Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
NÓGRÁDI ÍRÓSAROK SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Szép „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal." (József Attila) — Itt születtem Bujákon, 1922. augusztus húszadikán. A „szép” név onnan eredt rám, hogy a nagyapám és a nagyanyám egyformán árva gyerek volt. egyiknek sem volt se édesanyja, se édesapja, no, a nagyapám udvarolt valakinek, valami Borának, valahogy nem kerültek össze, elvitte nagyanyámat, akkor a másik lánynak az édesanyja mondta, „mutassátok már meg, kit vitt el az a Sáfrány Imre... ” —, ahogy kiültek így vasárnap délután, akkor volt ez. „Na, majd ha kigyün a menyecske... ” Kigyütt nagyanyám, azt mondta az öregasszony, „halljátok-e, hát ez nem Petre Mari, ez szép Mari!” No, oszt ebből a szóból maradt ránk, még a dédunokák is azon maradtak. A családi név ott Petre volt meg Sáfrány. De mindenkin megmaradt ez a név, még Pesten is, mert az öcsém meg a Duna Szállóban asztaloskar- bantartó, az idősebb öcsém, a másik itthon van villanyszerelő, ezt a képet itt a Glatz, amin az öcsémet tartom, harmincnégyben festette rólam, az öcsém akkor kétéves volt, még a harisnyáját sem hagyta rendesen felhúzni, mindig mondtuk neki „fessen már le ünneplőben”, de mindig nem úgy festett... — o — o — o — o — o — — Édesapám először cselédember volt, a papnál kezdett, mint kocsis, meg az uradalomban volt arató. Huszonhétben vett két rossz lovat, még akkor is vízhordó volt az uradalomban, az öreg grófnál... Van egy könyv, Szabó Zoltán írta, de nagyon szeretném elolvasni! A „Cifra nyomorúság” ez a címe. A NÓGRÁD-ban jelent meg egy cikk, itt is van kivágva, a Csukly László írta valamikor nemrégen, ezt eltettem, így szól a vége: „Buják határában a vár és a pazar építésű grófi kastély után terül el az úgynevezett ■ Selyemrét. Ezerkilencszázharmincöt- ből rögzítenék egy képet: a Selyemrét teljes napsütésben, az egyik sarkában festőállvány, mögötte Glatz Oszkár, éppen kedvenc modelljét, a bujáki menyecskét pingálja, ki tudja hányadszor, távolabb Kodály Zoltán, Pau- linyi és Almási Miklós helybeli tanító... Cukrosán idilli lenne a kép, ha nem lebegne a falu felett gróf Pappenheim Szigfrid őrgróf szelleme, aki teljes szolgaságban tartja a falut. Ekkor járt Bujákon egy fiatal szociográ- fus, Szabó Zoltán, aki Cifra nyomorúság című könyvében bizony kegyetlenül megírja—, ha nem változik meg Magyarország társadalmi helyzete, akkor a »•Gyöngyösbokréta■» a halotti ruhának is jó lesz... ” Hát ez a kedvenc modell éppen én voltam, • ti* ' Uo»« - o — » — o -<• _ Kis házunk volt az Iskolához közel, hárman voltunk testvérek, én voltam a legidősebb, huszonnyolcban, amikor én már iskolába jártam minden osztálynak külön tanítója volt, az elsősöket tanította Andaházi meg Almási Miklós, a másodikosokat Kos- tyánszki Erzsébet, a harmadikosokat-negye- -dikeseket Andaházi Gézáné, az ötödiket-ha- todikat Sándor László. Hogy a Glatz Oszkárral én hogy találkoztam azt nem tudom, mert engem már pólyáskoromban is festett az édesanyámmal, ö már ide kezdett járni 1908-ban, hogy miért ide, miért nem máshova? Azért, mert a bujáki viselet mindennél jobban tetszett neki. Meg azt is megmondta, hogy ki volt az első menyasszony, akit látott Bujákon! Bódi Vencel bácsi volt az első vőlegény, a felesége a Géczy Margit volt az első menyasszony, akit látott, „akkor gyüttem ide, amikor kiesküdtetek” mindig mondta nekik később. 0 Nagybányán volt előtte sokat, ott kezdett, ott volt együtt a többiekkel, azt mondta nekem egyszer „ha egyszer meglátnád, te is azt mondanád, hogy isteni látvány a nagybányai Izorva naplementén.Ott lakott ő fent az ezer méter magas Izorván, az egyik legszebb képét is ott festette fiatal művészként. De ezt a bujáki tájat, népet, viseletét később mindennél jobban szerette. Festett engem négyévesen is, akkor az édesanyám szoknyáját fogom. De úgy tudatosan onnantól emlékszem rá, amikor olyan ötéves voltam, vagy hatéves; kitette a petrence szalmát a kert kö- zepibe, aztán ráültetett a tetejire és szalmaszállal a számban kellett ülni, azt piszkálni, rágogatni, ahogy kell, mert valamit mindig kellett csinálni, nem lehetett csak úgy ülni, szappanbuborékot fújni, vagy csirkét fogni, kis kacsát, kis macskát, vagy babát varrni, vagy köcsögöt, bögrét fogni... Mindig mondta „adjatok már tanácsot, hogy kezdjük..." Amikor meg azt festette, amin ketten könyökölnek az asztalnál, akkor meg már a végén fedezte fel „a fene egye meg, hát nem szóltok, az a kép csupa kar!” Oszt, ha jól megnézzük — tényleg! Ez a kép csupa kar. De a petrence szalmára azért is emlékszem, mert azon nagyon nehéz volt ülni egész nap ilyen melegben. Még a kapuban is volt belőle, elhordtám mindenfele, elszaladtam. Amikor fáradtam, mindig mondta, hogy nevessek rajta „kancsa púra”, nem tudom, mit jelentett, először mindig nevettünk rajta, de már csak az újak, mi régiek, modellek sokat hallottuk tőle „kancsa púra”, ha már nehéz volt... — o — o — o — o — o — — Ha meg rossz idő volt azt mondogatta 'most leülsz, mert viccsogó idő van... ” Akkor olyankor idebenn kezdett képet, hogyha elborult, úgyhogy mindig úgy szerette, B ö s k e hogy amit napsütésben kezdett képet azt abban is végezte, ha borúsban, ha napfényesben, de mindig abban, amiben elkezdte. Szeretett beszélgetni, nem volt könnyelmű ember, de nagyon szeretett mindenkivel szóba állni, így nagyon népszerű volt. Ha tudta, hogy ki a gazdag ember, ki a szegény ember, semmi különbséget nem tett senkivel, nagyon népszerű volt. Én nagyon szerettem. Mindig nagyon szeretnék elmenni a Farkasrétre a sírjához, ott voltam a temetésén is. Hogy hány képet festett rólam azt megmondani nem tudom, úgy van mint a mondásban. .. hogy százkilencvennél is többet. Olyan sokat. Kispajtásokkal, ünneplőben, ködmön- ben, meg sem lehet mondani mennyit. Jött ő ide mindig nyaranta, de már akkor tanított is a főiskolán, még Szécsényben él egy tanítványa is, járt nálunk is nemrégiben. Itt . a műterme ott volt, ahol Glatz Oszkár utcát is elneveztek róla. ahol az orvoslakás van most, ahol valamikor a posta volt, az állatorvos meg ott lakik, ahol ő utoljára lakott. Mert közben áttelték a postát is máshová, akkor azt megcsinálták emilyen orvoslakásnak, mert valamikor Bujáknak nem volt orvosa. Szirákra jártunk a Farraghoz, amikor kislánykoromban tüdőgyulladásom volt, 'akkor is oda vittek kocsival, onnan tudom én is, hogy volt régen ez a dolog. Itt neki nem volt saját műterme, az uradalom adta neki a helyet, majd amikor az uradalmat harmincötben átvette a Pázmány Péter Tudományegyetem, akkor jöttek hozzá is, akkor már csak Iszkaszentgyörgy maradt, meg a grófnak a többit eladta, nagyon sajnálta, mert annyira tönkrement. Akkor az egyetem volt itt a tulajdonos, de voltak itt segédtisztek, intézők. .. „Na, ugyan meghagynak-e ezek engem itt, vagy kidobnak?” — ezt mondta akkor. Abbahagyta a festést is, megmosta a kezét aztán jöttek is amazok, „Szervusz, Oszkárkám” megfogták volna a kezét, „nem lehet, piszkos a kezem... ” már akkor nem festett, „dolgozol?” „dolgozgatok”, akkor elmondták neki, amíg ide jár maradhat, nem kell árendát sem fizetni, lakhat itt, dolgozhat, na, akkor meg így szólt „szervusztok, tiszta a kezem”, akkor már kezet fogott velük. Szerette a humorost is, amikor kint festett mindig a Fektetőn, a hegyoldalban, jöttek a népek, egy öreg néni is „jaj, a méltóságos úr, milyen képet fest az emberekről kézzel”, akkor azt mondta az apám a néninek, hogy „már a méltóságos úr csak ilyen, hogy kézzel tud csak embereket festeni... ” Na akkor aztán azt mondta az apámnak „na, te csak ne sértegess, mindenki tud olyan marha lenni, hogy gyereket tud csinálni...” Édesanyámat festette, nagyon rossz kis házunk volt, kis ablakkal, azt mondja „na, mi lesz a vacsora, te Ángyéi, én annyit hallom milyen az a krumpliganca, hogy megenném én is”. Küldött is anyám neki velem, akkor mondta „halljátok-e, ez a ganca nem is rossz, de csúnya nevet adtatok neki!” — O — 0 — 0 — 0 — o — — Én aztán kicsit később már az inasa lettem. Ö hívta így mindig a segítőit, akik vele voltak, körülötte segédkeztek mindenben. Mindig az ismerősöket, vagy szomszédokat hívta inasnak. Amikor mink nőttünk, akkor már mondták az édesanyáink, hogy „na méltóságos úr, most a mi lányunk is megnőtt, most már a mi lányunk legyen az inas... ” Ment volna inasnak mindenki. Többet is fizetett, amikor az uradalom nyolcvan fillért fizetett, akkor ő mindig pengőt adott, nyáron aztán, amikor az iskolaidő előtt elment, akkor adott az inasnak tíz pengőt is, azon egy egész öltöny selyemruhát lehetett venni, vagy egy szép bujáki alsószoknyát. Az inasnak a dolga az volt, hogy már reggel hatkor ott volt nála, mert ő ötkor kelt, megírta a leveleit. Mindig mindent megírt, mit hallott, mit fest éppen, mit látott. Néha ment az uradalomba vacsorára, többet járt a szomszédba, Kozárdra, Kohutékhoz, de mindig gyalog, öltözetével nem sokat törődött, nagy kalapban járt, nagy kétrészes ernyő alatt festett, hogy ne csillogjon a festék, de volt neki piros gombos bujáki inge is, amikor a templomba elment mindig felvette. Egész nap végig dolgozott ebédidővel estig mindennap teljes rendszerességgel. Minden időt kihasznált itt Bujákon. Itt van ez az Újság, a Pesti Hírlap Vasárnapja egyik száma, ebben nyilatkozta, amikor hatvanéves volt, hogy paraszt festő volt, az is marad, a várost utálja, nem is bírná ki, ha nem a Városmajorban lakna, meg amikor Apc—Zagyvaszántón leszáll a vonatról és megüti az orrát a föld szaga, itthon-érzi magát. ..Hogy bennem mit látott? Nem tudom megmondani. Volt, akire meg azt mondta, „nem vagy festői és kész... ” Egyszer elvitt Pestre megmutatni a feleségének, német nő volt az, utána mindig mondta „kárnak vittelek, a feleségem állandóan reklamál a képeidet nézve, hogy nem olyannak festelek, amilyen vagy”. — o — o — o — o — o — — Amikor este bevégezte, felsétált a Kálváriára a háromlábú székkel és onnan nézegette Bifjákot, onnan nagyon belátni. Itt járt még negyvennégyben is, látták a postán is telefonálni, a háború után már keveset jött. A halálhírét Selypről telefonozta meg a postamester, aki korábban itt szolgált Bujákon, akkor nála kosztolt a művész úr, ő telefonálta meg aztán a tanácsiaknak. A temetésén ott voltunk mi. bujákiak is, most aztán visszakerülnek ide a képei, vissza ion köze ik a bujákiakkal. T. Pataki László M. Szabó Gyula M. Szabó Gyula Bordásfalak című riportkötete az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Salgótarjánban, a Palócföld Könyvek sorozatában. A szerző. aki a NÓGRAD belpolitikai rovatvezetőjeként dolgozik, e könyvében az utóbbi évek termését gyűjtötte össze. A könyvet Kassai-Végh Miklós szerkesztette, az illusztrációkat Czinke Ferenc, Munkácsy-dí- jas érdemes művész készítette. az előszót Szekulity Péter írta. A riportkötet megjelenése alkalmából beszélgettünk M. Szabó Gyulával eddigi munkásságáról, terveiről, az írás felelősségéről vallott nézeteiről. ☆ — Az írás diákkoromtól kísért — mondotta. — Minthogy majdnem minden fiatal próbálkozott verseléssel, kisebb elbeszélésfélék faricskálásával, így voltam én Is. — Mikor kerültél komolyabb kapcsolatban az írással? — Az igazi lehetőséget akkor kaptam meg, amikor tízévvel ezelőtt a NÓGRÁD-hoz kerültem. Akkor döbbentem rá a tollforgatók felelősségére. Arra. hogy a papír nem egyszerűen a sorokat hordozza, hanem megadja a lehetőséget bonyolult valóságunk vissza- tükrözésére, alkalom a cselekvésre való mozgósításra, beavatkozásra a társadalmi célok érdekében. Talán ezért is mondják a sajtóra, hogy „nagyhatalom”, holott csupán a hatalom egyik eszköze, amely elkötelezett zsurnalisztáival igyekszik szolgálni az olvasót. Meglehet, frázisnak tűnik, de a szolgálatnál nem találok jobb szót, ami jellemezné hétköznapjainkat. Mert jóleső dolog országunk nehéz helyzetében kiemelkedő munkasikerekről tudósítani, vázlatokat rajzolni az emberi helytállásról. S ugyanilyen érzés élvezni mások bizalmát, amikor elénk tárják kisebb-nagyobb közösségek gondjait, a fejlődés akadályait, azt várva tőlünk, hogy talán mi változtatni tudunk. Ezzel a képességgel, sajnos, nem rendelkezünk, de jólesik, ha egy-egy írás után a figyelmet sikerül az élet fonák oldalaira is ráirányítani, netalán bábáskodni intézkedések születésénél. Számomra szerencsés volt, hogy a kis nógrádi faluban, Karancsságon nőttem fel, Miskolcon a középiskolás évek alatt korán hozzászokhattam a nagyváros jelenségeihez. Szécsényben, életem első munkahelyén, a járási tanács műszaki osztályán nap mint nap különböző vérmérsékletű ügyfelekkel találkozhattam, azaz mindig módom volt valami újat tapasztalni. Alkalmam volt meglátni és megérteni — s ezért köszönhetek sokat szüleimnek —, hogy az emberi megnyugvást csak a tisztességesen végzett munka hozhatja meg. — Nógrádban születtél, a Nógrád megyei lapnál dolgozol. Mi az előnye ennek? Mit jelent számodra a szülőföld? — Jól érzem magam Nógrád megyében. Minden ideköt, s ezek a szálak erősek. Van ebben a vidékben valami varázslatos, amit az ember akkor érez igazán, amikor az ország más tájairól, vagy külföldről érkezik, s a közúton feltűnik a megyehatárt jelző tábla. Biztos valami ilyesféle mocorog hazafelé tartva a borsodiban, vagy a csongrádiban is. Az újságírói munkával együtt jár, hogy sűrűn indulunk a megye településeire. Mindig akad új felfedezés a szövetkezet majorjában. a bánya mélyén, vagy a falusi ABC-boltban, ami a toliforgatónak muníciót jelent. S megvan a megyei lapnál dolgozóknak az az előnye, néha hátránya, hogy rövid időn belül újra visszatér egy-egy riport helyszínére. Ez a szembesítés többnyire ugyancsak ösztönző, hiszen rögvest lemérhető az írással kiváltott hatás, vagy éppen az ellenkezője. Én személy szerint örülök, hogy ez a lehetőség ebben a megyében adatott meg. — Az utóbbi időben megszaporodtak hazánkban a riportkönyvek, egyfajta reneszánszát éli a szociográfia, a szociográ- fikus riport. Miben jelölhetnénk meg ennek okait? — Véleményem szerint, ezt a jelenséget egyrészt a magyar irodalom hagyományai, másrészt a szocialista demokrácia fejlesztésének gyakorlata, továbbá az olvasói igények magyarázzák. Harmincegy évemmel természetesen nincsenek személyes élményeim történelmünknek azokról az időszakairól, amikor különböző érdekek fűződtek ahhoz, hogy világunkról a valós kéJ pet tárják az írók, szociográ- fusok a közvélemény elé. Viszont nap mint nap én is érzékelem, hogy munkások, termelőszövetkezeti dolgozók mennyire áhítják az egyenes, nyílt, őszinte tájékoztatást az őket érintő eseményekről. Így van ez társadalmi méretekben is, legutóbbi példája ennek a párt Központi Bizottságának „félidős” értékelése. Közös felelősségünket növeli, hogy munkánk sikereit és fogyatékosságait saját magunknak kell számba venni és okulni belőle. Az úgynevezett valóságfeltáró riportok is eszközei ennek a folyamatnak, persze. nem a legfontosabbak, hiszen helyzetünket, életünk részterületeit egyéni látószögből próbálják megvilágítani, tehát valamelyest mindig szubjektivek. Persze, biztos, hogy negatívumok csokorba gyűjtésével könnyebb népszerű olvasmányt kézbe adni, mert a mások által elkövetett hibák az esetek többségében nem együttérzést váltanak ki, s a kiragadott példák olykor szenzációként hatnak. Sokkal nehezebb ebben a műfajban létünket arányaiban is viss-a- tükrqzni. jót és rosszat egyaránt jól megírni, és felszínre hozni a negatív jelenségek konkrét okait, megmutatni a megoldás lehetőségeit. A műfajt azért is tartom kedveltnek, mert hiába, hogy földrajzilag körülhatárolható területen történt az anyag- gyűjtés, a jelenségek, szituációk, a szereplők az ország más területein is azonosíthatók. Tehát mindig akadnak, akik magukra ismernek, joggal érzik úgy, hogy róluk van szó. Ezt igazolja, hogy a Palócföld Változó valóság című rovatában megjelent jó néhány riport, országos visszhangot kaJ pott, legyen szó az ingázd munkások helyzetéről, vagy a magukra maradt öregekről; Nem akarok jósolni, de azt hiszem, hogy a közeljövőben' ezek a művek megtalálják saJ ját helyüket az irodalomban, mert tükörbe nézni, ha nem is szeretünk mindannyian, de azért szoktunk. — További terveid? — Ez a riportkönyv sok esztendő termése. Érdemes lenne a témákat újra végigjárni,1 hogy mi történt, mi változott az azóta eltelt időszakban; Roppant érdekel, hogy a megye azon részén — például Balassagyarmaton —, ahol az ipar a felszabadulás után jelent meg s napjainkra megizmosodott, miként alakult kí a munkásság, hol tart és milyen jegyeket hordoz a mun-; kássá válás folyamata. Mindenekelőtt azért az újságírás feladatai érdekelnek, hiszen ha a napilapban megjelent írások tiszavirág-életuek is, úgy ér-; zem a megjelenés idején fon«« tosak. I T. E. Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezf mind neked adom mosf A bús férfi panaszaiból Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most, legyen tiéd örökre az egész. Vedd a telet és a nyarat, a lombost, itt van neked az epe és a méz. Ez itt a keserű s ez itt az édes, ez a fekete és ez a fehér, ez a nyugalom, s a láz is, hogy épess, ez itt a méreg és ez a kenyér. Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is, ölelni lágyan és birkózni kart és harcot is, hogy harcolj csakazértis, a rózsa mellett ott legyen a kard. Van még néhány elhányt és csonka holmi. egy kis veröfény és egy-két kacaj, viaskodó kedv, várat ostromolni és végezetre egy nagy, tompa jaj. Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kutakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában az élet és a baljában ott van a halál, 1924. Kondor Lajos rajza
