Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
Csillagnéző Heszperosz Ki csillagot figyel, maga is csillaggá lesz, bár köze marad mindenhez, mi alant fordul el. Adja mindeneknek az éjjeli nyugalmat, kik fényében botladoznak, kétségbe nem esnek. Ki csillagot figyel, embernek az maradhat? A tenger melléki parlag oly sok időt visz el. Kit a csillag figyel, hallja-e, a vizeknek hangjai hogy csönögnek, ha hús halraj, húz el. Ijedt karnevál őrjöng a város, szabad a világ, iszonyú vígság szűk terekre hág. Puha kalapos férfi hegedül, komoly ablakban lengedez a túli. Felnyög a főtér, a kaputorony lábam alig áll a dolomiton. Vörös köpenyben jön egy cilinder, pöröl a maszk a történelemmel. Ijedt karnevál, flótás a másik, gyönyörű nőstény habosán pár zik. A szerelemre bolondok háza felek Vidám vén szakállát rázza. Rabbi észre sem veszi, üldözik, riadalomban halászik a klikk. Koronás fővel ott fut egy király, elmebetegek okos dala száll. Pár ökörszarv is ott a porondon — Manet hölgyeit őrzi a balkon. Magot a fényből Jánossy Ferenc festőművésznek Tavasz a fűiben, tél a felhőiben, mennybéli akt kél csillagvilágban. El-tovaldbben, kezében ibrik, törökös kávé mindjárt kicsordul. Nincs hova öntse, adja az égnek, - festő vásznáról Ágneske elszállt. Felső határban maga is csillag, vetési varjak csőrébe nem fér. El-kikerülnék. Ej. ha lehoznák a halál magját prégis a fényből. NÓGRÁDI 3RÖSAROK ( v\\\\\\\V\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\V\\\\V\\\\\\\\^^^ Tágasság és otthonosság BESZÉLGETÉS BÓDI TÓTH ELEMÉRREL Nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt hetek Nógrád megyei könyvsikere két verseskötet volt. Tapasztalva a növekvő érdeklődést, az előttünk álló időre sem jósolhatunk mást. Abban is bizonyosak lehetünk, hogy megyénk határain túl is egyre inkább felfigyelnek erre a vállalkozásra. A Palócföld Könyvek eléggé nem dicsérhető sorozatáról van szó, amint azt a tájékozott olvasó bizonyára már kitalálta. Tájegységünk irodalmi folyóiratának szerkesztő gárdája, látva a serkenő helyi tehetségeket, még 1979-ben kezdeményezte azt a kiadói tevékenységet, aminek eredményeként ma már hat, jellegzetes, csak ezeket a könyveket fémjelző monogrammal ellátott gerincű kötet sorakozhat egymás mellett. Mindez mennyiségre, terjedelemre is imponáló. De külön-külön is büszkék lehetünk mindegyikre. Mint, ahogy a szerzők maguk is egyénileg vállalják teljesítményüket. Legutóbb — 1983. végén — két verseskönyv jelenhetett meg. Most Bódi Tóth Elemért kerestük fel A mesék kapujában című kötetének megjelenése alkalmából. Kérdéseink előtt érdemes a munkahely képét is rögzítenünk. Türelmetlen telefoncsöngés, Írógépek kopogó sorozatai, kézirattal loholó újságírók, valahonnan felcsattanó, ingerült hang, valaki a zajt túlkiabálva diktál, a fiatal rovatvezető szobájából vastag cigarettafüst húzódik a folyosóra, s elegyedik az éppen lefolyt kávé illatával. A járatlan szemében mindez érthetetlen és szorongató felbolydulásnak tűnhet. Pedig valójában munkazaj: készül a holnapi lap, tízezreknek fogalmazzák a másnapi olvasnivalót, az ügyeletesek a legfrissebb információkra vadásznak. Ilyenkor már senki nem veszi jó néven, ha indokolatlanul feltartják. Hiszen jóformán percek vannak hátra, a nyomda rajtra készen áll. Naponta ismétlődő feszitett időszak ez. Ha nem megszabott és bejáratott rendben tenné mindenki a dolgát, alulmaradnának az idővel vívott küzdelemben. Magától értetődik, hogy elsőként a körülmények felől faggattam. — Hogyan tudod , összeegyeztetni magadban a költőt és az újságírót? — Az újságírás és a költészet — ezt talán nem kell hoszabban részleteznem — valójában két műfaj. Ami nem azt jelenti, hogy mást 'át az újságíró és mást a költő. Inkább kétféle viszonyrendszerről van szó. Az újságíró a közvetlen, napi feladatokkal, az élet mindennapi jelenségeivel foglalkozik. Ehhez még hozzá kell tennem: a vidéki újságírás nagymértékben próbára teszi az ember lelki és fizikai erejét. Ha valaki ilyen körülmények között az átlagosnál jobb teljesítményt kíván nyújtani, netán a költészettel, irodalommal kacérkodik, nem szabad elvesznie az ügyes-bajos dolgokban. Tudnia kell, hogy a szűkén értelmezett aktualitás csak egyik rétege az életnek. Az élet ennél jóval összetettebb. Legalább azt az igényt ápolnunk kell magunkban, hogy az élet egésze érdekel bennünket. Teljesítményünk megítélése már mások dolga. Ugyanakkor ami engem illet, büszke vagyok arra, hogy — mint a magyar irodalomban annyian — a hírhozók ősi mesterségét űzöm. Hírlapíró lettem, közéleti ember, aki a „köz” számára jelenti a hírt, vagy amit annak tartanak. Jót-e, vagy rosszat, nem rajta; t múlik. Igaz, ez a büszkeség a magyar vidéki újságírás mostoha helyzetét tekintve mostanában kicsit humoros, de sohasem állítottam magamról, hogy hibátlan lennék. — Közéleti embernek minősíted magad, viszont a verseid másról üzennek. Inkább a belső tájakról. — Az előbb elmondottak ellenére eszem ágában sincs úgynevezett napi „közéleti” verseket is írni. Az a véleményem, hogy a versírás — tá- gabb értelemben — minden esetben közéleti tett. Hiszen a vers üzenet, amelyben a sorok papírra vetője föltételezi a másik embert — mint befogadót. Továbbá, mint a „közélet” szó maga is jelzi, s mint már mondottam, ez az élet egyik — jóllehet lényeges — rétegét jelenti, de távolról sem magát a teljes életet. Az élet és a valóság ennél mélyebb fogalom és valószínűleg kimeríthetetlen. Semmiféle leszűkítést nem kedvelek, csakúgy, mint ahogyan irtózom az intolerancia, az előítélet valamennyi formájától, jelentkezzék akár nemzetközi méretekben, akár kicsiben a hétköznapokon. A lényeget tekintve ez egy és ugyanaz. Jelentheti az egymás iránti teljes süketséget, vagy az egész érdekének kikiáltott részérdek gátlástalan érvényesítését. Nincs tehát túl nagy véleményem semmiféle szűkén értelmezett valóságról, amely egyébként — mint mindig — napjainkban is értékzavarokkal terhes, s vészesen koptatja az anyanyelv szókészletének legnemesebb tartományait is. Mégsem hiszem, hogy ezáltal szép szavainknak eredeti tartalma korszerűtlenné vált volna, s hovatovább például az érzelmi élet pusztán „lel- kizés”-nek minősíthető. Hiszen az ember változatlanul a boldogságot keresi, mert nem állítható, hogy megtalálta. Mindez nem a valóság megkerülése. Ellenkezőleg, annak kiterjesztése. Egészen az álmokig. Álmait is az ember álmodja, Sajnos, mind kevesebben és mind kevesebbet. — Ilyen tágabban értelmezett körülmények között nálad mikor születik a vers? És egyáltalán: mit tehet a költő? — Hadd feleljek egy történettel. amely a fiam és köztem esett meg. Egymás kezét fogva ballagtunk hazafelé az estében és a gyerek a csillagos égről faggatott. Már tisztáztunk néhány alapkérdést, amikor így fordult hozzám: „Akkor mi belelátunk a világűrbe?” Ezen el kellett gondolkodnom, majd a következőt válaszoltam: „Igen, csak éppen nem mindenki néz föl.” Mert elvben mindenki belenézhet a világűrbe, de oly kevesen és oly ritkán teszik. A vers születése éppen az ilyen pillanatokhoz kapcsolható. Mit tehet a költő? Mindenesetre, eszem ágában sincs megváltani a világot. Erre nincs is szüksége és nem is hagyná. Egyébként sem rokonszenvezek a megváltókkal, mert eleve gyanús számomra a fanatizmus minden fajtája, ami csak bajt okozott eddig a világnak. A megváltók ritkán elégedtek meg önmaguk föláldozásával, ami kétségkívül rokonszenvesebb, de ez sem túl eredményes. Éppen ezért azt hiszem, megváltás helyett elég lenne a világnak, ha sikerülne megóvni önmagunk rosszabbik énjétől. De ez sem a költőkön múlik, sajnos. A költőkön majdnem semmi se múlik, de egyúttal ez a majdnem semmi a legtöbb. Mert majdnem minden. Ezért már- már heroikus optimizmus a versírás. Pesszimista vers ugyanis nincsen. Csak vers van. Akár keserű, akár vidám, mindig hordoz valami reményt, írója és olvasója számára egyaránt. S, ha nem is a gyorsan változó napi „aktualitás” közvetlen magyarázására törekszik — ezt teszi a tömegtájékoztatás —, magában hordozza a kort. Ma már tisztán látom, hogy függetlenül verseim minőségétől, a bennük lévő tartalom csak e század végén fogalmazódhatott meg. — Kötetedben is jól kivehető, szerkezeti egységeket tagoló szerepe van az időnek. — Valóban így van. Az idő nálam rendkívül meghatározó szerepet játszik. Mindenféle értelemben. Boldoggá és boldogtalanná is az idő tesz. Ahhoz, hogy valaki tudatos cselekvéssor eredményeként eljusson valahová, a jelen kapujából kell jól széttekintenie. De akár előre, akár hátra néz, az időt látja. Vele az elmúlást. A tudatos lét ezt a lehetetlen ellentmondást hordozza magában: tudom, hogy elmúlok. A költészet és a jó irodalom viszont mindig arra biztatott, hogy e tudatosság birtokában is tegyük, amit lehet. Ez a legnagyobb heroizmus. Az ember hétköznapi heroizmusa. Mert van erőnk élni az egyetlen lehetőséggel, ami megadatott nekünk — küzdelemre és bizakodásra, szenvedésre és örömre. — Az ember azonban mégis pontosan meghatározható helyen él. Szükebb világához szorosabban tapad, mint azt föltételezi. Könyved salgótarjáni tartózkodásod huszadik évfordulóján jelent meg. Ez nagy idő és szép alkalom. — Az ember élhet bárhol a világon, de otthon csak egy helyen lehet. Mert tévedés azt hinni, hogy mindenütt otthon lehet. Chagall mondta egyszer, hogy a világot örökké vityebszki házuk ablakából látja. Mindenkinek kell lennie egy ilyen ablakának. Ez adottság, erre nem illik büszkének lenni, dicsekedni se érdemes vele. Ténykérdés, hogy az Alpokalján nőttem fel. Ténykérdés, hogy a kötetbe fölvett versek közül csaknem valamennyit Salgótarjánban írtam, de ez a lényeget tekintve közömbös. Nem egészen az viszont, hogy itt született a feleségem, a fiam. És itt adták ki az első könyvemet. Enyém még itt mindössze 49 négyzetméter, ami az otthonunk, több ezer könyvvel kibélelve. Viszont a családi kapcsolatok ugyancsak innen, pontosabban a lebontott régi Fő utcából, ahol a Rőmer-üz- letek is voltak, egészen Űj- Zélandig érnek. Tehát ez a szűkös hely voltaképpen eléggé tágas. — Az olvasó ezt a tágasságot kötetedben is fölfedezheti. Különböző kultúrkörök élményét igyekszel eggyé ötvözni, a legnemesebb európai hagyományok szerint. — Soha nem akartam európai lenni, de én sem tehetek róla, hogy az vagyok. Itt születtem és itt élek, sokakkal együtt. Nem olyan kis földrész, hogy ne férhetnénk meg egymással, habár éppen Budapestről repülőgéppel pár óra alatt bármelyik széle elérhető. S akad néhány egészen kedves pontja. Például számomra a szülőfalum, Vasszilvágy, ahová tiszta időben bekandikál az Alpok egyik havas csúcsa, a Schneeberg — nálunk Hóhegynek hívják —, vagy Budán a Halászbástya környéke, a magyar Disneyland, ahogyan minap este nevezték, kicsit tréfásan, világkörüli nászútjuk során hozzánk is bekukkantó kedves rokonaink, Toni és George, akiknek először dedikáltam a könyvemet. Mivel csak angolul olvasnak, talán kevesebbet forgatják, de Mary Poppins történetét, amire a kötet hátsó borítóján hivatkozom, ők is ismerik. Azt is tudják, hogy elszállt. Pedig a tündérek is mindig társai voltak az embereknek. Hiányoznak. Valószínűleg ennek is része van abban, hogy verset írok. — Köszönöm a beszélgetést. Laczkó Pál Fotó: Tóth Sándor Valaki rétest nyú|t, én pedig Hofmannsthalra gondolva verset írok Jó rétestésztára mondják, nyúlik Becsig, s ebéddel látják el a magyar falucskát az asszonyok. A Hosszú-víz folydogál át utcáinkon s a habok szívemet elérik. És Hofmannsthal mondja Bécsben, ismét hallom, hogy gyermekek nőnek fal mély szemekkel, de hogy mire növekednek, nem fogom fal én sem, tudja isten, hogy má már a gondom. A cukros étket megesszük jóízűen, napszítta tornyok gombjára este hold süt, a tegnapi madarakat elfelejtjük, s íölneszelünk, hogy csivognak újra reggel Vityebszk szélén Amidőn az alkony oson domborműves, fagyos falon, sugarát angyalarcra hinti, múltat mondó Dvinán vad felhők tornya áll. hasadékaiból szakad ki a vérvörös nap. Csóka raj száll. Homokgödröket takar amott a kékre festett faház. Chagall hegedűit a zöld álmok nyűvik, szarmata szél vonó kaparász, Té*; Várhegy Most a Várhegyen Buda hava világot, távol a közel és közel van a távol. Hipp-hopp szél követ az időn titkot ment át, hó föd be követ, gótikus zsinagógát. Pelyhek hullanak ezüst pengésű bájjal, villog még a nap s Schedel krónikában. München varázsa A pompás őszben óarany díszek ragyognak boldogan, a tornyok és a sör színe aranyló kedvünk tölti be. kutak csobognak, tág a kert, gemütlichkeit, gemütlichkeit. Októberünnep idején vigad mindenki, aki él, aki elégett, üsse kő, itt nem emlékes az idő, pityókás barát ide lejt, gemütlichkeit, gemütlichkeit, Sommás, vad °«zmék fészke ez, a művész meg kincset keres, talál is bőven, nő a hit, olimpikont is öltek itt, Thomas Mann tündér honra lelt, gemütlichkeit, gemütlichkeit, Aztán november, fu a Főhn, a hófaló szél üstökön fogja egyként a tornyokat, közeli Alpok bólogat, a főnkék ég dob ránk lepelt, gemütlichkeit, gemütlichkeit, Az Albert rakparton Az Albert rakpart elfogad, vagyok, akár a hegy, « Temze földob egy halat, a férfi merre megy. Most száll el épp az ifjúság tapad reám az ing, tudom, majd egyszer nincs • tovább, a Temze tükre ring. A Big Ben, mintha várna 1 még, a 'kék idő oson, borsong kicsit nyomán a 16# a Westminster hídon. A A versek Bódi TAth Elemér: A mesék kapájában eímfi kötetéből valók.
