Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)

1983-11-22 / 275. szám

FALUN ÉLNI

Hárommillió forintos, több ezer darabból álló alkatrészkészlettel állnak a vásárlók rendelkezésére a Salgótarjáni Autójavító Kisvállalat szakemberei. Képünkön Rács Ernőné raktáros pótalkatrészt ad ki a raktárból. * — kj —

:tfo

összefutva a város főutcáján egy régi ismerőssel, kölcsönösen egymásra csodálkoztunk. Én azért, mert azt hittem, a föld színéről is eltűnt, ö meg azon csodálkozott én nem tudom, hogy két éve falura költözött. Lehetne fokozni a helyzet „izgalmát”, hiszen, úgy hat éve, azt mondta, alig várja, hogy a városban élhessenek, most meg...

— Nem tudom én azt pontosan megmagyarázni neked — ejti lassan a szavakat —, elégedj meg azzal az indokkal, hogy én falusi voltam és a vámosban sem tudtam mássá lenni.

Ez az aprócska, de jellemző eset jutott eszembe, amikor Nógrádmarcalon, a kissé kopottas, mégis családias levegőt árasztó iskolából kilépve, elbúcsúztam Molnár Béla tanár úrtól. Azért éppen ez, mert ő is említett két esetet beszélgetésünk során, mely példázat arra, hogy a faluhoz, a szülőföldhöz kötődés sokakban erős.

— Az egyik ismerősöm Szügyben épített szép házat.

„Nem ellene - érte szólok!”

Tói a holtponton...

Mínusz tiz körül ingadozik a higanyszál, a távoli gyár kontúrjait rideg dércsíkok színezik. közülük ömlik a magasba a barnásfekete füsttömeg. Közelebb érvén korántsem ilyen költői a látvány: kapkodó

munkáskezek, puíajkába bur- kolódzott dolgozók, zúgó-búgó gépek, az öntőcsarnokban pedig kecsesen kígyózik a formába a folyékony vas. Noha a borítékban fizetéskor „megvastagodnak” az ezresek, mégsem irigylésre méltó az ötvözet gyáriak munkája. Nem tolonganak a kapuban a fiatalok. Belül sem, hiszen az 520 dolgozóból mindössze 120- an sorolhatják magukat a 35 éven aluliak /közé, hetvenen pedig tagjai a helyi ifjúsági szervezetnek is.

Amely ifjúsági szervezet a korábbi években meglehetősen keveset hallatott magáról. Élt, létezett, de igazából nem tudta fölrázni Csipkerózsika- álmából a fiatalokat. Ékes példa: akkoriban az egyik alapszervezetnél újra kellett tartani a választótaggyűlést, mert az elsőn nem akadt ember, aki elvállalta volna a titkári posztot... Persze, ez volt a könnyebb — nem vállalni. Aztán két esztendeje valami elkezdődött, ami meglehet országos vagy megyei viszonylatban nem nevezhető kiugrónak, ám a Salgótarjáni Ötvözetgyárban a remény csírája lett.

— Alapvető Igazság: a gyakorlat az elmélet próbája, nos erről magam is meggyőződhettem — mondja Márton József, a pártbizottság titkára —, hiszen korábban mint városi KISZ-ti'tMr irányítói munkám során gyakran fölkerestem az üzemeket, gyárakat. De igazából itt, belülről mérhettem le, figyelhettem meg, hogyan él, boldogul, milyen nehézségekkel küzd egy KISZ-szervezet. Röviden szólva, nem voltam elragadtatva, ám sajnálkozás helyett a hogyanra helyeztük a hangsúlyt. Félreértés ne essék, nem a pártszervezet „vette kézbe” a KISZ-esek programját, gondját-baját, hanem elemeztük, s megvitattuk helyzetüket, majd elmondtuk nekik véleményünket, tanácsainkat, s rájuk bíztuk a döntést, a megoldást.

— Ha volt kire, merthogy nem szívesen vállalták a mozgalmi munkát.

— Nem ez volt a probléma gyökere! Kérdezze csak meg a mostani vezetőségi tagokat, szívesen csinálják-e? Magam is meglepődtem, amikor kezdeményezésünkre egy házi KISZ-vezetőképző tanfolyamot indítottunk, s ugyancsak aktívan, húszán-huszon- ö'ten ott voltak a munkaidő utáni foglalkozásokon, sőt meghosszabbítását kérték! Az is hamar kiderült, hogy a gyári fiatalságban van igény, nyitottak a különféle programokra, amelyeket viszont korábban leszűkítettek a szabadidős-rendezvényekre. Holott a KISZ politikai szervezet elsősorban nem létezhet a rendszeres taggyűlések, politikai rendezvények nélkül. Mindezen „elvárásokhoz” feltételeket is biztosítottunk, ott vannak a

„négyszögüléseken”, beleszólnak, véleményt mondanak a gyár, üzem munkájáról, helyiséget kaptak, és még sorolhatnám tovább. Ügy érezzük, a holtpontról kimozdultak, sőt az utóbbi másfél évben programok, rendezvények sorát tartják, s ez a hetvenfős gárda képes arra, hogy még továbblépve, egy jó KISZ-szervezetet hozzon létre.

Szaniszló József KISZ-tit- lcár egyetértőén bólogat. Két éve van e tisztségben, előbb mint megbízott — elődje hirtelen mondott búcsút a vállalatnak —, majd választott titkár lett. Kohász üzemmérnök, munkáscsaládból szármáik, s beosztottjai is fizikai dolgozók, ennélfogva megszokta, hogy nevén nevezi a dolgokat, nem ír le tiszteletköröket, „odamondja” a véleményét.

— Tudom, kissé nyers vagyok, de aki ismer tudja, érte, nem pedig ellene szólok, s ilyen az alkatom, a természetem. Eddig nem éreztem a hátrányát, sem az igazgató, sem a párttitkár soha nem vont kérdőre azért, mert netán más véleményem volt. Sót, éppen a napokban kaptam háromezer forint jutalmat! ■ De nem ez a lényeg, hanem a fiatalok szerepének, a KISZ-nek a megbecsülése, az, hogy számítanak ránk, s minden kérdésben adnak a véleményünkre, a szavunkra.

Kialakult az •ötvözétgyári KISZ-szeirvezet programja, van ebben a politikai rendezvényektől a kultúrán át a sporteseményekig szinte minden, a hetvenfős kollektíva kitett magáért. A siker másik két „kovácsa” Nagy Bélá- né és Kocsis Árpád.

— Világéletemben szerettem a közösségi munkát, két éve, mint alapszervezeti titkár dolgozom — említi Nagy Béláné. — Tudom, hogy annak idején nekem sem volt valami nagy kedvem ahhoz a rendezvényhez, amelyre „egy cetlin keresztül” hívtak meg, én minden alkalommal személyesen beszélek az emberekkel, s igyekszem őket meggyőzni és informálni.

— Nem is volt még kudarcunk, ami a megjelenést illeti — fűzd hozzá Kocsis Árpád kulturális és sportfelelős. — Talán azért, mert minden esetben az igényekhez méreteztük a programokat, nem pedig fordítva. Egy restanciánk azonban maradt: az ifjúsági vitakör megszervezése.

*

Körbejárjuk az üzemeket, mindenhol szaporán munkálkodó embereket látni. Fönt a hegyen már a közeli átadás előtt, a város környezetszeny- nyezését jelentősen csökkentő filterüzem, amely fölött a KISZ-esek védnökséget vállaltak. Emitt az öntőcsarnok tűzijátékait csodálhatja meg az idegen, ám csak látványnak szép — munkának nehéz. Mondják is az itteniek, mért csak mindig a füstfelhőket kifogásoljuk, megfeledkezve a kohászok, öntőmunkások ern- ber'tpróbáló munkájáról.

T. L.

nem szégyen

Most azon gondolkodik, hogy hazajön. A másik Balassagyarmaton építkezett, azóta is visszajár minden hét végén, ha marcali labdarúgók itthon játszanak, s bizony nosztalgikusan emlegeti a „régi” időket azzal, vissza kellene jönni.

— Tizenhét éve tanít a községben. Bőséges tapasztalat lehet annak megállapítására, hogy mi köti az embereket a faluhoz.

— Nehéz leckét adott — gondolkodik el hosszan. — Volt, amikor a föld a természet szeretete és sokszor a megélhetés kényszerűsége. No, és a szokás, a megszokottság. Volt, aki életében nem hagyta el a falut. Ma már van, aki saját pénzén megy üdülni. Szóval átváltozott ez a világ. ..

— És a családi kötődés?

— Ez Is lényeges. Sokáig generációk éltek egy fedél alatt, gyerekek és unokák örökölték ugyanazt a lakást. Ez adódhatott a szegénységből és abból is, hogy a földet közösen művelték, nem szabdal.ták szét sem a területet, sem az erőt.

Közben gyerekek futnak be táskáikért; pirospozsgás lurkók, akik túl a matekóra izgalmán, felszabadultan csevegnek az udvaron álló autó teljesítményéről, a tévé tegnapi műsoráról. A tanár úr féltő szemmel figyeli minden mozdulatukat. Zsivajuk elülte után, megint csak merengve a dolgok felett, ezt mondja:

— Rajtuk mérhető igazán a változás. Amikor gazdagodni kezdett a falu, jöttek az átszervezések, az ide- és oda- csatolások, kezdett bizonytalanná válni a helyzet. A több pénz és a városi példa arra késztette az embereket, hogy a megházasodott gyerekek különköltözzenek a szülőktől kapott, vagy maguk építette házakba. Szakadozni kezdett a családi kapcsolat. Ügy érzem, ma ott tartunk, hogy nagyobb a tisztelet az öregek felé az unokáktól, mint régen. A szeretet pedig kevesebb.

— Veszélyeztetve látja a falu hangulatát, a közösség erejét?

— Vészharangot nem kongatnék. A múlt és jelen ismert. Hogy miként formálódik a falu arculata, azt jósolni sem merem. Nézze! Ezek a gyerekek a természettől is kezdenek elszakadni. Nem véletlenül van ott a sarokban az a kenderköteg. Egyszerűen nem ismerik. Nem tudják mit eszik a fecske, milyen a giliszta. .. pedig ezek egy falusi gyerekeknek természetes dolgok voltak. Az ok részben ott kereshető, hogy megváltozott a gazdálkodási rendszer, nincs szem előtt annyi munkaforma, mint hajdanán. A legnagyobb probléma viszont,

hogy nem beszélgetnek a szülők a gyerekekkel. Nagyok az igények és az értékek gyarapításához már kevés a nyolcórás munkaidő. Következménye: a gyerek hiányát szenvedi mindannak, amit az any. jától, apjától tanulhatna meg.

Mindezek ellenére Molnár Béla is azt állítja, hogy újra éled a falu. A vonzás oka, a visszaszállingózás magyarázata még nem egészen tiszta. A füstös, poros, zajos városból való menekülés csak egy tényező, igaz, az esetleges városközelség már lehet meghatározó. Molnár Béla családi példája is ezt mutatja, felesége húsz perc alatt beér balassagyarmati munkahelyére, s ezt megteheti az óránként járó autóbusszal, míg netán egy város szélén lakó hosszabb ideig utazik.

— A gyerekek nógrádmar- calinak vallják-e majd magukat?

— Ez az, amit nem tudok. Valóban nehéz megállapítani most, hogy mi köti igazán őket ide. Lehet, hogy a lakás, a körülötte levő, művelhető kertecske, a tiszta levegő... nem, ezt most nem lehet tudni. Mert ettől több kell, olyan jegyek, amik nem csak falusivá, de marcalivá tesznek valakit.

Talán nem véletlen, hogy kimaradt a jellemzők közül a szülőfalu megjelölése. Ma már többnyire nem azonos a születés helye a lakóhellyel. És ez nem költözésből fakad. A születési anyakönyvi kivonatban az a helység szerepel, ahol a szülőotthon van. S ez többnyire város. Kicsit sarkítva a dolgot, az öregek kihalásával, tőzsgyökeres

(mondjuk) nógrádmarcali lassan már nem is lesz.

— A városi elmagányosodásban rájönnek az emberek, otthon ismerik őket — próbál újabb magyarázatot keresni Molnár Béla —, barátok, rokonok, jó ismerősök , között jobban érzik magukat. Üj kötődések, új szempontok születnek. de még szerintem nem lehet listára tenni őket. Kiforratlanok. Tény, hogy reneszánszát éli a falu. Ez jó jeL

— Mesélünk mi sokat a falu megtartó erejéről — mondja ismerősöm, akivel az utcán összefutottam —, mindenről szó van, az alapellátásról, a tanácsi irányításról, csak éppen az emberek közötti kapcsolatról nem hallani. Pedig ott van az a faluban, csak szunnyad. Magunkra erőltettük a szándékot, hogy mindenáron városiak legyünk, aztán már szégyelltük is, hogy falusiak vagyunk. Még píromba, sértő jelző is lett belőle. Tudod mit pajtás? Életforma ez, nem szégyen! Az öregek ezt tudják. A fiatalok? Én még az vagyok, s remélem ez ügyben nem egy a sok közül.

Z. A. '

NYITOTT SZEMMEL

Ki a kicsit...

A címet bárki kiegészítheti, s a közismert mondás különösebb erőltetés nélkül is mottója lehetne az alábbi történetnek. A házhoz szállított történetnek, mert a fiatalember a szerkesztőségi szobában idézi friss élményét. Érezhetően nemcsak azért, hogy panaszkodjon, hanem mások okulására is. „Egy barátommal futottam össze az utcán, ő biztatott, hogy mondjam el a szerkesztőségben. Kellemetlen »merényletet« követtek el ellenem s ha megjelenik, néhá- nyan talán elgondolkodnak azok közül, akiket illet,”

Az ifjú ember, mint oly sokan manapság, építkezik. A hasonló cipőben járók már megtanulták, hogy nem gyerekjátékba fogtak, az Idegeket azonban nemcsak a hiánycikkek készíthetik ki, de emelheti a vérnyomást a szódavíz beszerzése is.

„Munka közben sok szódavíz fogy, mindig egy maszek szikvizesitől hordtam a ballonnal. Ügy gondoltam, hogy ez mindkettőnknek jó. Nekem

egyszerűbb vele bánni, a szikvizesnek meg következetesen negyven forintot adtam e 34 forint 40 fillér helyett. Nem is volt semmi baj, minden a legnagyobb megelégedésre ment — egészen a mai napig. Ügy alakult, hogy a negyven forintból az öt- és kétforintosok mellett talán nyolcforintnyi összeget 10 és 20 filléresekben adtam át a kisiparosnak. A folytatás...?”

A folytatást hadd foglaljuk össze röviden. A derék szik- vizes rövid úton kidobta portájáról a kuncsaftot, mert „itt én vagyok a gazda!”Nem maradt el a kioktatás sem, a véleménynyilvánításról — tudniillik, az aprópénz ügyében — nem is beszélve. A szóváltásba bekapcsolódott a ház asszonya is, ,aki ellentmondást nem tűrő hangon közölte: ő bizony nem hajlandó a filléreket rollnizni.

Rögtön a közepébe vágva: az egy ballon szódavízre adott csaknem hatforintnyi borravalóért talán még a rollnizást is lehetne vállalni. De fontosabb most a poén, a felpaprikázott sződás a* apróval

fizetett szódát kiengedte a ballonból az udvarra.

Ennyi a történet. Hallottunk, olvastunk- már autó; buszkaLauzról, aki földre szórta az aprót, a szódás története pedig újabb adalék a magatartáshoz: nem szeretnek a kicsivel bajlódni. S ha ehhez hozzáteszem a magam dolgát is, kezdek rájönni, miért követek el jogszabályba ütköző cselekedetet. Mindig, amikor elindulok otthonról, kirakom zsebemből a filléreiket — magyarán kivonom a pénzt a forgalomból —, tele van velük doboz és köcsög. Hogy soha, sehol ne tudjam elővenni. Ügy sejtem, ösztönös védekezés ez, az esetleges megaláztatás ellen.

Indiszkréció

Hetek óta látom a képes hetilapban a beszédes bá- nyásztoborzókal. Egész oldalas,

(X)-szel jelölt fizetett hirdetésekről van szó, riportosított megjelenítésben. Az inkognitóban maradt szerző (k) előtt vallanak a derék bányászok arról, hogy nehéz munkájuk gyümölcseként hol és hogyan laknak, hol és mennyiért üdülnek, mennyi a pénzük és hűségjutalmuk. Mindez rendjén is való, az egyik legutóbbi írásban mégis szemet szúrt valami. „A hűségjutalom: 44 ezer forint!” című írásban (X) megszólaltatja azt a vájárt is, aki öt és fél év után 20 361 forint hűség- jutalmat kapott. Az idézettel már magam is felcsaptam bányásztoborzónab, de most fontosabb, hogy mire költi a kellőképpen megbecsült vájár a pénzt.

íróasztalra, játékvasútra. gyerekekre. Végül így fejezi be a költségvetést a titokzatos (X): „Van egy 250—300 négyszögöles szőlőm, új telepítés, körülbelül 520 tőkével. Hát fejleszteni kell azt is. Hordót akarok venni, meg egy kis cukrot is, persze.”

Tetszik érteni? Cukrot. A fejlesztéshez. A „borfejlesztéshez.” Lelke rajta, de a riporthirdetés szerzője kolosszális indiszkréciót követett el: félmilliós példáíiyszámban közli a világgal, hogy a derék vájár tiltott cselekedetre fordítja a megérdemelt hűségjutalmat. Cukrozza a bort.

A névvel és munkahellyel jelölt, korántsem irigylésre méltó munkát végző vájár most már csak abban reménykedhet, hogy a környéken minden finánc elégedett a fizetésével. S ha így van, akkor talán egyikőjük sem olvassa a nyilvános feljelentést.

A jel

Boris néném állít meg az utcán: be kellene szaladni a kórházba a lányáért, merthogy megszült Anikó, jöhetnek haza. Ha úgy vesszük,

több ez a jeles esemény egyéni, családi örömnél, hir szén eggyel többen vagyunk e csöppnyi faluban.

Mégis, a másodperc töredéke alatt átfut rajtam a rémület. A család ismerőjeként tudtam a várható eseményről, a közlés mégis felidéz bennem egy élményt, elevenen él bennem. Csak TEGNAP történt, hogy Boris néni hátikosárban vitte a szőlőbe magával Anikót, mi meg naponta évődtünk a bájos, bogártekintetű leánykával:

„Ejnye no, ma megint nem mostad meg a szemed!”

A mai tények és a tegnapinak tűnő élmények önkéntelen összevetése figyelmeztető jelként is felfogható. A hátikosárban szőlőbe cipe't, éjfekete szeméért molesztált leányka ma már maga is anya — ez az élet rendje.

Csakhogy közben fölöttünk sem állt meg az idő. Jóval öregebbek lettünk, s ez — ugyancsak öreg — hiba.

Kelemen Gábor

NÓGRÁD - 1983. november 22., kedd ő