Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
Személyes történelem A kőműves, a pap és társaik S ok éve annak, hogy betonkeménynek vélt marxista elveim alapján mély undorral vettem át a malterosvödröt mint a kizsákmányolás eszközét én a kizsákmányolt proletár a kizsákmányoló kisiparostól, aki napról napra újraszülte a kapitalizmust. A kőműves kisiparosnak, aki felvállalta a félelmetes méretű egri Lyceum copf-barokk stílusú épületének romtalanítását, előkészítendő a tanárképző főiskola számára, szóval e kisiparosnak fogalma sem volt arról, hogy vödrét jómagam termelési eszköznek tekintettem. Ám. ha tudomásul is vette volna, hogy mily rangot adtam a horpadt-vedlett vedernek, akkor sem sokat törődött volna vele. Még hogy ő kizsákmányoló! Örüljön az a vézna kölyök, hogy valami munkához jut, * némi bérhez. Történt mindez a negyvenes évek legvégén, és nem csodálatos memóriám révén vélekszem vissza rá. és „sorsdöntő” történetemre, sőt történeteimre — mert lesz még egy —. hanem egyfajta tanulságuk miatt. Nos, forradalmár voltam és hányaveti... Idefigyeljen, fiam! Én felvállaltam időre ezt a munkát. Az én pofám nem fog égni maga miatt. Ha még egyszer meglátom, hogy üldögél és dohányzik, ahelyett, hogy dolgozna. úgy kirúgom, hogy csuklani fog tőle... No, puco- lás, édes fiam... Akinek büdös a munka, az menjen úrnak — mondta a kizsákmányoló kisiparos, de még előbb gondosan felvette a földről a horpadt vödröt. És máris, szívemben mély gyűlölettel, a lelkemben még nagyobb elszántsággal, hogy rögvest Indulok a világkapitalizmus ellen a legelső barikádra, ím kint is voltam az akkor még csendes utcán. Munka nélkül. Pedig kellett volna a pénz. A másik történet megelőzi az iméntit, tulajdonképpen magyarázat egyben, miért is kerültem ifjú legény koromban, cingáran. agyonéhezve, ha csak néhány órára is, kőműves segédmunkásnak. Mert kirúgott az egyetem ,.fura ura”. H. S-nek hívták, paptanár volt az egri jogakadémián és gazdaságtörténetet tanított. Jezsuita pap volt, szemináriumon ide nem marxistán) nevelkedett. Lelkes és odaadó, mai szóval mégis haladó szellemű ember lehetett. Én akkor csak azt tudtam, hogy jezsuita. Meg azt, hogy engem egy jeuzsita — különösen gazdagságtörténetből — ne vizsgáztasson. A marxizmus tanításai, amelyek a gazdaság- történetre is vonatkoznak, azok jelentik nekem az iránytűt, s nem holmi H. S.-féle jegyzet. — Kérem tanár úr, nem értek egyet magával... És én nem is vagyok hajlandó marxista létemre egy papnál hitet tenni az ő jegyzeteiben foglalt tanítások mellett — Szabó Lőrinc: A költő és a földiek (Részlet) Hasznos csőt hoz a nyári vihar, hasznos munkát végeznek a nagy vas-illatok Is, melyeket a számító ész dob a világ sínéire, de becstelen kufár a szó, mely csak a léha önzésnek hízeleg, és haszontalan gyermek a szellem,, ha testtelen káprázatok szépségei felé mutat $ csak a szórakozást nemesíti. legyen a költő hasznos akarat. Tisztelegjen a kéz előtt, mely az élet 6s igényeit elégíti ki termékeivel s mint a hétköznapok istene mindennap újra megteremti a lét föltételeit: ez a kéz. a munka millió keze szent, szent, szent, tisztelegjen előtte a költő, s célja lewen a magé munkáját testvérként e millté ké2 munkája mellé állítani. • M mondtam keményen, ahogyan az csak egy igazi és elszánt marxistához illik. H S. nem rúgott ki azonnal, bár szemmel láthatólag * meghökkent, vastag üvegű okulláréja mögül inkább csodálkozva, mintsem döbbenten pillogott rám. — Mit mondott a hallgató úr? Hogy nem hajlandó vizsgázni, vagy hogy az én jegyzeteimből nem hajlandó? — kérdezte rövid tanácstalanság után. — Megismétlem, önnél, de különösen az ön jegyzetéből nem óhajtok vizsgázni — mondtam oly keményen és elszántan, ahogyan csak egy harcos forradalmártól kitelik, amint éppen ítéletet mond a kapitalista világ és kiszolgálói felett. — Értem. Azt hiszem világos, amit mond a hallgató úr... De egy kérdést mégis, ha megengedi — így és ilyen udvariasan a nagy darab, fekete reverendás, már nem éppen fiatal egyetemi tanár... Biccentettem. Jöhet a 'kérdés. Bennem van megértés és türelem, ha kemény és következetes is vagyok. — Mondja kérem, olvasta egyáltalán az én jegyzeteimet? — Minek olvastam volna? Hogy az időmet fecséreljem? Papi jegyzet, egyházi okítás, minek az nekem... — Értem. Persze, az a drága idő... Hát kár, nagyon kár. Mert ha megtisztelt volna azzal a hallgató úr, hogy elolvasta volna, amit e témában papírra vetettem, ha vizsgázni nem is akart, de vitatkoznunk mégis lehetett volna... Nemde? Dialektikus módon, ahogyan önök mondják... Hátha meggyőzött volna egyben- másban? S akkor vizsgáznia sem kellett volna, a vita alapján megadhattam volna a megfelelő kalkulust... Dehát így természetesen elégtelen... Kérem, még egy pillanatra — szólt utánam, amint mély megvetéssel lépteimben. kezemben a méla undorral tartott leckekönyvvel már az ajtóban álltam... — ...csak azt fogadja el egy öreg embertől, aki véletlenül pap, hogy aki a mások munkáját nem tiszteli még olvasásra sem, az kérem szépen nem lesz jó marxistának sem... — Majd magától tanulom meg... — mormogtam vissza, de peckes járásom mintha kissé roskataggá vált volna. Hát eddig a két történet. Az egyik szereplő én voltam, a másik egy ázott veréb, de munkájára rátarti kis falusi kőműves, a harmadik meg egy öreg pap, akinek tudományos érdemeit megbírálni nem volt módom magatartásom, és persze tudásom szintje miatt sem. Az egyik így okított, a másik amúgy, a vesztes mindig én voltam. S így lettem nyertes. Tűnődöm: a munkára nevelés, a munka tisztelete csak a munkára való szoktatással egyenlő? A számon kérő fegyelemmel nem azonos? A mások munkája iránti tisztelettel nem azonos? A pökhendi kivagyiság vajh’ egyenlő-e a jogos és okos türelmetlenséggel, a tenni, alkotni akarás újabb lehetőségeinek meghódító szándékával? És ha az a már nevét sem tudom kicsoda kőműves, annak a szerencsétlen, vacak vödörnek boldogtalan tulajdonosa nem zavart volna el hanem rámhagyja a lógást ha az a tudós pap nem szégyenít meg méltóságteljes türelmével, és azzal a tanítással, hogy vitatkozni, ahhoz meg tudni és tanulni kell — nos, akkor milyen ember lett volna belőlem? És ha névtelen társaik, a nem pedagógus, de az élet egy-egy területén mégis igényes, szorgosan munkálkodó emberek nem formálnak, mivé lettem volna? M indenesetre sokkal kevesebb. mint ami lettem, lehettem. Az élet levakarta, néha a bőrömmel együtt az álforradalmiság minden mázát. Kell a jelszó. amely mozgósít, de a jelszót is munka kiírni falakra, plakátokra egyaránt. És az sem árt, ha szépen, mésteri módon írjuk ki. Gyurkó Géza Lengyel Gyula grafikája „Ember legyél mindig...” Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal (József Attila) — Varga János vagyok, 1920-ban születtem, május elsején, Alsótoldon, a Cserhát völgyében. Édesapám Cserhátszentivánon volt gazdatiszt, ispán, a pásztói Szilárd Béla birtokán. Alsótoldon jártam iskolába, egy tanító volt, a Szigeti, egy osztályban volt mindenki a negyedikig. Emlékezetes szép vidék, ott folyik a Cserhát-patak, aztán elkanyarodik Csécse felé és úgy folyik a Zagyvába. Palotás. Oda jártunk fürödni, nyolcvan hold szőlője volt ott a Szilárdnak, víz, szőlő így együtt volt nekünk gyerekeknek, később átjöttünk Kistérenyére a báró Soly- mossy birtokára, mert oda került apám. A kapcsolat abból volt, hogy apám korábban a bárónál volt gatteros és levitte a bal kezéről három ujját a fűrész, de még korábban meg a nagyapám volt ugyanott parádés kocsis, a nagykastélyban, na, ahogy apám ujját levágta a gép, azt mondta a báró, aki mindenkit tegezett, mi meg úgy köszöntünk neki, hogy ..kezét csókolom” — szóval azt mondta: „na ide figyelj, most hogy fiad kezét levágta a gép és nem dolgozhat — vagy adok egy kis földet meg házat neked, vagy kitaníttatom a gyereket...” Nagyapám ezt választotta, így került apám Rimaszombatra gazdásziskolára, így tanult ki, így kezelhetett birtokot aztán később; így vissza Terenyére, jobb volt, mert a rokonság is ott élt. apámék tizenhatan voltak, most is él belőlük jó néhány, ott éltünk a vasút mentén, akkor én már ide jártam, be Tarjánba, a polgáriba, a Molnár Bélával együtt tanultunk, a Czollner volt az osztályfőnök négy évig. Ezután elmentem fogtechnikusnak a Lőwinger műhelyébe, aki később László László néven dolgozott, három évre mentem tanulni, ott volt a műhelyünk a régi főutcán, a Jakubove-udvarban, minket nem kellett reklámozni, orvosoknak dolgoztunk, ott volt a Holes koporsós is az udvarban.... — Ahogy idejött a László Szécsényből és itt a prakszist beindította, mindjárt elszegődtem hozzá, én voltam az első, ott csak inasok voltunk, később is még vagy hárman jöttek, segéd nem volt külön. Szerettem azt a helyet, azt a babramunkát, és azt hiszem jól is dolgoztam. Később jött a Kivovics Imre is tanulónak, ő most nagy ember, ő lett az országos fogtechnikai szövetkezet elnöke, aztán jött a Klein Gyuri, szécsényi gyerek volt, nagy vendéglőjük volt, azt hiszem most Izraelben él, aztán jött a Kesz- ler Jenő, most is dolgozik Lapujtőn. Szerettük ezt a szakmát, engem nagyon szeretett a főnök, a második apámnak tekintettem. Akkor jött be a „vilpa”, a fehér fém, Laci bácsinak nem volt ilyen felszerelése, akkor három hónapig a Bortnyiknál tanultam, mert tudni kellett mindent, mert akkor az orvosokért ment a harc. A Bortnyik már öreg volt, öregebb volt, mint Laci bácsi. Dolgoztunk a Béláknak, a kis öregnek, a Brunovsz- kynak, a Schwabaknak és a Bartának Szé- csénybe. Sok dolog megmaradt bennem, amit tanultam tőle, mert mindig abriktolt bennünket. Szigorú volt, a minőséget megkövetelte. Nagyon érzékeny ember is volt, egyszer a nagy kapus, Oláh Géza megsértette. Azt mondogatta mindig, „addig nem halok meg, amíg vissza nem adom neki”, na, aztán később, amikor már a boxolókkal voltam jó kapcsolatban, megbeszéltük, hogy majd amikor az Oláh a Nemzetiben iszogat, oda ülnek a közeibe a boxolók is és akkor a Laci bácsi bejön és visszafizeti a kölcsönt, ad egy pofont az Oláhnak. Hát megcsináltuk neki, mert mindenki nagyon szerette a kisöreget. Tudott mindenki mindent, az Oláh is, meg is kapta a pofont, akkor kezet nyújtott és azt mondta Laci bácsinak „tisztelem a kort, meg így igazságos”. Szent volt akkor a béke, mindenki örült, hogy végre elrendeződött ez a dolog. Laci bácsi küldött fel engem Pestre is dolgozni az egyik leghíresebb céghez, ahol szalagszerűen készültek a fogsorok, neki sokat köszönhetek én is meg mások is. — Apámék hazahoztak, akkorra elköltöztek ide a Szőrősi-pusztára, a bámai elágazóhoz, ott volt a birtokos a felvidéki Oszt- rovszky Miklós báró, azt soha nem is láttuk ott... Bátyám akkor már a gyárban, a „Rimánál” dolgozott, az ő révén bekerültem a „GSZ”-be, a Mikuliszhoz, a gazdaságiakhoz, onnan egy lépcsővel feljebb az „A” üzembe, a melegítőkhöz, a Mucs Jóskához, onnan a tengelyesztergába, ahol a kocsi- tengelyeket esztergálták. A végtokot csináltam normában. Aztán az irodába bérelszámolónak, de voltam a szállításnál is, az a gyártás-előkészítéssel is foglalkozott, ott aztán megtanítottak ám dolgozni! Akkoriban így volt: jött egy rendelés, hogy tízezer darab kilencvendekás miszterbaki kapa kell, a levelet megkaptam, nekem kellett kiadni programozni gyártáselőkészítésre, amikor kész lett, csak a meó szólt bele. az öreg Authék, én vettem át a vagont, szóltam az embereknek, „tessék berakni”, ma ezt többen csinálják egynél Negyvenöt után már könnyedén megszerveztük az önköltségtényezőket, a többit mind, így lettem aztán számvitelvezető Na, akkoriban mentünk szántóvassal, meg kapavassal vidékiekhez, a parasztokhoz, hogy legyen mit enni a dolgozóknak, mondtuk is, „majd csinálunk ám mi olyan könyvelést, hogy a dolgozó belelásson, nem úgy mint a Rimánál, mienk lesz a gyár satöbbi...” Akkor ki is neveztek a rendőrségre, politikai osztályvezetőnek, de nem fogadtam el. Benne Voltam a hetes bizottságban, a gyár adminisztratív ellenőre voltam, akkor ez több is volt, mint belső ellenőr, úgy hívtak, amikor jöttek és kerestek, hogy „hol a vörös rongy?”. Hát persze nem a mi embereink mondták így, hanem a régi rimái tisztviselők mondták, a Szontágh, meg a Török. Negyvenöt után nagyüzemi párt-végre- hajtóbizottsági tag lettem, a huzalműnél meg' számviteli vezető voltam, a pártba negyvennégy karácsonya után már a Darázséknál beléptem. De negyvenöt eleje nagyon nehéz volt. Itt a gyárnál fel volt robbantva a híd, az első munkánk az volt, hogy ki kellett pucolni a nagykéményt, hogy legyen huzat, aztán lementünk három napra Vizslásra repülőteret csinálni. Jártuk a vidéket anyagokkal, hogy legyen cserére, élelemre aa embereknek. — A munkássporttal én úgy találkoztam* legelőször is, hogy az öreg Kara bácsi megkeresett, hogy indítsuk meg az ökölvívó-szakosztályt, a fiai a múltban is jártak edzésekre, amikor még a doktor Nyírjes volt a szakosztályi vezető az acélgyári SSE-nél, mi akkor bementünk a tornaterembe, ott egy pingponglabda nem sok, annyit sem találtunk. A régi elnök, a Moticska mindent elvitt nyugatra, mérnök volt, nem is jött vissza. Ott volt az iskolánál a tornaterem, minden szétfagyva, papundekliből csináltunk ablakot, ott előtte a szovjeteknek volt rehabilitációs csoportja, a sebesülteket erősítették. Az első boxfelszerelésünket az utcán szereztük. A román egységek akkor már vonultak vissza, és' ahol a régi TIT volt, as evangélikus templomnál, ott állt egy szekér- karavánjuk, az egyik ló nyakában meg ott lógott egy bőrtarisznyaféle, az meg boxzsák volt- abból zabozott a ló, az ütőzsákból. „Nézd már” mondtuk egymásnak, mi meg kiöntöttük a zsákból a zabot, így szereztük aztán a ringet is, jött a Pajerszki Feri is, akkor még ez volt a neve, ő a Pásztor Ferenc, a tévériporter, ő is öklözött mindjárt az elején, aztán a bányaiak is ide jöttek, a Baloghék, voltak testvérek vagy négyen, negyvenötben itt boxoltak, aztán hazajött a Balogh Gyula, ő a pesti BSZKRT-nál boxolt korábban, aztán, amikor megalakultak a bányaiak, akkor a Balogh gyerekek persze mind átmentek oda, mert ők bányaiak voltak; Az edző meg a Rikweisz volt, a Vadas, aki egy ideig nehézsúlyban boxolt, itt bunyózott a kisebb is, a Rikweisz Karcsi, ő meg később a kerékpárosok edzője lett, aztán jött edzőnek a Pintér, aztán Szalva Jóska, és én. Voltam Tatán is, itt egy előképzésen részt vettünk, ott volt akkor a Szerémi is, így lettem segédedző és edző, de a felszereléssel sokáig bajlódtunk. Nem volt semmink. Volt aztán, amit innen a feleségem stafi- rungjából szereztem meg. Jó anyag volt, még háború előtti damaszt, gyönyörű fehér anyag, az öreg Kimer meg vállalta, hogy cipőt is szerez meg mást is ezért azért, a Langár is éppen így, ő bort szerzett és cseréltünk mindent mindenért. Ügy megkopott itthon a szekrényben az anyag, hogy le kellett vágni deszkákat, aztán a vékonyka anyagréteg alá be kellett tenni, ha az asz- szony odastírölt, azt hitte minden rendben.1 De egy délelőtt ledült a deszka. Az asszony meglátta, hogy csak egy méter anyag van, ha van annyi... Hát így valahogy elindult a sport is. A sporttal párhuzamosan meg már az apósommal belementem a politikába is. Az öreg itt dolgozott a vizesköszörűben, régi bizalmi ember volt, letartóztatták, amikor „vége lett a kommunnak” — így mondta az öreg, na, akkor aztán besúgták. Később megtaláltam az előfizetését a Népszavára még 1914* bői, a bélyegeit is, bevittem valahova, amikor már az öreg nem is élt, mindjárt azt hitték kiemelt nyugdíjért jövök, de aztán azt mondták, hogy adjam oda valami múzeumnak, vagy másolják le legalább. Most is itthon van az egész. Az öreg azért csukta el, mert nem akart vele soha büszkélkedni, ő volt az egyik nagy tanítómesterem, az apósom, az öreg Fehér Sándor, nagyon kemény ember, nem viselte el az igazságtalanságokat soha, a változásokat is másként nézte, nem felejtette el soha, milyen élet volt azelőtt, kik voltak az urak, kik a nyomorultak... Tele volt akkor az élet változással. összecsapással, nem mindent értett meg belőle később, de arra is emlékszem, hogy amikor a feleségemnek még a múlt rendszerben udvaroltam és az öreg hallgatta Moszkvát, mi meg ott kuncogtunk a sarokban, odavágta mérgében a bakancsát, hogy csendesedjünk mert amúgy is rosszul hallott. a vizesköszörű elvette a hallását, egészségét. — A box aztán sokáig munkát adott. X Kara Pista olimoiai kerettag lett, amikor meg vendégbunyósok jöttek Tarjánba, a mieink kiementek eléjük szerelésben a pályaudvarra, olyan ünnep volt az mindig^ mindenki szívesen nézett rájuk; a kis Pajerszki, a kis Takács Jancsi, öt év után szakmát szerzett. Beültünk a vonatba és nyolcán* tízen mindenről beszéltünk, politikáról is, „ember legyél, talpon maradj mindig...!” T. Pataki Lászlő
