Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

T DIC 99 an98«tvfV¥Tniviiiaifii!Mi«fiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii«iiiiiiiiiiiiiiiiiii«iiiiiiiiiiii!i»«fiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiBiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii«iiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiivi^u**ftuu>tiinm9ii««t Úsztatás a Tiszán ...Szereti, szívesen tanítja a... A gyártás elejének és vé­gének olcsó, jó és gyors meg­szervezése — ez a dolga a VEGYÉPSZER Széchenyi Ist­ván nevű, anyagellátási és szállítási komplexbrigádjá­nak. A tiszakécskei és a sal­gótarjáni gyáregység 24 em­beréből állt össze a csapat, egy korábbi együttműködés to­vábbfejlesztéseképp. Ennek a társaságnak az öt­letei százezreket érnek, s eze­kért a tippekért még sosem kellett a szomszédba kopog­tatni. Már magát az alaku­lás gondolatát is egy helyre­való ötlet indította el. — Amikor a méregdrága íréle- res szállítás helyett kitalál­ták a sajátkocsis módszert, magukcsinálta tartószerkezet­tel, eszükbe jutott: ha csak egy ilyen böhömnagy tartály szállításán negyedmillió fo­rintot spóroltak meg, mekko­ra lehetne ez az összeg, ha összefog a két nagy VEGYÉP- SZER-gyáregység ? A kézfogó megtörtént, atl- szakécskeiek és a salgótarjá­niak „házassága” azóta csinos summákban kamatozik. Az anyagbeszerzőknek minde­nütt van barátja, s ez nem utolsó szempont akkor, ami­kor kurrens holmit kell fel­hajtani. A krakküzemi im- portcsőívek helyett kiválóan megfelelnek a siófokiak, a nyugatnémet szénacél csövek helyén ugyanúgy állják a pró­bát a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben készültek. Ez a brigád találta ki és ]árta vé­gig a kazáncsövek toldásának engedélyezését — csak ez az egyetlen éca félmillió forin­tot hozott a konyhára. A szállítók pedig olyan bra­vúrokkal teszik hozzá a si­kerhez a magukét, mint ami­lyen a hatalmas siló tartály tiszai úsztatása. E nem min­dennapi merész vállalkozás történetét érdemes megörökí­teni. A 300 köbméteres siló­tartályt Tiszakécskéről kellett eljuttatni Leninvárosba. Hogy közúton egy darabba vigyék, az szóba se jöhetett, a szele­tekbe való szállítás meg el­vitte volna a munka minden hasznát. Hisz ott a Tisza! Jó, de hogyan emeljék rá az uszályra a hatalmas darabot? A daru mindenestől becsú­szik a vízbe... Nem kell daru — s a terv már kész volt a brigádtagok fejében. — a tartály zárt, majd elviszi a folyó. S ha még egy kóbor jégtörő is arra cirkálna, amihez hozzáköthetnénk a monstrumokat !.... Ennyi minden úgysem jön össze, ebbe belebuktok — hal­latta szavát az ügv belső el­lenzéke. A komplexbrigád azonban nem ismert lehetet­lent. A jégtörő is épp jókor jött, s mire két oldalára vet­te a silót, a csapat tagjai nem tudták, hogy ujjongjanak-e, vagy nevessenek, mert ilyen különös alkotmányt még nem hordott hátán az öreg folyó. Az úsztatási akció nem kevés gonddal-bajjal járt, viszont több mint egymillió forinttal volt olcsóbb. Alig valamivel több, mint kétéves a VEGYEPSZER Széchenyi István komplex­brigádja, s máris sokszor és látványosan tette le névje­gyéi. — szm — Akik az élbolyt vezetik Tóth Gyula szűkén méri a rám szabott időt. Azt mondja, ha ő már egyszer osztott, ak­kor én szorozzak. Mégpedig nem is kis összeget: /II ezer 567 forintot tizenhatszor. Mert ennek az átlagnak a vég­eredménye teszi ki a múlt esztendei újításaik hasznát. Míg „kikalkulálom” a csak­nem másfél millió forintos végeredményt a brigádveze­tőt kétszer is keresik telefo­non. — Ilyen nélkülözhetetlen ember? — Nem én — mi vagyunk Ilyenek! A Salgótarjáni Kohászati’ Üzemek' Ady Endre nevét vi-; selő lakatosbrigádja 1961-ben alakult meg. Legfőbb felada­tuk a kovácsológyári gépekés berendezések karbantartása, folyamatos üzemelésük bizto­sítása. Ha nagy szavakat hasz­nálnánk, sikerkollektívaként is emlegethetnénk ezt a húsz emberből álló munkacsapa­tot hiszen egy alkalommal megkapták a Szakma, ágazat kiváló brigádja megtisztelő cí­met, négyszer voltak a válla­lat kiváló brigádja és tizenegy értékelés juttatta őket — meg­érdemelten az aranykoszorús kitüntetéshez. — Minek tulajdonítható, hogy önök vezetik az élbolyt? — Csak a precízen elvég­zett munkánknak. No, meg Szinte hihetetlen, hogy egy ti­zenöt esztendeje együtt dolgozó eszzonycsapatban még soha meg nem csörrent a kanál. A Salgó­tarjáni Ruhagyár Nagy Október Szocialista Brigádjának tagjai vál­tig állítják: náluk pedig eddig még veszekedés nem volt! — Nem Is volnánk brigád, ha marakodnánk, egyetértésnek mu­száj lenni I Muszáj bizony, főleg, náluk, hnszonötüknél, hiszen tőkésexport­ra dolgoznak szakadatlan. A ké­nyes vevő pedig nem tűr hibát, sem késedelmet, az aranykoszo­rús Nagy Október Szocialista Bri­gád szalagjáról tehát csak töké­letes munka kerülhet le. Ennek szellemében nevelték a fiatal varrólányokat Is. Szocia­lista brigád tagjának lenni — fe­lelősség. Többet, jobbat kell nyújtani, mint másnak — eml- gyen oktatták, szoktatták őket, a nem ment veszendőbe a Jó szó. — Sokat beszéltünk a lelkűk­re, de nem is lehet a ml fiatal­jainkra semmi rosszat mondani — büszkélkednek most már a javakorabelt asszonyok neveltjeik­kel. persze a legjobb tanítás mindig a jó példa, precíz mun­kát, szorgalmat máig Balogh Sán- dométól tanulhatnak talán leg­inkább a lányok, pedig Baloghné meglett korú asszony már. A Nagy Október brigád nem­csak munkája után érdemelt idén másodízben aranykoszorús ér­met: közösségi életük is össze- forrottságukat. egyetértésüket pél­dázza. A közös kirándulások min­dig a brigád ünnepnaniai. Ha út­nak indulnak, márpedig ez éven­te többször is megesik, hisz* a Jutalompénzeket erre gyűjtik — pezseg, forr a levegő körülöttük. Legyen az a Magas-Tátrában töl­tött hétvége, vagy Budapesten megtartott nönan, hosszasan ké­szülnek, és sokáig emlékeznek rá. De nem kell ahhoz autóbuszos túra, hogy együtt legyenek. Li­ánnak. hogy itt — bök fejére — van olyan szellemi' tarta­lék, amiből gyakorta „kisza­badul” egy-egy új öitlet, a munkát jobbító, könnyebbé tevő, a gazdaságosságot még inkább segítő elképzelés. Amik, ha igazándiból jók. egy­hamar szabad utat kapnak a megvalósításra. Tavaly a vállalt tíz helyett huszonegy újítási javaslatot adott be az elbíráló bizottság­nak a Tóth Gyula vezette csa­pat — aki egyébként már százszoros újítóvá lett azóta, hogy szécsényi létére 1954-től buszozik be nap mint nap a munkahelyére —, s közülük tizenhatot már meg is valósí­tottak, a többi pedig járja az elbírálás kemény „menetrend­jét”. — Hány emberből áll az agytröszt, az ötletek kifun- dálója? — Mondtam már: húszán vagyunk a brigádban... — Eszerint mindenki újít? — ... A huszonhat éves Do­honyi Istvánt most vettük fél. három hónappal ezelőtt a brigádba, s mint friss szem, egyből jelentős ötlettel állt elő. Azt a gépet azóta sok­kal könnyebben lehet kezelni, üzemelése megbízhatóbb, szin­te egyáltalán nem igényel karbantartást. Közülünk egyébként már négyen kap­ták meg a Klvól újító kitün­tetés arany fokozatát: Kristóf Imre, Kovács Lajos, Novák István és jómagam. — Mi serkenti önöket ezek­re az újabbnál újabb kitalá- ciókra? — Maga az élet. Hogy köny- nyebb legyen a gépeknél dol­gozóknak és magunknak is. Hogy minél biztonságosabban, eredményesebben tevékeny­kedhessünk... És egyébként is: mi olyan fajtájúak vagyunk, hogy mindig keressük az újat, miként lehet a mások munkáját — iami egyben tár­sadalmi érdek is — a leg­jobb körülményekhez igazíta­ni. Ne higyje. nem a pénzért tesszük mindezt...! Mikor a Hassel-sajtolón az életveszé­lyes, baleseteket okozó ellen­súlyok helyettesítésére kita­láltuk, hogy azokat az álta­lunk elkészített léghengerek­kel kell helyettesíteni, egyál­talán nem a forintokra gon-, dőltünk! — S van még az ötletekből? — Nincs az a legmodernebb gép, amit ne lehetne a helyi körülményekhez még inkább idomítani! A százszoros újítót megint telefonhoz hívják. Hiába új üzem, korszerű berendezések­kel a süllyesztákes kovácso­lórészleg, de akad még, amin változtatni kell. A kohász adysok körében to­vább tart az ötletmeccs... K. Gy. NAGYBÄTONYBAN, az új bányászlakótelepen, a hatal­mas toronydaru tőszomszédsá­gában, munkatársával együtt az egyik házgyári sablon csa­varjának helyreigazításával foglalkozik Hanák László, a Nógrád megyei Állami Építő­ipari Vállalat szocialista bri­gád arany fokozatával többszö­rösen kitüntetett kőműves brigádvezetője. — Egy pillanat — kér elné­zést — amíg végzünk ezzel a munkával. Nem sokkal később rögtön a téma közepébe vág: — Miért maradnak meg ná­lunk a fiatal kezdő szakmun­kások. hogyan neveljük az utánpótlást — ismétli a kér­dést, majd oly szépen sorra, rendbe rakja gondolatait, mintha már készült volna a kérdésre: — 1981-ben három szakem­ber került a brigádba. Azok, akik már harmadéves koruk­ban is nálunk dolgoztak, hoz­zánk voltak beosztva. Valószí­nű azért választottak bennün­ket. mert jól érezték magu­kat, megtalálták számításukat, tudomásul vették, illetve hoz­zászoktak a brigádban min­denkire érvényes követelmé­nyekhez — mondja ténysze­rűen az előbbieket, a meg­termett brigádvezető, akinek nyílt tekintetéből. szeméből is sugárzik a jó szándék és a segitőkészség. Pedig nem elnéző. — Azt, hogy ki marad meg és ki nem, az nemcsak raj­tunk, idősebbeken múlik. At­tól is függ. milyen a gyerek igyekezete, szorgalma, érdek­lődése, munkaszeretete, de úgy is mondhatom, hogy mi­lyen volt az otthoni indítta­tása. Volt olyan ifjú titánunk, amelyik sehogy sem tudott belesimulni a munkába, bele­illeszkedni a kollektívába. Nem kisérletezgettünk vele. Időben közöltem vele: fiam be­lőled nem lesz ember... El­ment tőlünk, most egyszerű munkát végez, mert ugye egy tízemeletes házgyári elemek­ből épülő lakóházat nem lehet csak úgy tessék-lássék módon, immel-ámmal felépíteni. Eh­hez már komoly szaktudás, szigorú fegyelem, körültekin­tés kell. Az első itt Nagybá- tonyban, az új bányászlakó­telepen — mutat az eddig fel­épített házak közül a legki­emelkedőbbre — a mi brigá­dunk építette fel. Most pedig a második házgyári lakóház építése előtt állunk. Az első munkálataink megkezdése előtt egyhetes továbbképzésen vet­tünk részt. Nemcsak összerak­tuk azóta az épületet, hanem ahogy haladtunk felfelé, úgy végeztük el a javításokat is. Feletteseinknek is tetszett a munka, nomeg a beruházó­nak is — mondja büszkén Hanák László, majd hozzá­fűzi: — Egyébként a brigád minden tagja örült az új meg­bízatásnak. MAGÄRÖL AZT tartja, hogy nem tartozik a szigorú emberek közé. De mindig ha­tározott és egyértelmű. — A brigádban nem lehet olyan, hogy nem szeretek dol­gozni. Aki így gondolkodik, az ne is jöjjön közénk. Sza­vainak igazságát az alábbiak bizonyítják: amikor a fiatal szakmunkások, a kiadott mun­kát elvégezték, utána nem lő­dörögnek. lazítanak, lustál­kodnak, vagy más hiábavaló dolgokkal foglalkoznak, ha­nem odamennek a brigádve­zetőhöz és így szólnak: — La­ci bácsi végeztem, hova men­jek, mit csináljak. — Én egyikük után sem járkálok, nem mondom nekik, hogy dolgozzatok, s ez a jó, mert ők maguk keresik a fel­adatot. De nemcsak a fiatalokkal szemben ilyen határozott, kö­vetkezetes és igazságos. Volt olyan idősebb szaktársa, aki­től azért vált meg. mert csak olyankor dolgozott, amikor a brigádvezető jött feléje. Ami még külön bosszantotta, az az idős szaktársának képmutatása volt. Mert ilyenkor mindig azt mondta: — „dolgozzunk emberek, hogy kész legyünk határidőre”. Az igazságosság érvényesül a munka elosztásában is. A brigádvezető, vagy a tízéves szakember, ha szükség van rá. ugyanúgy betonoz, mint az if­jú kezdő, tapasztalatlan szak­ember. Ha az utóbbiak netán elrontanak, akkor nem tolják le őket az idősebbek, hanem megmagyarázzák a hiba okát. s ezzel lezárják a témát. — Szívesen jövök a brigád­ba dolgozni — kapcsolódik a beszélgetésbe Janiter István aki 1981-ben szerezte meg a szakmunkás-oklevelet. — Minden munkát ránk mer bízni a brigádvezetőnk. Igen, én példaképemnek tartom La­ci bácsit. A befejező gondolat közlé­sére Mester József művezetőt kérem meg, aki a következő­ket mondja: — Szereti, szíve­sen tanítja az ifjú szakembe­reket, jól foglalkozik velük, s ha kell ki is áll értük, mel­lettük. • CSUPÁN ENNYI, nem több kell ahhoz, hogy a felszaba­dult fiatal kezdő szakmunká­sok megmaradjanak a kollek­tívában, a vállalatnál. (venesz) Mindig meg tudtunk újulni... Így aztán nem csoda, ha las- san-lassan barátnők lesznek. Kol­légák, barátnők ők, huszonötén. Nem számit, hogy egyikük épp csak elindult a pályán, másiku­kat viszont hosszú évek alatt fel­halmozott tapasztalat, rutin se­gíti már. A brigád „Benjáminja”, Egyed Kati és rangidőse, Szalai Sándorné is ugyanúgy megtalál­ja a közős hullámhosszot, mint ebben a női csapatban akárki más. Dobhártyánkat még remeg- teti a robbanás döreje, s a behúzó légvágatban érezni még a paxit émelyítő füstjét, nyakunkba meg szénpor szi­tál, de Kiss Antal frontmes­ter int: indulhatunk, megnéz­ni az eredményt. Hát, a szorospataki akna­üzem 49. számú frontfejtése egyetlen pillanat alatt alapo­san megváltozott. Ahol az előbb még fakó villanykörték fényében csillogott a szénfal, most tonnaszám tornyosul egymásra a szorosiak kincse. — No, ez jól sikerült — mondja Kiss Antal —, s vé­dőkesztyűs tenyerével végig­simítja a hidraulikus bánya- tám oldalát. — Mozdulata nyomán, portól megtisztítot- tan, világlik ki az alumínium fehérje. — A nógrádi szénmeden­cében mi vagyunk az elsők, akik a Balassagyarmati Fém­ipari Vállalat által gyártott, könnyűfémből készült tárno­kát alkalmazzuk. — magya­rázza kérdő tekintetemre, — Itt készül nálunk, a megyé­ben, balgaság lett volna ne­künk is nem kipróbálni. És eddig csak csupa jót mond­hatunk róla. Pedig — beval­lom —, kezdetben bennünk is megvolt a félsz. Hiszen el­eddig lent a bányában csak vasról meg acélról beszéltünk, elképzelni sem tudtuk, hogy az általunk gyerekjátékként hajlítható anyagnak tartott alumínium ilyen keménység­gel bírjon. Hiszen, nézzen csak fel! Az acélsüveg a nagy nyomástól már össze­roppant, de a tám meg sem érzi a hatalmas, talán negy- ven-ötven tonnás terhelést. Utasításokat ad a frontmes­ter, s hogy beindult a kapa­rószalag, csendesebb helyet keresünk az egyik mellékvá­gatban a beszélgetésre. — Jó évünk volt tavaly — mondja, s csillogó széndara­bot tördel markában. — Ez a hetvenkét fős Széchenyi brigád termelte ki az üzemi terv összmennyiségének több mint hatvan százalékát. Pe­dig, látja, milyen körülmé­nyek között. Olyan a front, hogy a dőlés, a vétők, az elvékonyodás miatt gépesíteni sem tudtunk. Maradt a csá­kány, a lapát, a fejtőkalapács, ugyanúgy, mint őseink korá­ban. És így sem maradtunk szégyenben, sőt...! Néhány percre magamra hagy, hogy újabb utasításo­kat adjon, s mikor visszatér, magyaráz. — A brigádtagoknak több mint a fele harminc év alat­ti, néhányan egy-két észtén­Barátnők togatóba Indulnak beteg társaik­hoz, elmennek babanézőbe a kis­mamákhoz. Viszik az ajándé­kot, de nemcsak azt: a bizony­ságot is, hogy vigyázzák, őrzik a közösség szálait, együtt élnek azokkal Is, akik éppen nem ül­hetnek a varrógép mellett. mm ....... A z idén ünnepli megalakulá­sának húszesztendős jubileu­mát a salgótarjáni síküveg­gyár Előre nevet viselő arany­koszorús szocialista brigádja, amelynek alapító tagjai kö­zül hatan még mindig az el­ismert kollektívába tartoznak. Sztojkov Dimo, a jelenlegi brigádvezető, aki húzószint gépészeit, a csapatában dol­gozó szakembereket lelkesítő erejével összefogja, a gyári munkára mozgósítja, a kultu­rális, művelődési és sportte­vékenységre biztatja társait. Nagy István, Gáspár Ferenc, Bozó István, Bokros Ferenc, Surányi József és a többiek a brigádon kívül a társadalmi és politikai eredményeikkel jelentősen hozzájárultak a Ki­váló vállalat cím eléréséhez. Képünkön: brigáumegbeszélés Sztojkov Dimo kollektívájá­ban.-kj­deje, mások alig pár hete dol­goznak velünk együtt. Termé­szetesen kevés még a gyakor­lat, a tápaáztaftt,“ s hogy báj ne történjék, menjen a mun­ka is folyamatosan, eredmé­nyesen, még szükség van az irányító szavakra. De hát — néz maga elé — mink serit csak magunktól lettünk iga­zi bányászok. Kell a segítség, a törődés alaposan. S hogy ekkora sikereket értünk el, abban az idősebbeknek van nagy szerepük. Az ő türel­müknek, tanításuknak, hogy pártfogolják a gyerekeinket. Józan észre vall ez, hiszen tudják: ők lépnek a mi nyom­dokainkba. Sok babért learatott már ■ Széchenyi brigád. Hatszor voltak aranykoszorúsok, há­rom ízben pedig elnyerték a Vállalat kiváló brigádja cí­met. — S ezt csak azért, mert mindig jó munkahelyük volt? — Dehogy! Hiszen látja ezt a mostanit is, nem leányálom. Hanem hogy mindig meg tud­tunk újulni. A sok fiatal min­dig friss lendületét hoz, kez­deményezőkészséget, akaratot, Ez segített át eddig a kriti­kus pontokon. Persze, van­nak olyan helyzetek, amikor az ember akármilyen iparko­dása is hiábavaló; a termé­szet kreálta geológiai viszo­nyokon mi sem tudunk ki­fogni. De a nehézségek köze­pette sem tétlenkedünk, s hagyjuk el magunkat keserű szájízzel. Optimista Kiss Antal, pe­dig kemény két-három hó­napnak néznek elébe. Hiszen a mostani frontjuk néhány napon belül „lefogy”, s má­sik, ugyancsak nehéz viszo­nyú munkahelyre települnek át. De jogos a bizakodása, hiszen az idei 109 ezer 360 tonnás tervükből több mint 32 ezer tonnányi szenet a fel­színre juttattak már. — Rajtunk — törli meg szénporos homlokát a front­mester — semmi sem fog múl­ni. A szép, nagy szavakhoz nem értünk, s felelőtlen ígé­reteket sem szoktunk tenni. Két kezünk munkája bizo­nyítja, milyen emberek va­gyunk mi, hetvenketten... Karácsony György NÓGRÁD — 1983. május 1., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom