Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
MUNKÁSARCOK Aki mindig leejt kétszáz tonnát Új reform, vagy folytatás ? r — Boldog lehet az az anya és apa — mondom Kiss Sándornak —, akinek három ilyen stramm fiúgyermeke van. — Hát, azok is. Pedig hatvanegyben szörnyű csapás ért bennünket: öcsém, a középső testvér, már rendes dolgozó volt az állami gazdaságban csépléskor. Fent vágta az odadobált kévéket a gép tetején, amikor, azóta sem tudni: meg- bqtlott-e, vagy valaki véletlenül meglökte, de belesett a dobba. Apám rántotta ki belőle, de a lába akkor már odavolt. Iszonyú fiatal sors. Akkortól kezdve rokkantnyugdíjas. El tudja képzelni azt az életet...? A legfiatalabb testvérem meg gépkocsivezető, a Volánnál dolgozik. Szüleim még élnek, nyugdíjasok. Hát így volnánk. — Maga meg... — Hát én meg itt eregetem le a betonoszlopokra a kétszáz tonnányi erejű ütéseket a cö- löpözőgépből, a tarjáni Besz- terce-lakótelepen. — De nem így kezdte munkáséveit? — De, majdnem. Tudja, rl- móci születésű vagyok, ma is onnan járok be dolgozni, visz- hoz a busz mindennap, s már* kiskoromban vonzódtam a gépekhez. Főképp a nagyokhoz. Így kerültem az iskola elvégzése után Pestre, a Közép-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság nehézgépkezelői iskolájába, amit becsülettel el is végeztem. Bulldózeron, kotrógépen dolgoztam a vállalatnál, több mint két évig, főként a Dunántúlon, de aztán hazavágyódtam. Hatvanháromban aztán döntöttem: leszereltem onnan és jelentkeztem itt, a Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalatnál. Igaz, naponta negyven kilométert kell buszozni oda-vissza, kelés hajnali négy körül, hazaérés fél hat tájban, ám mégsem szívesen változtatnék munkahelyet. Ez á húsz itt töltött év, függetlenül attól, hogy még csak negyvenesztendős vagyok, úgy érzem, végleg „lehorganyozta- tott” már a NÁÉV-nál. Idősebb kollégája ül mosta lánctalpas cölöpverőgép vezérlőülésében, körülbelül még olyan fél óráig, mert aztán váltják egymást. — Irtózatosan kell itt koncentrálni. Belülről, a fülkéből nagyon keveset látunk, éppen azért van, látja, ott az az ember, aki kívülről, kézzel, egyezményes jelekkel irányít bennünket. Egy-másfél óránként cseréljük egymást, ebben az időben pihen a szem, az agy, van idő rágyújtani, kikapcsolódni. Tízméteres körzetben is remeg a föld alattunk, amikor a cölöpre irdatlan erővel ráesik a kos. — Hetventől dolgozok ezen a gépen. Akkor érkezett belőlük Magyarországra kettő a lengyelektől. Az egyik hozzánk. Előtte kotrógépet kezeltem, azóta is viszahúz a szívem hozzá, de innen el nem engednének, tán akkor sem, ha azt mondanám: kikérem a munkakönyvem. Nagyon fontos munka ez, s kevés hozzá a szakképzett, értő ember. De nincs szándékomban mozdulni. Jó a gép, jók a társak, minek hát belecsöppeni valami bizonytalanságba. — Gondolom, meg is becsülik kitartását? — Pénzzel igen! Hat-hétezer körül keresek havonta, s bár nem vagyok telhetetlen, ezt sem tartom soknak. Tudja. hiába, hogy kilenc évvel ezelőtt építkeztünk — szép, kétszintes házunk van Rimó- con, hozzá háromszáz négyszögöl telek —, a kölcsönök törlesztése még tart. S függetlenül attól, hogy a feleségem is dolgozik Szécsényben, az ELZETT-nél, hetvenben nősültem, még mindig kell valami pluszt is hozzátenni a fix- hez. Hiszen két leánygyermekem van, tízéves a nagyobb, négy a kisebb, gondolni kell a jövőjükre. És mikor dolgozzon többet az apjuk ha nem most, amikor erős, egészséges, bírja a fáradalmakat. Tavaszonta le szoktam menni az Alföldre, veszek nyolc-tíz malacot, fölnevelem őket és decemberben eladom. Még erre is futja a szabad időmből. Hétméteres magasságból záporoznak a kétszáz tonnás ütések a betoncölöpre. — Eleinte — magyarázza Kiss Sándor — gyorsabban haladunk. Van úgy, hogy egyszerre húsz-harminc centit is „leszalad” az oszlop, de később aztán a két-három centinek is örülünk. Néha meg, mint most is, elkapunk egy homokkőréteget, s akkor erőlködhet a gép, s izzadhatunk mi is. — Kemény dió lehet tizenkét órán keresztül ebben a zajban, dübörgésben, fokozott figyelemmel koncentrálni. — Nem tizenkettő, már csak nyolcórás a mi műszakunk is. Igaz, nemrégtől. És akár hiszi, akár nem, így még jobban haladunk. Mert érdekünk, bogy jobban odafigyeljünk a gép állapotára, mi magunk javítjuk ki az apróbb hibákat, s ott vagyunk a nagy karbantartásoknál is. Muszáj ezt tennünk, hiszen egymás nélkül semmire' sem mennénk. Megint megremeg a föld alattunk. — Mintha egy akna csapott volna be — mosolyodik el Kiss Sándor. — Csak nem a tüzérségnél szolgált? — Nem, nem, másutt voltam. De a munkásőrségben megszoktam ezeket a keményebb zajokat is. Lazán támaszkodunk a felvonulási épület oldalának, de már nem sokáig: kollégája kiint a gép fülkéjéből. Váltást kér. Nehéz lehet ott bent, a nagy betonházak között amúgy is megszorult a meleg... TIZENÖT ESZTENDEJE, hogy a gazdaságirányítás reformja új, a változó világhoz folyamatosan illeszkedő feltételeket teremtett a termelésben. A másfél évtizedet nem jellemezte egyenletes fejlődés. Viták, megtorpanások, bizonytalankodás is kísérték gazdasági életünk újabb és újabb intézkedéssorozatait. A disputák ma is folynak közgazdász berkekben, szakfolyóiratok hasábjain. Nyers Rezső például, a fiatal közgazdászok legutóbbi országos tanácskozásán Salgótarjánban leszögezte: a szakemberek legfőbb dilemmája, hogy lényegesen tovább fejleszthető-e az 1968-as mechanizmus, vagy új reform kidolgozására van szükség? Szerinte a dilemmába belejátszik a mechanizmus pontatlan értelmezése. Ugyanis a reform- elképzeléseket egy 1966-os elvi határozat foglalta keretbe, és ehhez képest az 1968-ban bevezetett intézkedéssorozat csak egy részlépés volt, még ha döntő fontosságú részlépés is. Sokan azért hadakoznak egy újabb reform mellett, mert az „előzőt” azonosítják az 1968-as mechanizmus határaival. Másrészt akadnak, akik úgy ítélik meg, hogy 15 esztendő alatt — pontosabban a közben bekövetkezett, soha nem tapasztalt nehézségek miatt — kifulladt a reform. Természetesen vannak olyan nézetek is, amelyek képviselői a reform címén megelégednének az 1968-ban, illetve azóta törvényesített lehetőségekkel. A viták közepette azonban mindinkább utat tör magának az a felismerés, amely az 1966-os alapelveket tekinti a folytatás kiinduló pontjának. Folytatásról van szó, mert ezen az elvi alapon a magyar mechanizmus továbbfejleszthető. * A folytatás több elvi — régóta újból és újból felszínre törő — kérdést vet fel. Régi dilemmája például gazdaságunknak, hogy a szabályozókat több évre stabilan, vagy rugalmasan célszerű-e kialakítani? A kérdés újabb kérdést szül: gyors és állandó változások közepette lehet-e valami állandó? Igenis lehet: a gazdaságirányítás alappilléreiben (munkaerő-gazdálkodás, jövedelemelosztás stb.) aligha volna ésszerű a túlságosan gyakori változtatás, mert így lehetetlenné válna a tervezés. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az árak, az árfolyamok vagy a szükséges szervezeti módosítások ne igazodnának szüntelenül a mindenkori piachoz. AKADNAK, AKIK úgy látják, hogy kisvállalkozások veszélyeztetik a társadalom szocialista vonásait Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy az új gazdasági formák törvényesítették kétségtelenül rosz- szabb, ellenőrizhetetlenebb elődjüket a második gazdaságot. Másrészt: a társadalom igényli a különböző kisvállalkozások termékeit szolgáltatásait A kisvállalkozások ilyenformán minden valószínűség szerint hosszabb távon is beilleszthetők a magyar gazdaságba, kiváltképp, ha színvonalas adópolitika és jövedelemszabályozás ezeket a társadalmi szükségletek kielégítésére sarkallja. Különbségtétel vagy egyenlősdi? Ez is régóta vitatott kérdése (bér) szabályozásunknak. A vita az elmélet és a gyakorlat között alakult ki. Elvben mindenki az előbbit, mármint a differenciálást vallja, a gyakorlatban pedig sokszor inkább az egyenlősdi mellett voksol. Holott óriási ösztönző erő lehetne, ha elsősorban az azonos munkakörökön belül (de a különböző szakmák között is), a valódi teljesítmény szerint kereshetnének a dolgozók. Az egyenlőség megteremtése a szociálpolitika feladata lenne. Kérdés az is, mi legyen a veszteséges, illetve a gyenge hatásfokkal működő vállalatokkal? Hogyan lehet a jelenleginél szabadabb fejlődési utat teremteni a jövedelmező vállalatoknak,’ illetve a gyengén gazdálkodók ' visszafejlesztésének, úgy, hogy az utóbbiak ne okozzanak érdemleges zavarokat? Kimunkálásra várnak azok a módszerek, amelyek nyomást tudnak gyakorolni ahhoz, hogy a veszteséges területeken felszabaduló energiát és munkaerőt a gazdaság életkép pes részei szívják fel. Vitatott témája a gazdaságnak: miként teremthető meg a politikai és a gazdasági cselekvés harmóniája. Akadnak, akik úgy találják, hogy a politika túlságosan rátelepszik a gazdaságra. A méréktartóbb vélekedések így fogalmazzák meg a kérdést: a politikai szervezetek megfelelő módon foglalkoznak-e a gazdasággal? Senki sem kér- dőjelzi meg a politikai vezetés, a társadalmi ellenőrzés szükségességét. Csak azt kifogásolják, hogy az alsó- és középszinteken időnként indokolatlan gyakorisággal és mélységben avatkoznak be a politikai szervezetek a termelési, a kereskedelmi és az elosztási ügyekbe. AZ EMLÍTETTEK MF.I> LETT számos olyan kérdése van a gazdaságnak, amely szerves része lehet a reform folytatásának. Például: a vállalatirányítás és tulajdonjog a vezetőkiválasztás, a tőkeműködtetés, az üzletszerűbb bank-, és a piacszerűbb árrendszer, illetve az adózási szisztéma stb. Mindezek olyan lépcsőfokai a reform folytatásának, amelyek kiépítése minden valószínűség szerint több esztendőt vesz igénybe. Molnár Patrícia Karácsony György Géczi Zsuzsanna és Végh Judit a kézimunkázni szerető lányok közé tartozik A salgótarjáni Furák Teréz leánykollégiumba különféle makramékat készítenek, pulóvereket kötnek, valamint szobájukat díszítő kellékeket készítenek. Képünkön divatos pulóvereket kö tnek az ügyeskedő lányok. GUTEN TAG, SENDE! A zaz jő napot! Merthogy egyként formálódik az ajkakon németül és magyarul a szó ebben a faluban. Furcsa sorsú település Szendehely. Alig múlt kétszáz esztendős! Az ezerhétszázas évek derekán errefelé a váci püspök háborítatlan erdeit járta a vad, ember alig. Karnyújtásnyira innen, Berkenyén ez idő tájt már otthonosabban érezték magukat a messziföldről érkezett új telepesek. Frankóméból szólította el őket a hívó szó, ide a magyar dombok közé, ahol velük most már náromféle szálon fonódott a megmaradás kötele: magyarok, szlovákok, és németek próbálkoztak valamit kivenni a földből, erdőből az élethez. Két évszázadon át szegényen éltek itt. Ingyen semmit sem kaptak. A sors sokszor közibük csapott keményem. Még okos előrelátásukon is majd-majd erőt vett a természet. A rég elporladt dunai dereglyéken a szülőföldről jól termő szőlővesszőket is magukkal hoztak egykoron, amiket aztán a lankákra telepítvén értőn gondoztak. Hanem a filoxéra, úgy a múlt század második felében, úttalan utakon is megtalálta a bőven termő szendehelyi szőlősöket és termést, tőkét eltakarított. No, ha így — gondolták az emberek —, hát legyen! A nagy pusztítástól számítva az új életet, minden család kötelességének érezte, hogy leg- a'^ob egy sarja iparos ember legyen,. Szendehelynek ezerháromszáz lelke van, s most is legalább száz kőműves, és szintannyi szobafestő gyakorolja a mesterséget. Kifogtak hát a természeten,. Hanem az emberi természeten nem volt ilyen könnyű kifogni. A második világháború idején megfagyott körülöttük a levegő, okkal és ok nélkül. Volt itt volksbundista is, mint másutt, de a nagy többség éppúgy gyűlölte a. háborút, mint minden értelmes, tisztességes ember. A kitelepítések okozta félelmek láthatatlan jeleket karcoltak a lelkekbe. De ez is elmúlt. Az elkobzott házakat a régi tulajdonosok vásárolták vissza hosszú évek után. Senki nem vette el a másét. Addig nem lelt gazdára egy-egy család háza, mig az építők ivadékai nem töltötték meg annyira a pénztárcájukat, hogy visszavásárolhassák. A múlttal együtt él a jelen. A gyerekek lelkét kell csak jobbam megvizsgálni. A tíz-egynéhány éve épült iskolában százhatvanan sorjáznak be, naponta az ajtón az első csöngetésre. A hetedik osztály tizenkilenc fiából- leányéból tizenegy emelte magasba a kezét, mondván, érti a német nyelvet bár a zártság, az anyanyelvié! való nagy távo'-íg sajáU.«sá for- niálta ill, a beszedet, Az g néhány esztendő pedig, amíg az iskolában nem volt polgárjoga a német nyelvnek, épp egy generáción nézett keresztül, akár az ablaküvegen,. Most fénybe fordult az az ablaküveg, magunkat láthatjuk benne. Lám. sok gyermek nem beszéli anyanyelvét — Három éve tanítjuk ismét a németet tantárgyként is — mondja Jámbor Vilmos, az iskolavezető. — Korábban szakköri formában volt .erre lehetőség, de az nyilván valóan kevés. Rövidesen minden osztályban lesz rá mód, utolérjük magunkat. Így lesz, nem vitás. Hiba ott van a kréta körül, hogy az óvodábam, csak a öadusok értik-beszélik a nyelvet az óvónők nem. Márpedig a nyelv vára is csak biztos alapokra építhető... Azt mondtam, a gyerekek lelkében él a múlt és a jelen, s a dolog most mégis úgy fest. mintha ennek az ellenkezője lenne igaz. Lássuk csak! Ama hetedbe osztályban, ahová véletlenül juthattam be, hiríelenjében a következő régi, de élő szokásokat vehettem lajstromba: — Luca-napkor nő be nem léphet először idegen házba, mert az bajt hoz, így mondják errefelé az öregek — kezdi egy melegítés fiú. sr Lakríbau a legkisebbek azon mesterkednek, hogy valahogyan lelopják a menyasszony cipőjét, mert akkor aztán a vőfély kell megfizesse! — S ha rajtakapják? — Nem lehet! Akkor minden gyerek összejátszik* nincs az felnőtt, aki kifogjon rajtuk! — sumázza egy szemüveges szőke lányka. — Éjfélkor maskarának öltözve jönnek azok, akiket ugyan nem hívtok meg, de hát csak szeretnének bejutni a mulatságba. A férfi nőnek, a nő férfinek öltözik, s ezen persze lehet jót nevetni! — így egy másik leány. — Disznótorban előjön a bőrös ember. Mindenféle birkabőrökbe öltözködik nagy kalappal a fején, aztán megfenyegeti a gyerekeket, hogy jól viselkedjenek ám! Az már csak ráadás, hogy nagy hirtelen görög levegő is megcsaphatja az embert, hiszen a templomból hazafelé tartó ifjú pár elé tányért is vetnek, akárcsak a mulatozó görögöknél szokás. Miként került át vizeken, hegyeken, völgyeken a múlandó cseréppé váló tányér görög földről ide, az egykori Szentlélek völgyébe? Ki tudjac Nem is fontos. Az már inkább, hogy sok egyében kívül a hagyományok. a szokások is összefogják itt az embereket. Més száros Mibályné fiatalasszony ugyan, de jól tudja, hogy fontos dolgot művel. Baján szerzett tanítói oklevelet, s rövidesen ismét ott lesz a katedrán. Csak előbb Andrásnak kell nagyobbra nőnie, lévén csupán másfél esztendős. — Dédnagyanyám oltott be engem — emlékezik szeretettel a nemrég elhunyt, szép kort megélt matrónára a tanítónő. — ö tanított a nyelvre, s ezért is végeztem Baján a nyelvi szakkollégiumot, hogy aztán itthon a gyerekeket taníthassam. Néptáncoktatói bizonyítványa pedig arra való, hogy tánccsoportot szervezzen 1 Az idén, Bánkon, a nemzetiségi napon alighanem szép sikert aratnak majd az apró táncosok, hiszen első bemutatkozásuk után máris meghívták őket oda. Ám, ez nem elég. mert a fiatalasszony most Vácra jár. Zeneiskolai növendék, felnőtt fejjel. — Kell — mondjam — A tánc zene nélkül elképzelhetetlen és a magad uram, ha szolgád» nincs elv alapján most zongorázni tanulok. De ha már itt tartunk, hadd mondom el azt is, hogy nemrég épült szép házból nemcsak fenséges kilátás nyílik a völgyet ölelő hegyekre, de odabent is érdemes széjjel nézni. Most a tanítónő édesanyja veszi át a szót: — Összegyűjtöttem a lá- nyoméknak néhány szép, régi bútort. Tudja, errefelé szegény emberek laktak, nekik az asztalosok fenyőből faragták a darabokat. Már csak egyetlen ember ért a régi bútorokhoz, a Germán bácsi a Béke utcában, ezeket is ö hozta rendbe, mázolta be. Piros és fekete váltakozik a sublóton, a hosszú fali polcon, a tálalószekrényen, a pádon, a bölcsőn. Rokonoktól való minden darab, jó szívvel adták. Akár két kezük munkáját a fiatalok házához. Mert ez is szokás itt, a kaláka. Segédmunkáért, de még a kőművesért sem fizetnek. Fölépítik együtt a házakat — mennyit és milyen szépeket! —, segítik egymást, amikor szükség rhutatkozik. F öloldódtak a régi félelem görcsei, föloldódott a zártság is. Nemrég még elképzelhetetlen volt, hogy máshonnan válassza élete párját a fiatal, ma már sok a vegyes házasság. Mészáro- séknál a kis Andris nyelv» vajon begyan pöröl maid? Nagyanyja, anyj» németül duruzsolhat, apja pedig — a sződi fiatalember — szlovákul taníthatja, s mindhárman magyai ul is rányithatják szemét a világra. Hortobágyi Zoltáa NÚGRAD - 1933. május 23., szombat 3 'VJ
