Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

BIZALMI VÁLSÁG? Wogáftfos 5reget? Nem alszik ki a lélek Szomorú, de tény, hogy idős korára sok ember magára ma­rad. A Vöröskereszt már ré­gen fölfigyelt arra, hogy a magányos öregek nem is el­sősorban testi bajaikra keres­nek orvosságot, hanem sok­szor a lelkűk gyógyulását ke­resik. Balassagyarmaton a magá­nyossá vált időseket nem hagyják magukra a vöröske­resztesek. Még 1982-ben föl­mérték, hányán is vannak a városban, akik a hetedik év­tized terheit is cipelik, s ma­gukra maradtak, őket gyak­ran fölkeresik korukbeli tár­saik: enyhítem a magányt. Beszélgetnek, elintéznek ap- róbb-cseprőbb ügyeket — egy­szóval önként (és természete­sen ingyen) végzik a „lelki karbantartást”. Ma már ha­gyománya van annak is, hogy » nyugdíjas pedagógusok tár­saivá szegődtek az általános es középiskolás fiatalok. Be­kopognak a város idős embe­reihez és a legolcsóbban; a jó szóval segítik elűzni a ma­gányt A mozdonyvezetők a sötét téli reggelen telepedtek be abba a fülkébe, amelyben már ketten dideregtünk és mint benfentesek egyáltalán nem vetkőztek neki az - út­nak, magukon hagyták a vas­tag kabátokat, csak a cókmó- kot helyezték el a csomagtar­tókban. Az idősebbik ismer­tette útitársamat, akiről így tudtam meg, hogy szintén szakmabeli; állomásokon szol­gált évtizedek alatt, most valami segélyféle vagy taka­rékügyben utazik Hatvanba. „Két hónapom sincs már a nyugdíjig, aztán annyi időm lesz, hogy... De ez a koma, ez a gyerek, ez elmegy vala­mi emirátusba szerelőnek, pe­dig jó szakember.. A „koma” közben kilépett a folyosóra, mert ott ismerő­söket vélt felfedezni (közel volt valami fiatal menyecsKe- forma is a szomszéd ablak­nál) és hát az öreg meg bent mondta tovább a történetét. „Azt mondja, ő bizony el­megy, két-három év . alatt megszedi magát akármi­lyen lesz is ott a munka, az a szerelés, akármilyen időt kibír az ember, ha tudja, mii miért és meddig... De bi­zony én nem hagynám itthon a családot, a feleséget, a kis­gyerekeket, de ennek hiába mondom, hogy az ember nem hagyhatja itt azt, amiből ki­fejlődött. Idegenben meg minden más, ki tudja mi lesz, visszajön-e vagy ha igen, mit talál... ?” Az ember — már ilyen a régimódi beidegződés — meg­Világaink Az ember— önmagáért? ütközik ha arról, hall, hogy egy mozdonyvezető (ma más néven illetik) szó szerint el­hagyja a pályát. A mozdony- vezető valahogy nem lehet más, mint mozdonyvezető. Mindenki elmehet másnak, még a hivatásos katona is leszerelhet, a lelkész is „kiu- gorhat”, a gyári szerelő is el­mehet maszeknak, az állatte­nyésztési ágazatvezető is ki­válthat valami ipart és egyál­talán, rétegződhetünk igény és aszerint, ami manapság az egyedül üdvözítőnek hitt irány — mi kifizetődő? de egy „gépes”, a mozdonyvezető nem mehet el valamelyik fej­lődő arab országba, kvázi, szerelőnek. Mitől van ez az ellenállás az emberben. ha egyszer soha sem volt ő ma­ga mozdonyvezető, sőt, a csa­ládjában sem volt igazi vas­utas senki emberfia? A régi tekintély az alapja minden­nek. A régi mozdonyvezetői tekintély, ami a vasútnál rangot jelentett, de akit min­den korban mindig megcso­dált az utazóközönség, akitől mindent elvárhattak, azt is hogy élete árán megmentsen egy szerelvényt stb. „Mi kifi­zetődő?” Más nóta járja. Nem hamis, de harsogó, és egyszólamú. Bolpnd ki nem ezt fújja. Meg amúgy is — a mozdonyvezetők ördögi kört járnak: ha mindent elvállal­nak, ha sokat utaznak, »6«? marad idejük önmagukra, csa­ládjukra. Nincs idejük még arra, sem, hogy a több pénzt elköltsék kulturáltan, válasz­tékosán, ha meg keveset vál­lalnak — keveset keresnek, akkor meg azért nincs mit el­költeni. „Mi kifizetődő?” Ma­rad a kérdés. Az értékrend változott. Mindenesetre sokak szemé­ben, akik az anyagi ösztön­zésből nyilvánvalóan semmi másra nem tudtak figyelni csak az anyagira. Van vagy nincs — és kész. Munka és becsület, munka és dicsőség? „Hol adnak ezekért telket meg házat?” De még mindig sok a töprengő típusú mun­kás és ilyen-olyan szintű ve­zető meg alkalmazott is talán aki feladatokat keres, aki bát egyre elkedvetlenedőbben, de még mindig a saját munkás­becsületét tartja a legfonto­sabbnak. Azokról mondhatják mások, hogy „élhetetlenek”, róluk lehet ki mosolyogva pletykálni a mai „köztereken” ott ahol a leméretés egyet­len szempontja, hogy az em­ber valóban azt csinálja-e, ami kifizetődő? Az igazgató egy átalakított vállalat élén egy évet adott magának és munka-társainak NOGRAD — T984. február 18., szombat arra, hogy bizonyítsák közö­sen: lehet eredményesen dol­gozni, lehet szó szerint becsü­letesen lakossági szolgáltatást végezni, lehet közben anyagi­lag is jól járni, lehet éssze­rűen. .. De minek ezt „ra­gozni”? „Nem jött be neki” —, ahogy ma mondják. Mun­katársai éppúgy dolgoznak, mint régen, mintha közben nem változott volna meg a vállalat érdekeltségi rendsze­re miegyéb. „Kiváltom az ipart én is... Elmegyek arra a pályára, amiben otthonos is vagyok, ismerős is, a piac na­gyon jó, két-három emberrel racionálisan lehet dolgozni és sokat keresni... Mindenki er­re hajt. Ezt én is meg tudom csinálni akármikor. Elég volt.” Meg tudta volna csinálni bármikor azt, amit ma fon­tolgat, de maradt a munkáért, maradt a bizonyításért önma­ga előtt. Most hülyének tart­hatja önmagát. Mert ebben majdnem mindenki egyetérte­ne vele. ha nyilvánosan meg­kérdezné a „közvéleményt”. Na, itt a kontroll, a társa­dalmi ellenőrzés kérdésénél vagyunk. Azt mondja- az idős parasztember, akinek minden mondatát sóhajokkal színezet­ten alátámasztja a felesége is: *Mi «jjrjfKioéfcwwi dolgoztunk látástól, vakulásig, még sötét volt, amikor elin­dultunk a földre, de aztán hiába volt minden, előbb nem jöhetett be az ember.., Sen­ki sem parancsolt nekünk csak mi magunknak, meg a föld, a munka, néha még a könny is kiesett a szemünk­ből. Olyan nehéz volt az az élet. De előbb bejönni a földről, mint a többiek... Olyan isten nincs! Mit szól­tak volna... ? A mai kontroll ebben a mi­nőségben nem kontroll, a mai mérce jobbára ez — mi ki­fizetődő? Azt kell csinálni. Hogy az ember, meg a szak­mai becsülete hol marad? Ki kérdezi és minek, ha egyszer nem ez a kérdés. Fi József, Csipkerekről. Vándortéglás, az utolsó ebben a műfajban, a televízió egyik múltheti csendes szenzációja volt a róla készült riport­film. Mit mond a műsorújság előzetese? „... Furcsa, ön­törvényű ember...” Öntörvé­nyű? Másszóval nem úgy él, nem úgy dolgozik, nem azo­nosak a szempontjai a tár­sadalmilag megszokottal-el- fogadottal. Hát hogyne! Hat­van évig veti a téglát és ak­kor mindössze vagy tíz éve jött rá arra is, hogy eddig nem jól csinálta! Hogy vala­milyen apró vagy nagyobb fajta-féle szakmai fogásban vétett vagy fél évszázadig, hogy „a téglás életében tíz év semmi”, hogy egyetlen dolog van a világon, ami lé­nyeges — a munka. Akár­mennyit fizetnek vagy nem . fizetnek érte. Hogy nem le­het más az ember, mint tég­lás, ha erre vette az élete irányát. Nem, lehet még va­lami. Még jobb téglás, mint volt, mint az apja, vagy a nagyapja Volt... Ez az em­ber úgy jön-megy az agyag- halmok között, mintha maga is része lenne az anyagnak. Ezt az embert halála után majd úgy fogadja be az agyagos csipkereki föld, mint olyan valakit, aki a Nagy Körforgásban a „föld szelle­mét” megtestesítve helytállt. De Fi József is egyedülma­radt a milliónyi téglájával ezen a földön. Az asszony el­hagyta, vissza nem hívja, mert ő ne küldte el, locsol­ja a száraz anyagot, keveri, formázza, égeti és azt mond­ja „csak ha a kő elporlad — az én téglám akkor megy tönkre”. Ha tudná milyen kö­zel állunk hozzá. De nem tud­ja. Öntörvényű. A mi sze­münkben. De a mi szemünk nem erre néz. A hittel bármilyen köröU mények között végzett becsü­letes munka öntörvényű. T. Pataki László A család és az iskola együttműködésének kialakítá­sa — köztudottan — hosszú folyamat, melynek alapvető tartalmi célja szülő és a pe­dagógus nevelési egységének kialakítása. Üj és a szakem­berek számára sem könnyű feladatot jelent a pedagógia alapjainak, a kialakult neve­lési szokásoknak, hagyomá­nyoknak összevetése a kor­szerű nevelési elvekkel. El­végzése érdekében szükséges a szülők pedagógiai kultúrá­jának feljesztése. A témában eddig megjelent cikkekben olvasható, hogy sok szülő a nevelés feladatát és felelősségét egészen az is­kolára hárítja. Bizonyára ál­talánosságban ez nem így van, a jelenség azonban el­gondolkodtató. Sok az elfoglaltság. Mind­két szülő dolgozik, a család csak este van együtt és a gyer­mekkel való foglalkozásra csak hulladékenergia jut Ennek ellenére — s így volt mindig — a gyermek nevelé­sében meghatározó szerep mindenképpen a szülői há­zé. Hiszen a legfontosabb vi­selkedésmintákat, szokásokat a család nyújtja a gyermek­nek. A család a felelős erköl­csileg, anyagilag azért, ho­gyan viselkednek a gyere­kek. S e tekintetben nincs különbség társadalmi vagy EGYÜTT TENNi A TÓÉRT műveltségi rétegek szerint. Mégis a családok egy része nem neveli a gyereket, in­kább mindent megenged ne­ki. Ilyen körülmények között aztán az iskola helyzete ne­hézzé válik: úgy kell fegyel­meznie, ahogyan a családnak kellene. Az iskolai fegyelem kérdé­se nem, vagy csak részben választható el a társadalom fegyelmezettségétől. Ezért is fontos dolog, hogy minden szülő tisztán lássa saját gyer­mekének képességeit, igye­kezzen befolyásolni, hogy gyermeke kedvező adottságán inak területén érjen el ered­ményt. . Ismerje a gyermek gyengéit, s azon a területen ne tűzzön magas célokat. A mai tanulók értei messég, szorgalom és közösségi magatartás szerint érvénye­sülnek. Az értelmességet so­kan még ma is döntőnek ta­lálják az iskolai előmenetel szempontjából. Ám ha az is­kolai eredményesség alapve­tően az értelmességtől függ is, igen jelentősen befolyásol­ja a szorgalom. Tapasztal­juk, hogy a közepes képessé­gű gyerekek is nagyon jó eredményeket érnek el szor­galmukkal, és fordítva: a jó képességű gyermekek várako­záson alul teljesítenek, mert szorgalmuk nem megfelelő. Senki sem születik szorgal­masnak, vagy lustának. Az­zá nevelődik. S ebben lé­nyegbevágó a család példa- mutatása, a szülői magatar­tás. A gyermekben kialakul a példakép. Kiskorban ez vala­melyik szülő. Az iskola kü­szöbének átlépésével a pe­dagógus a gyermekszemekben i tudás megtestesítője, a szü­lők után a második példakép. Ennek ellenére a gyermek fejlődése során kritikusan szemléli a pedagógusokat. Palái köztük szimpatikusát, lesz olyan, akit példaképnek választ. Tanulásának égjük notívuma a tantárgyat taní­tó pedagógushoz való kötő­dése. A pozitív éizelmek hi- ínya átmehet ellenszenvbe, gyűlöletbe, aminek következ­ében az illető tanár tárgya háttérbe szorul. Nagyon fontos, hogy a üsű- ö objektív tudjon maradni. üzért ajánlatos az érzelmek lapintatos fékezése, a gyér­nek rávézetése: a tantárgy is a tanár nem azonos dol­gok. A szülő figyeljen oda ■Vermekének iskolai nehézsé­geire. A pedagógusok általá­■ ban szívesen veszik, ka a szü­• lök felkeresik őket, részlete­• sen elemzik, miben mutat- : koznak gondok, nehézségek ■ otthon és az iskolában — • kialakulhat egyetértés a fő ■ nevelési kérdésekben. A családnak hatalmas sze­repe van a gyermek szemé­lyiségformálásában. Nem kis 1 mértékben a gyermekek egy ! csoportja éppen személyisége ! alapján közömbös, vagy el­lenérzésekkel viszonyul az ' iskolához, másik csoportja a 1 pedagógusokkal kerül kon- ' fliktusba. Elképzelhető, hogy ezen problémák felszínre ke­rülésében a pedagógus követ­te el a hibát, de okozhatja a szülő is, áki hiányosan tájé- 1 kozódik és indokolatlanul ál) ki a gyermeke mellett. Volt van és lesz példa, hogy nézet- eltérés támad a szülő és a pedagógus között. Például más felfogása van a szülőnek a tanulás fontosságát illetően, de lehetnek egyéb különbsé­gek is. Mondjuk: a szülő nem ért egyet a szaktanárral, a gyerek magatartását más­ként ítéli meg. Ilyen esetben az a helyes, ha a nézetelté­rést a szülő a pedagógussal megbeszéli, anélkül, hogy a gyermeket a pedagógus ellen ösztökélné. A család és az iskola nél­külözhetetlen kapcsolatának számos formája alakult ki: szülői értekezlet, fogadóóra, családlátogatás, bemutató ta­nítási óra stb. A szülő és pedagógus kap­csolatának folyamatosságát a különböző fórumokon kívül biztosíthatja az ellenőrző- könyv, amelynek jelentőségét értelmetlenség lebecsülni. Ha az ellenőrzőt megfelelően használjuk, kölcsönösség ala­kulhat ki a szülő és a peda­gógus között A szülői munkaközösségek három fő feladata: a család és iskola kapcsolatának ki­alakítása; a szülők közötti pe­dagógiai felvilágosítás, a ne­velés tervszerű rendszerének kialakítása; az iskola mun­kájának minden irányú tá­mogatása. Mindebből követ kezik, hogy a közoktatás vál­tozásai határozzák meg mis- den időszakéin a szülői mun­kaközösségek iskolához, csa­lád tzhoz kapcsolódó tevé­kenységének tartalmát. Ha az iskola életét, munkáját meg­határozó három közösség — a pedagógusok, a gyerekek és a szülők — eredményesen akar tevékenykedni, az ifjú­ság nevelése érdekében mun­káját csak egymást segítve, összehangolva végezheti. En­nek érdekében — tapaszta­lataim szerint — az iskola és a szülői munkaközösség választmánya minden lehetsé­gest megtesz. A szülők pél­dául rendszeresen kapnak tájékoztatást az iskola cél­jairól, követelményrendsze­réről és az elvárt eredmé­nyekről. A pedagógusok elfo­gadják a szülők és a választ­mány jogos észrevételeit, a szülők zöme szívesen fogad­ja a pedagógusok gyermekük­re vonatkozó tapasztalatait. Az iskola vézetői természete­sen igénylik a választmány segítségét a nevelési problé­mák megoldásában. A sok fórum közül a csa­ládlátogatás nagyon fontos. A jó pedagógus ismeri a gye­rekeket, nemcsak a jegyeit, így bensőséges beszélgetés alakulhat ki a szülőkkel. Mert a pedagógus követhető taná­csokat tud adni a szülőnek a gyermekkel és a tantárgy- gyal kapcsolatban. A család- látogatás, a szülők és pedagó­gusok találkozásának legben­sőségesebb, egyúttal a leg­igényesebb formája. De csak akkor: ha mindkét fél biza­lommal van egymás iránt és felkészül a látogatásra. Tudni kell: a látogatás nem ellenőrzés, felderítés, vendég- járás. S követelmény: az osz­tályfőnök jusson el a „minta­szerű” és a „legkritikusabb” családokhoz egyaránt. Az vi­szont már tapasztalat, hogy a legtöbb család szívesen lát­ja otthonában a pedagógust Iskolánkban pedig az a he­lyes gyakorlat alakult ki, hogy az osztályfőnök előre egyezteti a látogatás időpont­ját. De tovább megyek. A beszélgetés első részében je­len van a gyermek is, be­mutatja otthonát. A szülő és a tanár a beszélgetés későb­bi részében tárgyalja meg mindazokat a dolgokat ame­lyeket más fórumokon nem tudtak megbeszélni. A harmonikus szülő-peda­gógus kapcsolat kulcsa min­dig a pedagógus kezében van. Ez azonban — utaltam rá — függ a pedagógus-tanuló kapcsolatától. A pedagógusok a korszerű műveltség és az emberi jel- lem kovácsolói. Munkájukat felbecsülhetetlen értékűnek tartom. Ök irányítják a kis közösségeket ismertetik meg gyermekeinkkel a betűt, min« den tudás alapját A pedagó­gusok kezdik megtölteni is­meretekkel a fiatal agyvelő- ' két indítják el jövőt formáló, alkotó útjukra a nagy szel­lemeket. Valamennyi szülő nevében köszönöm, hogy nap, mint nap vállalják az órákra való felkészülést, a tanítással já­ró vesződséget. Hogy kedves, okos, szorgalmas, jó tanuló gyermekekkel együtt vállal­ják a fegyelmezetlen, a tisz­teletlen, hanyag, rosszul ta­nuló gyermek nevelését, taní­tását is. Hogy, bírják türe­lemmel és kitartással az alap­jában szép és nemes, de a gyakorláséban nagyon nehéz, idegeket őrlő munkát. Hogy gyermekszeretetükkel, hiva­tástudatukkal legyőzik azo­kat a nehézségeket, amelye­ket a különböző reformok, átszervezések tankönyvválto­zások, társadalmi feladatok és egyéb gondokat szaporító tényezők jelentenek. Hogy a jó szándékú, segíteni kész szülők mellett elviselik a rosszindulatú, gáncsoskodó — nevelő és oktató munkájukba jogtalanul és néha durvára beleavatkozó — szülők pisz­kál ódását is. Tudjuk, sokszor ki is moncJJ juk, le is írjuk, hogy több megbecsülést, nagyobb erköl­csi és anyagi elismerést érde­melnének a társadalomtól^ mint amennyit kapnak. Mi­ért nem cselekszünk akkor?1 A pedagógusok a legérté­kesebb, legdrágább nyers­anyaggal dolgoznak és a leg­fontosabb terméket, a dolgozói alkotó embert formálják. Bizalmi válság? — olvasom a hetek óta folyó vélemény- csere feleimében. Vélemé­nyem szerint az iskola és a szülő kapcsolata semmivel sem válságosabb, mint a ko­rábbiakban. Inkább arról vara szó: több társadalmi, gazda­sági és művelődéspolitikai ok folytán türelmetlenebbek va­gyunk egymással. Kölcsönös tolerancia kell — nem meg­alkuvás, hanem építő érzés, szándék, cselekedet. Hiszen a vitát végül is nem mi dönt­jük el; a tetteket gyermeke­ink igyekezte, alkotó készsége, ereje minősíti. Szülők, neve­lők együtt igyekezzünk, hogy ez az érdemjegy — legalább — jó legyen. Toriák István Salgótarján Mártírok úti Általános Iskola szülői munkaközösség elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom