Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
Nemzeti — az országnak Mncf hogy megjelent « i hír a kormány döntéséről, és a felhívás a társadalmi gyűjtésről; legyen végre állandó otthona a Nemzeti Színháznak, a lapok, a televízió, a rádió a lelkes adakozók nevétől hangos. S ez a hangerő a következő hetekben, hónapokban valószínűleg még erősödik. Persze, ha a csoda három napja elmúlik, akkor is — remélhetően — akadnak majd, akik nem feledkeznek meg arról: a gyűjtés öt évig tart (az építés meg hatig). Most mégis azokkal szeretnék vitatkozni, akik nem kapnak nyilvánosságot, pedig a. „nem adok”-jaik bizonyára ugyanúgy léteznek, mint a lelkes felajánlások. Először talán azzal a kitűnő színészszel kellene vitáznom, aki arról morgolódott, hogy előbb talán oldják meg a többi színház gondját, s különben is: legyen előbb társulat, legyenek rendezők, akik a nemzet első színházához méltó előadásokat tudnak majd produkálni. Ami a többi színházak rendbe hozását illeti, sokat emlegetett gazdasági gondjaink közepette is az elmúlt években csak a következők történtek. Átadták a helyreállított, korszerűsített nyíregyházi színházépületet; október 11-én nyílik az új zalaegerszegi színház, tavaly adták át Budapesten a Katona József Színház rekonstruált épületét, ugyancsak tavaly nyílt meg a Madách Kamaraszínház a helyreállítás utón. Jövőre, megnyitásának 100. évfordulóján, ismét kinyitja kapuit a közönség előtt a falait és a díszeit kivéve teljesen átépített Operaház, s remélhetően mielőbb befejezik a szegedi színház átépítését' is. Nem arról van hát szó, hogy más színházak kárára, hátrányára épül majd * Nemzeti Színház. Ami a jövő társulatát {Háti: a kérdés ilyen megközelítése olyan álokoskodáshoz vezet, mint Petőfi Színészdalának híres fordulata, amelyben a színészek azt kérik, pártolja őket a közönség, hogy haladni tudjanak, a közönség viszont úgy találja: előbb haladjanak, aztán majd pártolni fogja őket. Senki nem tudja, kik lesznek azok a művészek, akik társulati tagokként állhatnak majd valamikor 1989. szeptember táján a Himnusz ünnepélyes hangjainál, hogy átvegyék új színházukat. Egy bizonyos: a színház olyan furcsa műfaj, hogy a hely, ahol és amikor játszanak — nem csak az épület, hanem a tágabb környezet, s a még tágabb társadalmi közeg is — meghatározó eleme az előadásnak. Egy méltó korszerű és állandó otthon, feltétele a nemzeti színjátszás fejlődésének. Az első, 150 éve készült épületet egyébként eleve mindenki ideiglenes megoldásnak tartotta, mint ahogyan annak gondolták a Bla- ha Lujza téri, eredetileg népoperának készült második otthonát Is, s ugyancsak átmeneti megoldásként alakították át a - régi Hevesi Sándor téri épületet, hogy a le- bontottból legyen hova költöznie a nemzet első társulatának. Most szólni kell arról a kedves falusi ismerősömről, aki meg akart győzni: neki ugyan semmi kifogása nincs az ellen, hogy a budapestieknek legyen Nemzeti Színháza, de miért kérik ehhez az 6 anyagi támogatását is, mikor a megyéje színházába se szokott járni. Megkérdeztem tőle: nézi-e a televíziót? Természetesen igennel válaszolt. Innen már viszonylag könnyű érvelni. S nemcsak azért, mert a televízió — mostanában viszonylag elég ritkán — a Nemzeti Színház előadásait tálában a televízió, s nemcsak a miénk —, mert talán szegényebb —, hanem a világ majd minden pontján, arra tud építeni, azt tudja csak fölhasználni, ami az országban van. Azon a vibráló négyszögletes képernyőn át lehet, hogy torzítva olykor, de mindenképpen csak arra lehet rálátni, ami az országban létezik. Egyebek között arra a színházkultúrára is. Szépen beszélnek-e ott a színészek? Példáját adják-e, hogyan lehet mindent fölpörgető korunkban a legmodernebb technika eszközei között, mindazt megőrizni az írott és beszélt nyelv értékeiből, amit csak érdemes, hiszen egyebek közt ezek a nyelvi értékek teszik nemzetté az itt élő népet? Sikerül-e a legnagyobb hatású irodalmi műfajt, a drámát, klasszikus értékeivel a korhoz igazítani, s tudnak-e találni olyan műveket, amelyek a mi korunk képe elé tartanak tükröt? Képes-e betölteni az ország első színházának szószékjellegét, hogy innen fontos dolgokat mondanak az országlakosoknak? Tudja-e vállalni, hogy a színházművészet legjobbjait összegyűjtve, szüntelenül újrakezdett kísérleteket tegyen a hagyományait is őrző, mégis mindig megújuló műfajban, a nagyobb hatás, a szélesebb közönség megnyerése érdekében? A kérdéseketlehelt, 8 a szakemberek dolga, hogy szaporítsák is. Ám, aki nem a főváros határai közül figyeli, hogyan alakul a Nemzeti Színház sorsa, az is elhiheti: ez az ő színháza is lesz. Akkor is, ha véletlenül oda soha nem teszi be a lábát. (Bár jobb lenne, ha minél kevesebb ilyen ember Magyar utazók, földrajzi felfedezők is szokta közvetíteni. Sokkal akadna az országban.) Vlszonytöbbről van szó, arról nevezetesen, hogy a televíziónak nincs önálló színháza. Pláne önálló színházi kultúrája. ÁlAforizmák Mindannyiunkat halk zene kísér. Ha mások számára is hallható, akkor egyéniségnek nevezzük. j (Gilbert Gesbron) Csak a férj marad, ha az asszony a szerető idegeire ment. (Helen Rowland) lag kevés ember fordul meg a sportolók edzőtermeiben, vagy a hazad pályákon. Am ez nem zavarja az országot abban, hogy személyesen is átélt büszkeséggel nézze a nemzeti zászlót, s hallgassa a nemzeti himnuszt, amikor egy-egy olimpián a legmagasabb csúcsra húzzák a piros- íehér-zöld lobogót Valami ilyesmi érzést adhat egy népnek, ha Nemzeti Színházzal ajándékozza meg önmagát. Bernáth László Nekünk magyaroknak nincs Cook kapitányunk, sem más, de hasonlóképpen hires fölfedezőnk, ám azért hazánkfiai közül is számosán megfordultak a Világ legtávolabbi zugaiban. Noha nem vagyunk tengermelléki ország és nemzeti történelmünk viharai sem tették lehetővé nagyobb expedíciók indítását, azért mindig akadtak olyan vállalkozó szellemű férfiak, akik innen a Duna—Tisza tájáról indultak útnak s járták meg Afrika, Ázsia különböző birodalmait vagy éppen az óceánon túli Amerikákat. E vándorok első raja a XIII. században mondott búcsút szülőföldjének, és tartott arra amerre a nap fölkel. Az útrakelők szinte kivétel nélkül domonkos rendi papok — jól tudták, hogy a magyarok őseit valahol a közelebbi vagy távolabbi keleten kell keresni. Előbb Ottó barát bukkant rá valahol nép testvéreire, majd az a Ju- lianus, aki 1235-ben fogott vándorbotot és aki később írásban adott számot a több ezer kilométernyire élő rokonokkal történt találkozásáról. A nagy felfedezések kora köztudomásúlag a XVI— XVII. század. Ez az idő számunkra a „Török világ Magyarországon”. Hihetetlen, de ebben a zűrzavaros másfél évszázadban is ki-kiröppen,t egy-egy világjárónk. Budai Parmenius István például, aki Angliában talált új hazát — s aki éppen most 400 esztendeje 1583-ban ÜJ-Fund- land partjairól hazatérőben veszett a tengerbe. Nagy szerencse, hogy följegyzései megmaradtak. Szepsi Csombor Márton útibeszámolója legelső magyar nyelvű élményleírás: lengyel, mazur, pruz földről, valamint Dániáról, Frisiákról, Hollandiáról, Zélandiáról. Ekkoriban már nemcsak nyomtatott betűk őrzik a magyar felfedezők útjainak emlékeit, hanem — korabeli szóval mondva — földabroszok, azaz térképek is. Leghíresebb térkép- rajzolónk Lázár deák, alig két évvel Mohács után 1528- ban készítette el országa „ábrázolását”. — Ma már tudjuk, kora legjobb színvonalán. A felvilágosodás korában sem szakadt meg a magyar kalandozók sora. Sondoljunk csak a híres-neves Benyovsz- ky Móricra (1746—1786)! «16HiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiitiiiiiiiniiiiiiiiiiiiininiiiiiniiimiiitiiiiiiiiiiii» A barátnőm lassacskán úgy ” viselkedik, mint egy feleség... Azt hinné az ember, ezek a vékony, farmernadrá- gos lányok nem csinálnak nagy hűhót abból, mit eszik a fiújuk, de vele kifogtam! — Kicsi arany csillag — kezdi, alighogy beállít hozzám —, mit ennél? Bekukkant a konyhába, a kamrába, a hűtőszekrénybe, mosogatni kezd... Utánamegyek a konyhába. — Kicsi fészekrakó madárkám — mondom fogcsikorgatva. — Ha nem hagyod abba, moziba megyek. Azt feleli, hátra sem nézve: — Kicsi gyémánt mackó, mire hazajössz, olyan vacsorád lesz, hogy mind a tíz ujjad megnyalod! Lemegyek a moziba, persze dühöngök, ö meg odafent du- dorászva kotyvaszt. Kinek van türelme ehhez? Két óra hossza múlva hazaállítok. Némán eszem, nem dicsérem a főzjjét, hadd fájjon a lelke. Nem állja meg, hogy meg ne kérdezze: — Ízlik, kicsi béresem? — Béres az öregapád! — vágom ada a villát, felpattanok otthagyom az ételt. Becsörtetek a szobába, dühösen a szám sarkába lökök egy cigarettát (átkozott szenvedély!), háborgók és pöfékelek. Utánamjön, elém guggol, pityereg, szinte szétreped a farmer a kerek fenekén. — Mi van veled? — kérdezi. Ki tudnék ugrani a bőrömből. Nem sejti! Mert nem sejV. huszadszor ismétlődik meg Gulay István: Barátnőm, konyhatündér ez a jelenet, de ha századszor ismétlődik, sem fog rájönni, mitől leszek ilyenkor ideges. Ugyanez történik, amikor kirándulunk. Az ember a barátnőjével lehetőleg olyan helyekre vágyik, ahol kettőjükön kívül senki sincs... Erdei rétekre, patakpartokra... Leterítjük a pokrócot, elhe- veredünk rajta, a barátnőm ölébe hajtom a fejem, várom, hogy suttogjon valamit. Megszólal: — Neki kellene látni a főzésnek, mert sose lesz készen az ebéd. Gyűjtsön rőzsét, gazduram — tréfálkozik —, rakjon tüzet, addig én hámozom a krumplit... És nem dől rá, nem üti agyon egy vastag, jóságos fa! Feltápászkodom. Már ég a tűz, táplálom, táplálom, hordom a rőzsét, tördelem a térdemen, de ő még mindig a hagyma felvágásánál tart. — Nem, ez nem megy! —■ Elém kuporodik, a kétök- lömnyi fenekén megfeszül a nadrág. — Ne velem törődj — för- medek rá —, hanem haladjon az a főzés! Perceken át dinszteli a bográcsban a hagymát. — Tedd már bele a húst! Jó az már. Nincs türelmem a pepecseléshez. — Ne taníts főzni — sértődik meg. Ejnye, a hétszázát, még neki áll feljebb! Mondom: — Ha mellettem akarsz maradni, ezután konzerveket fóliát, kozepere vékony eszünk. Nem azért utaztunk tíz lonnadarabokat teszel, kilométereket a zöldbe, hogy aztán az erdő közepén órákig fözőcskézzünk. Kemény voltam. Sír. (Nála könnyen megy.) — Nem ízlik a főztöm? Megsajnálom. — Hidd el — magyarázom erőt véve magamon —, ugyanolyan jó a konzerv is, ha te így keltek át a kínaiak a folyók felett (Cholnpky ábrái* a helyszínen szerzett tapasztalatai alapján.) egyenesedek ki. — Félek, egy- készíted el. Kicsit megborso szer megbolondulok... zod, sózod, paprikázod, ahogy — Mi baj, nyuszókám? — mi szeretjük. Neked nagyon néz rám. jó érféked van ehhez. És haGyönyörű szeme van, elká- mar megvan. Sajnállak — tó- bít, ha belenézek... dítom váratlanul —, hogy ebA számba dugok egy ciga- ben a gyönyörű erdőben fő- rettát, hátha a füst megnyug- zéssel gyötrőd magad, hogy a tat... Ördögöt nyugtat! kedvembe járj. Nem akarom, hogy szakácsnémnak érezd magad, mint egy katolikus pap mellett... Sokkal többet jelentesz te nekem annál! Ezt elhiszi. Ezt érti. Hálásan odabújik hozzám. „ó, nők!” — bámulok a fák lombja közt a kéklő égre. Jön két nap múlva. Hova vezet első útja? A konyhába! De hiába, mert konzervnél egyebet nem talál. Kiszalad, összeüti a tenyerét: — Mit fogsz enni? Átölelem a derekát, visszaviszem a konzervekhez. — Ne félj, azért van mit csinálj. Ránéz a vagdalthúskonzervre, elpityeredik: — Vagdalthúst, kenyérrel? — Annyival nem úszód meg! Meleget eszünk: fóliában sült vagdalthúst... Figyel, forgatja a fejét, mint egy puli. Négyszögletesre vágod a sza- erre meg néhány karika krumplit. Megsózod, hagymakarikát helyezel rá, arra egy szelet vagdalthúst, egy szelet zöldpaprikát, megint krumplit, s az egészet beborítod még egy szelet szalonnával. Becsomagolod, és akár sütőben, akár kiránduláson parázson ötnyolc perc alatt megsütöd. Tíz perc áz egész, és finom! Ámul, ragyog a szeme. A nyakamba ugrik. — Te szép, erős okos emberem! Belecsípek a fenekébe, de meg sem érzi. Egy cipóval boldogabb lenne, mint yelem. buszunk sok-sok országát bejárta, s a Csendes-óceán északi részének és Madagaszkár belsejének tudósi megismerésével a geográfia tudományának nagy szolgálatókat tett. Aztán nyakukba vették a világot a vándorló céhlegények. — Köztük olyan hírességek, mint András, a gény — majd követték példájukat a különféle szaktudományok, mindenekelőtt a csillagászat művelői is. Ez utóbbiak legjelesebbjeiként a lappok között vizsgálódó Hell Miksa és Sajnovics János neve érdemel említést. S máris elérkeztünk a XIX. századhoz, amikor se szeri, se száma a magyar utazóknak. Hajtotta őket is a világlátás vágya, de számosán voltak olyanok mint például Xántus János aki az 1848— 49-es forradalomban és szabadságharcban vállalt szerepéért kényszerült menekülni. Körösi Csorna Sándor Is e század első felében Indult — Julianus barát példáját követve — keletre, s vált ott a tibeti nyelv első tudós rendszerezőjévé. Széchenyi Béla, Zichy Jenő, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Teleki Sámuel, Magyar László, Bíró Lajos neve pedig már úgy cseng, mint egészen közeli Ismerősöké. A múlt száJcnő fölfeöregbítették a magyar dezok hírét-nevét. Világjáróink sok-sok naplóban, tudományos jelentésben örökítették meg tapasztalataikat, s ha tehették, jellegzetes tárgyakat is hazaküldtek vagy hazahoztak az általuk bejárt vidékekről. Ezekből az emlékekből sok a Magyar például Jelky Földrajzi Társaság tudománybajai szabóle- történeti gyűjteményébe került, ám ez a kincsestár úgy gyarapodott, hogy az érdeklődők számára nem vált láthatóvá. A gyűjtemény most végre közszemlére kerül. Mindenekelőtt egy mai világutazónk, Balázs Dénes jóvoltából. Érden nyílik meg az a Magyar utazók, földrajzi fölfedezők című állandó kiállítás, amely Julianus baráttól egészen a világűrt megjárt Farkas Bertalanig bemutatja mindazokat, akik az ismeretlent sikerrel kutatták. A Hlld József tervei szerint 1840 táján épült, szépen helyreállított klasszicista stílusú házban sorakoznak e kiállítás termei. Megannyi több ! száz éves könyvvel, térkép-! pel, metszettel, technikai eszközzel, érdekesnél érdekesebb tárggyal. Ez a páratlan gyűjtemény a múzeumi hónap keretében tárja ki kapuit, a válik raln-j den bizonnyal a földraJztudo-J mány művelőinek, kedvelőig nek egyik első számú zárán-] zad végén, századunk elején dokhelyévé. A. L. c ...... T ibeti Imamalom és díszes kés rók által gyűjtött darabok.) mBm ■ I i tokkal (magyar világjáNÓGRAD — 1983. október 8H szombat
