Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
Ajtókulcscim, fogantyúval Salgótarjánban, a Dimitrov úti református templom bal oldali ajtaján 1929-ben készült. P Sírkereszt a salgótarjáni köztemetőben, Csömör Mátyás és Mateidesz József sírján. Díszítőelemeik a tulipánok, gömbök, csigahajlitások, akantuszleveiek. Szép műemlékünk Szécsényben, a Kubinyi Ferenc Múzeum belső főbejárati ajtajában a fakapu betétrácsa. Díszítőelemei kör, gömb (távolságtartó) bilincs, rózsák, levelekkel, csavarás, akantuszleveiek, lapított körök, takaró tárcsák. Vasvirágot! Szükségszerűen jó szokássá vált, hogy távoli elődeink ránk maradt műveit összegyűjtsük' és megőrizzük. Államunk is támogatja az arra érdemes régi emlékek gyűjtését pénzzel, kiállitótermekkel, hozzáértő szakemberek képzésével Is, hogy múltunkat és szorgalmas, tanulékony őseinket igazoló mesteri vagy szépművészeti anyagukat még sokáig megóvhassuk. — o — o — A makacs, kemény vasanyag megjelenését valahol a XI. század homályában kereshetnénk, amikor még előállítása és megmunkálása az egyház- privilégiuma volt. Ám amit ketten tudnak, az sokáig nem lehet titok. Még ebben az évszázadban kiszivárgott a tudomány a világi mesterek közé, akik kis híján megelőzték a kolostori kézműveseket. Eleinte csak belső használati tárgyakat készítettek, de a XII. század végén már megjelentek épületen kívüli munkák és az akkor uralkodó román stílus jegyeivel. Mivel a különböző világi mesterek egymástól is tanultak, megjelentek a kezdetlegesen stilizált akantuszleveiek, több más rozettadíszítéssel, kapu vasveretek és kapu díszpántok kíséretében. Ezek a XII. században tovább fejlődtek, ma is láthatók többek között a párizsi Notre-Dame templom kapu szárnyain levő vasveretek, pántok, vasalások. Az építészet fejlődésével aztán egymás után jelentek meg a díszesebb kapukopogtatók, zárak, kulcsok, címeres kilincsek. A koronként változó építészeti stílusokkal folyamatosan lépést tartott a vasipar művelőinek egyre terebélyesedő tábora. Díszítőkészletükben már megjelent a vas domborítása, rovátkolása, szegecselése. Kialakult a különböző vasművesek céhrendszere, később különváltak a tűzikovácsok, fegyverkovácsok, tűzilakatosok és a már kvalifikáltabb munkára képesebb műlakatosok. A XIV —XV. században a céheken belül nagyszabású versengés alakult ki. Ekkor már remekmívű csillárok, gyertyatartók, kandeláberek, falikaros lámpák is készültek a kor rangos embereinek palotáiba, kastélyaiba. Közülük sokat be is aranyoztalak. A díszítőkedv egyre fokozódott a XVI. században, majd a XVII—XVIII. században. Mintha maga a pokol szabadult volna el a sok szellemes lakatos fantáziájában olyan gazdag — szinte festői — szépségű műveket alkottak, roskadáslg megrakott díszítőelemekkel. A fantáziadús tömegmotívumok között már megjelent a csigahajlitások — a végeiket tüzesen egy, vagy két oldalra kicsavarták —, a szebbnél szebb rozetták, kelyhek, natúr virágcsokrok, növényi indák, egész virágfüzérek, virágkosarak, koszorúk, stilizált tulipánok, liliomok, a hihetetlenül finommívű rózsák és a maximálisan kifinomult akantuszleveiek végtelen sokfélesége. Nem csoda, hogy még XIV. Lajos franciá király is igen nagyra értékelte e művészetet és rendeléseivel maga is támogatta a vasipart. Magyarországon is volt már császári és királyi udvari lakatos, Jungfer Gyula budapesti műlakatos személyében, s ebből a korból maradtak már ránk remekek. így Budapesten a Szabó Lőrincz-könyvtár kapui. Egernek Fa- zola Henrik volt világszerte elismert nagysága, akinek néhány munkáját magam is lerajzoltam már. De említhetek szegediekből is olyan nagy neveket, mint Kónya György, Fekete Pál, akiknek legszebb munkáiból a Szegeden székelő Csongrád megyei múzeumban egy állandó kiállításon néhány szép darab látható. A vasművészet történetében a barokk kor volt a csúcs. A díszítőművészet már olyan magas fokra hágott, hogy a tárgyakat szinte nem is a rendeltetéséért, a célszerűségért, hanem a szépségért, a dekoratív megjelenésért készítették megszállott alkotóik. Talán meg nem ismételhető és nem is pótolható remekművek maradtak ránk. Később ez a stílus már nem tudott igazán újat nyújtani. Inkább az eddigi szigorú szimmetria megtörésével próbálkozott, így a „C” alakú csigahajlításokon végigfutó taréjdísszel, melynek készítése nem kis mesterségbeli tudást igényelt. Az ezután következő neoreneszánsz, neobarokk, romantikus, copf, empire, eklektikus irányzatok pedig még kevésbé hoztak újabb elemeket a díszítésben. Csupán próbálkozások voltak egyik, vagy másik stílus javára, vagy kárára. Ezekből, valamint a XVIII. század végéről, a XIX. század elejéről maradtak ránk, ma már műemlék értékű vasmunkák. Nagyobb részük az egyszerűség jegyében fogant, hiszen az építészetben is teret hódított a modernizmus, az egyszerűbb, simább megoldások. Ez a stílus már kevésbé igényelte a díszítőelemek eddigi gazdag változatát, remekbeszabott alkotásait. Ettől függetlenül — vagy talán éppen ezért — kialakul egy minden eddigi irányzattal szakítani kívánó új stílusjegy, a szecesszió, teljesen új, szertelen, de mégis nagyon szép, változatos díszítőelemeivel. Ezt azonban nem fogadták lelkes elismeréssel a szakértők. Ma már aligha tudjuk felmérni mit vesztettünk azzal, hogy ez az irányzat nem tudott igazán kibontakozni. Szerencsére néhány igen szép — védett — emléke maradt ránk. Ma már történelem az az idő, amikor minden valamire való városnak úgyszólván meghatározója volt a műves vasipar. Sok-sok évtized telt el, a neves és névtelen mesterek kezéből régen kiesett a kenyérét adó varázsszerszám a kalapács, mellyel annyi szépet teremtették maguk és mások gyönyörködtetésére. Sok esztendős országjáró gyűjtőmunkám során Salgótarjánban ötöt, Szécsényben szintén ötöt és Balassagyarmaton négyet találtam az évszázadokon át virágzott vasművészet remekbe szabott darabjaiból. Nem sok az igaz. Ám még sokat lehetne találni jó indulatú, az ügy iránti tenni akarás tiszteletre méltó szándékával. Védelmükről nem holnapután, inkább ma, de legkésőbb holnap kellene gondoskodni. Sokat így is a végső pusztulástól óvhatnánk csak meg. Soha nem pótolható veszteség ér mindannyiunkat, ha megfosztjuk magunkat, utódainkat a hajdani vasipar művészi remekeink műélvezetétől. Mint más megyékben talán itt sem kérem eredménytelenül a tanácsok, múzeumok odafigyelő gondoskodását és jó indulatú támogatását Az idő rohan, kár volna lekésni. A cselekvés talán hálát, köszönetét vált ki utódainkból. Ellenkező esetben elítélhetnek nemtörődömségünkért. Gyertyaégető kandeláber: a széesényl temetőben Nagy: kéri Molnár János sírján. Díszítése a kereszt alatt tulipán, lámpatetőn cseréputánzat, négy oldalán 20x3 mm-es dísz- hajlítások tölgylevéllel, gömböcskékkel, bilinccsel. Alsó száron tulipán, margaréta és bilinccsel. Már csak kevés része van, az enyészet hamarosan végez vele. Fokapu-betétrács Balassagyarmaton a Köztársaság tér 6. sz. a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ épületén. Az épület 1835-ben klasszicista stílusban épült műemlék. Nem mindegy melyikre szolgálunk rá. Tlplty János Kétszárnyú rácskapu fix feltéttel és lemezlábazattal Balassagyarmaton, az Ady Endre út 8. sz. lakóépület kerítésében. Díszítése körök golyókkal, napraforgók, leve: lek és levélkezdemények. Igen elavult, de szép üzenete a század eleji vasművészetnek.
