Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
ismét olvasópályózat „Kell a jó könyv '8$ß5" BIZALMI VÁLSÁG? kapuim uecemuei 01-1 szamában jelent meg a „Kell a jó könyv ’83/85” elnevezésű plvasópályázat felhívása. Az országos hivdetőszervek harminc könyvből állították ösz- sze ajánlatukat, s ezekből választhatnak az érdeklődők a pályázati felhívás * előírásai pzerint. Lapunk hozzá kíván járulni fez olvasópályázat sikeréhez, ezért tíz héten keresztül miniden szombaton hárem-három pályázati mű rövid ismertetőjét közöljük. A könyvismertetőket a Balassi Bálint Megyei Könyvtár munkatársai készítették. Az olvasópályázat füzetei a tanácsi, iskolai és szakszervezeti könyvtárakban, valamint a könyvesboltokban szerezhetők be. Alesz Adamovics: Büntető- tesziagosok. Bp. 1983. Zrínyi fel. 245 p. A szovjet háborús irodalomban a hősi helytállás pél- Idái mellett csak a hetvenes lévekben jelentek meg először ez árulókról, a németek kiszolgálóiról szóló írások. A „büntetőosztagosok” a háborúban a halál angyalai voltak: azok, akik végrehajtották a fasizmus gyilkos programját. Adamovics művében a dokumentum és a képzelet tudatosan keveredik. Bírósági jegyzőkönyvek, részletei, a túlélők vallomásai 'Adamovics könyvének alaprétege. Ennyiben dokumentum. Ezúttal azonban az író nem elégszik meg a tényekkel. Megkísérli az adatok alapján fölépíteni a „büntetőosztagosok” lélektanát. Mi vezette őket cselekvéseikben? í-el mérték-e gaztetteik súlyát? Adamovics igyekszik elénk tárni a németek zsoldjába állt különítményesek eiállatiaso- dásának folyamatát és pusztulásuk törvényszerűségét. Maga a cselekmény egyetlen drámai nap eseményeit idézi. 1942. június 15-én a büntetőosztagosok megölték és megégették Borki belorusz falu teljes lakosságát. A tömeggyilkosságot a különleges SS- dandár mellett ukrán, belorusz és lett különítményesek hajtották végre. A hátborzongató jelenetek, a borzalmak felidézése során Adamovics bemutatja a gyilkosok egy-egy jellegzetes típusát is. Van köztük olyan, mint Tupiga, aki „önként, kéjjel öl”, van köztük ukrán nacionalista, és a puszta létezésért mindenre képes egykori szovjet tiszt. Önnön bűnösségük tudata köti össze őket. Pusztulásukról a fejezetek végén dokumentumokból értesülünk. Grigorij Baklanov: Örökre tizenkilenc évesek. Bp. — Uzs- gorod, 1982, Kossuth—Kárpáti K. 215 1. Baklanov regényében azoknak a fiataloknak állít emléket, akiknek életébe korán beleszólt a háború, s meghaltak, mielőtt felnőtté válhattak volna. Főhőse, Vologya Tretyakov élete olyan, mint sok vele egykorú társáé. Az iskolapadból került tiszti iskolába, s alig tizenkilenc évesen indult a harcvonalba egységéhez. Tretyakov súlyosan megsebesül élete első komoly ütközetében. Egy hátországi kórházba küldik, ahol megismerkedik Szásával, egy gimnazista kislánnyal. Bontakozó szerelmüket kettészakítja a háború, a felépült Vologyá- nak vissza kell térnie az arcvonalba. Bajtársai most már a frontharcosoknak kijáró örömmel és tisztelettel fogadják, de nem sokáig harcolhatnak együtt: egy német ellentámadás során elpusztul szinte az egész szakasz. Vologya most má, halálos sebet kap. Az író egy tizenkilenc éves fiút vezet végig a háború különböző színterein, az ő szemével, tapasztalataival láttatja az arcvonalbeli támadások iszonyú poklát, a hátországi helyzeteket, a harcoló és Sebesült, vagy elpusztult katonákat, a lakosság hétköznapjait. Szereplői nem hősök, hétköznapi emberek; Tretyakov sorsa pedig egy a sok tíz- és százezer hasonló sors közül, amire azonban az utódoknak mindig emlékezniük kell. Baklanov így vall könyvéről: „Az ilyen irodalom mindig érdekes az ifjúság számára, az ilyen könyvek az ifjúság könyvei.” Az író ezért a művéért irodalmi állami-díjat kapott. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Bp. 1984. Európa. Ez a mű a világirodalom egyik legértékesebb lélektani regénye. Főhőse Raszkolnyi- kov diák. Régóta koplal, egyetemi tanulmányait abbahagyta, rongyokban jár és félévi szobabérrel tartozik. Semmi reménye, hogy törvényes úton éviekéi jen ki a nyomorúságból. A főpróbát már megejti egy látogatással: néhány értéktárgyat visz elzálogosítani egy vén uzsorás asszonyhoz. Terepszemlét tart. A terv kész, csak a bátorító erő hiányzik még: az elmélet. Azt is megalkotja. Példaképe: Napóleon. A nagy ember ugyanis áthághatja a törvényt... Tulajdonképpen elvi alapon öli meg az öregasszonyt, a rablóit pénzt nem is használja fel. Elmélete megvalósítására nem volt alkalmas, .elkezdődnek szenvedései a bűntett után. Lelkiismeret-furduiása egyre erősebb. Lelke mélyén a vallomás vágya ösztönzi. Vallomásra biztatja Szonya is, a barátnője. Ö azonban gőgös és hiú. Még harcolni akar, mint a sebzett vadkan. Por- firij vizsgálóbíró fokozatosan megbizonyosodik Raszkolnyi- kov bűnösségéről, végül ki is mondja: ön a gyilkos. Ö egy darabig tagad, de Porfirij logikája összezúzza. Végül Szonya szelíd kényszerítésére bevallja bűnét Minden gyötrelme, kínja megoldódott. A vallomás nemcsak a bukást jelentette, hanem a megváltást is. — Féreg-e vagy kiválasztott? — ez Raszkolnyikov dilemmája. Nem érti — és az egész magatartását ez teszi hitelessé, nem is értheti: az individualizmus útja mindkét esetben zsákutcába vezet. Pósfai Péter: LAPOSÜVEG zsebében laposüveggel elrepüli a nagykabát számlák és gyűrött bankók tejútján szállt a száras dugó ott fenn kihullott eltemették a nagypapát rakétákat lőnek fel azóta s műszereket leiratnak minden rég elmúlt nagypapát múzeumok tárlóiban gyűlik a sok nagykabát * ha lesz pénzem s ha. etiszom a rácsodálkozások neszét elrepülök kiskabátban v nagyapó — feléd J Erdőtől a fát A NÖÄRÄD december 10-i számában volt olvasható egy tűnődés a szülők és iskola kapcsolatáról. Aki olvasta — főként szakmabeli — bizonyára felemás érzelmekkel tűnődött tovább. Engem egyenesen hozzászólásra irritált. A pályán eltöltött negyven esztendő hordalékaiból kirukkolni néhány konkrétummal, hogy nem ilyen pesszimista a valóság, miként az írás bemutatta. Jóllehet általános igazságokat fogalmazott a cikkíró, szerintem mégsem valóságot. Annak idején, az esti egyetemen jól megtanultam, majd igyekeztem (nem sikerült mindenkor) alkalmazni a dialektikát. Nevezetesen: a jelenségeket lényeggel, a formákat a tartalommal együtt elemezni, vizsgálni és leszűrni a konklúziókat. Abban igaza van a cikkírónak, hogy az oktatás-nevelés hármas egységének (tanár, diák, szülő) kell megvalósítania társadalmunk elvárásait. Mivel ez nem képezheti egyedül csak az említett hármas teendőit, miként a KISZ, úttörőmozgalom sem vállalhatja kizárólagosként az elvárásokat. Az iskola és ifjúsági mozgalom szoros függvénye társadalmunknak, ahonnan — kívülről — pozitív, negatív be- és ráhatások érik (rádió, televízió, olvasmányok, látottak, hallottak stb.). A negatív jelenségek — sajnos — szembetűnőbbnek látszanak a pozitívaknál és a külső szemlélő többnyire csak a jelenségeket tudja érzékelni. Közoktatásunk rendszeréről hozott 1972-es párthatározat fontos határköve, útmutatója volt társadalmunk jövőbeli elvárásainak. Mégis, előt- te-utána, szinte évenként ismétlődő reformtörekvések, kísérletezgetések domináltak az oktató-nevelő munkában, melyek bizony, nagyon zava- róak voltak. A pedagógus alighogy megismerte az egyiket — megemésztésre már nem futottá az Időből —’ jött az újabb és megint újabb, mi pedig kapkodtuk fejünket. Nem túlzásnak szánom, az egyik szakmabeli kollégám ezek miatt is hagyta el a pedagóguspályát (igaz, volt egyéb ok is!). Egyetértőén ismerem el, hogy a herbarti pedagógia elmélete, gyakorlata állóvíz volt. Parancsoló szükségletté vált a tanügyi politika megváltoztatása, fejlesztése, alkalmazása az új, magasabb követelmények érdekében. Viszont nem hallgathatok arról sem, hogy a felszabadulásunk utáni esztendők és napjaink vezető rétege, kiváló szakemberek sokasága, más segítő tényezőkkel együtt, azon pedagógusok „kezei közül” került ki, akik még korszerűtlen iskolákból, módszerek alapján szereztek diplomát. Nincs lehetőségem bővebben részletezni az objektív tényezőket, inkább a szubjektívak közül sorolnék fel — ezeket sem a teljesség igényével — néhányat, bizonyságául annak, hogy nem szükséges „bizalmi válságról” beszélni, még akkor sem, ha vannak teendők az iskola és szülői ház közötti kapcsolatok erősítésében.- A téma örökzöld jellegű. Húsz’ évvel ezelőtt éppúgy aktuális volt, mint lesz a XXI. század elején, végén, talán nem túlzók, ha azt írom, hogy még nagyon sokáig! Gyorsuló világunk megköveteli a perma- nenciát az iskolapolitikában éppúgy, mint az elet más területén. Tény, a fiatal szubjektumok között vannak ilyenek és olyanok. Legtöbbje szorgalmasan tanul, kap segítséget szüleitől és vannak, akik mezei virágként nőnek, szépek lesznek, vagy kórók maradnak. Nyugdíjasként foglalkozom még korrepetálásokkal, mivel néhány szülőnek kényelmesebb hangoztatni, hogy a mostani matekhoz nem ért. Nem egyedül azt a kis ötödikest hibáztatom, aki nem könnyedén tudta csak megmondani a perc harmad részét, illetve a fejbéli számolásuk nagyon gyenge jó néhány gyereknek. Az ilyesmikben elmarasztalom az alsótagozatos pedagógust, szülőt egyaránt. Aktív koromban korrepetáltam orvosok, mérnökök, sőt pedagógusok gyerekeit és nem a gyenge kapcsolataink miatt, ellenkezőleg. Igaz, a korrepetáltak többsége a fizikai dolgozók gyerekei közül került ki. Bizonyára köze volt a kellő kapcsolatoknak, hogy tanítványaim közül többen a városi, megyei, sőt országos szaktárgyi versenyeken tisztes helyezést értek' el. Sokukat nem ismerném meg ma már, ők köszönnek rám utcán, vendéglőben, elevenítik fel matek- és kémiaóráimat. (Nem dicsekvésnek szánva ez utóbbiakat!) Hasonlóan vagyok szülőkkel. Nem egyszer fordult elő, hogy „kényszerültem” elfogadni a pohár bort. Nem hallgatom el sz ellenkezőjét sem, akik elfordulnak, hogy ne kelljen köszönni. Ez természetes, az ember nem tudhatja előre, hogy az elröpített kő, kit hogyan talál el, a gyerekek, felnőttek érzékenysége különböző. Azért sem haragudhatok, ha a szülők közül valaki elfordul tőlem. Nem törekedtem sohasem, hogy mindenkit szeressek és mindenki örüljön nekem. Annyit azért szeretnék hozzátenni, hogy szívesen emlékszem első tanítómra, pedig egyszer-egy- szer „kaptam” tőle. Éppúgy volt tanáraimra, még olyanokra is, akik nem a legjobb osztályzatot vésték okleveleimbe, bizonyítványaimba. Ami szüléimét illeti, édesanyámtól a precizitást, kifogástalan munkavégzést (házi teendők, takarítás, mosogatás stb.), édesapámtól a fejszámolást, az írásbeli munkák külszínét és még sok egyebet tanultam, szoktam meg tőlük. (Mindketten 6 elemi végzettségűek voltak.) Mi van a szülői értekezleteken, fogadóórákon? Osztályfőnöke válogatja! Nem tudom, mi indította felsőbb szerveinket a 70-es évektől a szülői értekezletek témáinak előírására? Bizonyára segítségnyújtás volt az egyik cél. Néhányunkat pedig bántott, hogy ennyire nem bíznak bennünk, osztályfőnökökben. Utólagosan kérve elnézést volt feletteseimtől (igazgatómtól), részemről a kecske és káposzta mesédét alkalmaztam. Szóltam néhány mondatot az adott témáról, de nem ez képezte a szülői értekezlet nagyobbik részét. Tudtam mindig, miért jönnek el a szülők, mire kíváncsiak. Viszont, egy-egy ilyen összejövetelre nem' előtte való nap készültem fel, • hanem folyamatosan gyűjtöttem az anyagot, hogy egy-egy pedagógiai szituációt mennél több példával illusztráljak. Csak megtörtént esetekkel támasztottam alá mondandómat. Még ha név szerint említettem is pozitív dolgokat, jelenségeket, a szülők tudták, hogy kit, miért nem említek meg, nehogy megszégyenülése miatt ne jöjjön el többe. Vidám hangulat, kacagás, jó ízű beszélgetések alakultak ki. Az értekezlet végén viszont, oda- súgtarn egy-egy anyukának, apukának, hogy sürgősen keressen meg az iskolában, vagy pedig hamarosan várhatnak családlátogatásra. Például így tudtam meg egy túlkoros ötödikes anyukájától, hogy gyereke azóta olyan szófogadat lan az iskolában, mióta az úttörőavatás előtt üzenték meg neki, hogy a rosszaság miatt nem avatják fel, pedig már minden felszerelést megvásárolt fia részére. Részben igazat adtam neki, magamban elmarasztaltam a negyedikes tanító,nénit a csapatvezetővel együtt, mert lehetett volna másként is elintézni. Bár nyugtatgattam az édesanyát, közöltem vele, a tényleges problémákat, nyugdíjazásom után hallottam, hogy erősen túlkorosként (15 evesen) helyezték át a dolgozók általános iskolájába. — Fogadóóráim másfél, kétórásak voltak, de nem a tanáriban, hanem a szertárban, olykor blöGRAD - M8A. p röstelltemj hogy egész sor várakozott az ajtó előtt, hogy sorra kerülhessenek. Szívesen látogattam csaiá-í dókat, vállalva a „megvendé- geléseket, poharazgátásokat”: Váratlanul sosem mentem! Olykor kínos a váratlan vendég, nem kívánok konkrét eseteket sorolni. (Netán egy olvasó magát véli felismer-) ni.) Nyolcadikosaim pályaválasztásának nyomtatványát a szülőkkel, otthonukban töl-í töttem ki, olykor még a nagyszülők is „besegítettek”! Igyekeztem egyeztetni elképzeléseiket a valósággal, elöl-: vashatták a gyerekükről ' ír# kollektíván készített jellemzést és csak ezután került sor a szülői aláírásra. Hogy ráment a téli szünetem? Ügy éreztem, hogy ez a hivatással jár, másrészt azért is kapom a fizetést. Természetesen könnyebb volt azon kollégák helyzete, kik berendelték 3 szülőt aláírásra, jellemzés ismertetése nélkül (Adódott ebből később probléma, mert a középiskolában kezébe adták a szülőnek a felvételi lapokat, akkor döbbentek ráj hogy — enyhén szólva — pontatlan volt az általános-; ban kapott információ gyermekükről.) Örültem a cikkíró észrevételének a szülők akadémiáját illetően. Rangos előadók jöttek. Napokkal előtte az ellenőrzőkbe be kellett írni,’ utána pedig megérdeklődni,' kinek a szülője volt ott,, kinek nem, és miért. Erről számot kellett adnunk a vezetés részére, még az ejnye-ejnye is kijárt annak az osztályfőnöknek, ha osztályából kevés szülő jelent meg. Egyről feledkeztek meg az illetékesek, nevezetesen, hogy a szülök heterogén összetételük miatt nem volt mindenki számára érthető. Részt vettem néhány ilyenen, valóban tudományos igénnyel beszéltek az előadók a témáról. Ugyanakkor néhányan bánkódtunk, mert nem tartottak bennünket alkalmasnak az. előadás megtartására. Pedig ha nem Is lett volna o.ly magasröptű az előadás, de közvetlenebb, sajátosabb vitaindítóval, eredményesebbé válhattak volna ezek az .akadémiák”. Érintettem az eddigiekben tanulókat, szülőket, pedagógusokat, kapcsolatokat, viszonyulásokat. írhattam volna többet, de a tolarenciát figyelembe kell vennem, ezért már csak egyetlen kapcsolatról szólnék még, erről is nagyon röviden: az újságírás és iskolák kapcsolatáról. Jó dolognak tartom, ha olvashatok egy-egy írást iskolák, kartársak eredményeiről, egyetértek,’ ha jogos, a bírálattal is. Ennek leírására saját tapasztalataim sarkallnak. Elírják valakinek a nevét és nem is egyszer keresztelik el az embert. Igyekszem tárgyilagosan megállapítani, hogy az újságíró a külső szemlélődök közül az egyik, hízva, hogy jő néhány újságíró barátom nem sértődik meg. Ezért volt olvasható ugyanezen szám 4.’ oldalán egyik ismert kollégámról szóló írás, nagyon egyoldalú, jóllehet igaznak tartom. Elnézést kérve, az ember kerek egész, nem tartom jónak a leglényegesebb kihagyását. Talán könnyebb és látványosabb kiváló moz- gaknistánaik lenni, arról írni.' Azonban, a hétköznapok apró munkája, hogy a tanítási órák „üvegharangja” alatt mi történik, mi az ars poeticája az embernek, ezt tartom lényegesnek, persze erről nehezebb a riportkészítés is. B efejezésként.’ nem látok bizalmi válságot, illetve láttam a szakszervezetünkben, anélkül, hogy a mozgalmat kívánnám bántani. Mindezeket azért mertem leírni, reflektálva a cikkre — vállalva a nyilvánossággal járó kockázatot — mert a ..harangozást” nem a távolból hallottam, hanem benne élve dolgozva. Ezen kívül a cikkíró fel is szólított a hozzá-) szólásra. j Cserháti Janos 1 nyugdíjas tanár 1 7„ szom bot 7
