Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
Urbán György rajza Tájházak, új bemutatóhelyek sora nyílt és nyílik országszerte, a gyarapodó múzeumi kiállítások, műemléki helyek, tárlatok egész évben várják a látogatókat, a turista- csoportokat. Egyelőre nincs kimutatásunk arról, hogy az áremelkedések óta csökkent-e számottevően a csoportok száma. Egy bizonyos: ma is nagyon sokan töltik a szabad hétvégét azzal, hogy tájakkal, korokkal, \ múzeumokkal ta- lál koznak. V hetvenes évek második ft ő! jótékonyan megnőtt az országjárás igénye. Emberek százezrei ismerkedtek — jórészben vállalati, termelőszövetkezeti támogatással — hazánk tájaival, tájegységeivel. Jelentős hányaduk, például sok mai tsz-nyugdíjas, először jutott el a járás, a megye határain túlra... Nem egyszer voltam tanúja annak, mennyire erőteljes a vágy ezekben az emberekben.: pótolni valamicskét életük alkonyán abból, amitől a röghöz tapadó évtizedek megfosztották őket. Nem mindegy: mit kapnak, mit tudnak befogadni abból, amit látnak, amit megmutatnak nekik. Vajon mindig valós értékek, valóságos élmények részesei lehetnek-e a hazai turizmusban résztvevő különböző idegenforgalmi csoportok? Ennek okos keresésében mutatott kezdeményező példát Baranya és Somogy megyék idegenforgalmi és közművelődési szakembereinek közös tanácskozásai. Az a tény, hogy — Baranya kezdeményezésére — ez a két találkozó egyáltalán • létrejöhetett, önmagában is amellett szól, hogy a fenti kérdéssel szembe akarnak nézni azok, akiket elsősorban illet. Abban ugyanis, hogy élményt szerez-e vagy csalódottan, keserű szájízzel tér haza egy kirándulócsoport, az idegenforgalom és a kultúra közművelődési ágazatának szakemberei az illetékesek. Természetesen vannak jő példák, amikor egy-egy szervezett Idegenforgalmi csoport részére a programban valós értékeket, hozzáértően mutatnak be. De nagyon sok a negatív tapasztalat is. Több olyan faluról tudok, ahol évente — nem is egyszer —, országjárásra viszik a tsz dolgozóit, az asszonykor tagjait, az öregeket, de az idegenvezetésre inkább a helyi iskola- igazgató vagy népművelő készül fel. Ez a biztos. Magyarán: megoldatlan az idegenvezetői szakemberképzés. Néhány éve Firenzében alkalmam volt látni, hogy egy idegenforgalmi szakközépiskola érettségiző diákjai gyakorlati órákon készültek hivatásukra. Két választható idegen nyelven is flottul, felkészülten ismertették városukat és a környék nevezetességeit. Érettségi bizonyítványuk mellé minősített idegenvezetői oklevelet kapnak. Hát mi ettől még messze járunk. De addig is,«amíg történik valami, vajon kellő szervezettséggel nem lehetne-e gyakrabban belevonni az idegenvezetésbe a közművelődés erre alkalmas embereit, a helytörténészeket? Somogy és Baranya szakemberei ez ügyben tanácskoztak, miközben gondok özönét vetették fel. Néhányat hadd említsek. Emberek százezreit cipelik el izgalmas giccsek (például a Bori vár) megtekintésére, ugyanakkor igazi (történelmi, helytörténeti, néprajzi stb.) értékek sorozata mellett száguldanak el anélkül, hogv a csonort vezetőjének ha- lovány sejtelme volna arról, mit mulasztanak. Általában minden megdrágult, s egy-egy országjárás-kínálat kalkulációjában mindig a kulturális részből faragnak le... Ettől függetlenül az idegenforgalom szívesen venné a közművelődési intézmények sajátos, tájjellegű programajánlatatait, ám ezeket ősszel kellene felkínálni, amikor viszont a jövő évi költségvetés mutatói még nem ismeretesek. Mindezek ellenére Somogy és Baranya illetékes szakemberei együtt akarnak működni a jobb megoldások, elképzelések együttes kimunkálásában. Mindkét megyében közös komplex (idegenforgalmikulturális) programajánlatokat dolgoznak ki, eddig nem vagy kevéssé ismert természeti szépségek és kulturális értékek felmutatása, fölfedezése céljából. Az együttműködés nagy előnnyel járhat: azon túl, hogy az összköltség, a részvételi díj összege is jobban megoszlik, tág lehetőségeket nyújt a szükebb pátria, ez esetben a Dél-Dunántúl megismerésére. Mert tartok attól, hogy Szeged, Visegrád, a Du- na-ka.nyar, a Mátra, a Bükk, szépségein — vagy akár az isztambuli bazárokban való jártasságon túl — a Mecsek, a Zselic, a Rinya-vidék vagy az Ormánság megkapó szépségeinek és néprajzi nép- művészeti gazdaságának megismerésében „árva még Somogy” és Baranya egyaránt. S tartok attól, a többi megyénk se lehet sokkal gazdagabb. Wallinger Endre Lenkey Zoltán rajza „Tekintetekben, miket nem felednék “Szu,eímmova Szokolay Károly verseiről és műfordításairól Időnként talán zavarba hozó dolog lehet művészhaj- lamú, zenész és irodalomkedvelő családból származni, amely a művészetek különböző ágaiban egyszerre több tehetséget is ad az országnak és világnak. Ugyanakkor — gondolom — semmivel sem pótolható előnyökkel jár a szellemi gazdagodást tekintve, a zene, a költészet, az irodalomtudomány útjain járó családtagok tudatosan, vagy akár észrevétlenül is ösztönző hatással lehetnek egymásra, bármerre járnak is a maguk választotta, s a tehetségük által megszabott úton. A Szokolay család napjainkban már szintén azok közé tartozik, amelyek története kicsit „kultúrtörténet”. Az idősebb fivér, Szokolay Károly verseit már tizenkilenc éves korában közölte a Válasz, s akkor Sárközi György- né levelében Szabó Lőrinc azt üzente. hogy szeretne megismerkedni a költővel. Később a Tiszatáj mukatár- sa lett. Öccsét, Szokolay Sándort nemsokára országos, majd Európa-hírű zeneszerzőként tartották — és tartják — számon. S igazán szív- béli örömére, fia, Szokolay Zoltán napjainkban ismert fiatal költő, ugyancsak egyéni úton járva. Él közöttünk tehát itt Észak-Magyarországon, Egerben egy komoly szavú, meg- ejtően szerény és tiszta hangú költő, jelentős műfordító, Szokolay Károly, s úgy érzem, kicsit rangrejtve él. Nem azért, mintha munkássága ismeretlen volna az irodalomkedvelők körében, hiszen különösen műfordításai révén neve az országhatárokon túl is ismert- Inkább arról lehet szó. hogy ezen az északi tájon elsősorban dr. Szokolay Károlyt, a pedagógust ismerik, jóllehet — bár nagyon szereti ezt a pályát is — ezt csak egyik életformájának érzi. 1929-ben született. Orosházáról került Egerbe S1965-ben, azóta tanárképző főiskolán tanít, az angol tanszék docense. Emberi és költői vallomásnak is fölfogható Üzenet a jövőbe című versének ez a pár sora: „Az ,‘únottság s minden-tudás korában hittem én sok-sok kis földi csodában: soha visza nem térő mosolyokban, és egy-egy önkéntelen mozdulatban, tekintetekben, mákét nem felednék akkor se, hogyha más bolygóra mennék..." Nagyon is jól tudja azonban, hogy egyetlen bolygó adatott meg nekünk, s az az egyetlen, kis ország, amelynek gazdag kultúrájában gyökerezünk. s amelynek nyelvén világirodalmi jelentőségű költők és írók szólaltak meg, ha a világ számára még nem is kellően ismerten és elismerten. Mestereinek szelleme is ezt sugallja. Róluk vallja: „Életem két legnagyobb élménye Szabó Lőrinc volt, akinek leveleit ma is féltve őrzöm (egy részüket a Napjaink 1978. decemberi számában tettem közzé), mellette pedig Füst Milán. Mindketten atyai barátságukkal tüntettek ki, gyakran jártam hozzájuk és rengeteget tanultam tőlük.” A tudós költő természetesen tudja, hogy a magú nk-a!kotta tájat a művészetekben is önmagunknak kell megtalálni és kialakítani, s vonulatait nekünk kell bejárni. Tenni -kell ezt akkor is, ha tudjuk, sokszor nagyon ig tünékeny ez a birodalom. „mint Johann Sebastian Bach zenéje”. Mégse mondhatunk le róla, hiszen igazán emberi életet nem élhetünk nélküle, megfoghatatlanságában is megtartó ereje nélkül. Aki úgy ír verset, olyan magától értetődő természetességgel, mint Szokolay Károly, arról bizton állítható, hogy zaklatott korunkban is tisztában van a művészet egyik legfontosabb szerepével az ember életében. Nevezetesen azzal, hogy éppen a veszélyeztetettséget nem felejtve valami reményt nyújtson azoknak, akik az információk mesterségesen is duzzasztott áradatában emberi hangra vágyakoznak. Esetleg igaz lehet, hogy a „gyorsuló idő”-ben élünk, legalábbis, ami a tudományos és technikai fejlődést illeti. Ez ha nem is oka az emberiséget fenyegető veszélyek eszkalációjának, de lehetővé teszi azt. Nem kevésbé igaz azonban az is, hogy az ember ideje ma sem „gyorsabb”, vagy „lassúbb”. Egyszerűen „emberi idő”, ami kiméretett ránk a születés és az elmúlás között, s nem kapkodással az érzelmek minimálisra zsugorításával élhetünk tartalmasabb életet, hanem egyedül emberi mivoltunk kibontakoztatásával, a természet és a társadalom eddiginél megnyugtatóbb összhangjának megteremtésével. A költészet valójában közönséges szavai akkor válnak egyszersmind bűvös szavakká, ha ebben segítenek. az embernek. Segítenek, hogy ne legyen annyira egyedül, magára találjon. Hiszen csak az önmagával azonos ember képes arra, hogy akár a másik embertársával, vagy a világgal is azonosuljon. Egyszerű „titkai” vannak ennek. „Pohárviz-egyszerű- ségnek" nevezi ezeket egyik versében Szokolay Károly. Ide tartozhat — sok más mellett — a gyermekkor.meghatározó érzékenysége, amikor még őszintén átéljük a létezés megismételhetetlen csodáját, s azt az érzést, h'ogy „ismerős ezer éve a párna is alattam’’. Persze, a létezés csodája mindenkor (adott. A kérdés csak az, hogy felnőtté „okosodva” képesek maradunk-e együtt élni ezzel a csodával. „Nyárvégi álom éli benned magát s nincs vége" — írja a költő, aki ismeri a „titkot”. Említettem már, hogy Szokolay Károly műfordítói munkássága jelentékeny és napjainkban is örvendetesen gazdagodik. Maga is így érzi: „Szívem mélyén, de külső megnyilvánulásaimban is elsősorban műfordítónak tartom magamat. Érthető, hogy ezen a téren jutottam legmesszebbre”. Valóban, fordításai különböző antológiákban láttak napvilágot. Egyet-kettőt említek közülük: Csillagok órája, Egy égbolt alatt, A gránát szíve, Lengyel költők antológiája. Litván költők, s még sorolhatnám. Legközelebb a készülő nagy Angol költők antológiájában szerepel majd hét versfordítással. Ez a kötet az Európa Kiadónál jelenik meg. Tudós költőnek neveztem Szokolay Károlyt, nem véletlenül. Ide tartozik, hogy az utóbbi évtizedben az esszé is kedvelt kifejezési formája lett. Klasszikus Shakespeare- fordításainkkal foglalkozik, Petőfi Sándor és Arany János Shakespeare-forditásairól jelentek meg tanulmányai a Napjainkban, a Hevesi Szemlében, az Űj Aurorában és tudományos folyóiratokban. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg: „Életem egyik céljának tartom műfordításokban igen gazdag irodalmunkra a közvélemény figyelmét felhívni. Ügy érzem ugyanis, hogy még a legkiválóbb fordítók sem részesülnek az őket megillető elismerésben. Kandidátusi disszertációmat is klasszikus Shakespeare-fordí- tásainkról írom”. Mégis kikívánkozik egy szemérmes vallomás: „Persze azért, ha ritkábban is, nem tudok verset nem írni. Olyas- félekéopen lehet ezzel, mint Rab Zsuzsa, vagy Mészöly Dezső. Többször járt Angliában. Ott is mindig kultúránk hírnökeként tevékenvkedett. Tóth Elemér Mennyi benned az öröm... Mennyi benned az öröm! Honnan ered, meg se kérdem! Csoda ez, jól értem, értem, csak a sorsnak köszönöm. Jöttél, s még csak szó se kell, egymás nélkül meg nem élünk. Így szilárd, biztos a létünk, drága szép bilincsbe ver. Sötét gesztenye szemek milyen sokfélék lehetnek: olykor bút magukba rejtnek; majd vihart süvítenek. Fényeddel ím betelek. Nem kell szó. A hallgatás meg hű ígéret a füleknek — csak ketten hallhatni meg. j Igor Grugyev: Tavaszhamupipőke Oly ünnepélyes itt a csend Ösvény havát a nap lenyalta A hetyke tavasz megjelent, hogy lombnyelvét reád kinyújtsa. Ez újra az ő ideje — varázs kapott megint erőre: Hamupipőke jött ide, s hercegkisasszony lett belőle! Alfonsas Maldonis: (szovjet-litván) A vér hulláma, s hangja Ki zengi el az örök dalt, ha mi hallgatunk már összezárt foggal? A vak világnak hangot, látást ki ad, ha a kezem már meg nem érint? Te — időm nekem, korom múlása, homokóra aranyló sugara. Ha csapás fájóbb, annál csengőbben remeg mibennünk a vér hulláma. SZOKCLAY KÁROLY VERSEI: Szabó Lőrinchez Ha tudnád, odaátról is adnád még mindig tanácsaidat. „Légy reálisabb!” — mondanád, — légy barbár egy kicsit, s válságaiddal ne törődj sokat, mert kerülsz majd még örvényeibe sok más belső viharnak.” Hangodat hallom s nem vagy már sehol szobádban látlak, bár azóta nem, nem megyek oda, mert azt képzelem: ott ülsz, hajad a homlokodba lóg, s leemelsz néha egy-egy kötetet mennyezetig terjedő polcaidról — Te tizennyolc évem zűrzavarával bíbelődő kedvesség és okosság, ha hallanál, elcsukló hangomat csitítanád most rekedtes szavaddal. Voltam fiatal Voltam fiatal, csapongtam tavasszal, rácsodálkoztam a lányok szemére. Ki vette észre? Ki vette észre? Voltam erős, mint sodró folyóvíz, hajnaltól éjig bírtam a munkát. Ki látja hasznát? Ki látja hasznát? Voltam mámoros saját szavamtól, vihar sodort magam-alkotta tájra. Vajon ki látja? Vajon ki látja? S, voltam szomorú, sírtam magamban, mint Johann Sebastian Bach zenéje. És minden elszállt. Elszállt az éjbe. MŰFORDÍTÁSOK Kathleen Raine: Teremtés bűvölete A virágban alszik a mag. a magban már szökell a fa, a fában erdő rejtezik. Az erdőben meg tűz lobog, s a tűzben megolvad a kő, s a kő acélgyűrűt rejt. A gvűrűben egy O betű, az O-ból egy nagy szem figyel s tenger úszik a szemben. A tengerben ég tükrözik, s az égen ragyog fent a nap, a napban fent aranymadár. És a madárban szív dobog, a szívből pedig dal fakad, a dalban egy szó énekel! A szóban egy világ beszél, öröm-világ, bánat-világ, szerelmem innen származik. Ö szerelem, világ fakad belőled, s rajtad nap ragyog, s a napban ég a tűz. A tűzben elhamvad szívem, szívemben egy madár kopog, a madárban szem kerekül, és a szemben föld, tenger, ég. tenger, ég, föld, egy O betűben, mint a nap a virágban. Kát hovt. rejtsük meztelen testünk, mely csupa fény, hő, és csak zeng telten? Tadeusz Nowak: Vastag rímmel kivarrt látogatás Mikor otthon mind meghaltak, emberek is, a kecske is, meg a pogány patkány, a rokonok mind megjöttek, messziek meg közeliek. Holtak kezét összetették, megmosták mind s megfésülték, megnyúzták a kecskét, és megkeresztelték a patkányt. Ami ital volt, megitták, ennivalót mind felfalták. Elvitték az asztalt, kályhát, papírlom,bői, maradékbói nagy halmot emeltek s holtat mind a halomba temettek. Keresztet vetettek, sirva-ríva vonathoz kimenteit. j NŰGRAD — 1934. február 18., szombat 9 Somogy és Baranya példája Idegenforgalom és közművelődés
