Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

Ti ezerarcú Anya, édesanya, mama. Jelképe a békének, a boldogságnak, a megújhodásnak. Jelképe a szépnek, a jónak, a nyugalomnak. Látjuk őt, amint kezét domborodó hasán nyugtatja, óva figyeli egy új élet keletkezé­sének apró rezdüléseit. Látjuk, amint .hajnal­ban gyűrött arccal ébred, reggelit készít, ru­hákat rakosgat. Látjuk, a gép, az íróasztal fölé hajolva, aztán szatyrokat cipel, rohan- vást teszi meg az utat hazáig. Ott van. a betegágy mellett, ott az első hetüket sután kanyaríntó kezek vezetőjeként, és vigasztal, simogat, megdorgál, félt, aggódik... Anya, édesanya, mama. Költemények, mű­vészi alkotások formálják alakodat, amióta ember az ember. Mindig új és új szerepben mutatnak be, mindig új és új feladatokat oszt számodra az élet. S te helytállsz fárad­hatatlanul, zokszó nélkül. Am a költészetnél, a festményeknél sokkal reálisabb és szür­kébb a valóság. A mindennapokkal méred magad. Utódaidban látod sorsod folytatóit, azért küzdesz, hogy nekik könnyebb, szebb életük legyen. Ti ezerarcú édesanyák! Bemutani, megmu­tatni titeket indultunk útnak, g mindenféle vi­rágos köszöntő helyett álljon itt most egy mozaikcsokor rólatok! Ezer szikra pattan, a kemencék ontják, okádják, a meleget. A nehéz testű kohászok mellett apró asszony áll, ő Piri, a darus. Egy évtizede dolgozik a Salgótarjáni Ötvözetgyár­ban, egy évtizede teszi meg az utat Zagyva­rónáról minden hajnalban: Életéről keve­sen kérdezik, nem is igen szeret róla beszél­ni. — A Heves megyei Boconádon születtem, öt testvéremmel együtt, s mert édesanyánk beteges volt én a menhelyre kerültem. Em­lékszem, nagyon fájt, amikor otthagyott az anyám, de még fájdalmasabbak voltak a lá­togatás rövid-kínos percei. A suta beszélge­tések, anyám mentegetőzése... nem tudtam mi az a család, mi a melegség. Amikor 13 évesen Pestre kerültem háztartási alkalma­zottnak, gyerekvigyázónak, elhatároztam,, ha felnőtt leszek nagy családot teremtek ma­gamnak. Olyat, aminek nem külső szemlélő­je, hanem formálója, irányítója lehetek. Ami számomra is boldogságot, megnyugvást te­remt. Férjhez mentem Kovács Józsefhez, há­zasságunkból három fiúgyermek született. Húsz, tizenhat, és öt évesek. Gondolhatja, a legkisebbik ajándék. Megadok nekik min­dent, amit kémek, mert tudom, hogy én gyerekkoromban milyen boldogtalan voltam. Boldogok-e? A mai gyerek már nem tud igazán örülni semminek. Természetesnek ve­szi, hogy ami kell, az az ölébe hullik. De in­kább így legyen, semhogy bánatosnak lás­sam bármelyiket is. Kovács Jozsefné azt tervezi, elbúcsúzik a darutól és több műszakos munkát vállal a szalag mellett. Kell a pénz a gyerekekre! Tereferél a két anyóka, a bárnál élelmi­szerbolt előtt. Szonyájuk sűrű ráncainál, ta­lán csak az arcuk barázdásabb. Hiába, nehéz világ volt a régi! — Nézze csak meg a hivatalos papírokat kedves. Ma mindenki salgótarjáni, meg gyár; édesanyák! mati születésű, nincs már szülőfalu; meg szülőház! A falu két bábája is kihalt régen. A mi időnkben háznál szültek az asszonyok, bizony én magam is. Amikor jött a fájás lefeküdtünk, ott voltak a falu öregjei, in-i tézték a babát, az anya meg ordíthatott, kín­lódhatott, fájdalmát senki nem enyhítette; Másnap meg már talpón volt, mosta a pelen­kákat, főzött, ellátta a háztájit. Három gye­reket szültem meg így. a kéthetes cseese-j mőt a karomon vittem a földekre. Mert ka­pálni, aratni kellett, ha enni akartunk. Nem tudtuk úgy gondját viselni a gyereknek; mint most. íráshoz, olvasáshoz, egyéb tudo­mányokhoz nemigen értettünk. Csak a sze- refetünket tudtuk nyújtani a gyerekeknek! — anekdotázgat a 74 esztendős Kiber István­ná. Az unokák! Hát azoknak már más életük van. Megfinnyáskodják a téliszalámit is,' válogatnak, óvodában kényeztetik őket. De így van ez rendjén. A nagymama akkor bol­dog, ha csibéit maga körül tudja, ha az uno­ka értő módon magyarázza a mostani világ szinte égentúli jelenségeit. N\\\\V.\\V\VA\\\W.\\\\\VA Petróczl Józsefnek és feleségének Gizellá­nak igen boldogan indult a közös élete. Ha­marjában előteremtődött minden, ami a bol­dogságukhoz szükséges. Szép ház Homokte- renyén, modern berendezés, szerelem, szere­tet. Mégis, Gizella mindennap keserű száj­ízzel jelent meg a munkahelyén, a jánosak- nai ruhagyárban. Felhős arccal gondolkodott azon varrás közben, hogy betöltötte a har­mincadik évét, s még mindig nincs gyereke. Másfél hónappal ezelőtt aztán megérkezett a család szemefénye, a három és fél kilós Tamás. Azóta megbolydult a ház. A fiatal- asszony szinte megállás nélkül dolgozik reg­geltől, napestig. Szoptat, pelenkát mos, va­sal, főz. — Édesteher — mondja nevetve. — Nem is tudom megérteni azokat az asszo­nyokat, akik gyerek nélkül Is teljesnek ér­zik az életüket. Vagy, akik időben sietnek megszabadulni a magzattól. Mert mi teszi a nőt teljessé? Az, ha anya lesz, ha gyereket szül, ha van kire és kiért dolgozni. Mit ér a ház, a vagyon, az autó gyerek nélkül? Mit a saját életünk, ha nincs folytatója?. Nem akar ünneprontő lenni drí Szabi Sándor, a megyei kórház szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvosa, de aggodalom ii'l ki az arcára, amikor a száraz tényeket, szám­adatokat sorolja. Tavaly 1500 gyerek szüle-} lett a kórházban, az Idén eddig 472 szülést vezettek le az orvosok. — Rohamosan csökken a szülések száma? az elmúlt évekhez viszonyítva. S ez nem jó jel. Kevesebb a belépő anyák száma, a szülő­képes nők esetleg egy-két gyereket vállal-- nak. Pedig hát a társadalom intézkedései? kedvezményei kedvcsinálók lehetnének a le­endő anyukáknak. i Anya, édesanya, mama. Nincs ennél szebS zenéjű szó a világon. A virágesős ünneplé­sen túli hétköznapokon is becsüljük, tisztelj jük őket! , i _ Kiss Mária j

Next

/
Oldalképek
Tartalom