Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM RAJECZKY BENJAMIN Hincz Gyula rajza, Garai ©éber! E vés ítfA láttam a* Embert, amint evet»: Verűsen ült aszfalt-rongyok s köriek smrtos halmán, maga a nyugalom —, körötte süvöltött a forgalom. Csak bontó-vasát eövekelte ki lábtól, nehogy ráhajtson valami jármii; it szép kényelmesen ivettj lífbölcte t pamtőrtejes üveg kertonéugóját, majd kést vett elé, egy esemleeipót kettészelt, meró szakértelem volt — semmi pongyola hirtelenség! — minden mozdulata, amint leharapott egy falatot, s mielőtt megrágta volna, ivott egy kortyot rá, s látott, hogy szereti a világot, magát, délidei ejtőzését, a tejet, a kenyeret, mpst nem érdekli más, csak a meleg áram, mely amint rág s kortyolva nyel, zsigereiben lassan árad el... Hajdani méltóságok: hétevők, ceremóniások, csipegetők, csömörlött ínyencek, ebéd előtt atöltözők — láttátok volna őt! Kapkodva evő kákabélűek, ha tudnátok, hogy tapadt az üveg szája — óvatosan csókolva rá fehér körét — a bajusza alá! Mert szertartás volt, bár táplálkozás, ez a méltóságos falatozás. Csöndje: a minden idők kétkezi munkásainak örök ünnepi áhítata az élelem előtt, de fénye, amely az útkövezőt bepermetezte s róla a kopár úttestre is lecsordul? fénye már a frissen beidegzett érzetek fürtös áram-dúcából érkezett, a szokásból: hogy biztos rév a lét Hogy holnap is lesz munka és ebéd. Katona Juciit* Aratók dicsérete Nap ragyog. Ekés boronaj fénylő és íégpiű csoda^ alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen víg, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, Izzadság gyöngye rajtul#; Illés lovai gyorsak, szügyükön esók folynak ■— fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Rózsa Endr®: Adj kenyeret! 'Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsorom ropogós héjban dőzsöl, s a teljes kai éj pozsgásan nevet. Kér. Kenyér. Nagy, korgö egű országok felett kárlátó madár ingázik suhogva. Lyukas ínség-zsákjából a morzsa gyérülön pereg: mint könnyek, ha a szemek már nincs több elsírnivalója. S bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! Tamási Lajos: Dal az aratóknak — Ha verset írsz, egy olyant, ha írnál ahogy az ember térdig harmaton jár... S, ha így gondolod, jó dolog a toll is, pedig lehetnél nálunk arató is. — Mikor az ember térdig harmatosán jár! Mint egy varázslat megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az ember, ízét keresi a dalnak. S már hallom is hogy árad föl az ének, kél hangja már az élet örömének, düh és harag még rontja, visszarántja de fönn lobog már sólyom-szárnycsapása. — Mikor az ember térdig harmaton jár bizony, dalolni lenne kedve mindjárt s mindenről szól, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrján feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le — háborúkat, s az ágyúk hangja dermed Holtraváltan, nagy az erő az aratók dalában! — Összetörném szívemet, s a tollat ha nent mondanék dalt az aratóknak. „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal" (József Attila) — Egerben születtem, 1901-ben és ez úgy van, hogy örökkön megmarad, „te egri ember vagy”. Most is így vagyok vele, szüleim, testvéreim itt vannak eltemetve Pász- tón, ahol magam is hosszú ideje élek, de ha engem eltemetnek, engem is Egerbe temessenek az öreg ciszter szerzetes tanáraim mellé, mert az ember oda menjen szépen haza, ahonnan elindult. — Eger óriási sokat jelentett az embernek, a kilencszázas években a város még annak a „szép békevilágnak” az életét élte, a .ferencjóskai” időket. Boldog békesség ide, boldog békesség oda — ahol én születtem a Makiári „hóscsán”, ami a német Hochstadt- ból az egyes kerületek megjelölésére szolgált, bizony gyakoriak voltak a legények közti háborúk. Két-három hetenként, a mi hóscsánk és az úgynevezett „belső sornak” a sűrűvérű legénytársadalma megvívta a maga csatározásait. Az emberek bezárták az ablaktáblákat kintről meg behallatszott, ahogy a csizmás lábak ide-oda rohanva dobogtak egymást űzve-hajszolva. Másnap aztán a Deák nevű rendőrkapitány színe előtt sebesülten is megkapták a maguk pofonjait. így élte a régi kisvárosi életet a falusias külváros. — Édesapám Tiszafüredről került Egerbe. Ott élt sok testvérével együtt. Korán félárvaságra jutott, nagyapám meg, aki ott jegy- zősködött, szétadta a gyerekeket a rokonokhoz. Így került apám lakatosinasnak Egerbe, a „vasalásgyárba”, ami akkoriban a korabeli salgótarjáni tűzhelygyárhoz hasonlított, olyasmiket is gyártottak benne. Ott azután kitanulta a gépészetet és átment a szeszgyárba gépésznek. Minden iránt érdeklődő sokat olvasó ember volt az apám, ezermester természettel. Később is, amikor már nyolcvanéves volt, nekem még a tízes évék nagy költőjét Füst Milánt idézte és jobban tudta a Toldit talán, mint én gimnazista koromban. Nagyanyám nekem sokat énekelgetett. Vasárnaponként, amikor a ház elé kiült a padkára az ölébe ültetett. Máig emlékesem egy énekre, nem is a dallamra, hanem egy képre, arm a szövegben volt, annak egy sorára, hogy „zöld mezőben legel egy kis bárány”. A húszas évek végén ismerkedtem meg újra a dallamával, Molnár Imre énekelte lemezen. Bartók és Kodály akkoriban adta ki azt a népművelési lemezsorozatot, amelyben ez is szerepelt és amelyet a minisztérium kiadott az iskoláknak. Amikor már tanár voltam, én is megszereztem és tanítottam segítségével Bartók, Kodály és Lajta népdalfeldolgozásait. De a kis bárányról nagyanyám térdén ülve hallottam, ahogy kicsit rezes hangon énekelte. Ezek azt hiszem, maradandó, meghatározó élmények. Apám meg egy Náci bácsi nevű cigánytól tanult rendes óradíjért cimbalmozni a maga építette cimbalmon. Jómagam meg tőle tanultam meg cimbalmozni. — Iskolába, elemibe a líceumba jártam, évzárókon, ünnepeken a nemzetiszínű szalag a vállamon átkötve, így mondtam a verseket. Az akkori gyerektársak közül egy-kettő még most is él, hát éppen az egri érsek édesapja például, ákire szívesen emlékszem ma is. Eger úgy áll az ember emlékezetében, amilyen akkor volt. Amikor bekanyarodtunk a líceumba, öregurak sétálgattak előtte. Csendes, nyugodt kisváros a „magyar Athén” a sok iskolájával, vagy a vasárnapok, amikor a nagytemplom előtt a katonai rezesbanda játszott. A város egyik széléről a hatvanasok, a másik szélén a tízes honvédek fújták estére egyszerre a takaródét. Már akkor én az internátusbán éltem, és mindez az esti hangulathoz hozzátartozott. Azután a hálóteremben, a „nagy dórimban”, a dormitó- riumban, jöttek a mesélések, mindig May Károlyt mondtam a többieknek, megtámaszkodtam az ágyon állva a falnál és soroltam a történeteket, és amikor már régen mondtam, jött a szó, hogy „csont” és aztán attól függően, hogy mennyien mondták utánam ezt a szót, folytattam, vagy mert majd mindenki aludt már, hát magam is aludni tértem. Teljes önkormányzatban éltünk az internátusbán. Négy instruktorunk volt, hatodikosok, ezt az egész hetvenes társaságot rendben tartották, az öreg kanonok igazgatót alig láttuk, legföljebb, ha az ablakon a pipaszárral kifenyegetett, mert az udvaron nem ment rendbe valami. A vice, a jogakadémiai tanár naponként mindenkit végigkérdezett, hogyan felelt, és aki szekundáns volt, azt el- fenekelte. Az utolsónak utána hajította a pálcáját is, art aztán vissza kellett vinni, ezért ő extrát kapott. — A cisztercita rend gimnáziumaiban közvetlenebb volt a kapcsolat tanárok és tanulók között, mint más rendbelieknél. A ciszterek budai gimnáziumát például a középkort kutató tudós Békefi Rémig alapította és ez az iskola még a többi cisztercita gimnáziumtól is eltért ebben a hagyományban. Békefi munkássága ma is forrás, az iskolaügyről és általában a mi munkásságunkról maradandót alkotott, de egyébiránt Békefi írta a pásztói és a pilis apát« ság történetét is. Békefire azért is emlékezhetek személyesen, mert ő volt az, aki engem felvett noviciusnak. De akkorra már ezekben a körülményekben élve az ember megtanulta a legfontosabbat, hogy bármilyen körülmények között rendet tudjon tartani az életében. — A gimnáziumban mindig, mindennap négyszólamra énekeltünk és így az ember hozzászokott'a polifon hangzáshoz, ez később előnynek bizonyult. De a zenei benyomásokhoz éppúgy hozzátartozott a katonazenekar a cigányzenekari Zerkovitz-feldolgozások is, így állt össze a zenei világ az emberben, ilyen sokágú benyomásokból. Például itt, Pásztón, a cigánybanda öreg Zsiga bácsijának zenéje, ahogy vasárnaponként a Zöldfa vendéglőben koncertezett. Már, amikor Zircen novíciusként megismertem a gregorián pentaton anyagú dallamvilágát, érthetően nagy hatással volt rám. Ez a dallamanyag tulajdonképpen az egész európai népzenének az alaprétege. Ott azután a Pótal família, apai nagyanyám családi ágának hagyománya, amelyben a kántortanítóskodást elöl járt, kiütközött rajtam. Családi hagyomány az is, hogy ciszter tanár lettem, mert a nagyapám testvére éppen Egerben volt ciszter szerzetesrendbeli tanár az 1870-es években. Zircen nagyon jó muzsikus kántor volt' nagyon szép polifon dolgokat játszott az orgonán. Olvasni zenéről sokat olvastam már előbb is, és akkor már hangszeren is játszottunk. A színjátszó előadásokhoz a zenei anyagot én irtana ki, énekkarunk is volt, azt vezettem. Siklós Albert összhangzattana a kezembe kerülve, átvettem, leírtam a példáit, közben elnök voltam az önképzőkörben, előadásokat tartottam, Wagnerrel is ott foglalkoztam. De hát a tanítás is természetes állapotom volt és maradt mindenkor, hiszen a ciszterek Mária Terézia óta tanító rendbeliek voltak! Áe egri volt az első. utoljára alakúit a búi dai gimnázium, ahol én is tanítottam. Béke-' fi azt hitte, hogy történelem szakos leszek; é®, janikor Insbruckiba kértem magam a zene miatt, csodálkozott, miért éppen oda akarok menni? „Jó, menjél oda, és, ha végzel,' elmész Párizsiba zenét tanulni”, pedig éppen ezért kértem magiam Insbruckba, de mert Békefi középkori történész volt, mást el sem képzelhetett, mert úgy emlékezett, • hogy III. Béla is Párizsba küldte zenetanulásra Elvi- husit.. Insbruckban teológiát tanultam és valóban pezsgő zenei életbe kerülve, már a második évben rámbíaták a gregorián vezetését, ée akkor gyorsan meg kellett tanulni németül veszekedni. A kórustagok nem mindig voltak a legnagyobb figyelemmel a grafortá* dalok előadása iránt. A filozófus Rudolf Picker aenetörténeti óráin is énekeltünk aa egy etemen. — Már akkor ismertem Kodály és Bar-' tok dolgait, a budai gimnáziumban már az ő munkásságuk alapján akartam a modern zenét tanítani. Bárdos Lajos, Kerényi György akkor végzett Kodálynál. Öli arra törekedtek, hotgy az egyházi zenét megreformálják! Kodály kompozíciói alapján. Ezt akartam én is megvalósítani az iáliolai oktatásban. Így készült el az újfajta énekeskönyv az iskoláknak. Bejártam Kodály kompozíciós óráira, írtam az Énekszóba csípős kritikákat az iskolai gyakorlatról. Kodállyal megismerkedve, az énektanároknak létrehoztunk Ádám Jenővel egy egyesületet, ami modem muzsikapárti volt, tanfolyamokat tartottunk és lassan bevezettük a szolmizálást is. Bartók a gyerekeknek is komponált és minden iránt érdeklődött Kö-. zépiskolás könyvet írtunk, negyvenöt után pedig zenetörténeti előadásokat szerkesztettem. Amikor Kodály az Akadémián megindította a népzenekutatói csoportot és a Magyar népzene tárát, én a néprajzi múzeumhoz kerülve dolgozhattam. Jártunk gyűjteni, a csángóktól gyönyörű dalokat lehetett hallani. A középkori anyagot pedig a Széchenyi Könyvtárban kutattam és kihoztam a Melodiarium Hungáriáét, és elkezdődött a magyar középkor zenei életének feldolgozása, publikálása. Hatvanhatra elkészült Kodály megbízásából már az Akadémián a Népzene tára ötödik kötete is, a sirató kötet, ezzel készen lettem a halála előtt egy évvel. Hetvenéves koromig még az akadé-; miai népzenecsoportnak voltam vezetője... — A munkai amibe kezdtem, így töretlen mindmáig. A hazai zenei középkor, a népzene kutatása, a zenetörténet írása kitölti napjaimat, az Akadémia zenetudományi intézetében dolgozva továbbhaladhatok. A fiatalabb korosztályok között élve sohasem tapasztaltam a nemzedéki ellentmondásokat és az talán a tanár öröme, hogy szívesen emlékszik mindig tanítványaira, így például Sugár Rezsőre, Geszler Györgyre, Járdányi Pálra, Vehner Tiborra és mind a többiekre, akik az igényes, jó zene elkötelezettjei. öt esztendeje Etkel-díjjal, címzetes egyetemi tanári kinevezéssel és sok egyéb gondoskodással ismerték el eddigi munkássá-’ gomat. T. Pataki László
