Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
Á hűség AZ ELFELEJTETT EMMANUIL KAZAKEVICSRŐC1 Hadd szorítsak testvérkezet... Gyűjtemény a magyar munkásfolklór-hagyományokból HETVENÉVES LENNE, de esaknem tizenkét esztendeje halott Emmanuil Kazakevics, akit méltatlanul el is feledtünk, noha műveinek belső aranytartaléka, emberségének fénye feltétlenül érdemessé teszi az utókor figyelmére. Ébresszük hát emlékét! A kezdeményezés voltaképpen nem is az enyém lesz. Palotai Boris élete egyik legutolsó írásában, amely a Rakéta regényújságban látott napvilágot, dunaújvárosi, azazhogy akkor, 1954-ben, sztá- linvárosi látogatását idézi fel. „Meglátja, milyen jó riportokat csinálunk” — súgta Kazakevics Palotai Borisnak, aki mint a helyi lap szerkesztője elkísérte őt a gyárba. „Arról beszélt, hogy a jó riport alapanyaga az őszinteség. És persze tízszer annyi anyagot kell gyűjteni hozzá, mint amennyit az ember felhasznál. A munka nyomait egyedül a munka tünteti el — tette hozzá bölcs mosollyal.” Palotai Borist nem csalta meg az emlékezete: ő nyilván nem olvasta a szovjet író naplójegyzeteit, csupán az egykor hallottakra támaszkodott. Kazakevics valóban az őszinteség és az igazság megszállottja volt. Amit az is bizonyított, hogy inkább nem írt meg egy jónak ígérkező riportot, semhogy — a kor divatja és igényei szerint — „lakkozni” kényszerüljön. Mielőtt néhány vázlatos szóval bemutatnám személyét, ide kell írnom az irodalom- történet ítéletét. Emmanuil Kazakevics háromszor is úttörő szerepet vállalt a szovjet irodalomban. Először közvetlenül a háború után, amikor Csillag oímű kisregénye (majd egy másik kisregénye, a Ketten a sztyeppén) hallatlanul új színt, új látásmódot hozott. Ezekben az alkotásokban nyoma sem volt a személyi kultusz akkor általánosan jellemző sémáinak, Kaza- kevicsnél a háborút megszenvedő, mégis hőstettre vállalkozó ember képe jelent meg. Sokáig folytatás nélkül is maradt á háborús irodaiamban ex a látásmód, ám legyünk igazságosak: korántsem csupán az írók akaratából Másodszor akkor „robbantott” a szovjet irodalomban, amikor megírta a Kék füzetet, azt a kisregényt, amely a razlivi száműzetésben dolgozó Lenin alakját ugyancsak "reális színekben állítja az olvasó elé. A szobor Lenin helyett Kazake- vicsnél a vitatkozó-töprengő, kétségeivel hadakozó Lenin ismerhető meg ebből a tömör, hatalmas anyagismeretről tanúskodó alkotásban. Harmadik tette pedig az volt, hogy pontosan felismerte: a szovjet életben, tehát az irodalomban is, Sztálin halála után új korszak kezdődik, ám a lenini normákhoz történő visszatérés korántsem automatikus folyamat lesz, ezért harcolni kell, s ő az irodalmi élet megújulásáért küzdött. Az ő szerkesztésében jelent meg Lityeraturnaja Moszkva című almanach, amely művekkel perelt az illusztratív ábrázolás ellen, a zsdánovi esztétika nyűgjeivel szemben. Sok, ma már klasszikusnak számító alkotás látott napvilágot ebben az almanachban. Csak két példát említek: ezeken az oldalakon rehabilitálták a húszas-harmincas évek egyik legeredetibb költőnőjét, a tragikus sorsú Marina Cve- tajevát és itt jelent meg az „olvadás” talán legfontosabb művészi alkotásának, a Szállnak a darvak című filmnek Viktor Rozov által írott forgatókönyve. A kortársak tanúsága szerint: nem csekély erőfeszítések eredményeképpen. Emmanuil Kazakevics kommunista volt: életének ez volt a legnagyobb élménye, így akart élni és így akart az irodalomban is hatni. Ezért vállalta azt az irodalmi szeredet, amit vállalt. Érdemes egy kissé részletesebben megidézni e rövid, ám rendkívüli élet egyes eseményeit. mert roppant pontosan mutatják annak a generációnak a lehetőségeit, amely Ka10 NCGRÁD - 1983. Kazakevics portréja zakevicshoz hasonlóan gyermekfejjel érte meg a forradalmat, kamaszként, fiatalemberként az első ötéves tervek romantikus és nehéz vállalásokat követelő korát, majd átélve a háborút: szembe kellett néznie a valósággal. Ka- zakevicsék Ukrajnában éltek, a cári hatalom által szüntelen szított zsidópogromok állandó rémületében, magától értetődött tehát, hogy rokonszervük azok mellett volt, akik a fajgyűlölet bármely formáját ki akarták irtani, s minden ember, minden nemzetiség számára biztosították a békés fejlődést. Kazakevics édesapja jiddis nyelven író költő és lapszerkesztő volt. Az ő hatására kezdett az ifjú Emmanuil jiddis verseiket írni, a jiddis irodalom ismerői szerint tehetséges alkotásokat. Ugyancsak termékeny műfordító volt: oroszból, illetve németből tolmácsolt ^ klasszikus és kortárs írókat. A leginkább és a legnagyobb szeretettel Heinét. Később — szüleivel együtt — Birobidzsánba költözik, a távol-keleti zsidó autonóm területre. Édesapja ott is lapszerkesztő, ő maga pedig a lehető legellentétesebb foglalkozásokat próbálja ki — s mindet, sikerrel. Kolhozéinak, majd a birobidzsanl zsidó színház szervezője, házi szerzője és Igazgatója. A háború kitörésekor önként jelentkezik a frontra. A hadseregben — német nyelvtudása és kivételes személyes bátorsága okán — a felderítőkhöz osztják be. Frontszolgálatban harcolja végig a háború négy évét, többször megsebesül, több magas kitüntetést kap, végül Berlinben szerelik le századosi rendfokozatban. Harminckét éves: helyet kell találnia az új, a békés életben. Ekkor újabb váltásra szánja el magát, talán a legmerészebbre, legkockázatosabbra, amire író vállalkozhat: nyelvet vált. Jiddis anyanyelve helyett, amelyen már ismert és jelentős költőnek számított — orosz prózát kezdett írni. És azonnal sikeresen. A CSILLAG AKÄR önéletrajzi indíttatású is lehetne, hiszen a felderítők között játszódik: a hősiesség és a szerelem, a halál és a győzelem, ritka találkozását példázza. A memoárjelleget indokolta volna az időbeli közelség: Kazakevics rögtön a háború befejezése után vetette papírra művét. A Csillagnak azonban éppen az volt az újdonsága, hogy képes volt elvonatkoztatni az egyéni élmény esetlegességétől, s még sokkal inkább a hősiességről, a helytállásról a háború idején szükségszerűen kialakult sémáktól. A Csillag nem a háborúról szól, hanem olyan emberekről, akik kénytelenek harcolni. Még világosabban kitűnik ez az álláspontja a másik kisregényéből, az egyes kritikusok által élesen elítélt Ketten a sztyeppén-ből. A visszavonulás zűrzavarában egy finovembcr 6., vasárnap atal tiszt elveszti a fejét, s nem teljesíti a parancsot, s ezzel "súlyos veszteségeket ókoz övéinek. A hadbíróság halálra ítéli, ám a végrehajtást a németek hirtelen előretörése megakadályozza. Kettesben marad őrével, s mivel a haléira ítélt tiszt még így sem akar áruló lenni, nekiindulnak megkeresni övéiket. Két ember vándorol a sztyeppén, többszörös életveszélyben mindketten. De hogyis határozták el eleve, hogy hősök lesznek, „mindössze” any- nyi történik: emberek akarnak maradni, tudják, hogy árulással saját magukat veszthetik el. Érdekes kitérő Kazakovics eleddig nyílegyenes életútján az ezután következő két regény, a Tavasz az Oderán, ilT letve a Ház a téren. Mintha a divatnak és a korszellemnek engedett volna: az irodalom helyett publicisztikát kapunk, problémák helyett előreszavatolt győzelmeket, emberek helyett elvek szimbólumait. A sematizmus győzelme lett volna ez? Inkább egy sajátságos félreértés: Kazakevics mélyen meg volt győződve arról, hogy az embereknek szüksége van a nemrég elmúlt háborúról szóló irodalomra, a nép hőstetteinek megörökítésére — és ebben igaza volt. Viszont a könnyebb ellenállás lehetőségét választotta, amikor látnia kellett, hogy a Csillagén) választott út milyen ellenállásba ütközik. Amint alkalma és lehetősége nvílik, azonnal elfordul az illusztratív ábrázolástól. A Napvilágnál című kisregénye megint az emberi helytállás kiseposza. Kazakevicset az ember érdekelte, az az ember, aki képes megfelelni az Ú1 társadalom igényeinek. Nem azért, mert hibátlan, mert gáncs nélküli lovag, netán afféle kommunista szent. Ö a cselekedni képes, a jövőnek elkötelezett teljes ember modelljét, önalakítási képességeit keresi. Először a háborúban, talán azért, mert ez volt az a kollektív élmény« a társadalomnak, melyen keresztül mindenki megmérhette, eldönthette a modell hitelét. Sztálin halála után, a XX. kongresszust követő időben pedig szinte törvényszerűen kellett felfedeznie Lenin személyiségét. Említettem már Kék füzet című művét, amely a történelmi igazság kollektív helyreállítási folyamatának fontos állomása volt akkoriban, és máig sem vesztette el érvényét. Kazakevics ugyanis a legendák helyébe — az élet valóságát akarta állítani. Ennek a lázas életnek korán kellett kilobbannia. Élete utolsó éveiben egy újabb, terjedelmesre tervezett regényhez gyűjtött anyagot. A regény a harmincas évekről szólt volna: az ötéves tervekről, a nagy reményekről, a szovjet emberek helytállásáról. Sztálinról és arról, hogy mint következett el a háború. Ezt a tervét már nem válthatta valóra. EMMANUIL KAZAKEVICS a forradajom írója volt. Élete és művei egyaránt ezt példázzák. Szinte minden alkotása megjelent magyarul. Nem érdemli meg, hogy ne olvassuk őt. A hűség írója volt. E. Fehér Pál HEGEDŰS GÉZA: A magyar néprajztudomány sajátosan új ágát fejlesztette ki — mintegy harmincesztendei gyűjtőmunkájával — egy budapesti tudományos kutató, dr. Nagy Dezső, aki nemrég tette le az összefoglaló kötetét a Magyar Tudományos Akadémia asztalára. Feldolgozta a magyarországi munkásfolklórt, amely azért jelent újdonságot, mert a szakmai felfogás folklórként eddig csak a parasztság költészetét, sajátos kultúráját tartotta számon, és erre, szűkítette ezt a fogalmat. Most viszont a szerző a példák sorával bizonyítja, hogy a magyar munkás- osztály mintegy 120 éves történetének. küzdelmeinek, átmeneti vereségeinek és a fel- szabadulással bekövetkezett végső győzelmének különleges néprajzi kutatási feladatai is vannak. Küzdelmei során ugyanis nemcsak politikai szervezetei alakultak ki, hanem sajátos szórakozási, művelődési formái és intézményei is. Hagyományossá lett dalkultúrája, mesekincse, számos balladája, sőt anekdotája. Ezeket összefoglalóan munkáshagyománynak nevezhetjük, amely sajátosan gazdagítja a folklorisztikát. Több tízezer sornyi dalszöveget, verset gyűjtött ossza dr. Nagy Dezső, és szemléletesen mutatja meg ezekkel azt is. hogy a magyar munkásosztályban mindig milyen élénken élt a törekvés a szabadság iránt, a késő feudális, majd a kapitalista megkötöttségek elleni harc szelleme, és miként törekedtek az elnyomás, a kizsákmányolás felszámolására a mindenkori osztályharc ezerszínű fegyverével. E fegyverek egyike volt a munkásdal is, amely — ha kellett i— kigúnyolta az elnyomókat, és lelkesítette az elnyomottakat A vaskos kötetet kitevő kéziratos tudományos mű egyebek között bemutatja a Magyar Tanácsköztársaság leverése után 1919-ben emigrációba kényszerült forradalmárok Ilyen jellegű hagyományait. valamint az első és a második világháborúhoz fűződő forradalmi és folklorizá- lódott magyar költészetet, melyek tömegek ajkán éltek tovább. Rendkívül érdekesek és figyelemre méltóak azok a dalok, amelyekből az első világháborúból hazakószülődő, a fiatal szovjet államban vörös- katonává lett munkások és parasztkatonák hangja szól. Arról daloltak: hogyan készülődnek a forradalomra, ff Magyar Tanácsköztársaság megvédésére. Az egyik ilyen szép dalt például a híres Kos- suth-nóta dallamára énekelték. Nyomtatásban is megjelent, mégpedig Omszkban, ahol Ligeti Károly, az ott mártírhalált halt vörösmagyar parancsnok és lapszerkesztő Forradalom című új-_ ságja közölte. így hangzik: Felébredtünk a rabságból. JKibontva a vörös zászló.! Büszkén vonulunk alatta.! Rablóink volt hazájába./ Éljen a munkás szabadság!/ Éljen a proletár! A hadifogságból hazakészülődő magyar vöröskatonák számbs feledésbe merült dalát eleveníti föl dr. Nagy Dezső tudományos munkája. E dalok egyik szép példája a A moszkvai állomáson/ menetútra készen,/ Szomorúan trüszköl,/ füstöl a mozdony a féken./ Piros zászló rajta,! magyor vörös lövész tartja,! Mennek már a hadifoglyok/ új honfoglalásra. És idézhetünk egy másikat is: Tedd kezembe, kérgeskezű/ tovaris, a kezedet,/ Hadd szorítsak testvérkezet,/ Munkás elvtárs teveled... Aztán, sajnos, az ismeretes bkok folytán leverték a Magyar Tanácsköztársaságot, és hívei közül sokan emigrációba kényszerültek. Közülük többen irodalmi tevékenységet is folytattak, lapokat, folyóiratokat, munka sdalos- könyveket adtak ki. A környező országokban és a Szovjetunióban egyaránt jelentek meg ilyen lapok és könyvek, amelyek gyakran átvették egymás anyagait is, így vándoroltak az emigrációban keletkezett munkásdalok, illetve azzá vált költemények. Jelentős forrás a Moszkvában 1929—1937 között megjelent Sarló és Kalapács című magyar nyelvű folyóirat, valamint az ugyancsak moszkvai magyar nyelvű Üj Hang 1938- tól 1941-ig. A közelmúlt években elhunyt Hidas Antal költő nevéhez gazdag hagyományanyag fűződik. Népdalos hangvételű versekbe foglalta a világproblémákat, a magyar törekvéseket. Természetesen, ez csak egy része volt ismert nagy formátumú és világirodalmi méretű munkásságának. Amikor Magyarország felszabadulása után hazatért, ezekből „a népdallá vált munkásver- seiből” köteteiben is megjelentek, majd a Zenetudományi Intézet munkatársai rendszeresen felgyűjtöttók a dallamokat. Ilyen tipikusan népdalos hangvételű az 1925-ben írt következő dala: Sűrű csillagos az ég, /Föld- nélküli fáj-e még,/ Hogy a határ másnak zöld/ Hogy másnak terem a-föld? Lesz még szőlő, lágy kenyér,/ Lesz vasalttalpú szekér,/ Földnélküli, minden lesz,/ Ha a világ vörös lesz! Valamivel később született az alábbi dala, amelyben a Horthy-Magyarország miatti elkeseredésnek ad hangot Moszkvában, a hazulról érkező gyászos hírek hatására: Édes földem, Magyarország, /De megült a szomorúság. /Fejünk fölött fehér átok, /Szétverjük mi, proletárok, /örökre! A második világháború Idején a szovjet oldalon harcoló emigráns magyar kommunisták sajátos módon folytattak propagandát. A Kos- suth-névvel jelzett magyar nyelvű rádióadó több nagy erejű hangszóróját helyezték el a szemben álló oldalon háborúba kényszerített magyar katonák hadállásai közelében, és fölhívták figyelmüket az értelmetlen harcra, amelyeilj folytatnak, ugyanakkor az átállásra buzdították őket. Ennek hangulati aláfestésére magyar népdalok vagy ismert más dalok kottájára antifasiszta szövegű énekeket is bejátszottak. Ezeket a szövegeket többnyire névtelenül írták olyan egyébként kiemelkedő jelentőségű és emigrációban élő költők, mint Balázs Béla, Gábor Andor, Vo- zári Dezső. A háborús években Moszkvában megjelent magyar verseskötetekben is névtelenül jelentek meg ezek az antifasiszta dalszövegek és kották. A magyar hadifoglyok Igaz Szó című lapjában ugyancsak névtelenül közölték és terjesztették el őket Több száz strófát gyűjtött belőlük össze dr. Nagy Dezső, és számos példával bizonyítja, mikénti folklorizálódtak, vagyis váltak közszájon forgó, kedvelt, népszerű dalokká. Az eredeti dallamot jóformán mindenki ismerte még hazulról, így aztán szívesen énekelte hozzá a szívéből jövő új szöveget, mint például ezt: Zsináelyezik a kaszárnya tetejét, /Mind elvitték a legények elejét, /Haza innen kevés került belőle, /Mert a német egyre küldi előre... A szovjet emigrációban élt Gábor Andor, e korszak folk- lorizálódott dalai túlnyomó többségének a szerzője, ám ez csak jóval később derült ki. Tulaioonképpen ez a jeles író és publicista alig írt verset 1924—1940 között, de amikor a hitleri hordák megtámadták a Szovjeuniót, akkor ugv érezte — mint; írtai egy helyen —, hogy „hangommal kell védenem hazámat”. Ez a keletkezés története a nagy hatású, a magyar népdalok, illetve az úgynevezett műdalok hagyományos fordulatait továbbépítő antifasiszta- és hadifogoly-költészetének. amelyekből egy egész köteitrevaló mapadt fenn. Végezetül még Idézzünk föl egyet belőlük: Német hernyó rág* magyar Irózsabokron,/ Ki a magyar ifjúságon segíteni /akar otthon,/ Ki a fiát pusztulásra, idegenbe nem nevelte: /Üssön rá a gonosz kézre,/ amely velünk ezt művelte. Megőrzésre méltó hagyományai mindezek a munkásműveltségnek. Nemes tradíciók, még akkor lg. ha irodalmi értékük természetese» vitatható. Nemcsak a magyar kultúrának, hanem a szovjet és a magyar népet összekötő internacionalista barátságnak is nemes hagyatékai. Jogosan tarthatnak számot a szakmai 'érdeklődésen túl a szélesebb közvélemény figyelmére, és hozzásegíthetnek a szocialista tudatformálás időszerű törekvéseibe*. L TL Szonett az ünnepek értelméről Ha itt az ünnep — emlékezni kell, mert minden ünnep emlékeztetői múltakból őrzött ösztönző erő, melytől a lélek új célokra lel. Ha itt az ünnep — megáll az idő s leendőnek időtlenség felel: az élő emlék bizonyságra jel, hogy a teendő meg is tehető. Az ünnepekkel bizonyít a múlt, mely évszázadról évszázadra hullt, hogy jövendőkhöz talpazat legyen. Az ünnepen a lélekteljes ész a közös célért emléket idéz, hogy tettrekész legyen az értélem. következő is:
