Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)

1983-06-19 / 144. szám

Tiszai barangolások Jellegzetes, tornácos parasztház Tiszarofton. Csónakkal járták be a kutatók a kiskörei tározó vizi dzsun­geléit. Az elmúlt nyáron másod­jára szervezték meg a közép­tiszai környezetvédelmi és képzőművészeti tábort. Kis csapat pásztázta végig a galé­riaerdőket és a part menti településeket. Csónakkara­vánjukkal alkalmas helyen kikötve a természeti környe­zet és a vele harmonikusan együtt élni tudó ember ala­posabb megismerésére töre­kedtek. Tizenöten-húszan: bio­lógusok és néprajzosok, hi­vatásos kutatók, tanárok és egyetemi hallgatók — a Szol­nok megyei Tanács, a vízügyi igazgatóság és a madártani egyesület szervezésében és tá­mogatásával. Csatlakozott hozzájuk a táj szépségeinek megörökítésére néhány kép­zőművész és, mint fotómű­vészt, meghívták a táborba e sorok íróját is. A múlt nyári közös vállal­kozás végtermékei, írásos be­számolójuk és a művészektől eg'--egv alkotás a rendezők tulajdonába került. A fotog­ráfus képanyagából önálló kiállítást rendeztek Szolno­kon. a megyei művelődési és ifjúsági központban. A Ti­szai barangolások című tár­lat azután közművelődési cél­lal vándorkiállításként szere­pel a Tisza menti települése­ken. A fotók végigvezetnek ben­nünket a tiszafüredi hídtól Tiszaroffig megtett úton. Vadregényes táj az Alföld kellős közepén! Első tábor­helyünkről új mesterséges ta­vunkat, a kiskörei víztározót jártuk be. amely csak a tér­képen „mesterséges”, valójá­ban inkább a szabályozás előtti ősállapothoz hasonló végeláthatatlan kiöntés. Köny- nyen felmelegedő sekély vi­zein újra teremtődtek a halál­lomány természetes ívóhelyei. A folyás irányában lefelé zegzugos kanyarok következ­nek, s egy-egy szakasz gene­rációk óta nevezetes halász­famíliák területe. Sokoldalú­an hasznosítják a helybeliek az árterületüket, dús rétjeit legeltetésre használják, vagy kaszálják. (Bár a Hortobágy távolabb esik, a környék ju­hászai és gulyásai az ottani kalapviseletet érzik a magu­kénak. íme, milyen messzire kisugárzik a hortobágyi pász­torkultúra). A falvakban ma is folytatják a régi mestersé­geket, és a paraszti gazdálko­dás módjai sok összefüggést mutatnak a folyó jelenlétével. Irta és fényképezte: Kunkovács László ECukoricatárolés hűtéssel Hűtve tárolnak már ki­lencedik hónapja nagy mennyiségű szemes kukoricát a bakonyszombathelyi ter­melőszövetkezetben. A tatai Hűtőtechnika Ipari Szövetke­zet a bábolnai iparszerű ku­koricatermelő közös vállalat megrendelésére készített ilyen célra alkalmas ipari hűtő­ket, amelyeket most nagy­üzemi körülmények között vizsgáztatnak a gazdaságban. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a hazai mezőgazdaságban még újdon­ságnak számító módszer rendkívül gazdaságos, és a hűtve tárolt termény mikro- biológiailag kifogástalan mi­nőségű. A kilenc hónapja hűtve tá­rolt, kitűnő állapotban levő termény hőmérséklete mind­össze 7,5 fokos. A tárolóba beépített tatai hűtőgépek hi­deg levegőt fújnak a kukori­cára, egy géppel napi tizen­KSzfoatbai a kisltereskedttk Nagyoroszi Felszabadulás téri központja — amelyet ket­tészel a csehszlovák határhoz vezető főútvonal —, már ko­rábban is új épületekkel gaz­dagodott. Néhány esztendővel ezelőtt átadták az ABC-áru- házat, nemrég pedig a kör­nyék legszebb művelődési központját. Sokat tettek a helybéliek azért is. hogy a tér valóban az legyen. Most az út másik oldalán kiskereske­dők nyitottak boltokat, egy­formára tervezett téglaépüle­tekben. Három üzlet várja a vásárlókat: divatárukat, virá­gokat és zöldségféléket kínál­nak. Ezeken kívül még há­rom bolt megépítésére lenne lehetőség ezen a területen. Vállalkozó azonban egyelőre — bár a tanács kedvezményes áron kínálja a területeket — nincs. egy vagon szemet lehet a kívánt hőmérsékletre lehűte­ni. Ha a tárolóba kerülő ku­korica nedvességtartalma ma­gasabb, például huszonegy százalékos, akkor öt fokra hűtik le, ha viszont tizenhét százalékos, akkor a tíz fokra történő hűtés is elegendő ah­hoz, hogy a termés minőségi károsodás nélkül tartósan megmaradjon. Az új módszer nagy elő­nye, hogy a tárolásra kerülő kukoricát nem kell az egyéb­ként szokásos víztartalomra megszárítani. Már a nagyobb nedvességtartalmú kukoricát is el lehet raktározni. Mivel ilyen módon éppen a legtöbb energiát igénylő vízelvonás válik feleslegessé, a hűtve- tárolás alkalmazásával sze- mestermény-tonnánként tíz­tizenegy kilogramm gázolajat takaríthatnak meg a gazda­ságok. A kedvező tapasztalatok alapján más gazdaságok is készülnek az új tárolási tech­nológia bevezetésére. A tatai ipari szövetkezet további négy hűtőberendezés gyártását kezdte meg. VÉDENDŐ MÚLT Napfényre bukkan a középkori Szécsény Napfényre kerül a középkor a szécsényi leletmentő ásatásokon (Fotó: Veres) Korábban már hírt adtunk arról, hogy május első nap­jaiban leleimentő ásatások kezdődtek Szécsényben, a haj­dani középkori varos terüle­tén, ahová új művelődési köz­pont építését tervezik. For­rásadatokból többi között tudjuk, hogy Károly Róbert Szécsény középkori várost ugyanolyan kiváltságokkal ruházta föl 1334-ben, mint amilyenekkel Buda bírt. A XIV. század végére fölépült a kolostor és a templom, élén­kült a városi fejlődés. A vá­ros virágkora a XV. és a XVI. századra tehető, a török időkig tartott. Az ásatásokat Soós Virág régész vezeti, az Országos Mű­emléki Felügyelőség részéről Mezösiné Kozák Éva régész, többek között a hollókői vár föltárója a konzultáns. Tájé­kozódásképpen először is ku­tatóárkot ástak 30 méter hosz- szúságban, 2,5 méter széles­ségben. Hamarosan megtalál­ták egy újkori, XIX. századi épület, a Sánta-féle ház fal­részleteit, s egy pinceboltozat részletét. Ezekkel nem foglal­koznak. — Az újkori fal alatt buk­kantunk egy más falazási technikával készült, s más irányba tartó falrészletre, ami már bizonyosan középkori — mondja Soós Virág. — E fal mentén két hulladékgödröt ta­láltunk. amelyek szintén a középkori falhoz köthetők. Egyik gödörből egy XVI. szá­zadi (török kori) bronzkan- csó került elő. A másikból két nagy méretű, a XVI. század elejéről származó fazék. Kö­vetkező lépésként a kutató­árokban napfényre bukkant középkori falak vonalát kö­vettük több irányban a szel­vényekkel, azzal a céllal, hogy az egykori középkori épület kiterjedését és megmaradt fa­lait föltárjuk. Eddig egy mintegy 15x10 méteres épület került elő, s közvetlenül mel­lette egy másik hasonló épü­let falrészletei is előbukkan­tak. Egy további falrészletnél pedig megtaláltunk egy fara­gott kváderkövekből álló fal­szakaszt, amin a vakolat is látszik. S ugyanakkor a tör­melékrétegben sok faragott kő, borda, töredék került elő. Ezeket nagy valószínűséggel gótikus ajtókeret részeiként határozhatjuk meg, építésze­ti szempontból tehát igen lé­nyegesek. — Hol tart most az ása­tás? — Eddig körülbelül a terü­let felét tártuk föl. Egyelőre fölfüggesztjük az ásatást egy felvonulási épület miatt. De a munkálatok a későbbiek­ben folytatódnak. — A leletanyag már ed­dig is gazdag. Hallhatnánk valamit ezekről is? — Sok szép kerámiánk van. Leglényegesebbek a kályha­csempék. Már a Magyaror­szág műemléki topográfiája sorozatban megjelent Nógrád megye műemlékei (Akadémia Kiadó, Budapest, 1954) című kötete közöl egy képet (Pár­kány zöld ólommázzal Szé- csényből, 1500 k.), s most megtaláltunk egy olyan kály- hapárkánycsempét, ami ugyanabból a kályhából való. Ugyancsak találtunk egy Szent Pétert ábrázoló kályha­csempét az 1500 körüli idő­ből. Olyan oromcsempe is fel­színre bukkant, amin pontos évszám olvasható: 1532. To­vábbá rábukkantunk egy olyan kályhacsempe töredé­kére, amely szintén későgóti­kus szakállas férfiarcot áb­G.-né szándéka csupán any- nyi volt, hogy a főtéri busz­megállótól a hatos busszal a kempingig utazik. Mindössze hárman ültek a kocsiban, a sofőrön kívül. A Tarján ven­déglő előtt ketten leszálltak. Aztán a busz teljesen várat­lanul befordult az étterem mögötti parkírozóba. G.-né ar­ra gondolt, talán eltévesztet­te a járatot. A pilóta min­den kétséget kizárva döntött: — Azonnal szálljon le! — csattant a parancs. __ 777 — Nem érti?! Szálljon le! G.-né valóban /nem érti. Értetlenségében talán motyo­gott valamit, de már csak arra eszmélt, hogy szinte vakon engedelmeskedett a középkorú, vöríjs hajú „kor­mányfő” utasításának. Már porzott is a busz a belváros félé, amikor rádöbbent, hogy a DV (vagy BV?) 14-57-es, pontosabban a hatos busz­nak nem ez a végállomása. „De miért kiabált velem? Talán elromlott a motor? Ak­kor hogy ment vissza? Nem értem?” — morfondírozik G.- né. „Megbántottam? Hiszen egy mukkot sem szóltam. Kár, hogy elvihai zott. Bocsánatot kértem volna, hogy fel mer­tem szállni a kocsijára.” És G.-né elindult gyalog a kem­pinghez. * „Tíz éve meditálok egy (Nem) mindennapi történeteink Ne bosszantsuk egymást EMBEREK! rejtélyen. Jól kiagyalta az, aki az erkély ajtaját, pontosab­ban a fölötte levő szellőző­ablakot tervezte. Vele tervez­te a mindennapi bosszúságot, néha többszörözve, mert akár­hányszor húzza az ember a függönyt, akár ki, akár be, ez a fránya textil következe­tesen beleakad az ablak ki­lincsébe. Emberfölötti ma­gasságban. Nem véletlen, mert eme „nyílászáró”, amely le­felé buktatható, úgy viseli magán kilincseit, hogy azok becsukáskor jobbra, balra, kifelé állnak nyelükkel. Zse­niális módszer a függönyté­pésre és a módszeres bosszan­tásra. S, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, a szellőzte­tésre szánt ablak, ha kinyit­juk, egy leheletnyi levegőt sem enged be, mert vele párhuzamosan. a keretbe precízen, üveget gitteltek. A tömbben, ahol lakom, 132 la­kás van, s ilyen típusú a vá­rosban több is létezik. Már_ kezdem sejteni az emberek egy részénél az idegeskedés okát.’’ Az apa lapozgatni kezdi az üzenőfüzetet. Mert kérem, már az is van, az ellenőrző­könyv önmaga nem tölti be funkcióját. A legfrissebb dá­tum fölött egy iskolai üzenet áll emígyen: „A gyerek fo­lyosói fegyelmén javítani kell!” Már szidásra nyílik az apa szája, amikor a felfede­zés furcsa hatása keríti ha­talmába, s máris karcolni kezdi a füzetbe a választ. „Igazán sajnálom, de nálunk nincs folyosó, csak erkély, de oda sem engedem ki a gye­reket, mert félek, hogy ki­esik”. Becsukja az „üzenőt” és megelevenedik a legutóbb látott kép az iskolából: az óraközi szünetben, négyesével egymás mellett, összességében kört alkotva, a suli aulájá­ban a gyerekek rótták körei­ket. „Miért vagy bosszús apa, gyere fussunk egy nagyot és megnyugszol” — dönt a hely­zet fölött a gyerek, s teli fe­szültséggel, már szökdel is a szobában. — Jó napot kívánok! — Jó napot! — mondom új­ra, s még derűs vagyok, biz­tosan a szalámiszeletelő za­jától nem hallja a köszönése­met. — Tessék! — mondja kur­tán a termetes asszonyság. — Tíz deka párizsit kérek szépen. — Tessék! — nyújtja kö­zömbösen a csomagot. — Köszönöm szépen. — Viszontlátásra! Csak az ajtó válaszol nyi­korogva. No, akkor tegyünk még próbát, öt üzletből egy­ben fogadták a köszönése­met, távozáskor már ott sem tartottak igényt a viszontlá­tásra. A hatodikban, a lakó­szomszédságból ismert eladó­nő, morog ugyan valamit, de az inkább a kiszakadt lisztes­zacskónak szólt. Odasúgom neki: — Maguknál sem szokás a köszönés? — Ne bosszantson már ilyen marhasággal, van ne­kem elég gondom! Akkor hát nem viszontlá­tásra. Mentsen az ég attól, hogy bosszantsam! (zengő) rázol. Ezt a csempét ugyan­azon a dúcon készítették, mint amelyen a hollókői vár ása­tásából előkerült kályhacsem­pét, s ugyanazt a férfiarcot ábrázolja. Nyilvánvaló, hogy nem a várban, hanem a kö­zépkori városban készült ez a kályhacsempe is. Tehát — bár a szécsényi kerámiamű­helyt még nem találtuk meg — a leletekből föltételezhet­jük létezését. További szép része a leletanyagnak a XVI. századi, török kori, vegyesmá­zas, szamócás díszkerámia (középkori reneszánsz). Ez is azt jelenti, hogy ahol ilyen kályhák álltak, ahol ilyen díszkerámiák léteztek, ott gazdag középkori polgárhá­zaknak kellett állniuk. Saj­nos, nem lesz lehetőségünk arra, hogy e házak nagyobb részleteit megtalálhassuk, mert ezek a többszöri ost­rom és a tűzvészek következ­tében valószínűleg elpusz­tultak. A harcokra is utal egy leletünk, faragott puskagolyó- öntőmintát találtunk, ami­ben különböző kaliberű go­lyókat lehetett önteni. Az eddigiekből is nyilván­való a következtetés: Szé­csény középkori belvárosa kincseket rejt magában. A legnagyobb érték kétségkívül maga a középkori város, amely töredékeiben ott szuny- nyad a mai utak, parkolók alatt. Egyúttal ott szunnyad a múlt, a viszontagságos tör­ténelem megannyi emleke. Nógrád megyében a maga nemében egyetlen föld alatti műemléki város. Szinte örül­ni kell annak, hogy a koráb­bi évtizedekben e terület fej­lesztése szerény volt, így egyelőre megmaradt sok-sok érték, a mai Rákóczi úttól északra az egész védendő kö­zépkor. Ezért hangsúlyozni kíván­juk, kár lenne úgy odaépíte­ni az új művelődési házat, hogy a helyén talált építé­szeti, s a város múltjára vo­natkozó egyéb nagyszerű em­lékeket megsemmisítsék. Még nem késő! Talán megoldható lenne az, hogy a tervezettől eltérő építészeti megoldással akár a föltárt falrészleteket fölülről' zártan bemutassák. Vagy még inkább úgy, hogy o tervezett művelődési ház alagsori részében lenne mind­ez látható kiállítóhelyiség­ként, ahol a leleteket is be le­hetne mutatni. (Hasonló meg­oldás például a szombathelyi képtár is.) Ez a terület régé­szetiig védett, tehát a mos­tani tervet mindenképpen át kellene tervezni, nehogy már nz alapozásnál valamennyi le­let végérvényesen és pótolha­tatlanul tönkremenjen. Nyilván, ezt a Szécsényi szerető lakosság sem szeretné, amely egyébként régóta vár­ja az új művelődési intéz­ményt. A megyében egyedül­álló középkori értékek meg­semmisítése árán azonban úgy véljük nagyobb lenne a kár, mint a remélt haszon. Ha az értékek megmentésé­nek ára még némi türelmet kíván is a lakosságtól, érde­mes ezt előlegezni. Nemcsak a múltért, hanem elsősorban a jövő érdekében, amely nem épülhet igazán harmonikusan e múlt nélkül. Tóth Elemér NŰGRAD — 1983. június 19., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom