Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)
1983-09-04 / 209. szám
Körjáték a tábor parkjában TÁBORI KÉPESLAP „Otthon is engedjetek élni, rr Elnéztem őket, ahogy futottak lefelé a dombról. Virgoncán, vidáman, íelszabadul- tan. Dehát ez csak természetes, hiszen gyerekek. Vagy mégsem? Társadalmi előítéletek, szülői túlkapások kényszerítik őket bezártságba, a magány szorító Kötelékébe, mert ők állítólag nem olyanok, mint a többi gyerek, mert születésük pillanatától, vagy az élet produkálta tragédiáik miatt sérültek. Mozgássérültek. Ebbe a kategóriába sorolják őket, e megkülönböztető jegy minden hátrányával együtt. Sokáig nem nagyon figyelt fel rájuk a közvélemény. Élték a maguk szürke kis életét, élvezték- unták a szülői ház babusga- tésait, kapcsolatuk a Külvilággal hajszálnyi volt. Aztán a rokkantak nemzetközi éve elindított valamit... Szemtanúja voltam, amikor buszra szállt ötven mozgás- sérült gyerek, hogy életükben először táborba induljanak, a megyei Vöröskereszt Párádon szervezett táborába. Láttam, figyeltem a boldog, izgatott kis arcokat, az aggódó szülői tekinteteket. Mi lesz a gyerekekkel nélkülük? Azóta három esztendő telt el, s az autóbusz minden nyáron elindul... A megyei kórház KISZ- szervezete augusztus végén a salgóbányai KlSZ-vezetőkép- ző táborba invitált harminc mozgássérült gyereket, s meghívót kaptunk mi is — látogassuk meg a nyaralókat! Bevallom, kicsit szorongtunk fotós kollégámmal együtt, de amint megláttuk a virgonc apróságokat, a körjátékot játszó, labdázó, ugrabugráló gyerekeket félelmünk azonnal elmúlt. Dr. Kalmár István, a tábor szervezője, irányítója és Angyal Jánosné táborvezető elmondták, hogy a tábor célja éppen az. hogy megtanítsák' ezeket a gyerekeket egészséges emberként élni, hogy megértessék velük, ők is részesülhetnek az élet örömeiből. Volt filmvetítés és Ki mit tud, reggeli torna, kirándulás, gyöngyfűzés, műsoros est. Amolyan igazi tábori hangulat uralkodott. —- Kár, hog3T nemsokára haza kell menni — mondta a hétéves Molnár Kriszti. — Othon nem csinálok semmit, csak mindig dolgozom, segítek anyunak, — így a másik kislány. És meséltek egymás szavába vágva, hogy a csendes- pihenő mindig hangos, és hogy disco is volt, és rengeteg barátot, jó pajtást szereztek a tíz nap alatt, és nézzük meg a gyöngyből készült karkötőket, láncokat és hallgassuk meg milyen énekeket tanultak! .Tanesó Henriett Jobbágyiból a napi úszási: szerette a lerobban. Szögedi Mari a nótába végigdalolta az egész napot. — Ezek a averekek — néhány kivételével — szellemileg, érzelmileg fogékonyabbak, mint az egészséges tárÉleterős derűvel Hamar barátságok szövődtek saik. Mert nekik újdonság mindez, ami másnak természetes — állapították meg a felügyelő tanárok. Roskó József né a cserhátsurányi foglalkoztatóból érkezett a táborba, tizenhárom esztendeje foglalkozik sérült fiatalokkal. Nagy-nagy türelem és határtalan szeretet kell, hogy ezek a gyerekek feloldódjanak. A salgóbányai társaság már az első napon feloldódott. S ez köszönhető a jó szerver zésnek, a színes programoknak és annak a széles körű támogatásnak, amelyet a tábor vezetői a város intézményeitől. üzemeitől, a megyei KlSZ-től kaptak. így válhatott ingyenessé ia részvétel, így valósulhattak meg a megálmodott elképzelések. S végezetül, mindenféle, hangzatos befejezés helyett álljon itt egy levélrészlet, — képek: kj — amelyet az egyik kis táborlakó a szüleinek írt. - „Anyu! Ne sírjál miattam, mert itt nagyon jó. Itt lehet játszani, szaladgálni. Soha nem vagyok egyedül, mert már barátnőim is 1 vannak. Tudod, hogy otthon mindig a szobában ülök, pedig azt nem szeretem. Viszek nektek ajándékot és engedjetek otthon is élni... íutkározni!” Kiss Mária ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ-BORISZ SZTRUGACKIJ: NEHÉZ ISTENNEK LENNI ai. — T-tessék! — mondta dón Reba csikorgó hangon. Minden ízében reszketett. — A mi Urunknak alázatos gyermekei, a Szent Rend lovassága. Ma éjjel szálltak partra az arkanari kikötőben, hogy elfojtsák ©őrbe Mérleg toprongyosainak barbár lázadását! A lázadást elfojtották. A Szent Rend uralkodik a városon és az országon, mely ezentúl a Rend Arkanari Tartománya... Don Reba diadalmasan vicsorgott. — Még nem ismerjük egymást — folytatta ugyanazon a csikorgó hangon — Engedel- mével bemutatkozom. Reba, Isten szolgája, püspök és harci nagymester vagyok, a Szent Rend helynöke az Arkanari Tartományban! Sejthettem volna, gondol- dolta Rumata. Ott, ahol a szürkeség diadalmaskodik, mindig a feketék jutnak hatalomra. Eh, történészek, a nyavalya törjön ki benneteket. — Fáradt vagyok — mondta megvetően. — Aludni akarok. Holnap... illetve ma... egy órával napkelte után. bejövök a kancelláriába. A Budah szabadon bocsátására vonatkozó parancs addigra legyen készen. — Húszezren vannak! — kiáltotta dón Reba, és kimutatott az ablakon. Rumata összeráncolta a homlokát. — Kissé halkabban, kérem. És jegyezze meg, Reba: én nagyon jól tudom, hogy maga nem püspök. Egyszerűen piszkos áruló és ügyetlen, olcsó intríkus... — Don Reba megnyalta az ajkát. Rumata folytatta: — Én könyörtelen vagyok. Minden aljasságért, amelyet ellenem vagy barátaim ellen elkövet, a fejével felel. Gyűlölöm. Hajlandó vagyok megtűrni, de meg kell tanulnia, hogy idejében eltakarodjék az utamból. Megértett? Don Reba hízelgő mosollyal így szólt: — 'Én csak egyet akarok. Azt akarom, hogy ön mellettem legyen, dón Rumata. Nem vagyok képes megölni önt. — Fél — mondta Rumata. — Nos, félek — ismerte el Reba. — ön talán ördög. Talán az Isten fia. Ki ismeri önt? De azt is lehet, hogy a hatalmas, tengeren túli országokból való; azt beszélik, vannak ilyenek... De azért én is meg tudom ölni önt. Bármely pillanatban. Most. Holnap. Tegnap. Ezt megérti? — Ez nem érdekel — felelte Rumata. — Hogyhogy? Hát mi érdekli ? — Semmi sem érdekel — mondta Rumata. — Nem vagyok ördög, és nem vagyok Isten. Esztori dón Rumata lovag vagyok, vidám és előkelő nemes, aki bizonyos szeszélyekkel és előítéletekkel terhelt, de minden tekintetben a szabadsághoz szokott. Don Reba már magához tért. Kendőjével megtörülte az arcát, barátságosan elmosolyodott. — Becsülöm a szívósságát — mondta. — Végeredményben ön is valamilyen eszményekre törekszik. És én tisztelem ezeket az eszményeket, bár nem értem meg őket. Nagyon örvendek, hogy kimagyarázkodtunk. Az emberek hajlamosak arra, hogy hibákat kövessenek el. Talán én tévedek, s nem olyan célra törekszem, amelyért érdemes olyan buzgón és önzetlenül dolgozni, ahogyan én dolgozom. Nagyvonalú ember vagyok és el tudom képzelni, hogy valamikor önnel vállvetve fogok munkálkodni... — Majd elválik — válaszolta Rumata, és az ajtóhoz indult. — Micsoda puhány! — gondolta. — Szép kis munkatárs. Vállvetve... Elviselhetetlen borzalom szakadt a városra. A vöröses reggeli nap komoran világította meg a kihalt utcákat, a füstölgő romokat. A porban vérvörösen csillogtak az üvegcserepek. Megszámlálhatatlan varjú csapott le a városra, akár a nyílt mezőre. A tereken és a keresztutcáknál kettesével-hármasával fekete ruhás lovasok ácsorogtak, s a mélyen arcukba húzott barátsüveg résein keresztül figyeltek. A sebtében földbe ásott póznákról megszenesedett testek lógtak a láncon a kihunyt parázs fölött. Rumata az út felét lehunyt szemmel tette meg. Fulladozott, összevert teste kínzón fájt. Emberek ezek vagy nem emberek? Mi emberi van bennük? Egyeseket mindjárt az utcán mészárolnak le, mások meg otthon üldögélnek, és alázatosan várják sorukat. És tudjátok-e milyen szaguk volt a póznákon égő holttesteknek? Láttatok-e valamikor felmetszett hasú, meztelen nőt az út porában heverni? És látattok-e olyan városodat, ahol az emberek hallgatnak, csak a varjak rikoltódnak? Ti, még meg nem született kisfiúk és kislányok akik az Arkanari Kommunista Köztársaság iskoláiban a sztereovíziós készülékek előtt ültök majd! Mellével valami keménynek és hegyesnek ütközött. Egy fekete lovas állta útját. Széles pengéjű, hosszú lándzsa feszült Rumata mellének. A lovas szótlanul nézett rá csuklyája fekete résein. Tenni kell valamit, gondolta Rumata. Csak hát mit? Döntsem le a lováról? Nem. A lovas lassan visszahúzta a lándzsáját, készült a döfésre. Ó, megvan!... Rumata fásultan felemelte bal karját, felhúzta zekéje ujját, s kivillantotta a vas karperecét, amelyet a palotából való távozásakor kapott. A lovas szemügyre vette, felemelte lándzsáját, és elléptetett Rumata mellett. „Az Űr nevében” — mondta tompán, furcsa akcentussal. „Az ő nevében” — dünnyögte Rumata, és ment tovább, a másik lovas mellett. De mi lehet nálam otthon? — jutott eszébe, s meggyorsította lépteit. Az utolsó háztömb mellett már majdnem rohant. A ház ép volt. A lépcsőn két szerzetes, ült, hátravetett csuklyában. Amikor észrevették, felálltak. „Az Űr nevében” — mondták karban. „Az ő nevében — válaszolt Rumata. — Mit keresnek itt?” (Folytatjuk) .NEM AZ ÉN ÉRDEMEM" Ajándék Balassagyarmatnak Felmérhetetlen értékkel gazdagodott Balassagyarmat városának helytörténeti gyűjteménye. Dr. Esze Tamás irodalomtörténész professzor, aki a városban diákoskodott, sajátos s egyben munkásságára, kutatói szerénységére jellemző módon rótta le háláját a pályára indító diákévek, az általa szeretett város iránt. Balassagyarmatnak ajándékozta a város irodalmi múltját felölelő gyűjteményét. Az idős tudós a napokban írta alá az ajándékozási okiratot. — Hogyan jött létre ez a hatalmas anyag? — Mint köztudott annak idején Szinnyei József 14 kötetbe gyűjtötte össze kutatásának eredményét „Magyar írók élete és munkái” címmel. Ennek folytatására szánta el magát. Gulyás Pál professzor 1927-ben. A munka során engem, mint diákot bízott meg a professzor, hogy készítsem el az új sorozat balassagyarmati, illetve Nőgrád megyei anyagát. Tudta, hogy a városban tanultam, hogy szeretem ezt a vidéket. Ennek a területének a gyűjtésére azért volt szükség, mert a Szinnyei-fé- le lexikon nem fordított különösebb gondot erre a terüA sarkkutató emlékére Megörökítették V. Ruszanov (1875—191.1) sarkkutató emlékét. Szülővárosában, Orjol- ban házimúzéumot nyitottak meg. Oroszország keleti vidékeinek feltárásában Ruszanov munkásságának rendkívüli jelentősége volt. Elsőként fedezte fel a nyugati Spitzbergák nyersanyagkészleteit, elsőként ismerte fel a keleti tengeri utak hatalmas jelentőségét az ország gazdasági életének szempontjából. letre. Én meghallgattam akkor még élő öreg urak emlékezését, köztük Mikszáth figuráiét, önéletírást kértem tőlük, így alakult ki a balassagyarmati gyűjtemény. Sajnos a sorozat csak a D-betűig készült el, ekkor elfogyott a pénz és a munka abba maradt. — Mi lett az összegyűjtött anyag sorsa? — Néhány évvel ezelőtt Ko- valcsik András a balassagyarmati honismereti kör elnöke, — a Balassi Gimnázium tanóra — megtudta, hogy létezik ez a gyűjtemény és megkért, hogy folytassam a kutatást, s dolgozzam föl az anyagot 1944- ig bezárólag. Ez mintegy öt éve történt. Egyéb munkáim végzése közben átnéztem a magyar közgyűjtemények — könyvtárak, levéltárak — anyagát, a kéziratokat is, kerestem a nógrádi anyagokat, s a kutatás váratlanul értékes eredményt hozott... — Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy a gyűjteményt a városnak ajándékozza? — Tekintettel arra, hogy én már 80 éves vagyok, elhatároztam, hogy a terjedelmes gyűjteményt, még életemben átadom Balassagyarmat városának. Beleértve az ezutáni gyűjtött anyagot is, ugyanis feltett szándékom, hogy ezt a munkát életem végéig folytassam. Hogy miért? Szeretem ezt a várost. Anyámtól, a néhai tanítónőtől kapott alapokra építve itt kaptam olyan útmutatást, mely egész *élete- met meghatározta. Volt itt három tanárom, akik szellemi és szakmai alakulásomat az ifjú korban egész pályámra kihatóan irányították. Soroljuk fel a nevüket: Kolthay Gyula, Szabó Sándor és a tudósnak Is kiváló Ardai Pál. ű volt, aki a gimnáziumban megtanított arra, hogy a történetírás éppúgy tudomány, mint a matematika, ismerni kell a módszerét, vagy ne fogjon hozzá az ember, örülök annak, hogy szeretett városomnak tudnék valamit adni, de az érdem nem az enyém — tette hozzá az igazi tudósok mérhetetlen szerénységével — hanem mindazoké, akik ezt lehetővé tették. Elsősorban feleségemé, Mattióni Eszteré, akinek gondoskodó segítsége nélkül sem ezt, sem a többi munkát nem tudtam volna elvégezni. Abban, hogy tervem, az ajándékozás megvalósulhasson, s hogy a gyűjtemény gondozásában szakmai és adminisztrációs segítséget kapjak, nagy segítséget nyújtott a megyei múzeumok igazgatója, dr. Praznovszky Mihály, aki kezdettől fogva pártolója volt ennék az ügynek... A Rákóczi út 107 szám alatti balassagyarmati műemlék kúriában helyet kapó hely- történeti gyűjtemény nemcsak a nógrádiaknak, hanem a megye irodalomtörténetével foglalkozó minden kutatónak adott ajándék. Egyben bizonyítéka, hogy lehet valaki igazi patrióta anélkül, hogy a szeretett településen született volna, vagy ott élne. —sp— NÓGRÁD — 1983. szeptember 4., vasárnap 5
