Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
Anyák napjára ürege* Gábor raj* ’ Valahányszor felpillantottam a könyvből, félmosoly- lyal engem nézett. Már-már azt hittem nem is hajlandó leplezni az egyneműek iránti vonzódását Hogy ne kelljen állnom a pillantását kinéztem a vonatablakon: mintha megdermedt viaszcseppek borították volna be az üveget^ kívülről úgy verte oe az eső. — Szintén Sopronba? — s meg sem várva válaszomat, minit felhúzott zsilip után a víz, ömlött belőle a szó. — Én ott veszem árt a csoportomat. Osztrákok, velük könnyű dolgom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves vagyok angolnémetoroszlengyel, de persze, én kitehetem a lel- kemet, ha a fogadóhelyeken! megint olyanok lesznek, mint a múltkor az amerikaiakkal. Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes lovain.” Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálinkával, utána rántotta. Az idős amerikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordultak is kifelé, de volt, akinek már a pinceleve- gőtöl elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is vezetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szellemű ősz asszonyt feltuszkolják rá. aztán séta körben az udvaron. A csoport jókedvűen nézi, de egyre-másra kérdezik: hol a többi ló? A lovász bizonygatja; „Kivágtatott a ménes. Mondja meg nekik, hogy erre egészségügyi okokból vau szükség”. Mondom, de negyedóra múlva már türelmetlenek az , amerikaiak, mert unalmas, hogy egyetlen ló kocog körbe a szalmával meg trágyával telehullajtott udvaron. Kérdezem a lovászt, „hány tagú” az a ménes. Néz rám. mint a falu bolondjára, s kifakad: „Ménes? Rég ott nyerít már valamennyi a városi lóhúsboltban. Ez a paci maradt meg mutatóba”. Csakhogy az irodánkkal kötött szerződésben benne van a lovaglás, szóval hazudhatok én ménest, meg magyar virtust. Aztán jön az ebéd: birkapörkölt, meg két-két deci bor, fehér is, vörös is. De hát aki A tét nem evett birkát, annak a gőzéből egy szippantás egy életre is elég. Ha meg nem eszik, akkor ugyebár minek körbe- hordoani a borokat. No, megyek az igazgatóhoz, hogyan Is képzelték ezt. Az meg húz félre, és nyomkod a kezembe egy díszes, csikóbőrös kulacsot, hogy tegyem csak el, ajándék. Mondom neki, mi a jófenét csináljak én vele a stílbútoros lakásomban, erre más hangra vált, s panaszolja bűnbánóan: a téesznek a kialkudott összeg, az embereknek meg az az üzlet, ami megmarad a csoportok után. „Mondja kedves barátom, mit szólna, ha én mindezt csak úgy megemlíteném a nagyfő- nökinek, akivel együtt jártunk fejtágítóra, mert régi motoros vagyok én ebben a szakmában”, mire szorongatja a vállamat, „csak azt ne tegye!” Azt csak magának mondom, hogy az a nagyfőnök nem kitalálás, fiatal korunkban együtt jártunk egy tanfolyamra, persze, akkor még ő sem volt olyan magas polcon, de- hát már akkor olyan ember volt, hogy még a W C-n is magolt. Véletlenül kaptuk rajta, mert felfigyeltünk, hogy ki a csuda mormog az árnyékszéken. Hát ott ült, és sulykolta az anyagot, merthogy minden percet ki kell használni. „Meg vagy te őrülve, komám? Attól kezdve osont előlem, ha meglátott, egyszer meg csak olvasom, hogy kinevezték. Egyébként ha azt hinné, hogy a tsz-eket szapulom, téved, meg le is tagadnám, mert a városi étteremben meg a múltkor mit látok: az ebédnél a harmadik, a desszert hiányzik. Kérem az üzletvezetőt, megint jön a nagyfőnök adu, intézkedik is rögtön, erre meg a sütemény helyett fagylaltot hordanak körbe, amikor kint mínusz két fok van. Persze, régi motoros vagyok én. tudom, mi kell a turistának. Természetesen attól függ, honnan jött, „innen” vagy „onnan”. Modtam is a múltkor az egyik fiatal kollégának: „Hagyd el azokat az emlékműveket. láttak ezek annyit belőlük, hogy a legszívesebben elszaladnának. Hanem azt figyeld meg, hogy csinálom. Érdekli önöket a kultúrprog- ram?” Általános helyeslés. „No akkor megmutatom a legolcsóbb üzleteket.” Éljenzés taps a végén még külön meg is köszönték. Aki meg ..onnan” jön annak hiába mutogatnám az emlékműveket, az sem tudják, kia fia. borja volt a megboldogult. A Sa- voyai Eugén az más! Ott jöhet a szöveg azt Európában Is ismerték. hozzá lehet keverni egy kis magyar történelmet. Látom, hallgat, pedig elhiheti, régi motoros vagyok a szakmában. De azért egyet mondjon meg: én csak-csak helyrerakom a dolgokat, de mit mondjak a fiamnak? Aki látja és kérdez... Csak a vonatkattogás hallatszott. Hogy a fiai kérdez, az rendben volna, de hogy ő, aki ugyanarra több választ Is tud? Hogy a fiának — aki se nem „innen”, se nem „onnan” jött. hanem itt született — melyik változatot mondja? Sopronig lesz egy nehéz órám. Ö nem is sejti, mivel láncolt beavatottá. A tétel, hogy a számomra ismeretlen fiú „apja fia” lesz vagy sem. Marafkó László A hosszú esők ideje Káldi János válogatott versei Káldi János költőt — most ren tartja zaklatott korunkban már végérvényesen látszik ez — nem fenyegeti a görög mitológiából ismert óriás, Anteus sorsa, aki mindig új erőre kapott, valahányszor megérintette anyját, a földet. Herak- lész azonban rájött a titokra, levegőbe emelte az óriást és megfojtotta. Ez a történet számomra átvitt értelemben azt példázza, hogy nem szabad elszakadni a valóságtól, a fölnevelő tájtól és embereitől, attól a vidéktől, amely az esz- mélés pillanatától körülfog bennünket s megőriz. A Szombathelyen élő költő mindig is ügyelt a Héraklészekre, nem engedett az élete során többször jelentkező csábításnak, nem engedte, hogy bármely vonzónak látszó lehetőség elszakítsa a szülőföldtől, kékes, híg levegőbe emelje. Félt az esetleg jelentkező légszomjtól, ezért inkább „földközelben” maradt mind a mai a reményt. Káldi János is közéjük tartozik, akinek — Pomogáts Béla szerint —: „A múlt felidézése és átgondolása — a személyes sorsával és költői tevékenységével folytatott számvetés — népi elkötelezettségét és hűségét erősíti; az illyési »nem menekülhetsz« igazságának ad újabb érveket." (Kortárs, 1970. 12. sz.) E csupán jelzéseknek szánt mondatok után már nem félreérthető. tehát nyugodtan le merem írni, hogy Káldi János mindenekelőtt a vasi föld, Kemenesalja énekese. Válogatott és új verseit tartalmazó nyolcadik könyve — ötödik verseskötete — most jelent meg Szombathelyen, Vas megye Tanácsának kiadásában, de országos terjesztésű könyv lévén, Nógrádban is megvásárolható. A költő 1922- ben Kámban született, az napig. Más kérdés, hogy Eötvös Loránd Tudományegye- gyakran az effajta magatartás tem bölcsészeti karának mavállalásához kell a legnagyobb gyár—könyvtár szakán szerzett bátorság, hiszen ez manapság távol áll a divattól s természetesen más szempontból is veszélyekkel járhat. A hűség önmagában szép emberi és nemes művészi magatartás, alkalmas arra, hogy az olvasó rokonszenvét megnyerje. Igazi értékké azonban akkor válik, ha — mint Káldi János esetében is — az életmű súlya, mondandója és esztétikai színvonala hitelesíti. Ilyenkor a vidéki jelző csak a hely megjelölésére szolgál s nem a belső formára vonatkozik, vagyis nem jelent lelki másodlagosságot. Ez utóbbi ugyanis nem geográfiai értelemben kötődik helyhez, világvárosban és kisvárosban egyaránt létrejöhet. A dinlomát, 1960-tól a szombathelyi tanárképző főiskola tanára. A Móricz Zsigmond által szerkesztett Kelet Népe avatta költővé 1941-ben, a hazai folyóiratokban, antológiákban, lapokban azóta folyamatosan jelen van verseivel. Verseskötetei: Halott vízimalom (1947), Rába-parti elégia (1966), A világító kapanyél (1970), Tavaszt-kiáltó (1975). Juhász Ferenc költészetének stilisztikai vizsgálata címmel 1965-ben tanulmányt adott közre. Mostani könyve, A hosszú esők ideje az eddigi életmű összefoglalása s egyúttal folytatása is, hiszen a kötetnek több mint a fele új, 1976— 1982 között született verset tartalmaz, jelezve, távolról sem lezárt életműről van szó. Mi a je’lemzője? Hűségét a földhöz és nép- péhez, mindenekelőtt a kétkezi dolgozókhoz már említettük. Ezzel összefüggésben gesztusai közül meghatározó egyöntetűséggel emelkedik ki a segíteni akarás. Használni akar azoknak, akiknek mindent köszönhet, akik elindították a küzdelmes úton. Nem magamért című versében írja: „Értetek keltem föl a küszöbről, a tuskán, fölfordított zsomboron és törtlábú széken ülő emberek közül a nagy hallgatások világából, a pókhálós deszkamennyezet szelíd égalja alól... Értetek és — nem magamért.” Nem egyedüli vallomása ez időnként megkeményedik, súszámtalan variációban tűnik föl költeményeiben az évtizedek során. Káldi János vallo- másos költő, és a szűnni nem tudó együttérzés énekese is. A szeretett vasi táj, a szerelem, a család, az emlékek, barangolásai ihletik, elsősorban a munkálkodó ember föl- magasztalására, a világ sorsáért való aggodalom sok változatban való újrafogalmazáművész számára tehát soha- 8ara ^ történelmi hagyomány- szűkebb vagy tágabb *3an> elődok körében is azok felé fordul, ami és aki e sem a provincia határa a fontos, ha. nem a horizontja. Miután a föld nagyjából gömbölyű, mindenütt a világ közepén tudhatjuk magunkat, ha képesek vagyunk érvényeset mondani a világról, s önmagunkról a világnak. Függetlenül bármely vidéktől, fölmerülhet még a Kral konvenció kérdése, amelynek tagadása manapság Magyarországon Időnként már-már valamiféle sajátos és Időnként bizony megkésett „ízlésterror” határát is súrolja. Magyarán szólva, nem divatos az érthető költői beszéd, sőt néha még a tartalmi és nyelvi megragadhatóság sem. Magam részéről azoknak szurkolok, akik mindezek ellenére megőrzik a költői hagyományból azt, ami megőrzendő, ami éblyosabb gondolati tartalmakat villant föl, például a Rába- parti elégia, a Szilveszteri irkalap. Máskor a szülőföldről szól szorongatóan érvényes meleg sorokkal: Kemenesalja, A világító kapanyél, Szombathely, Hazafelé, Idegenben. S megejtően szépek bensőséges dalai, finom vázlatai, továbbá az utóbbi években írott „Öszikék”: Töredék egy expedíció naplójából, Esti tűz, szalonnasütés, A vonyar- ci kilátónál, A hosszú esők ™"?a"ÍValÓ3áh0Z nyÚJt ú3abb ide)e- Pillanatkép, Kései, 0szike, D. M., Állapot. A példák adalékot. Verseit nem lehet ciklusokra és kötetekre bontani. Ha maga a költő alkalmazza is a ciklusbeosztást, valójában folyamként áradnak a versek, nem hangos dübörgéssel, de szívmelengető csobogással, szaporíthatók. Káldi János Mese a toronyról című korai versében a hétfejű sárkánnyal küzdő torony-J nyal kezdett hozzá a háború éveiben valamiféle sajátos Időnként szívszorító kémé- egyéni „mitológia” megalaponyebb hullámzással. Szívhangú költői nyelv ez, egyszerű beszéd, ami itt a keresetlen- séget jelenti. Ugyanakkor jelzői, hasonlatai, képei mindenkor egyéniek és utánozhatatlanok. Talán nem véletlen, hogy Weöres Sándor Káldi- verssorokból oly ragyogó verset „írt”. Anélkül, hogy bármit hozzáadott volna. Az elégikus, zsolozsmázó tűnődő, meditativ hangnem zásához, amelynek jellemzője éppen a mitológianélküliség, a valóság tisztelete és szere- tete. A világ, a kor veszélyei ellenében a szeretet minden- hatóságára hivatkozik, pedig tudja, hogy „csak a csönd suhog”. A költőnek köszönet jár mégis. Köszönet magáért a reményért. (Szombathely, 1983.) ] Tóth Elemé* ] Káldi János: Bogdán mama Él egy asszony Vonyarcon, mondjam vagy ne mondjam, virág ő és őszelő, elveszik a porban. Tipeg-topog szorgosan pici kiskertjében, kék szoknyában kék virág, szinte észrevétlen. Vjrág volt ő régen is. a tűnt ősidőben, képzeletben látom is szirom-esernyösen. Alma-terve nincs tovább, megáll, lm, a sorsa. Köti fogyó napjait az idő szorosra. Megtestesült szelídség', csöndes, könnyű szellem', tétovázó alkonyárny növő döbbenetben. Virág lesz, ha eltűnik, el, a végtelenbe. Zúg majd érte tenger ág fájva, integetve. Vonyarcvashegy, 1982. aug. 211 A kezdetekről... A kezdetekről semmit nem tudunk, és mégis elraktározódott bennünk, értelmünkkel föl nem fogható módon. A kezdetek: várandós fiatalasszony mondja a játszótér padján szomszédjának, hogy a jövő héten minden bizonnyal megszületik a baba. Aggodalomra ok csupán any- nyi, hogy a házban nincs telefon, mi lesz, ha türelmetlen az érkező, mint volt az első is... Az asszony arca röpke pillanatra elkomorul, aztán felderül újra. Nem lehet baj. Ezt a mosolyt, a világra jöttünket megelőző mosolyt, a várakozás örömét honnan is tudhatnánk? Az első hónapokra, évekre is emlékezhetnénk? Ahogyan anyánk fölénk hajolt, karjában ringatott; nem őrizhetünk róla homályos emlékképet sem, nem tudhatjuk, hogy miért hagytuk abba a sírást, miért nyugodtunk meg az akkor még érthetetlen szavaktól, és miért éppen anyánk szavától. Vagy mégis? Az a kapocs, az az érzelmi kötődés már akkor létezett. Szükségünk volt rá, kiköveteltük magunknak. Már felnőttként egy-egy töredéke a kezdeteknek felvillan: „akkor is ilyen meleg tavaszi nap volt; apád fü- rösztött először, én féltem, hogy kicsúszol a kezemből; megvan ám még az első rugdalódzód...” Anya emlékszik, anya mesél a szuszogó, föl-föl síró eleven „batyuról”, aki mi voltunk egykoron. Fényképeket mutat és felsóhajt: „milyen szép gyerek voltál” Higgyük el neki, még ha a kép cáfolná is a szavait. Azt az örömét idézi, amit megszületésünk okozott. És sorolni tudja még, hogy mikor, mivel örvendeztettük meg. Már áll a baba, már iskolás, már nehezen fékezhető kamasz. Csupa szándékunktól független történés, nincs benne érdemünk. Mikor és milyen lehet? Már ésszel élő emberként könnyen kifürkészhetjük, hogy minek örül az, aki világra hozott Intelmei betartásának: „tisztességes legyél, becsületes, ne pusztísd magad, tarts -mértéket!” Elegendő olykor néhány megnyugtató mondat: „jól vagyunk, te is vigyázz, magadra...” Hébe-hóba virágcsokor, egy-egy köszönő szó, hogy tudja, szeretjük. Viszonzást mindenért úgy sem adhatunk. Anya és gyereke közül mindig az utóbbi marad az adós. Adósságunkból az év egy napján, a májusi vasárnapon valami keveset törleszthetünk. Ügy lenne persze jó, ha a többi napon sem adnánk kevesebbet. Nem virágból, szóból, hanem szeretetből. Ha mindig jutna néhány percünk anyánkra. Ha mindennap érezné gyermeke ragaszkodását Vigasztalhatjuk persze magunkat azzal, hisz’ így igaz, hogy ő enélkül is velünk van. Köszöntsük ezért is. hogy így megkönnyíti a dolgunkat, ahelyett, hogy szüntelen lelkifurdalásra késztetne szemrehányó tekintetével... M. D. r i NÓGRÁD - 1983. május 7., szombat
