Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
fVffffrrrrn rmmrrrfff nrrrrrfff rrrrrrrrrrririrrrrirrrrrrffrirfiTirrrrrrrrfnirmru Kffr rirriitff rffiirimiiifiiiif f iiimiMifirriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiMiiiiiiiiimmmitiiM* iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiififiiiiiitffifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiijiiiifiiiiiitiiifiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiii SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM KERÉKPÁROSOK Pósfai Peíer Pósfai Péter nevével néhány heti- és napilapban, kiállításon már találkozhattak az érdeklődők. Azok közé tartozik, akik hangjukat különböző művészeti ágakban is kipróbálják. Tegyük hozzá, tehetsége, fokozottan érzékeny intellektusa révén már túljutott az első „hangpróbákon.” Verseivel figyelmet keltett idén is a diákköltők országos találkozóján Sárváron, grafikáival kamaratárlaton mutatkozott be Szombathelyen. Szívesen utalunk az Ifjúsági Magazin ez évi márciusi számára is, amely fényképével együtt adta közre a „Gimnazista grafikus”-^ aki most már tanárképző főiskolai hallgató. Akkori nyilatkozatából idézzük a következő sorokat: ....Rajzolok a szerelemről, az elválásról, gondolatokat formálok a tragédiákról. Illusztrálom József Attila verseit, megragad Ady és Tristan Tzara, a dada-papa. Utolsó nagyobb témám a háború. Félek tőle, de tenni kell ellene, és lehet is. A magam módján én is tiltakozom a fegyverkezés ellen. Ceruzával, radírral, tussal, linóval. Megnyugtató, hogy nemzedékem szereti a képzőművészetet. Abban a korban nőttünk fel, amelyben a cukrosspárga már nem elég. Közérthető, rólunk szóló művészeteket várunk. Nem szeretjük, sőt utáljuk a giccset! Áru a kultúra, s talán ez is oka annak, hogy a fiatalság a talmi felé vonzódik. A gyerekeket mégsem lehet becsapni...”. Rokonszenves mondatok ezek, s a közösségi magatartás, a felelősségvállalás igényéről is vallanak. Pósfai Péter verseiben nem nehéz fölfedezni azokat a jegyeket, amelyek az ígéretes művészi, költői pálya megalapozásához nélkülözhetetlenek. Ezek azt mutatják, hogy nyitott a világra, látókörét versről versre tágítani igyekszik ugyanakkor az ember esendősége, a világ sorsa, s benne az egyén lehetőségei foglalkoztatják. Máris sokat tud az életről, az emberi viszonylatokról, versei a saját útját és lényegét kereső tehetség vívódásának dokumentumai. Az életről szól, mert közvetlenül is találkozott már az elmúlással. Egyik legszebb példája ennek a Kulcsár Jánost idéző verse, amelyben nemcsak emléket állít a nemrég hirtelen elhunyt költőnek, novellistának és újságírónak, hanem „a semmit el nem áruló” rohanó időt is faggatja, amely korlátokat szab ugyan ez embernek, aki azonban éppen az idő szorításában bontakoztathatja ki legszebb, önmagát is megőrző képességeit. Nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan Pósfai Péter is az útkeresés, az egyéni, senkivel össze nem téveszthető költői hang föltalálásának gyötrelmesen szép útját járja. Kutatja a felelősségvállalás mai lehetőségeit, a költői, a művészi lét értelmes célját Költőről szólva általában nem szívesen emlegetjük az érzékenységet, ami a tehetségen kívül — azzal együtt — a versírás alapfeltételei közé tartozik. Pósfai Péter esetében azonban fokozott érzékenységről beszélhetünk, ami a fájdalmas kérdéseket sem kerüli ki. Intellektuális nyitottsága viszont lehetővé teszi a mind árnyaltabb válaszadást is a kínzó kérdésekre. Utalásai, célzásai gondolkodásra késztetik az olvasót s további ösztönző erőként hatnak. Verset írt többek között Csontváryhoz. így kezdi: ki küldött végül az emberek közé, ki sugallta azt, hogy jobb lesz velük? Pósfai Pétert elsősorban a tehetsége küldte közénk. S ez további biztosítéka lehet annak is, hogy a jövőben költői életpályája kiteljesedjen. Hogy jobb-e velünk a költőknek, nem tudni. Bizonyos azonban, hogy az ember költészet nélkül sem élhet igazán. Fogadják érdeklődéssel a fiatal költő verseit. T. E. Csend e csend minden pillanatban ugyanaz az ablakszem fáradt, lakatlan szó, a fehér alamizsnavirágok, a sárga halálvirágok csupán a kései emlékezés elhalkuló kiáltásai maradnak (ha véres cserépre hull az élet hava tűzfedte csúcsokon üldözöm betakart lépteid aztán eljön a hold, a sikoltó ébredés aztán a Nap, a koromarcú jégcsillag, büszkeségből égre hullva rám mutat) m hiány megsokszorozza leltár-létezésed árnyék-virágok szórják a végtelenbe koronáikat már széthulló velővel ég az összefolyt anyag a szigorúan megszerkesztett, értelmes l*ny csúfolódik a halállal — mindhiába dongnék a gépek, a rándulások, félig átgondolt szavak — a Rettenet szakadt szárnyú tigrisei most ostoba akarat-szikra lobban bennem, most dac: amiért egykor vérben és mocsokban... Miért a pont, a biztos elmozdulás, a jelT. Miért a hang, a zaj, miért a zene? • csend minden pillanatban ugyanét Halottlátó Kulcsár János emlékére Aranyos május csatakzik a vitorlákon, a szélbe fagyott szivárvány szilánkjai tüzet csiholnak a bozontos íeUegekben; arannyal, sárral jön a nyár Karjain az eltévedt idő-porontyok dulakodnak, tépkedik valóságunkat; felsír a vasárnap, az elátkozott, a semmit el nem áruló... Titok; az áldott szavak sápadt titka amit a jó titoknok kiárusít... minden vasárnap délután; azt várom — ki tudja mióta és meddig — talán? Hol, mikor ki és miért, csak az az elátkozott... a semmit el nem áruló tudja, hogy hol, mikor, ki és miért Arannyal, sárral jön a nyár Párhuzamos pályák, fényben és sötétber jelrendszerek — börtönőr zsebében, és megsértett vállalások; némán... Mikor mossa le végleg az átkozott hazugságot, a meghajtó képmutatást ez az aranyos, csatakos, sáros május Választ-e minket, hogy habok közt fuldokolva tisztuljunk meg — végleg? WWWWWWWWWWWVN' \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\ViW.W Bényi László rajza „Viszi a ködöt az idő — es az időt mi hoztuk magunkkal" (József Attila) Fries Tamás vagyok, salgótarjáni, a síküveggyárban dolgozom, elmondom szívesen, hogyan volt régen, amikor a salgótarjáni kerékpársport ismert volt mindenütt. Körülbelül az ötvenes évek elejére, közepére tehető, amikor a régi Tarján utcáin megjelentek az első — így mondom — versenykerékpárosok. Nikkel Géza, Szakái Árpád, Tóth Endre, Balogh Pista — az ő nevükhöz fűződik a tulajdonképpeni indítás, ők hoztak olyan kerékpárokat, amelyek igazán komolynak tűntek és azok is voltak, így aztán mi, fiatalok, először csak néztük őket, aztán nagyon gyorsan megkedveltük az egészet és az is természetes volt, hogy szerettük volna átvenni mi is ezt a szép sportot. Lényegében az történt, hogy saját kerékpárokat szereztünk, azokat hajtottuk... XXXXXXXX — Ügy öt venhét-ötven nyolc tájékán alakult ki az a gárda, amelyikből aztán a szakosztály is létrejöhetett, de ennek is van külön története. Magán alapon kezdtünk mindent, eljártunk teljes rendszerességgel a saját magunk kiszabta edzésekre és egészen komoly országúti túrákat szerveztünk magunknak, meg amiket itt-ott láttunk, újságokban olvastunk, mindazt ugyanúgy mi is megcsináltuk — úgy tettünk tehát, de úgy is éltünk, rriint ha szervezett keretekben működő versenyzők lennénk. Érdekes az, hogy az az idő sokban hasonlított a mostanira, amikor majd minden gyerek vagy fiatal kerékpározik, legfeljebb akkoriban nem voltak még olyan jó minőségű, igényesebb gépek tömegesen, mint manapság. Az ötvenes években versenykerék- pár például itt Tarjánban az említett idősebbek gépei előtt 'egyáltalán nem volt, ők hozták ide az elsőket, a Gézának egy Favorit kerékpárja volt, amit Csehszlovákiából szerzett, a többiek viszont budapesti kisiparosoknál csináltatták a jó gépeket. Persze elég komoly pénzekért, többek között a híres Bécs Ferenc műhelyében, meg a Nyakasnál, aki később disszidált és küldte a lapokat valahonnan Franciaországból. Ml aztán az 6 példájukon elindulva először Favorit kerékpárokat szereztünk. Akkoriban kezdtek Ilyeneket behozni az országba, Igaz kis számban és csak megfelelő üzleti összeköttetéssel lehetett hozzájuk jutni, de hát ebben nincs sok fejlődés, úgy tudom, ma sem. Azóta sokat fejlődött a magyar kerékpárgyártás, de a félversenygépek ma sem érik el azt a minőséget, mint a csehszlovák Favoritok, pedig hát azok sem „igazi nagy márkák”, de legalább kapni lehetne ezeket az üzletekben — az egész tömegsport mái képet mutatna, de így? XXXXXXXX — Amikor ml keadtüsk, kedvezőbb vodt • helyzet, kisebb volt az országúti forgatom, legfeljebb • rendőrök kifogásolták azt kezdetben, hogy miért nincs a versenykerékpárokon sárhányó, meg csengő, lámpa ilyesmi, de aztán később, amikor már szervezetté váltunk segítséget is kaptunk és mindez megváltozott. Egyébként mindenütt mehettünk az országutakon, ma ez sem ilyen egyszerű, jelenleg a 21-esem mindenhol tilos a kerékpározás, aminek nincs sok értelme, mert aki például csak Kisterenyéig akar menni, az szabály szerint el sem indulhat, nincs másik út. Így aztán nem is veheti komolyan senki ezt a szabályt, de mindez csak azért érdekes, mert a kerékpársport és tömegsport a lehetőségeiben is erősen korlátozott, meg sem születhet könnyedén, hiába van rá esetleg egyre nagyobb igény, az autósközpontú szemlélet rányomja a bélyegét mindenre körülöttünk és ennek rosszak a következményei. Annak idején, amikor mi versenyeztünk, akkoriban a bécsi, a gödöllői országúton hajtottunk mezőnyben, ez manapság már szinte lehetetlen, országúti versenyeket a Népligetben rendeznek, ott hajtanak körbe-kör- be a bringások, hogy beleszédülnek valósággal. Pálya is egyetlen egy van az országban, Budapesten, az országúti versenyek pedig olyan mértékben korlátozottak, hogy lezárást nem lehet csinálni. XXXXXXXX — Mi, fiatalabbak ötvenhétben többnyire acélgyáriak voltunk, összeverődtünk egy „bandába” és menetrendszerűen jártunk az edzéseinkre. Ezek a menések heti három- négy alkalommal történtek és ötventől száz kilométerig hajtottunk minden alkalommal, hét végén nagyobb túrákkal tarkítva, edzőnk, vezetőnk nem volt, talán a már említett idősebb bringásnak, Szakái Árpádnak az öccse, a Szakái Gyula, akiből később versenyző is lett, ő volt a legidősebb közöttünk, amolyan vezéregyéniség, akinek a szavára hallgattunk. Feltűnt aztán a város lakóinak is, hogy van itt négy-öt versenyzőforma gyerek, aki tekeri a pedált, beáll a kismotoro- sok után és meghajtja őket, akik aztán addig húzták a gázt, amíg besült a motorjuk és akkor persze otthagytuk őket. Mindig fergeteges hajrákkal jöttünk be az edzésekről a városba és a cél a régi Déryné cukrászda előtt volt a macskaköveken. Így ennek nyo-, mán alakult ki aztán a szakosztály is, mert ezeket a befutókat megfigyelték az emberek, közöttük az akkori MHSZ egyik aktivistája is, aki aztán egy ízben odajött hozzánk és megkérdezte „milyen egyesületben sportoltok”, mondtuk neki, hogy ezt csak magunktól csináljuk és akkor, ötvenhét őszén bevettek bennünket a motoros klub alszakosztá- lyaként. Ilyen akkoriban sehol máshol nem volt csak itt Tarjánban! Az akkori elnök, egy Piskóczi nevű őrnagy nem ígért ugyan semmit, de a versenyekre utazásokhoz, szálláshoz hozzásegített bennünket. A szakosztály vezetését aztán el kellett vállalni valakinek, az egykori bokszoló, Rikweisz Karcsi vette át ezt a feladatot és nagyon szerette is. A gépeink sem voltak tökéletesek kezdetben, úgynevezett vaskerekes gépeink voltak, .tehát nem a vékony, szingós gumikkal jártunk, ezekkel álltunk aztán rajthoz, ami kezdetben gondot is okozott. Hogy miért éppen az MHSZ vett észre bennünket? Lehet abban nagy igazság, hogy ennek az volt az oka, hogy az ötvenes években a kerékpár, sok más sportággal együtt, honvédelmi sportként volt elismerve és talán ez munkált az akkori MHSZ-vezetők- ben. De hát mindenképpen így, ellentétesen alakult ki a dolog, mert először mi kezdtünk valamit és abból lett a szakosztály, de sem az SBTC sem a Kohász akkor még nem vont be a saját körébe minket. Karcsi mindenféle honorárium nélkül társadalmi munkában, „szerelemből” csinálta a szakosztályvezetést. Esztergályos volt az acélgyárban. Közben az MHSZ vezetését átvette a Szalay Gáspár, akinek most munkatársa vagyok a síküveggyárban és ő nagyon sok segítséget adott nekünk, ha anyagiakban szerényen is. Már bejegyzett szakosztály voltunk, sportorvoshoz jártunk, az északi területhez tartoztunk, ide tartozott Miskolc, Özd, Eger, Putnok és más helyek is, ahol akkoriban mindenütt voltak szakosztályok, ma viszont sehol nincsenek, talán Miskolc a kivétel, Egerben mostanában szűnt meg. XXXXXXXX — Pedig mi akikoriban még úgy jártunk versenyekre, hogy előtte való nap odahajtottunk a helyszínre, aztán rajthoz álltunk, többnyire elég jó helyezéseket értünk el, soha nem „égtünk le” igazán, aztán ahogy odamentünk, ugyanúgy vissza is kerekeztünk. Egerben például egy kárpitosműhelyben aludtunk, az egriek szakosztályát, a Spartacus!, a kisiparosok tartották fenn, így kerültünk a félig kész rekamirokra. Közben megtanultuk, mit keil csinálná, alkatrészeket, gumikat kiutalásra kaptunk ebben Is segített az MHSZ és így átszareltünk szingósokra é* elég jó eredményekkel versenyeztünk. A tíz- tizenkét fős mezőnyökben nem végeztünk hátrébb, mint negyedik-ötödik helyen. Kaptunk biankó, kitölthető plakátokat a kerékpáros szövetségtől, kitöltöttük, kiragasztottuk és rendeztünk nagy érdeklődéssel kísért háztömb körüli versenyeket. Meghívtuk a dorogiakat, a pesti építőket, őket meg is leckéztettük egy kicsit, da versenyeztünk tízen-ti- wmketten másokkal, a meghívottakkal együtt a labdarúgómeccsek szünetében is a .grass-, pályán”, salaikon. Mi aztán még később is, untkor már minősített versenyzők voltunk és első osztályú versenyeken álltunk rajthoz, akkor is Igazi amatőrök voltunk. Amikor egyszer erre jött a mezőny és mutattam az acélgyárnál a többieknek, hogy „na, itt dolgozom gyerekek...” kinevettek, hogy persze „itt veszed fel a pénzt... ” Pedig nem így volt, semmilyen kedvezmény nem volt és hogy ez jó vagy nem, azt lehetne vitatni, de az tény, hogy nem mindig tudtunk rajthoz állni több napos versenyeken. Később aztán már átvett minket az SBTC. De a bringához ambíció kell és fanatizmus, igazi küzdő sport, nem lehet hányaveti módon venni, kellenek az alapok, aki nem sportol el sem tudja képzelni milyen az, amikor az ember eljut arra a bizonyos holtpontra, amikor már a teljes tartalékját is bedobta és már csak az akarat viszi, hogy aztán túljutva ezen a ponton újra visszatérjen az ereje. Sokan leélik az életüket anélkül, hogy eljutnának egyszer is ide. XXXXXXXX — Az északi területtől átkerültünk a budapesti területre és az országos gárdával álltunk rajthoz minden alkalommal. Évente hat- nyolc-tíz versenyen vettünk részt, több napos versenyeken is. Elismertek bennünket, voltak kiemelkedő eredményeink is, jómagam kétszer elértem az országos válogatott szintet. Már voltak gépeink is az SBTC-nél, ahol hatvanegytől szerepeltünk. De az első gazdákra mindig szeretettel emlékeztünk, mégis csak ők bábáskodtak felettünk. Az SBTC-nél jobban megvolt a szervezettség és negyven-ötvenezer forintot is kaptunk évente. Volt olyan időszak is, amikor harmincon felül volt a szakosztály létszáma. Az alakítókra emlékezve: a már említett Szakái Gyulán kívül Máté Csaba, Szelva István sporttársunk, aztán Vadas Pista, aki később sífutó is volt. De elvittünk aztán több első helyezést is a vidékbajnokságokon. Magam is voltam több alkalommal salakpályán vidékbajnok. Az emlékezetes Nógrád—Smer nemzetközi versenyen úgy indultam, mint a kibővített magyar válogatott tagja. Az nagyon színvonalas verseny volt, jó lett volna, ha hagyomány marad és minden évben megrendezik újra, de ez elmaradt. Őrzöm még az akkori rajtszámomat is, jó lesz a fiamnak, neki is versenygépe van most, talán lesz követő belőle Is. XXXXXXXX — Valamikor hatvannyolcban megszűnt a szakosztály, most újra nagy a mozgás, szerintem bármikor újra lehetne kezdeni. T. Pataki László
