Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)

1983-06-26 / 150. szám

Á nézők kortársa

Beszélgetés a moszkvai Szovremennyik Színház főrendezőjével

Hit az emberben

Farkas András: Cigánylányka (diófapác)

— Igen fontos, hogy kortársai

tudjunk lenni a nézőinknek — állítja Galina Volcsek, a moszkvai Szovremennyik

(jelentése: kortárs) Színház főrendezője. Több mint tíz éve áll e népszerű együttes élén, posztján azt az Oleg Jeframo- vot váltotta föl. aki akkor került főrendezőként a híres moszkvai akadémiai művészszínház társulatának élére, ök ketten harminc évvel ezelőtt együtt vettek részt a színház megalakításában, s a fiatal művészek stúdiójából alakult társulat hitvallásának, művészi arculatának megteremtésében.

Galina Volcsek dolgozószobájában beszélgetünk, a próbák szünetében. Meg kell vall- jam, ez a vonzó asszony nem hasonlít azokra a hősnőkre, akiket a színpadon, filmen alakított, ellentéte az éles. szigorú impulzív, már-már visszataszító figuráknak.

— Miért nevezik a színházat éppen Szovremennyiknek?

— Kifejezi művészetünk céliát és alapgondolatait — válaszolja Galina Volcsek. — Szeretnénk a társadalmi élet izgalmas és aktuális kérdéseire felelni, kortársai szeretnénk lenni a nézőinknek, mindenekelőtt a fiataloknak. A Szovremennyik Színház minden előadása kísérlet, melyben megpróbálunk együtt gondolkodni a nézőkkel azon. hogyan tud az ember minden helyzetben ember maradni.

— Milyen elvek vezérlik a darabok kiválasztásában?

— Színházunk repertoárja sajátos belső törvény szerint épül fel- olyan darabokat viszünk színre, melyek időszerű, fontos, sokakat érdeklő problémákat dolgoznak fel. A megalakuláskor elsőként Viktor Rozov Örökké élők című darabját mutattuk be. Mindmáig ezzel nyitunk minden évadot, így a most zárulót is. Ez törvényszerű, hiszen a darab a becsületről, a kötelességről, a jóról, az igazságról, a hűségről és a hitről szól. Mindezek ma is igen aktuális kérdések. Szerzőink között tudhatjuk egyébként Konsz- tantyin Szimonovot, Borisz

Vasziljevet, Alekszandr Va. 1- pilovot, Mihail Roscsint. Alekszandr Gelmant és Mihail Sal- rovot. Vannak olyan drámaírók is, akik a mi színpadunkon kezdték működésüket, s az új nemzedékben is keressük a saját gárdánkat. A közelmúltban volt egy fiatal szibériai szerző, Vlagyimir Gurkin első darabjának, a Szerelem és a galambok-nak a bemutatója. Most készülünk Alekszandr Galin Keleti tribünjének premierjére.

— Miért fordul oly gyakran a klasszikusokhoz is a magát kortársnak nevező színház?

— Klasszikusok nélkül egyetlen modern színház sem élhet meg. A klasszikus színház iskola és egyfajta táptalaj. amelyen tanul és nevelődik rendező, drámaíró és színész egyaránt Egyszerűen vannak olyan lelki értékek, melyeket csak az elődöktől tudunk megtanulni. A klasz- szikus örökségből azokat a darabokat válogatjuk ki, melyek olyan emberi, erkölcsi, lélektani problémákat feszegetnek. amelyek a mai kor nézőiéhez is közelállnak. Legutóbbi munkám például Csehov Három nővére volt. Csehov nagyon is mai attól, hogy példátlan kifejezőkészséggel tárja elénk az ember lényegét Színházunk egyik fiatal rendezője, Valerij Fokin éppen Gogol Revizorán dolgozik. Ebben a darabban én is játszom: a városbirá feleségének szerepét, Ha ón rendezem a darabot, sohasem játszom benne, nem érzem ösz- szeegyeztethetőnek e kétféle feladatot. Vannak, akik megbirkóznak ezzel, én nem vállalkozom rá.

— A kollektivitás, az egyetértés a színház alapja, melyre épül a Szovremennyik és jellemzi társulatát. Mégis. oly sok eltérő színészegyéniségből áll a kollektíva...

— Szemernyi kétségem sincs

a tekintetben, hogy az egységes, egyetértő kollektívának élesen és szigorúan egyéni személyiségekből kell állnia, nem csak színészi. hanem emberi dolgaikat illetően is. Ezek, nézetem szerint mindig összefüggenek. A színész, az ember ugyanis egymagában világnézet, önkifejezés, erkölcsi, hazafias álláspont és én hiszem, hogy a mi társulatunk minden tagja ilyen összetett színész, sokoldalú ember. Nekik köszönhető, hogy a néző nem csupán azt tudja meg. hogyan. hanem azt is. mit akart neki mondani a darab, megértheti a színházművészet közvetítőeszközeinek révén, mi élteti a közösséget, miért harcol, mit fogad el. mi izgatia. Kortárs kortársaiért egyebei tán nem is tehet... ,

Mintha a boldog másvilágban lennénk.

Egy régebbi olajképet nézegetek a falon Farkas András balassagyarmati otthonának apró szobájában. A képen I nehéz asztal körül Brueghel, Rembrandt, Van Gogh és a nagy mesterek kései idézője üríti poharát a barátságra, a szellemi együttlét elképzelt örömére, a művészetre. Mellettük üres koponyában pávaion, az élet jelképe.

— Ábrahám keblén poha- razgatunk — mondja Farkas András. — Rembrandt, olyan, mintha király lenne. Számomra az is.

Ez a kép, természetesen, játék. A játékosság mögött azonban tisztelgés is a művészet óriásai előtt. Hiszen az 1920-ban született s 1947 óta Balassagyarmaton élő művész r- bár méghatározó számára Nógrád világa — nem érzi zártnak a szűkebb hazájához oly közeli tájat, ellenkezőleg, szeretné művei által is fölra- gyogtatni, s ugyanakkor vannak sajátos lelki kirándulásai, nem annyira térben, mint inkább időben. Ez a „játékos” kép is ezek közé tartozik. De ide tartoznak történelmi kalandozásai is, többek között a Salgótarjánban is nemrég bemutatott Dózsa, 1514 című mű. A történelemben is azért utazik el, hogy a haladó hagyományok közül fogalmazhasson újra néhányat. Végső soron Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez készített illusztrációi szintén e sorba illeszthetők. A Tragédiához 1949-ben készítette az első illusztrációsorozatot, azóta napjainkig miptegy fél tucat teljes sorozat került ki műhelyéből, többek között a mű finn nyelvű kiadásának sorozata 1972-ben. Erről mondotta annak idején a művész:

— Mindenekelőtt azt szerettem volna érzékeltetni a szemlélővel, hogy itt valóban minden színben az ember tragédiájáról van szó. Ezért is használom a fehér és a fekete színt. A tragédiát legjobban fehérben és feketében lehet elmondani. E sorozatban sem akartam felületet díszíteni, gondolatokat akartam közölni.

Farkas András alapvetően realista indíttatású művész. Minden idegszálával a palócok földjéhez kötődik, az emberi, s főként a paraszti élet teljességét kívánja megragadni. Nemcsak az értelemhez, az emberek szépérzékéhez is szólni akar. Ügy realista, hogy a műfaji kereteken belül modern is tud lenni. Nem másolja, hanem újra szüli a valóságot. Nem „kölcsönöz” az úgynevezett divatos irányzatokból, hanem sajátosan egyéni világot tár elénk, merítve a hazai festői hagyományokból. Képein rend van a világban, igyekszik fölmutatni a megtartó reményt, mert hisz a munkában, a helytállás törvényében, a szépségben, végső soron az emberben. „Az együttélők közösségében így jó képi htstóriás ő” — írta róla korábban Kovács Gyula.

Több dossziéban rengeteg rajz hever, diófapác rajzok. Ezek többsége az élet, főként a hétköznapok csodájáról beszél, számára kedves nógrádi tájakról és emberekről, fákról, öreg parasztokról, utcaseprőkről, lánykákról. Hazai útijegyzetei megkapó bőséggel áradnak ma is.

Külön figyelmet érdemel a művész nőiakt-sorozata, amelyeket olajjal fest alapozatlan papírra, rendkívül vékony

olajréteggel. Ezek a papírra festett képek kevés szóval és színnel, finom fogalmazással megalkotott fiatal női testeket ragyogtatnak föl, gazdag bőségben, az élet derűjét és bölcsességét sugallva. Valójában kísérletek a létezés csodájának megfogalmazására. E képeken a vonal, a tónus nem a valóság másolására, hanem megmagyarázására szolgál.

— Amikor csinálom ezeket a festményeket, örülök annak a szép látványnak, ami előttem van — jegyzi meg a művész. — Ugyanakkor gondolkodom a megfestés módján, hogy amit látok, nagy leegyszerűsítéssel, de hiánytalanul adjam vissza. A képen természetesen új egyéniséget jelenítek meg, s ez rendkívüli szép feladat. Látszólag köny- nyedek ezek a képek, mintha szenvedéssel se járna ez a munka, hiszen a látvány a néző számára már magától értetődő.

Tóth Elemér j

Valerij Szankov

Galina Volcsek, a Szovremennyik Színház főrendezője, pró' ba közben Viktor Roscsin drámaíróval.

Á rejtélyes titkok esete- ValaholT

dórmögte csak úgy magában Overall felügyelő. óvatosan rakta egymás mellé a lábait, nem akarta összekeverni őket. mert egyszer már megütötte ezért a bokáját.

_ Még jó. hogy nyomon

va

gyok, különben ki tudja hol lennék? — tette hozzá a sajátmana megnyugtatására. Fogai között egy patkószeget morzsolgatott, ez volt a hobbija, meg a nyomozás.

Puszpáng Romlánka az a fajta lány volt, akinek nem kell kétszer mondani. Budapesti születésű magyarnak vallotta, magát, de amióta inkognitóban részt vett egy anyanyelvi konferencián, enyhe akcentussal beszélt.

Hirtelen egy kéz nehezedett Overall felügyelő vállára.

— Kéz kezet mos — hallotta Puszpáng Romlánka hangját.

— Szóval Puszpáng Romlánka — motyogta a felügyelő, abban a hangvételben, emit hivatali elődjétől vett át. Régi szép idők jutottak az eszébe, amikor havas téli estéken egy gyertyaöntőt üldözött a folyó jege alatt. De hol vannak ma már a havas téli esték?

Egy betontömb állta útiét, Senguist Nulmar a nagy darab svéd. Eredetileg magyar volt, de addig nőtt, míg svéd nem lett.

— Mtt csinált maga éjjel

negyed kettő és fél eay között? — bökött oda Overall felügyelő az északinak.

A svéd a levegőbe bámult, de hiába, nem volt ott semmi.

— Lord Pénzeszsák inasa talán tud valamit — nyögte ki végül.

Az inas először nem akart tudni semmiről. Inas volt, de

nem vézna.

— Én lenni menni fölfele lépcső — makogta végül, — akkor hallani hang. de nem szól semmi. Néma hang lenni, én azt hisz.

Overall felügyelő tekintete végigsiklott az éppen arra kenceficélö Puszpáng Romlánka formás vonalain. Az a fajta lány volt. akinek teljesen mindegy Ennél többet azonban a nyilvántartóban sem tudtak meg róla.

Az ügy kezdett világossá válni, csupán eay szál nem illett a felügyelő csokrába, de az azután alaposan.

— Talán Lord Pénzeszsák hagyatékában lesz elrejtve a megoldás — gondolta Overall felügyelő. Jellegzetes járását megtévesztésül használva, elindult a hagyaték megtekintésére.

Puszpáng Romlánka — az a fajta lány volt, akiről mindenfélét beszélnek — alig tudta magába fojtani a kuncogását.

— Ne röhögj, Teri — üvöltött rá a svéd. mert a Pusz- páng Romlánka esek álnév volt.

\

— Unalmas vagy, Géza —

mondta Teri. A svédet ugyanis Gézának hívták, csak anyanyelvi nehézségek miatt — akadozott a nyelve —■

nem tudta rendesen ejteni a saját nevét.

Overall felügyelő szájában a patkószeggel mit sem sejtve ballagott a nem létező hagyaték felé. Éppen félúton volt, amikor egy falból kilépett Lord Pénzeszsák inasa.

— Felügyelő úr! — zokogta. és térdre borult. — Valamit bet kell vallanom!

A felügyelő az órájára pillantott, három perccel múlt tegnapelőtt.

— Majd! — mondta. Majd hülye lesz ennyi fizetésért többet beszélni.

Az inas csak zokogott.

— Engem Nagyhórcsöghy Latornak hívnak — üvöltötte. mint egy nyugdíjba készülő kétkezi sakál.

— Nem igaz, — mondta a felügyelő. Órájára nézett, maid jellegzetes lépteivel elindult az óra járásával ellenkező irányba,

— Valahol mindenki magyar motyogta bele a vastag hóba, miközben magában nevetgélt.

Ugyanis Vb™ °Zügyelőnek hívták, csak a nyomozás. no meg a történet kedvéért vette fel ezt a furcsa, semmitmondó nevet.

Földi S. Péter

A jégkorszak üzenete

Nyolcezer éves fatörzs a Dunában

A Duna medrének mélyítése során a bagger megakadt. Többszöri nekifutás után kitűnt: áthághatatlan akadályba ütközött. Végül darut hoztak, amely jó néhány méteres mélységből egy több mint húsztonnás, vagy huszonnégy méter hosszú hatalmas fatörzset emelt ki a meder mélyéről. Amint leszállt az este, a monumentális fatörzs a homályban titokzatos fényt bocsátott ki magából. Mintha a régmúlt idők üzenetét hozta volna magával, felkelti a figyelmet: vajon miféle fa lehet? Hogyan és miért dőlt ki gyökerestől és hogy került a víz medrébe? Itt nőtt-e fel, vagy a Duna vize hozta valahonnan magával ? Es egyáltalán: milyen régi lehet?

A kérdéseket komolyan vették. Megválaszolásába bekapcsolódtak a régészek, a biológusok és más tudományágak szakértői. Sokan vizsgálódtak, tanácskoztak, míg végül kimondták: tudományos szenzációba botlottak. Bebizonyították, hogy a fa a Csallóközből való. Megállapították, hogy tölgyfa, s eredetileg körű! bel ül 40 méter magas lehetett. Kinyomozták, hogy magányos fa volt, nem facsoportban nőtt fel, s tiszteletre méltó kort.

Ludwig Krkos szobrászművész az alkotó szemével figyeli a nyolcezer éves tölgy tulajdonságait

Dr. Ester Plicková felvétele

560 évet ért meg. Éppen ennyi idős volt, amikor valamilyen ismeretlen erő tövestől kicsavarta. Mi történhetett? A Csallóköz éghajlati viszonyainak „év- könvvébő'” következtetve, a levegő nedvességtartalmában hirtelen nagy változás állhatott be, ami ezen a Duna menti alföldön nem ritka jelenség, s valószínűleg ez okozta a fa halálát.

A legnehezebb, s a döntő feladat — annak megállapítása, hogy mikor élt a fa? — a pozsonyi Ko- mensky egyetem atomfizikai tanszékének, név szerint a Pavol Povinec professzornak jutott. És megszületett a szenzáció. A számítógép a mintákból kiszámította, hogy a tölgy 8138 évvel ezelőtt élt! Ami nem kevesebbet jelent, minthogy annak a hirtelen felmelegedésnek és a nyomában érkező, erőteljes vegetációs időnek tanúja lehetett, amely az utolsó jégkorszakot követte. Az eredmény annyira hihetetlen volt. hogy az atomfizikai tanszék munkatársai megismételték a mérést „atomóra” segítségével, de megközelítően hasonló eredményre jutottak.

Ezzel a fa története még nem ért véget. A hatalmas törzset három részbe vágták és újabb megfigyelésekhez vettek mintát belőle. A faóriás egyik része egy szobrászhoz, Ludwig Krkos érdemes művészhez került, aki egész életét a famegmunkálásnak szentelte Az őskor e türelmes tanúja ma a művész pozsonyi műterme előtt áll, újkori polietilén fóliába csavarva. Az ihlet megszületésére és a véső munkájára vár.