Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)

1983-11-12 / 267. szám

Bolgár látvanyossSg Ledenika­cseppkőbarlang A nemzetiségi könyvtárügy és könyvellátás A Balkán-hegység észak­bulgáriai részén napjainkig több mint 300 barlangot tár­tak fel. Közülük a Ledenika- barlang a legismertebb amelynek érdekes kőformái egyre több látogatót vonza­nak. Belső utak kiépítésével, a villany bevezetésével, két évtizede tették látogalhatóvá a széles közönség számára, s ma már évente 10!) ezernél is több bolgár és külföldi tu­rista keresi fel. Télen és tavasszal külö­nösen szép látványt nyújt a cseppkfíbarlang. Elekor a víz jég formájában, furcsa alak­zatokat ölt. A föld alatti szép­ség birodalmába kerülve az ember a sziklaképződmények gazdagságának rabjává válik. A reflektorok fénvnyalábjai. a cseppköveken megtörve, a színek és formák páratlan árnyalatait teszik láthatóvcá. Gyönyörű kép tárul elénk a 60 méter hosszú, 45 méter szé­les és 23 méter magas nagy­teremben, ahol a kitűnő akusztikát kihasználva éven­te többször is rendeznek szimfonikus zenekari és ének­kari hangversenyt. Az országos jelentőségű Idegenforgalmi nevezetesség­nek nyilvánított Ledenika- cscppkőbarlang könnyen meg­közelíthető. Vranca megye la­kosai. társadalmi munkában, a barlag közvetlen közelében korszerű háromemeletes tu­ristaházat építettek, étterem­mel, sportpályákkal. A kirán­dulók nyugodt és kellemes körülmények között tölthetik cl itt hét végi pihenőnapjai­kat A magyarországi délszlávok, németek, románok és szlová­kok szövetségei ez év végén sörös kongresszusukon szá­molnak majd be az elmúlt öt esztendő eredményeiről, ta­pasztalatairól. A számvetés része lesz az anyanyelv ápolásának, az anya­nvelvű könyvekkel való ellá­tottságnak a kérdése is. 1969-ben a Művelődésügyi Minisztérium egymillió forint értékű támogatást nyúj­tott a nemzetiségi könyvek könyvtári beszerzéséhez. Ez az intézkedés alapozta meg a jelenlegi báziskönyvtárak, il­letve az egye* nemzetiségi községek könyvtári "> állomá­nyát. 1976-ban mintegy 350 könyv­tárban 120 000 kötet könyv között válogathatott a nemze­tiségi lakosság. Ebből megkö­zelítőleg 30 000 példánnyal rendelkeztek az Iskolai könyv­tárak. Ma, amikor ez a könyv­tárhálózat immár tíz eszten­dős múltra tekinthet vissza, a közművelődési könyvtárak ál­lománya 190 000, az iskolai könyvtárakban pedik 35 000 kötet található. Kétségtelen, hogy a nemze­tiségi könyvtárak fejlődését jelentős mértékben felgyorsí­totta, működésüket sokszínűb­bé tette az az 1978. évi ren­delet, amélyben az Állami Gorkij Könyvtár megbízást kapott, hogy legyen koordlná­Köves István i • ciós központja ezeknek a könyvtáraknak. A könyvek előrendelését a könyvtár re­ferensei végzik, a Nemzeti­ségi új könyvek című kiad­ványaikkal pedig szakszerű eligazítást nyújtanak az anya- nyelvét nem ismerő könyvtá­rosok munkájához. Mennyire sikerült a könvwálaszték bő­vítése? Kielégítő-e hazai nemzetiségi könyvkiadásunk? (1976—1980 között 54 kiadvány jelent meg, 1981—85 között ennek háromszorosára szá­míthatunk.) A könyváremel­kedések nem veszélyeztetik-e a külföldről beszerezhető ki­adványok pénzügyi támoga­tását? Mind olyan kérdés, amely még válaszra vár. A könyvek azonban csak akkor töltik be hivatásukat, ha igénylik is őket. A nem­zetiségi olvasótáborok szerve­zői szerint a 10—14 éves gye­rekek között kevesen akad­nak olyanok, akik úgy tud­nának anyanyelvükön, mint ahogy magyarul. A kifejező- készséget akadályozza, hogy a gyerekek ritkán gyakorolják anyanyelvűket családi környe­zetben, és ha mégis, akkor a hétköznapi és az irodalmi nyelv között lényeges eltésé- sek tapasztalhatók. Pedig az anyanyelvi előkészítés több helyen már az óvodában meg­kezdődik. A gyermekek zöme az első iskolai év kezdetekor Rendelkezik azzal a szó­kinccsel, amelynek birtoká­ban sikerrel birkózhat meg az iskolai feladatokkal. Az is­kolán kívüli közművelődés­nek a jövőben még erősebben kellene segítenie az oktató­nevelő munkát, és ez nemcsak a gyermekekre, de a pedagógu­sokra is vonatkozik. Szükség lenne többek között nemzeti­ségi irodalombarát-körökre, vers- és prózamondó kiskö­zösségekre, a beszédkultúrát segítő és fejlesztő klubokra, csoportokra. A nemzetiségi olvasótáborokban tapasztalták, hogy a fiatalok mennyire fo­gékony résztvevői azoknak a kiscsoportod foglalkozásoknak, ahol a nemzetiségek sajátos kultúrájáról, hagyományairól, az anyaországgal való kapcso­latról és a hazához fűződő vi­szonyról esik szó. A gyermekversek gyűjte­ményei, a népdalkultűra ápo­lását szolgáló kiadványok, a mesekönyvek, a helytörténeti füzetek kiváló lehetőséget te­remthetnek az olvasás, az Irodalom, a kultúra kincseinek megkedveltetéséhez. Remélni lehet, hogy a jövőben sem csökken a gyermekeknek, az ifjúságnak szánt kiadványok száma, a könyvkereskedelem jobban alkalmazkodik majd a nemzetiségi településhálózat sajátos viszonyaihoz, korsze­rűbb és főleg hatásosabb lesz a könyvpropaganda. Maróti István Pósfai Péten ■4­................ A z elszakadt levél A rosszról ami fi) nem kell nem érdemes hallgatni oda kell oda lehet vágni nyíltan határozottan és acélkeményen 4 a rácsos ágyban a gyerek a gépek között a parton a kövek között az út mentén a fák néhány jóbarátom, messze én túléltem mindezt, csak a szenvedés enyém iskolapadból kocsmapult mellől vagy akár még a sir széléről is — soha se’ késő! — de a hitegető jóról a kuncogó reményről virágnevelő hóról hétmérföldcsizmás legényről kusti hallgass g á I I j sifonba strófa ritmus dallam mert aztán leírhatod még számot rendezhetik az árát közben és ha kiderül hogy még akkor is az talán már csakazértisnek vélhető s hiába maradszt nyugodtan tekintet előre zárva a száj már csak önmagad halottja lehetsz virágbaszökken a mocsaras táj és zárvamaradnak előtted a díszsírhelyéé temetők Néma monológok Jevgenyij Jevtusenko fotókiállítása A kép, az érzéki mr.rj;ele.nl- tés a költészet elemi tarto­zéka. Sok olyan költőt isme- rünk. cici rajzban, festmény­ben is megpróbálta megragad­ni a világot. A kétféle tehet­ség gyakran párosul egymás­sal. Jevnenyij Jevtusenko, a világhírű szovjet költő, drasz­tikusan bevallja: „.4 rajzolás­hoz, ellentétben elődeimmel, tragikusan tehetségtelen va­gyok”. Am képekben' látja a világot, e.zért fogott fényké­pezőgépet, ha már a keze nem engedelmeskedik képzeleté­nek: Ehhez a művészethez vi­szont mostani. Ernst Múze­umban látható kiállításának tanúsága szerint nem is akár­milyen tehetsége van. Különös szerencsére, hogy bejárhatta az égést’ világot. Képein Mongólia, 7apán, a Fii lopsz i getek, Szintjep ár, Ausztrália, New York, Kana­da, Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, s természetesen a Szovjetunió elevenedik meg. Kevés táj, csendélet, vagyon sok arc, mert Jevtv.senkót el­sősorban az ember érdekli'. A világon mindenütt, a közna­pi, a csendes, a póz nélküli rej­telmeket, a pillanatokat, a rezdülö részleteket láiia meg. A kisemberek, az. elesettek, az öregek, a kisgyermekek byklíannák föl legtöbbször képein. „..4 fotográfia — vall­ja — azok néma monotónia, kik nem kaptak szót az iro­dalomban." gy- l. Jevtusenko fotói Az utolsó pillanatban ug­rottam fel a vicinálisra. Rög­tön az ajtó mellett szabad volt a pad. leültem. • Velem szemben egy idős paraszt né­ni nyugtatta kezét a szaty­rán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete buk­szából elővett egy karórát megnézte. — Pontosan indulunk — mondta. Mostanában ponto­sabbak a vonatok. Vállat vontam. Aztán te­kintetemet újra a nénire kap­tam. — Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja? A nagy bukszát elrejtette a szatyrába, amit körülölelt mint egy gyermeket. — Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok. Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? ^agyar- országon? Vagy csak huncut- kodva ugrat gondoltam. De tekintete nyugodt volt, árnyé­ka sem rejtőzött benne a vic­celődésnek. — Hogyhogy hontalan ? — Hát csak úgy. hontalan, otthontalan.-T-, Nincs családja? A néni elmosolyodott, hü­velyk- és mutatóujjával vé- gigsimított ajkán. — Jaj. dehogynincs! öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környé­kén. A mosoly kibújt ráncai kö­zül, arca tükrözte a boldog­ságot. Döbbenten néztem rá. — Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múl­va. amikor látta, hogy ar­comról nem tűnik el a cso­dálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lá­bamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyat Jöttek a gyerekek haza, persze,' hogy jöttek, hol aiz egyik, hol a másik egy­két napra. Mert akkor már mind dolgozott Az is külö­nös, hogy mind messzire röp­pent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az az­tán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire ész­be kaptunk az urammal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a né­hány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kormya- dozva. az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lesz énvelem. A gyerekek nem szaladgálhat­nak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat Örökké, az is olyan vén. mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem, az otthonba. Egy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szaty­rát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy lehelet­nyi örömmel a hangjában folytatta: — Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünne­pelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát hogyne örültem volna, hogy ott van­nak körülöttem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott Bába Mihály: van. Mert minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! El­szomorodtam, de nem szól­tam. vártam. Ünnep első nap­ján, délufán, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az uno­kák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kiseb­bik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk sem tud itt lenni magával állan­dóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy Ott rettegjünk, hogy mi van a mamával, ne­hogy úgy járjon, mint Beo­céné, akit egy hét múlva ta­láltak meg holtan az ágyá­ban. amikor rátörték az aj­tót Megmondom őszintén, pi- tyeregni kezdtem, hogy meg­említette azt a szomorú, ese­tet. Ea ez a sorsunk, mond­tam a lányomnak. Na lett er­re hadd el hadd, hogy így hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiáim, a menyeim, a vejeim. Befog­tam a fülemet felét sem ér­tettem aqnak, amit mondtak. — Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg. — El, el alaposan. És jó hogy így történt Azt mond­ja az Idősebbik, fiam: mama, a házat eladjuk, a pénzt be­teszi a takarékba, jón velünk, egy percig sem hagyjuk ma­gára. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval kör- be-körbe-karikába. A házra már vevő is van. Ügy —. gon­doltam, és mondtam is: szó­val eladnátok a fejem fölül a tetőt. Nem ügy van az. a ház fele az enyém, az apátok részéra meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt el­adhatjátok máris, de az enyé­met nem. Jaj, de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát nyújtottunk és becsalogatták a gyerekeket az udvarról, be­láttam én is, hogy jobb a bé­kesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja, hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem. —Eladták a házat, szétosz­tották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta, és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve. — A pénz fele megvan. Ä másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is. akinek nem sikerült az első házas­sága. No, szóval a tavaszt én már az idősebbik flaméknál töltöttem, a nyarat a lá­nyomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek foly­tassam. vándorlók egyik gyer­mekemtől a másikig. Nem va­gyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne únjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind Itt a kö­zelben lakik. Nem kell sokat vonatozni: Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket Amikor rápillan­tott a nénire, majdnem har­sányan felnevetett: — Jó napot, Mariska nénij már megint költözik? — Letelt az idő, fiam. me­gyek tovább. — És most melyik gyermek kéhez? — A lányomhoz. A kiseb­bikhez. — Hej. de jó sora van ma­gának Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet — Ahhoz már öreg va­gyok. Meg aztán mit is te- hetnéik, utazni muszáj, hon-; tálán vagyok, fiam. — Hontalan? — nevetett á kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyereke?! Még Ilyet! — csattogtatja jegylyu­kasztóját s nevetgélve lépett tovább. — Jó ember — Intett a néni a kalauz után. — Ha nincs utas, leül mellém és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyerekeimnek nincs Ide­jük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét Is eltelik, hogy szét váltunk, hogy elbeszélgetünk. Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt. — Én már itthon vagyok.' Minden jót — búcsúzott si­etve. NÚGRÁD «• 1983. november 12s szombat 9 A HONTALAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom