártságnak. Bár a községjelző táblától, azon a néhány száz méteren míg a tanácsházához _ érhetünk, alig találkozni emberrel, a zöldbe forduló kiskertek, az élénk színű meszelések, a tegnapról otthagyott kevéske cementkeverék életre utal. És ez az egész nem más mint Cered. és amivel több Czene Győző, á községi közös tanács elnöke ifjonti hévvel magyaráz és mutogat a tanácsháza még hideg folyosóján. Hátunk mögött kopá- csolás: kőműveskalapácsok kopognak apró téglákon. — Az átalakítás alatt álló részbe költözik rövidesen a tanács. Ez az egész épület túlságosan nagy nekünk, ahol most állunk, a művelődési ház része lesz. Látható a tervrajzon, hogy épül még egy szárny hozzá, ott lesz a nagyterem. Szépen illeszkedik a tájba, nem hivalkodó. Minden helyisége több funkciót fog betölteni, nem lesz kihasználatlan. A régi ház középső része életveszélyessé CERCDI PILLANATOK vált, azt lebontjuk. Az első részben már készül a szolgáltatóház öt műhellyel. Lesz itt fodrász, kozmetikus, rádió- és tv-szerelő, talán asztalos, és szeretnénk cipészt is, de jelentkező még nem akadt. A hátsó traktusban a színpad és az öltöző helyén a sportolók kapnak helyet, a tsz rendbe hozza nekik. Azt kérdi, hogy mire vagyunk büszkék? Mindenképpen arra, hogy a körzetünkben élő háromezer ember és különböző szervek, Intézmények segítségével, terven felül egy sor olyan dologgal gyarapodtunk, ami feltétlenül jobbá és kellemesebbé tette életünket. Elkészült tavaly egy étterem, ahol a szociális étkeztetést is megoldottuk. Zabarf és Szi- laspogonyt is idevéve 130 idős ember ellátásáról gondoskodunk, nem is marad ki senki. Még annyit szeretnénk, ha Pogonyban elkészülhetne rövidesen az öregek napközi otthona. Tovább sorolva a terven felüli megvalósította- kat, központi fűtés van már az óvodában, az iskola korszerűsítésével nyertünk két tantermet, kazánházat építettünk, ahonnan az orvosi rendelő, a két szolgálati lakás és a könyvtár is füthető. Persze az is fontos, hogy most már évente 10—12 ház énül Cereden, Zabaron is kettő-három, egyedül Szllaspo- gonyban nem „mozdulnak”. Összetartó nép él itt, különösen akkor érződik ez, ha értelmes célt jelölünk meg. Szeretnek itt élni, áldoznak is a faluért. Nemrégiben szinte pillanatok alatt összejött téglajegyekből 130 ezer forint, vagy például az étterem építésére célrészjegyeket adott ki az áfész s ebből több mint egymillió értékű kelt el. Erről jut eszembe: nem állt meg a fejlődés, az áfész közreműködésével talán még az év utolsó harmadában elkezdődik egy korszerű ABC- ár.uház építése és ezzel megszüntethető az elavult élelmiszer-, iparcikk- és húsbolt. Gondtalanul? Közel sem. Nagyon szeretnék, ha rendbe hoznák a Cered Zagyvaróna közötti utat, mert bizony az Inkább nyelvharapásra jó, mint közlekedésre. Cereden belül az utcák háromnegyed része jó állapotban van, a többit bizony nehéz lesz helyreállítani, többnyire idős emberek laknak mellettük, itt társulásokat nem lehet létrehozni. A legnagyobb gond persze a víz. A település földrajzi helyzeténél fgva egyetlen regionális rendszerhez sem csatlakoztatható. Mint ahogy az elnök mondta, talán Cered az egyetlen község, amely a megyei tervekben nem szerepel, már ami a vízellátást illeti. Érdekes viszont, hogy több zokszava nem volt. Szó volt viszont már arról, hogy háromezer ember él itt a hegyekben. Közülük 5—600- an kijárnak dolgozni. Helyben csak a tsz ad munkalehetőséget. „Nem! Nem!” Igazit ki Czene Győző, Zabaron működik egy üzeme a Salgótarjáni Szolgáltató Szövetkezetnek. Ha baj van, váltani kell Egyedül itt, és csakis itt készítették 10 éven át a nagy- feszültségű biztosítókat és a hozzá való aljzatokat. Nyolcvanöt asszony másfél milliót gyártott évente. Aztán a beruházási stop, s talán más okok miatt is erőteljesen megcsappant az igény. — Kiegészítő tevékenységként elkezdtünk tömítősze- lencéket, falikarokat gyártani .— mondja Kovács János telepvezető, de ez sem volt nagy üzlet. Váltani kellett. Még húsz-huszonöt asszony szereli a biztosítókat. Volt úgy, hogy két hónap alatt a negyedéves igénylés teljes mennyiségét elkészítették. Egy asztalka mellett ketten ser Ténykednek. Egyikük egy kis prés segítségével rézlapokat hajlít, másikuk a rézlemezke apró hajlatába olvadófémet illeszt és az asztal közepén égő gázlángba tartja. — Mennyit kell rakosgatni naponta? — Az átlag 3—4 ezer — sóhajt Illés Lajosné, aki za- bari — de mostanában nem kell ennyi. — Máshol nem tudtak volna munkát szerezni? — Talán az erdészetnél — szólal meg Kisbenedek Mi- hályné — de hát oda is sokan jelentkeznek, nekünk ide sikerült. A csípős téli-tavaszi szélben átsietünk egy másik épületbe. Közben Kovács János elmondja, hogy hosszú távú szerződést kötöttek a Salgótarjáni Ruhagyárral és egy varrodát rendeztek be. Március egytől érvényes a megállapodás. Nagy eseménynek lehettünk tanúi: éppen ott- jártunkkor telt le a tanulóidő, azon naptól kezdve már üzemszerűen termeltek az asszonyok. Nagy az izgalom. — Hogyan sikerült az átállás a biztosítékok szereléséről a női és leánykaruháki varrására — kérdem Illés Barnabásnét. — A tanulás az jól mént — mondja szemlesütve —, hogy ml lesz, az most kiderül. — Nagyon ügyesek — jellemzi az asszonyokat Kovács Istvánná, aki a ruhagyárból jött és a tanulóidőt vezényelte. — Most még csak egy-egy mozzanatot, munkafázist kell elvégezniük. A teljesítményükről még ne kérdezzen, de egyelőre 4400 darabot kell elkészíteni ebből a szériából. Remélem nem lesz gond. Falu szélen, erdő szélen — Aztán találkoztak az unokámmal? — kérdi Tótújfalu határában egy néni — most lett szalagvezető a ruhásoknál. — Képzeljék innen járt be gyalog Zabarra. — Hányán élnek itt Tótújfaluban? — Vagy nyolcvanan — mondja, miközben megpróbálja az anyakocát az alig zöld útpadkán tartani. — Malac? — Az is van fiam, kilenc. Kell a pénz a kevés nyugdíjhoz, meg hát ezt csináltuk mi mindig, mi mást tehetnénk? A tanyácska másik végén hatalmas farakás, mögülé sűrű füst emelkedik. Azt hinné az ember, hogy tűz van. Csak közelebbről látni, hogy boksa. — Faszén lesz ebből, remek faszén, külföldre megy — mondja szinte Stuller István.— Ezeket a léceket 30 forintért árulnák mázsánként, én faszenet csinálok belőle és máris kétszer kettőt ér. Hirtelen mozdulattal felkapja a locíolókannát és egy halom faszénre önti tartalmát, az magától kigyulladt. — Nagyon kell vigyázni vele — markol a fémesen csengő fekete faszénbe — nem mindegy, hogy meddig égetem. — Honnan az alapanyag? — Nézzen csak oda túlra! Ott. van a ceredi tsz faüzepne, parktettát, rakodólapokat készítenek. a hulladék onnan származik. — Hol van a harmonika?->- Hát ezt is tudják? Most pihen. De ha jobb idő lesz felülök én még egyszer a boksa tetejére muzsikálni. A csípős szél tovakerget. Az út újra bevisz Ceredre. Csodapaloták, félig készen a falu szélén. Déltájt itt is nagy a csend. De az élet ott bujkál a falak között. Szöveg: Zengő Árpád | Kép: Kulcsár József | A
