Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
Urbcm György képei Dinamikus formák Üstökös Csendélet Kompozíció A könyv szerepe ma Az őszi megyei könyvhetek elé A könyv célja semmiképp sem az, hogy elraktározva, ol- vasatlanul a közösség gazdagítása nélkül ringasson el minket a betűk tengerén, vagy úgy tornyosuljon elénk, mint megemészthetetlen, át- r ág hatatlan mesebelP kásahegy. Tiszteljük, de nehéz fölfognunk a lezárt, gyarapít- hatatlan kultúrákat: Ezért keresték a nyitott emberek mindig azokat a további eszközöket, amelyek hatásosan fejlesztették a világról az együttes tudást, ezeket az eszközöket pedig hasznukra és boldogulásukra egyaránt alkalmazhatták. Létezni, dolgozni, egymásnak szóval üzenni — írásjel és könyv nélkül is évezredekig tudtak e földön elődeink. Közben a rengeteg időt óhatatlanul is arra fordították, hogy egyszer majd túljussanak a pontatlan és primitív üzengetésen. Modern kifejezéssel: változtassanak Időt rabló és félrevezető közlési helyzetükön. Hiszen a szó elszállt (és torzult), amikor nem volt róla írás, ami megmaradjon, — hogy hiánytalanul közvetítse azt a múlhatatlan goniolatot, amit egyik ember a másiknak tudomására akar hozni megfontolás végett. (Erre találták ki az írást, majd a sokszorosítható könyvet.) Napjainkban az elektronikus kép és szóközvetítés uralma jóvoltából, mintha kissé hátrébb sasszéztunk volna. Suttyomban visszahátráltunk ahhoz a régi beszélgetős- kommunikáló viszonyhoz. Persze nem oktalanul, nem véletlenül. A távközlés bevezetésével alighanem vissza Akartunk nyerni valamit abból közvetlenségből és egyidejűségből, amit a könyv csak áttételesen ad meg, A közvetlenség öröme s az előforduló dolgok széles el- terjeszthetőségének tapasztalása indította arra a tévékorszak kitermelődött kutatóit, hogy megkongassák a lélekharangot félezredév könyvszázadai felett. A jövőbe kukucskáló szakférfiak — a macluhisták — úgy vélték, hogy a tévé a maga beláthatatlan kínálatával (ami nem csupán a szórakozást szolgálja) egyhamar ki fogja szorítani pozócióiból a könyvet. Jóslatukat a könyvhöz szokott közönség berzenkedve és hitetlenkedve' fogadta. Annál Is Inkább, mert az újmódi kommunikáció — tudósok egyáltalán nem a tévében, de híres-hírhedt könyvekben hirdették meg elméletüket. Rövidesen azonban az olvasás esküdt szerelmesei is a bőrükön tapasztalják, hogy van némi igazság az enyhén csökkenő és negatív olvas- mányösszetétel-változóst jelző olvasói statisztikákban. A tévé tőlük is kiköveteli, csúnyábban szólva ellopja az energiát. Ezért kell még jobban megválogatniuk ama könyveket, melyeket olvasni vagy tanulmányozni érdemesnek tartanak. De éppen itt, ezen a gondolkodási fordulóponton juthatunk el ahhoz a termékeny felismeréshez, hogy dehogyis tette, teheti feleslegessé a tévé a tartalmas könyvet! Mint ahogy a tétel fordítva isigaz. Érdemesebb nézni a jó tévéműsorokat, ahelyett, hogy silány könyvvel, vagy olcsó szórakozással, esetleg értelmetlen szenvedéllyel üssük agyon az időnket. Az olvasásra kínálkozó könyvek számának folyamatos emelkedése és a tévéműsorok szakadatlan mennyiségi növekedése azt mutatja a kiszorítósdit játszó elmélkedők- kel szemben, hogy egyiket sem muszáj az igazi kultúrát és a hasznos ismereteket terjesztő eszközök közül kiiktatni. Nem érdemes az egyiket a másik rovására szeretni vagy előnyben részesíteni. A kulturálódás és a művelődés óhaja volt mindig is a döntő lépés affelé, hogy rnegérezzük: mennyire nem attól függ e minőség, hogy milyen eszköz hordozza. Aki viszont nem tudja kiválasztani a kínálat áradatából a jót, mert igyekvése ellenére képtelen eldönteni, hogy arányos szellemi gyarapodásához a fölajánlott választékból mire van szüksége az — sajnos — akkor sem ismerné fel az értékeket, ha csak könyvet forgatna, csak rádiót hallgatna, ha csak tévét bámulna, vagy kizárólag tanítóira és barátaira hagyatkozna önmaga építésében. Régies szóval csinosításában. Azt próbáljuk meg kiszemelni, amihez hajlamunk vezet, s ami majd feltételezhe- tőleg értelmes foglalatosságunk lesz a jövőben. Ennek a választási-elkülönítési tudománynak a megszerzésében pedig, saját józan belátásunk és magasabb érdekünk mellett, a könyvértékelők segítenek bennünket. Szóljanak bárhonnét hozzánk, a tévéből, vagy a rádióból, vagy \ a tervezetten olvasók és tudatosan mást is értékelők ösz- szedugott fejű okos gyülekezeteiben. Iszlai Zoltán SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM „Mindig volt öt csapatom..." „Viszi a ködöt az idő — és az idői mi hoztuk magunk/tal'’ (József Attila) — Bauer Géza vagyok, 1897. november tizedikén születtem Boszniában, Livnó városában, ez megvan a térképen is. Hatan voltunk testvérek, apánk orvos volt. akkor még sok gyerek volt a családokban. Apám magyar volt és a bécsi egyetemen végzett. Akkoriban nagyban folyt a propaganda, hogy Boszniában orvosokat kerestek. így került ő aztán Boszniába mivelhogy a nagybátyja ott volt egészségügyi főnök. Boszniát megszállta Magyarország jogán az Osztrák—Magyar Monarchia és ott új közigazgatást, egészségügyet és minden mást is bevezettek, mert a törökök, akik azelőtt ott voltak. valóban utolsó „balkáni" állapotokat hagytak az utánuk következőkre. Semmi különös, olyan átlagváros volt új és régi házakkal egyaránt tossz körülményekkel. Apám egyébként Teplán született, a mai Trencséntenlicen. a régi Trencsén vármegyében. Testvéreim mind idősebbek voltak nálam, a bátyám a 32-eseknél a budapesti háziezrednél szolgált. 15-ben hadnngyként esett el. Itt ez az úiság- kivdgás, ez a kép őt ábrázolja, dr. Bauer — Az elemi iskolát Boszniában végeztem. Horvát nyelven, tanultunk, ez volt a hivatalos nyelv apám is jól beszélte. Én már gyerekkoromban segédkeztem apámnak, amikor a gimnáziumból hazajöttem nyári szünetre. Apámnak volt egy állandó segédje is. egy török gyerek, úgy hívták, hogy Ali, egy mohamedán fiú. de még írni-olvasni sem tudott, én tanítottam meg aztán két hét alatt. Apám akkoriban nagy küzdelmet folytatott a vérbaj, a szifilisz ellen, és bevezette a Sál-" varsan-oitást. abban én segédkeztem neki. én voltam az asszisztense, teljesen tanulatlanul. Nagyon egyszerű rendelője volt, egykét helyiség, ami rendelőnek volt kinevezve, Boszniában akkor három vallás dívott. a mohamedán, a keresztény és a pravoszláv. A betegség azért is terjedt olyan nagy mértékben. mert a mohamedán nőket férfi orvos nem vizsgálhatta. azok nem mutogatták magukat soha senki előtt. Ott úgy terjedhetett a betegség ahogy akart Vad és egyszerű környezet Volt ez. Például a pravoszlávok az ünnepükön a jovandánon olyan bicskázást rehdeztek mindig, hogy az borzasztó volt. Apám aztán, akit lehetett összevarrt, már aki túlélte azokat, ötvenkilométeres körzetben egyedül gyógyított. Lóháton járt és volt eset gyakran, amikor három nap múlva ért csak vissza a városba. Sokat keresett a fizetése hatszáz korona volt ami akkor irtózatosan nagy pénznek számított de a pénzt nem becsülte, nem fektette be semmibe, kölcsönadta, elajándékozta, de mindig m legmodernebb dolgokat kereste, engem is autón vitetett Pestről, amikor szünidőre mentem. pedig az autó akkor nagyon ritka volt még. Pestre a Markó tzteai főgimnáziumba ai bátyám vitt fel, oda jártam aztán, igaz, hogy első szóra megbuktam, mert nem. tudtam, hogy kell tanulni. Ady Lajos, Ady Endrének az öccse nagyon bolond ember volt, ő volt egy időben a magyartanárom. Egyszer lármáztunk, beszekundáztatta egyenkint az egész osztályt. Aztán radírt kért és kiradírozta ő maga az egészet. Azt mondta „tudok én ilyen is lenni”. Lengyel Menyhért is a magyartanárom volt, sőt még egy nagyon kedves magyartanárom volt, Benedek Marcell. Hetvenkét korona volt az évi tandíj. 1910-ban érettségiztem katonaként, mert 15-ben önkéntesnek bevonultam. — Pesten akkoriban több német szó hangzott, mint magyar. A pestiek a Zerkovitz-da- lokból tanultak magyarul. Még jártak a svábok, akik árulták a Duna-vizet, kiabálták, hogy „Dónauvasszer”, azt árulták ivásra. A pesti polgárnak volt egy nagy homokköve, azon keresztül szűrte le és itta. A kő tetején volt egy mélyedés, alul meg tálba fogták fel a vizet. Grundra jártunk focizni, a Kúria mögé, vidám, ám koszos véres volt Pest akkor is, de nem volt szigorú a gimnázium se. A festő Kernstok fia is velem járt. Kitűnően rajzolt. Akkor már háború volt és egyszer a táblára egy nagy tablót készített, Benedek Marcel! t mint bosnyák hadnagyot fezzel a fején, karddal a kezében ábrázolta egy csatajelenetben. Olt ültünk. bejött Benedek megnézni a rajzot, azt mondja „ez elég jó”. Mást nem is szólt. El volt intézve. A háború után aztán elmentem Selmecbányára beiratkozni, mert bányamérnök akartam lenni. Volt egy távoli rokonom, aki bányamérnök volt. Azt gondoltam, hogy az emberekkel együtt leszek, és az emberek szót lovadnak, majd, mint ahogy igaz is volt. Mért pont a bánya- és mért nem mondjuk gépészmérnök? A sors iróniája, hogy bányamérnökként végeztem, mégis voltam aztán később élelemíár főnök-helyettes, voltam pénztárnok Mizserfán, átkerültem onnan nagy kínosan a gépészethez és gépészeti beosztásban voltam a tízezer voltos vezeték üzemvezetője. Mit kellett nekem tanulnom külön! Muszáj volt mindent megtanulnom. Nem akartak a bányánál alkalmazni bányamérnökként, mert azt mondták, hogy sok van. Most tízszer annyi van és azt mondják, hogy nincs sok! A bányaigazgatóságon ki- iencvenhatan voltunk. Abban benne voltak a hivatalsegédek, a mérnökök, mindenki. Selmecbánya nagyon érdekes város volt Nehéz idők voltak, parancsot kaptunk, hogy a főiskola kincseit mentsük. Selmecbánya nem a fővonalon feküdt, hanem egy ke»3 kény nyomtávú vonal vezetett oda, azokra a vagonokra rakodtunk, így mentünk aztán nap mint nap a fővonalig Garamberzencéig, ahol már csehek voltak. Mindennapos cser tepatékkal mozdonyt kerítettünk, átpakolj tunk és így mentek aztán a ritka ásványok; a gépi berendezések, a könyvtár úticéljuft felé. Ez így ismétlődött mindennap. Mindez este meg éjjel történt, nappal meg hallgattuk az előadásokat. Nem lehetett semmi mást csinálni mint hallgatni és pakolni. Alvásról nem nagyon volt szó. De Selmecbánya nagyon érdekes város volt. Hegyek voltak körös-körül, egyik hegyről át lehetett kiabálni a másikra. Összesen' két rendőr volt. Megtörténi az, hogy az egyiket elkapták és bedugták a csatornába a diákok és elkezdtek ordítozni „rendőr, rendőri”, persze az a másik, az meg elbújt. Iszo-1 nyú nagy trükkök voltak. Volt ott egy hordár. A legkedvesebb szavajárésa az volt „ai bélabányai kapunál kolduló százéves öregasszony csókoljon meg”. Egyenruhánk is volt, az a karzsinóros bányaing, aztán volt a híres kruben, ami a kohászoktól eltérően a bányászoknál folt ’iátán folt volt, az adta a rangot, mert abból látszott, hogy sokat hasz-, nálják, abban járnak a bányába is. de eze-’ két a foltokat, amin lánvhfmzések is voltak.' csak a rang miatt varrták fel a diákok. Hő- ringernek legalább harminc folt volt a kru- berjén. Ott háznál laktam, a háziasszonyom egy Lupták nevű özvegyasszony volt. a szomszédom meg egy kecske egy kis kam-j rában. De az utcán fagykor nem lehetett csak jéksttrokkal járni, amit úgy kellett felerősíteni n lábbelire, mert Selmecen mindert ferdén állt, minden görbe volt, Ezt aztán, amikor nem kellett zsebrevngtuk. Mindenesetre a padlót, ahol jártunk, tönkretette.' Vidám egy élet volt, ettük a jó brlnzát, de jó brlnza volt, ott lett híres az a mondásj hogy „znplnt za brinzu”, fizess a brinzóért! — Amikor a szállítmányt elindítottuk, ml eloszlottunk, a tanárok elindultak hazafelé; ott járta meg a Szentistványi professzor; mindannyiunk kedvence a szivarokkal. Na-i gyón büszke kis ember volt De a szivarod kát az ernyőbe rejtette és amikor átjött,1 felcsapta az ernyőt, a sok szivar meg kihullott. Mi is aztán Sopronba mentünk, én Budapesten keresztül és ott Sopronban kéz-' dődött meg aztán a nehéz élet, mert apám időközben meghalt, és mór nem küldte a ha-: vi száz koronát. így mások rajzainak. mű-: szaki ábrázolásainak elkészítésével kelleti! fenntartani magamat. Lakást egy erdész ba-1 rátom szerzett egy özvegyasszonynál. J1fl| hely volt megvan ma is még az a ház, * Templom utcában. Négy-öt éve ott jártunk; bementem egy borbélyüzletbe és nagyot né-» zeit a feleségem, amikor karonfogva nagy^ •okára kijöttem azzal a borbéllyal aki dH ákk orom ban ts borotvált* Akkoriban nrnrH dennap megittam egy félliter aludttejet,’ mert az volt a legjobb táplálék, amelybe* hozzá tudtunk jutni. Az iskola először egy kaszárnyában működött, ez volt a Károly laktanya, ekkor még együtt volt a bányász,' a kohász és a faipari kar is, ebből ma máéi csak az utóbbi létezik Sopronban, a bányád szók, meg régen áttelepültek Miskolcra. A’ kaszárnyából a korábbi katonai főreáliskolá-l ba telepedtünk ét. Sopron Is nagyon érdé-' kés hely volt megmértük; egy évben négy nap volt szélmentes. És nagyon érdekes voll az ottani polgárság magatartása. A Wisln- ger kollégám pipázott. Ment az utcán, de a nagy szél kifújta a tüzet a pipájából és valahogy a hátára eshetett a parázs, mert az-; tán füstölve ment tovább, már égett a kabátja, amikor észrevette, meg azt is, hogy egy poneihter ballag utána „mért nem szólt,1 hogy ég a kabátom”? erre a helybeli polgár „hát én azt hittem, hogy ez egy akadé-í mikus vicc”. Vagyis hát nagyon tisztelék á soproni diákokat. 1945-ben aztán zagyvapálíalvai vontatási üzem vezetője is voltam. Mindenki utazni akart, mindenre volt mozdony, csak a szén- szállításra nem, hát nehéz volt rendet tar-' tani úgy, hogy az élet is menjen. És mindent meg kellett tanulni. Feleségem a megj möndhatója, éjjelente hányszor vertek fel,' hogy adjak mozdonyt meg vonatot, és hogy mennyien haragudtak rám akkoriban! Á' pálfalvai körzetfőnök aztán egyszer kivitt Kőkútra magával és ott felejtett fin lettem a kőkűti üzemvezető. Akkor kerültem megint bányaüzemhez fiatal korom óta. Az ott húsz-huszonkét vagon napi szenet adó üzem volt. De az emberek olyan nyúzottale Voltak, hogy ki se lehet mondani. A bányász egy síhtát kidolgozott kenyérrel és egy fej hagymával. Próbált dolgozni, de éhezett és nem tudott mert nem volt erő. Akkoriban még erővel dolgozott a bányász, nem úgy mint ma. Aztán úgy volt, hogy mégis csak sikerült valamit elérni, de a bányászok nagy része mezőgazdaságban dolgozott odahaza később, egyszerűen nem jött be. Olyan kiesés lett volna, h'ogy szörnyű. Szerencsére alc-' kor leállt az üveggyár, kemencét falaztak és az üveggyáriakat én bevittem a bányába és egy hónapon át ott dolgoztak. Mindenki mellé adtam egy törzsembert, amikor lementek a föld alá, hogy vigyázzon rá. Kijött á rendes mennyiség. — Elértem a gyémáiitdiplomát hatvan év’ után. A legnehezebb időszak az vqlt, amikor ennivaló nélkül dolgoztunk. A legszebb? Olyan sok volt. Mindig volt öt olyan csapatom, amelyik mindenhez értett... T. Pataki Liacló j
