Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)

1983-08-26 / 201. szám

MUNKASARCOK Már csak nosztalgia a gulya Tizenharmadik esztendeje dolgozik az Ikladi Ipari Műszer gyár berceli gyáregységében Tóth Lászlóné, elektrolakatos szakmunkás, aki — képünkön — a hazai automata mo­sógépekhez szükséges lúgszivattyúk gyártásában vesz részt. — kj — Balassagyarmati portyán Kilógott a mérleg Mintha a csend is fájna. Néhány perccel ezelőtt még fülsiketítő dübörgéssel mű­ködtek a formázógépek, szót érteni szinte csak a szájmozi gás alapján tudott az ember, most meg csend van, csend, valószínűtlen nagy hallgatás. Mindez persze, nem tart so­káig, hiszen szűkre szabott a feggeli szünet ideje. Ami igaz, igy fél kilenc tájban tízórai­nak is titulálható lenne már, de az itteniek ragaszkodnak a hosszú esztendők során tuda­tukban megrögződött elne­vezésekhez. Ha reggeli, hát legyen az. Pedig a hajnalban kelő öntödések közül szinte senki sem ül buszra anélkül, hogy a fránya cigaretta, meg a szokásos kávé után ne ha­rapott volna otthon is vala­mit. Baksa István, a veterán gé­piformázó sem éhgyomorral kezdte meg a műszakot, de meg nem állja, hogy a tüzes vas fölött ne pirítson meg egy tenyérnyi szalonnát, zsírját rácsepegtetve a hagymával, paradicsommal. szeletnyi paprikákkal feldíszített . ke­nyérre. — A reggeli hajtás után — mondja, s ‘nyújtja felém kós­tolónak a karéj kenyér felét — mindig megéhezik az em­ber. Még akkor is, ha tele a gyomor. De ha látja a többi­ek gusztusos étkezését, csak- csak kedvet kap hozzá. És így már megint jobban megy a munka. Ugye, finom? — kérdi két falatt között, ki­várva néhány másodpercet, hogy! aztán a zsírt leöblítse félliternyi tejjel. — Az — mondom —, fen­séges eledel. — Hát, legyen szerencsénk máskor is! Komótosan tömi szájába az utolsó falatokat, törli aztán a száját a mester, s dobja tűz­re az elhasznált papírszalvé­tákat. Jót nyújtózik, majd — előzetes megbeszélésünk sze­rint —, életéről beszél. * r ' — Tudja — néz rám J A zöldségtermesztés ösztönzésé­re pályázatot irt ki a MÉM; az állami gazdaságok, téeszek a ter­mesztéshez szükséges gépek vá­sárlásához nyerhetnek támoga­tást. E célra mintegy 150 millió forint áll rendelkezésre, ezt az összeget tartósítóipari vállalatok közreműködésével pályázhatják meg a termelők. A pályázat cél­ja. a szántóföldi zöldségtermő terület csökkenésének mérséklése. A zöldségtermesztés ugyanis ké­zi munka igényes, s főként emi­U tunk következő állomá­sa Halié volt, amely 35 kilométerre található Lipcsétől. Más hangulatot árasztó település, mint a nagy­városi életritmust megtestesí­tő es annak megfelelő tem­pót diktáló Lipcse. Hallének 200 ezer lakosa van. Amikor az 1000 éves város szívébe vezetett a heljH idegenvezető csoportunkból jó néhányan megjegyezték. — Olyan a környezete, a milliője, mint odahaza Egernek, Sopronnak, vagy Pécsnek. Valóban nagy a hasonlóság. A város központjában, a Kari Marx téren tartózkod­tunk hosszabb ideig. Ebbe a térbe 15 utca torkollik s kö­zépen látható az ég felé nyújtózkodó Vörös torony, amely szimbolizálja a volt vá­rosi polgárság hatalmát. Itt láthattuk a városházát, amely­nek címerében két félhold található. Ezek Halié sajátos arculatára utalnak. A címer­ben található két csillag, a sókristályokat jelképezi, az alatta lévő edény pedig a só lepárlásához használatos edényt érzékelteti. Ugyanis a város kialakulásában, meg­gazdagodásában, fejlődésében meghatározó szerepe volt a sólepárlásnak, az ezzel fog­lalkozó kereskedelemnek. Ahol álltunk, annak idején ott tör­tek fel a sóforrások, amit az­tán edénybe fogtak föl és úgy párologtattak el. Az így nyert sót az első időkben a háztar­tások használták, később pedig ipari célokra is hasznosított szinte véletlenül lettem én gyári munkás, őseim ízig-vé- rig parasztok voltak, a nagy­apámnak annyi hold földje voit, hogy napkeltétől nap­nyugtáig bejárni sem tudtam volna. De aztán, hogy meg­halt, osztódott a gyermekek között a birtok, apámra már csak öt hold maradt. De bő­ven elég volt nekünk ez is, mert apámból nem lett pa­raszt. A föld helyett inkább a bányát választotta. Mi: anyám, én, meg két testvérem műveltük addig a földet, amíg aztán, most már azt mondom hál’ istennek, be nem adtuk a közösbe. Ahogy megala­kult Karancskesziben a ter­melőszövetkezet, kevesebb lett a dolgunk is. Mert, tud­ja, gyerek létünkre ugyanúgy ültettünk, kapáltunk, kaszál­tunk, őriztük a teheneket, gyűjtöttük a szénának valót, mint a felnőttek. Nem is sok idő jutott a tanulásra, nekem eszembe sem jutott, hogy az általános iskola után még to­vább tanuljak. Ahogy meg­kaptam a végbizonyítványt, elszegődtem itt helyben, a fa­luban, gulyásnak. Volt vagy húsz-huszonöt marhám, azo­kat őrizgettem egy éven át. Nyugalmas napok voltak, a fizetség sem rossz, de tudtam, abból egy életen keresztül, pláne még ha az ember csa­ládot is alapít, jönnek a gye­rekek, az éhes szájak, meg­élni nemigen lehet. Elmentem hát az akkori megyei tata­rozóvállalathoz és ki is tanul­tam a kőművesszakmát. Tol- doztunk-foltoztunk, hoztuk helyre a háborús károkat, de aztán, mikor már jobban mentek a dolgok, ez a vál­lalat megszűnt. Hej, mond­tam magamban, most aztán mi a fene lesz velem...? Töp­rengésre nem sok idő maradt, kellett a pénz, elszegődtem hát a salgótarjáni tűzhely­gyárba. Többen is jártak már akkor oda dolgozni a faluból, akadtak cimborák, s így nem volt nehéz életem további sorsát eldönteni. A felvétel­nél látták, bírós típusú va­gyok, nem vetem meg a fizi­*tt az elmúlt években a nagyüze­mekben megcsappant a termesz­tési kedv. Igaz, ezzel arányosan a háztáji gazdaságokban, kis­üzemekben mind szélesebb kör­ben foglalkoznak zöldségtermesz­téssel. Csakhogy bizonyos zöldsé­gekből éppen a nagyüzemi táblá­kon termesztettekre van szüksége az iparnak; az egységes fajta, a pontosan meghatározható érési, szedési idő inkább megfelel a fel­dolgozók igényeinek, mint a kis­üzemekből begyűjtött nem eléggé ták. Ahogy hallottuk: a kö­zépkorban a só aranyat jelen­tett a város lakóinak.. Röviden még egy kis ízelí­tő a város gazdag múltjáról! A főtéren álló templomot annak idején a katolikusok átadták a reformátusoknak. De sok érdekességet, látniva­lót kínál a Móritzburg, a vár, a benne található igen gazdag képzőművészeti ki­állítása. A jelent is képvi­selő, de a régmúlthoz kap­csolódó egyetemnek, amely a reformáció nagy történelmi alakjának Luther Mártonnak a nevét viseli — 9000 hallga­tója van. Üde fénypontja még a városnak a 101 éves villa­mosvasút, amely hosszú ide­ig lóvasútként működött. Megkapó volt az új városrész is. Az alapkő létété óta 20 év telt el. Magán viseli a kísér­letezés jellegét. A különböző magas házaktól kezdve az ala­csony, mondhatni családi há­zakig minden megtalálhatók Az ide sereglett lakók átlag- életkgra 28 esztendő. Haliénak testvérvárosi kap­csolata van a hazánkbeli Veszprémmel. Ez utóbbi né­ven működik egy vendéglátó egység is a 12 közül. Az igen, érdekes, sok él­ményt nyújtó városnézést, sétahajózás zárta az eléggé szennyezett Saele folyón. kai munkát, azonnal föl is vettek az öntödébe formázó- nak. 1952 májusában volt ez. És látja, ma is itt vagyok. Vaskos kezeinek ujjait kul- csolgatja egymásba Baksa István, s van még néhány perc a munkaszünetből, de tekin­tete már a gépe körül jár. — Szereti ezt a munkát? Csodálkozóan rám néz, s legyint: — Gondolja, ha nem így lenne, itt lennék már har- minekettedik esztendeje? Ezt a foglalatosságot nekem ta­lálták ki. Pedig kemény, na­gyon nehéz, füstös, piszkos, zajos. S rádadásul meg sem fize­tik úgy, mint ahogy elvárnánk. Igaz, teljesítménybérben dol­gozunk. Tőlünk is függ hát a boríték vastagsága, hajtunk is, ránk fél szót sem kell szólni, meg noszogatni sem, de a fene tudja... Panaszkod­ni viszont — ezt nekem nem illene. Szépen, kiegyensúlyo­zottan élünk, nincs hiányunk semmiben. Van egy leányom, már férjnél, ott toporog kö­rülöttem az unoka, a felesé­gem a termelőszövetkezetben tejkezelő. Megvagyunk hát, szépen, soha rosszabbat ne kívánjak magunknak. — És a föld...? A gulya...? Nem vonzza már? — Mindez már csak nosz­talgia. A háztájit is, amit a feleségem a termelőszövetke­zettől kapna, inkább meg­váltja terményben. Az a kis ház körüli kert van, amiben a sárgarépa, petrezselyem, uborka, miegymás megte­rem. Aztán vége. Tehenet meg, van úgy, hogy hétszám­ra nem látok. Másféleképp rendezkedtünk már be. És ez így van jól.,. Két perc van még hátra a reggeli szünetből, de ő már fogja cókmókját, és a gépe felé ballag. Akkurátusán el­rendezi dolgait, üres forma­szekrényt helyez a gép alá, s rám nézve felnevet, amikor géppuskasorozat hangjához hasonlóan feldübörög, a ho­mokot tömörítő, keményeket ütő kalapács... Karácsony György egyöntetű nyersanyag. Ráadásul éppen e növényekből — a zöld­borsó, az étkezési paprika, a pa­radicsom, a zöldbab tartozik ide — kerülnek ki az ipar legfonto­sabb exportcikkei. Ezek vető-, be­takarító- osztályozó- és előfeldol­gozó gépeinek, valamint öntöző- berendezéseinek vásárlását segíti elő az anyagi támogatás. A pályázatra a jelentkezési ha­táridő szeptember 15. tűk. A városnéző séta során olyan benyomásom alakult ki, hogy ennek a városnak három arculata van. Egyébként a művészet és a tudomány fel­legvárának hívják. Nem ok nélkül! Itt található a világ­szerte ismert és csodált Zwinger Képtár, a maga igen gazdag, értékes gyűjteményé­vel. Állítólag a képtár meg­nyitásakor 200 kép volt. Je­lenleg senki sem tudja meg­mondani hogy mennyi van. Egy kis kitérő után újból visszatérek a városra. Azokon a területeken — 15 ezer négyzetméter — ahol az an­golok és az amerikaiak a II. világháború utolsó időszaká­ban bombázták a várost, és ahol a bombák okozta tűz, öt napon át égett., ott ma min­den tpkintetben egy modern városrész található, a maga nyüzsgő életritmusával. Az új központ szomszédságában látni sok olyan épületet, amit a korábbi századokban épí­tettek, azok stílusát örökítik meg. A város harmadik arcú élő memento a ma emberé­nek. Aki netán elfeledkezett volna a második világháború szörnyűségeiről, annak a le­bombázott épületek, s azokon kinőtt zöldek eszébe juttat­ják mit is jelent a háború, mi is az hogy pusztítás. Nemsokára búcsút int a nyár. Ritkul az autófolyam az utakon, hazatérnek ,az üdülők, a turisták, hogy leg­közelebb alighanem ismét az idegenforgalmi főszezonban koptassák el a benzin és a cipőtalp javát. A népván­dorlók derékhada változatla­nul vallja: a nyári üdülésnek nincs párja! Igaz, ilyenkor zsúfolásig teltek a szórakozóhelyek, áz üzletek, s, ahová a legtöbben igyekeznek, ott nagy a drá­gaság is. Mi több, a magas árak nemegyszer nagyvonalú számolással, vagy szűkös mé­réssel párosulnak. Így hát nem minden ok nélkül való, hogy a nyár a fogyasztói ér­dekek védelméért dolgozók számára is főszezon. Amikor a város központja az előbb említett időszakban elpusztult, senki sem hitte, hogy újjá születik, mert lehe7 tetten körülmények között te­remtették meg mai arculatát. Most pedig néhány érde­kességről kívánok megemlé­kezni. A városházán látható aranyember, az egyik kezével a várost óvja a másikkal üd­vözli a városba érkezőket, virágcsokrot tartva a kezé­ben. Előtte van az iszákos- ság szobrát megtestesítő Bacchus. Sokan megsimogat­ják a lábát, mert a szóbeszéd szerint, aki ezt teszi annak szerencséje lesz. A tájékoztató szerint eddig még nem jelent­keztek a szerencsések, vagy talán még nem oldották meg a nyilvántartásukkal kapcso­latos adminisztrációt. A legöregebb templom­ként a Kreutzert tart­ják amely ötször ment tönkre, s annyiszor építették át. Nagy derültséget keltett az a kút, amelyen egy gólya áll. A történet szerint.ide za­rándokoltak el azok az asz- szonyok, akiknek nem volt gyermekük, de nagyon akar­tak. Valaki megjegyezte hogy másutt ezt másképpen old­ják meg. Végül ismét Erős Ágostont a szász fejedelmet említem befejező gondolat­ként. A szóbeszéd szerint Krakkóban nyugszik a tes­te, szíve azonban Drezdában, Hochkirchenben található. (Folytatjuk) Venesz Károly A Nógrád megyei Tanács kereskedelmi felügyelősége is szemrevételezte az idegenfor­galmi szempontból látoga­tottnak ismert helyekét. Ven­déglátó és élelmiszerboltokba nyitottak be az ellenőrök —, s bizony, ritka alkalommal fejeződött be a vizsgálódás ezzel a véleménnyel: ezt a helyet akár ki is hagyhattuk volna! Legutóbb balassagyarmati portyájára kísértük el Csábi Mihályné kereskedelmi fel­ügyelőt. A piacon kezdtük a nézelődést, ott is Viktor Jó­zsef magánkereskedő falato­zójánál. — Kérek tíz deka hurkát, ugyanennyi sült kolbászt, két szelet kenyeret és egy nagy málnaszörpöt! A pecsenyés pillanatokon belül kiszolgál, s —, mint ez már később az üzlet hátsó traktusában kiderül — ponto­san mér, valamint a fizetés­nél sem járunk rosszul. Sőt, néhány fillérrel még keve­sebbet is számol. — Az nem véletlen, azt a keveset mindig lefelé kerekí­tem — mondja a szőke le­gény. — Nem szeretek a fil­lérekkel bajmolódni. Míg az öreg nénik előhalásszák a bő szoknya alól azt a pár garast, két embert kiszolgálok! A málnaszörpöket viszont rendre otthagyják a vendé­gek. Cefreszaga van! Viktor József előttünk bont fel egy Leplombált műanyag kannát — büdös az is. — így kaptam Drégelypa- lánkon, a szörpüzemben — panaszolja a kereskedő. — Kénytelen leszek visszavin­ni! Egyébként bővítési tervek­kel foglalkozik. Bevezeti az egytálételt. Mint mondja, kénytelen, nyakára nő a kon- kurrencia. Szemközt az ÁFESZ-pecsenyesütő, odébb egy maszek lángoSt árul, és reggelizőhely is nyílik a kö­zelben. Ezután az Ipoly presszóba ülünk be. Szép az üzlet, csak a világos szövettel kárpitozott ülőkék nem idevalók: vala­mennyin rajta a vendégek cipője nyoma. Miután italla­pot nem látunk, találomra kérünk két konyakot. Amint megkapjuk, fizetünk. Még­hozzá 69,20-at. Hűha! Ez nem akármilyen ital lehet! nyelve Nem bizony, a jobbik faj­tából való. Apsheron brandy. Ha ezt előre tudjuk, aligha­nem mást választunk. De nem is ez az igazi baj. Ha­nem az, hogy Csábiné mér­céjében a feles konyak az 50 milliliter helyett csak a 41 milliliter rovátkájáig ér el, Egy centtel rövidebb mind a kettő, azaz, 12,10-zel becsap­tak. Skotnyár Ottóné leendő üz-J letigazgató — kinevezését a napokban kapja meg — csó­válja a fejét és korholja Nemszilaj Sándorné eladót: — Megvan a rendes borra­valótok. Miért kell ezt csi­nálni ?! A fiatalasszony nem vála­szol, nincs is mit. Nem teg­nap került a vendéglátásba; Tudja, hogy ezért súlyos bün­tetés jár. Indulás tovább. Ezúttal a kórházzal szemközti bisztróba térünk be. Öt szalámis szendvicset, fél deci barack- pálinkát kérünk. A harapni- valót készítik a konyhán, az italt azonnal megkapjuk. Hi­telesített pohárban, tehát mindjárt látni —, eléri a kí­vánt mennyiséget. A kis mű­szer pedig kimutatja, hogy töménysége is megfelel a kö­vetelményeknek. A szendvicsekkel azonban baj van. Az öt zsömle betét­je az előírt 14 deka helyett csak lí-et nyom, azaz 4,20- szal kaptunk kevesebbet, mint, amennyit fizettünk. Ke­vés híján vehettünk volna rajta még egy szendvicset. Jaskó Istvánné belepirul a tények ilyetén állásába, s mentegeti embereit: — Nálunk ilyen még soha nem fordult elő. Higgyék el, nem tehet róla a konyhas. Ö a konyhavezető, a szakács, s az ételkihordó egyszemélyben. Rettentő kevesen vagyunk! Ebben Jaskónénak igaza lehet Csakhogy, a kis lét­szám a vásárló megrövidíté­sére nem ad felmentést! Bi­zony, a büntetéstől ezúttal sem lehet eltekinteni. Külön kifogásolni kell, hogy a vásár­lók könyvét tucatnyi figye­lemfelhívó táblácska takarja, noha annak jól látható he­lyen kell kifüggesztve lenni! Szendi Márt* NOGRÁD — 1983, augusztus 26., péntek 3 Pályázat a nagyüzemi zöldségtermesztés gépesítésére Körutazás az NDK városaiban (II.) Halié és Drezda Halié után Drezdába utaz­«

Next

/
Oldalképek
Tartalom