Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-22 / 120. szám
RÉTI ZOLTÁN HATVANÉVES Üzenet Orosziból Réti Zoltán rajza Réti Zoltán szerencsés ember, megadatott neki, hogy emlékei között éljen. És most következzék egy idézet ennek igazolására. Kovács Gyula írta a Művészet 1976/5. számában: „Szívesen fogadnék egy olyan játékban, ahol a kiállított akvarellekről a hozzáértők azt találnák ki, hogy melyiket festette a tájban honos festő, és melyiket olyan festő, aki csak kirándult oda. Szívesen fogadnék Réti Zoltán képeire, mert azokról megállapítható, hogy alkotójuknak mélyebb kapcsolata van a tájjal, hogy az számára nem alkalmi motívum. Kapcsolata olyan a tájjal, mint az első hegedűsé a karmesterrel, akivel már régóta együtt zenél. Ismeri gondolatait”. Csakhogy Réti Zoltán már régóta nem egyszerűen a nógrádi táj, a nógrádi emberek és életképek festője. Jóllehet, tudatosan vállalja a lokálpatriotizmust, s megengedi, hogy képein ráismerjünk a világra, ahonnan közvetlen élményeit nyeri, ugyanakkor tovább is röpít bennünket. Arra késztet, hogy értelmünkkel is fölismerjük a valóságot. S ez már nem helyi jellegzetességek összessége, hanem az egyetemes emberi problémák nyugtalanító jelenléte, általános érvényű kifejezése. Az eddigi életmű mögött mindig ott érezzük a töprengő, vívódó embert, aki őszintén és erkölcsi hittel kíván szólni a század, az élet legellentmondásosabb mozzanatairól, aki festői munkája közben szigorú szemmel vizsgálja a jelenségeket, az embereket, magyarázatot keres a történtekre, gyürkőzik a magány keserveivel, a természetből / és az emberi környe- ze bői vett motívumai által mindenekelőtt önmagáról vall, megvigasztalják a' tájak és komoly-szép emberi arcok, segítségükkel bennünket is vigasztal. Amikor saját élményeiről számol be, egyúttal válaszolni ‘is akar önmaga és nézői kérdéséire. Eszközei nem látványosak, ám rendkívül következetesek, s az évek múlásával egyre inkább szenvedélyesek. Távolról sem véletlen tehát, hogy a felületes szemlélő számára merő harmóniának tetsző képi világ teremtőjének arca —' önarcképeinek tanúsága szerint — rendkívül kemény és nagyon komoly, már-már véglegesen kifaragott hűvös arc. Annak a festőnek az arca. aki stílusjátékok helyett nvndenekelőtt etikai súlyával hat, a konzekvensen vállaló emberi magatartásformát példázva. Réti Zoltán Nagyorosziban született 1923. május 14-én, gyermekkorát pedig jórészt Érsekvadkerten töltötte. A hatvanéves művészt, akit hazánk határain túl is — Angliában, Japánban — egyre inkább ismernek, most sem ajándékozottként, hanem ajándékozóként említhetjük. Jellemző gesztusként szülőfalujában, a magyar néphadsereg nagyoroszi helyőrségi művelődési otthonában nyitották meg a napokban éppen ötvenedik egyéni kiállítását. Ezért idézzük a mostanit, amit nagyoroszi kiállításához írt: „Életem fényei és felhői mögül gyakran felbukkan gyermekkorom, Nagyoroszi és Ersekvadkert. Vadkerten jártam iskolába, Oro- sziban nyaraltam a rokonoknál, Számomra Vácikért jelentette a valóságot, a munkát, a tanulást; Oroszi a játékot, a mesét, a csodákat. A Kis utcát, meg a patakot a malom alatt, a nagy malomkereket, mely különös puffo- gásával betöltötte a környéket, a MUK1T, a kisvasutat, melyen a Börzsönybe döcöghettünk, s hatalmas fákat, karcsú őzeket, szarvasokat láthattunk, a siklót, mely a hegy tetejére, a felrobbantott sziklák közé emelt bennünket, a kaluckőt, a kis házikókat, a hűvös pincéket, a finom gyümölcsöket. Aztán a szakegyletet, ahol apámék egy szép világról álmodoztak. .. és a várat, ahol bujdostak. .. ” Még hozzáteszi szóban hogy a kis mozdonyt hívták Mukinak, amelyet nagybátyja vezetett, aki gyorsvonatot is vezethetett volna, de nem kívánt megválni a szülőföldtől, így a Börzsönybe döcögő kisvasúton maradt. Ezt tette Réti Zoltán is, aki a kisvárost, Balassagyarmatot választotta élete színhelyéül, s konok akarattal, tehetséggel elérte, hogy végül is nem zárkózott be falai közé, hanem —, ha művészileg kissé megkésve is — létrehozta azt a felelősséget tükröző életművet, amelyre már mindenütt figyelnie kell azoknak, akik a művészettől még mindig reményt várnak, a kiüresedett formai játékok helyett. Reményt, vagy legalábbis hitet a jövő reményében. Réti Zoltán tudja, a festő dolga a festés, ez által lehet igazán cselekvő részese a mindennapok küzdelmeinek. Nemrég Akác Tadashi, a japán képzőművészkritikus- szövetség hivatalvezetője volt Réti Zoltán vendége Balassagyarmaton, aki újabb kiállítás rendezésére kérte föl, az emlegetett korábbi siker alapján. A tokiói vendég a kortárs képzőművészetet tanulmányozta hazánkban. Réti Zoltán ötvenedik egyéni kiállítása méreteiben nem nagy. Mintegy húsz olajképet és akvarellt állított ki Nagyorosziban. A művész különösen az utóbbi másfél évtizedben stabil festői nyelvet épített magának, mind kom- pozíciós megoldásait, mind pedig színvilágát tekintve. Külön figyelmet érdemel ezen belül az a lüktető és szenvedélyes hullámzás, amely ugyan roppant fegyelmezetten — zenei pontosságot sugallva —, ragadja el a szemlélőt, s a szem által érzékelt első vizuális élményen túl intellektuális izgalmat kínál. Mindez a valóság kifejezésének elmélyítését célozza és valósítja meg. Réti Zoltán szerencsés ember, megadatott neki, hogy emlékei között ne az emlékeinek éljen, hanem a jelen és a jövő rendjéért munkálkodjon. A művészet nemes tulajdonságai nem mindig keltenek rögtön feltűnést. Ez által tűnnek fel. Köszöntjük a hatvanéves Réti Zoltánt. Tóth Elemér Mestersége színész: Találkozás Gobbi Hildával Valahogy mindig érezzük, hogy Gobbi Hilda a legtökéletesebben Gobbi Hilda szerepét játssza, olykor már- már háttérbe szorítja ez a gazdag, aktív, örökös forrongásban, alkotói lázban égő közéleti személyiség Gobbi Hildát, a színészt, hiszen nincs olyan akció a művészeti világban, amelyben ne venne részt, harcai a Nemzeti Színház körül az újjáépítésért, a színház szellemi arculatának kialakításáért, a Horváth Árpád Népi Kollégiumért, az öreg színészek otthonáért, s legutóbb a színészmúzeumért, és ki tudná felsorolni, még mi mindenért él és lobog ez az egész magyar világot családjává szélesítő színésznő. Nem véletlen, hogy Szabó néni alakját szinte azonosítják vele, mégis külön csoda, hogy ilyen aktivitás mellett még van ereje arra is, hogy megteremtse életének, magánéletének csöndjeit. Nem felejti a putnoki gazdasági iskolai stúdiumokat, ismeri a virágok, füvek, növények titkait, kertet épít, növényeket gondoz, otthont teremt, kettőt is, mert nem csak a lakáséban lobognak a virágok színei, növények zöldjei, hanem nyaralójában is Visegrád mellett, abban a csodálatos otthonban, amely egyszerre őrzi személyiségének, alkotó szenvedélyeinek lenyomatát, és emlékműve a régi Nemzeti Színháznak, a Blaha Lujza téri csodás színházépületnek, mert beépült ebbe a Gobbi-féle világba sok oszlopa, köve, darabja. Így hát egy kicsi személyiségének emlékműve is ez az otthon, amelybe most a televízió jóvoltából az egész ország bepillanthat. Vitray Tamás, a Gobbi-portréfilm riportere és rendezője ezeken a színtereken természetesen tudja bemutatni a művésznő kapcsolatát a tárgyakkal, képekkel, s ez az enteriőr alá kaimat ad száméra, hogy a legfontosabbról: a színész életé<j ről beszéljen. Elvisz a film bennünket abba a kőbányába is, amely Gobbi nyaralójához közel, Áprily Lajos egykori házának szomszédságában, Szentgyörgypusztán látható, Gobbi Hilda szereti ezt aa elhagyott bányát mozdulatlan, meredek sziklafalaival. „Örökkévalónak látszik. Egy morzsányi biztonságot a halálfélelem ellen csak a természet nyújt —, ha nyújt! Ebben a bányában talán felépíthetném gyerekes, de mégis olyan nehezen feledhető ifjúkori álmomat: a néma vágyak templomát!” — vallotta önéletírásában, ahol megannyi titkát tárta fel előttünk egyszerre teljes vallomásszerűséggel és mégis szemérmes visszafogottsággal. Várhatóan ezt teszi televíziós filmjében is, amelyet június 3-án láthatnak a nézők. Illés Jenő Hohloma virágai Avar kori temető Folytatják a tápi avar kori temető több éve tartó feltárását az idei ásatási szezonban a győri Xantus János Múzeum régészei. A VII—VIII. századfordulóból való temető háromszáztíz sírját tárták fel mostanáig. A sírokból előkerült elkorhadt famaradványok, vasszögek, pántok, fémcsatok arra utalnak, hogy az avarok halottaikat koporsóban helyezték a föld alá, ennek deszkáit fémpántokkal, csatokkal erősítették össze, sőt, minden bizonnyal lábat is ácsoltak hozzá. Erre az a körülmény derített fényt, hogy a sírgödrök széleit jóval mélyebbre ásták a közepénél. A használati tárgyakat egykori tulajdonosaikkal együtt temették el. A késeket például mindig a nők mellé rakták, a férfiaknak viszont a derékövükhöz csatolták: jelezve, hogy míg az asszonyok munkaeszközként használták, a férfiak viseletűk tartozékaként becsülték. Ehhez hasonló jelenségeket a bolgár—török temetőkben figyeltek meg a szakemberek. A női sírokban üvegpasztából készült köles nagyságú gyöngysorokra, karperecekre, domborított bronz ruhakapcsolókra találtak, legutóbb pedig egy ezüst filigrándíszes gyöngytöredék került elő. Az ékszereken kívül számos használati tárgyra: orsógombra, házimunkára alkalmas késre, vastűre és csont tűtartóra leltek, s szinte valameny- nyi sírban rábukkantak ételmaradékokra, szárnyascsontokra és elnagyoltan kidolgozott ívpoharakra; a leletek azt igazolják, hogy ételt-italt is adtak halottaiknak az avarok. Étkészlet A fakanál művészi alkotássá válik, ha azt Hohlomában, vagy a helyi mesterek hagyománya alapján készítik. Ebben a volgai városban virágzik az ősi fafaragó művészet, innen terjedt el egész Oroszországban. A faedénykészítő mesterek évente több millió nagykanalat, kávéskanalat, vázát, poharat és tálat készítenek. A csodálatos díszítés, amely több mint száz éve született Hohlomában, világhíressé tette az itteni fából készült tárgyakat. Hohlomában és Oroszország többi részén a kézművességet ma már felváltotta a nagyüzemi termelés, de sok helyen megőrizték a régi munka- módszereket: a helyi fafaragó mestert sohasem szárnyalhatja túl az esztergagép. í A 120 fokos kemencében kiégetett, kilenc lakkréteggel borított faedény szinte örökéletű. Az ifjú Valentyina Jaíronova hattyúcsónakot fest „Bob" Dinnyés K orábbi emlékeim róla immár régiek. Egy fickó a televízióoan, tizenöt esztendeje. Gitár a nyakában, hosszú a haja és különféle státusszimbólumokról énekel. Teddiber bundáról, a kutyáról, kondenzált anyatejről, s effélékről. Később, évekkel utána, egy füstös klubban üldögéltünk késő éjszaka, sör mellett. Énekelt, énekeltetett, más dalosokat vezetett föl a közönség elé, s tette mindezt olyan természetesen, mintha enne, inna, vagy éppen aludna. Aztán hajnal felé a nyakába vette megint a gitárt és a köré települőkkel együtt énekelte: „tiszta forrás, szép sző, ez legyen a jelszó és legyél a barátom”. Most is érzem, együtt voltunk, ott, abban a füstös klubban és jó volt egvütt lenni. Tizenöt év múltán sem változott. Farmer, fülig érő haj, gitár. Ha ráköszönnek: szevasz, azonnal felel ismerősnek, ismeretlennek: szevasz. A műfaj, amit képvisel, sok nevet eltűrt már. Volt polbeat, mai dal, városi dal. Egyik sem vert gyökeret. Dinnyés József neve azonban elválaszthatatlan a névtelen műfajtól, gyökeret vert ' benne. — Minden rossz szándék nélkül mondom, de a 'hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején megszaporodott a zenével politizáló énekesek, együttesek száma. Mindig akadtak ügyeletesek, akiket magasba emeltek, s, akiket túl kellett élnem. — Ennyi év után is vállalod? — Dolgozom, azt csinálom már hosszú idő óta — ebben igazán szerencsés vagyo^ —, amit szeretek. Nem volt mindig könnyű, ma sem az, de így érzem magam szabadnak. Igyekszem a dalok és a megélt életem összhangját megteremteni, hogy semmi ne legyen hamis a számból. Ha nem így lenne, becsapnám a közönséget és hiteltelen lenne, amit csinálok. Álarc mögül nem lehet igazat mondani és én szeretem az igazságot. Harmincöt éves vagyok, ezen nem változtatok. — Ugyanúgy járod az országot, mint a kezdet kezdetén? — Mi mást tehetnék? Nyitott vagyok, igyekszem minél többet befogadni a világból és azt elrendezni magamban. Ehhez hívom segítségül a költőket határon innen és túlról. Velük együtt szeretném megmutatni, hol és hogyan élünk ma, a huszadik század utolsó harmadában. Ügy hiszem, sikerül. S amellett. hogy a közvetlen, a mindennapi valóságról énekelek, szeretném fölhívni a magam módján a határon túli magyar irodalom igazi értékeire is a figyelmet. — Útonjáró népművelés? — Jó lenne, ha többen lennének, akik magukénak éreznék — fizetésen túl is — az igazi népművelést. — Az irodalmon túl még miben művelődhetnénk? — Ügy látom, hogy a mai tizenévesek lustaságból, nemtörődömségből, vagy épp a kudarcok hatására, csöndben kuksolnak akkor is, amikor nem kéne. Feladatomnak • érzem, hogy véleménynyilvánításra késztessem őket. Én is, mert ez nem elsősorban az én dolgom, természetesen. De szeretnék segíteni benne. Sajnos, a klubok hangulata meg- válto2»tt, szinte csak műsorként jövök számításba, pedig korábban épp az jelentett sokat, hogy közbeszóltak, utána1' leültünk vitázni, eszmét cserélni. Ma valahogy program vagyok, amit meghallgatnak. aztán slussz. Van egy jó kis klubom a fővárosban ahol föléledni látszik ez a régi hangulat. Megfordulnak ott egyetemisták, szakmunkások, melósok, biztosítótűvel átszúrt fülű gyerekek. Nem váltjuk meg a világét, de közösen gondolkodunk, és, ha csak egy srác agyában indul meg a gondolat a hazáról, a nemzetről, a barátságról —, akiben azelőtt ezek a dolgok elaludtak —, akkor megérte. Sokan tanulhatnának közösségért gondolkodni,, mert onnan már csak egy lépés kimozdulni és tenni is érte valamit. — Haza, nemzet. Nemzetközi méretű gondolkodásunkban nem furcsák ezek a fogalmak? — Hogyan lehetnének? önmagunk megismerésével, dolgaink tisztánlátásával nézhetünk csak túl önmagunkon! Miért lenne rosszabb internacionalista az, aki tudja közben, hogy magyar? Nincs itt semmiféle ellentmondás, ezt nem is vitatja szerintem senki. Csak magyarnak, vagy csak internacionalistának lenni nagy hiba lenne, más-más léptékű értékek mellett ballagnánk el csukott szemmel^ süket füllel. — Nem vagy könnyű ember. — Meglehet. Sokat kilincselek, sok a feszültség bennem, akadnak konfliktusok. Egy infarktuson már túljutottam, de ez, és ilyen vagyok. Nem rosszabb, mint mások, legföljebb másmilyen. Hány évig kopogtattunk különféle ajtókon, míg végre most, áprilisban megjelenhetett a műfaj első nagylemeze. Tizenöt év után! Ott van minden hanglemezbolt kirakatában, bárki meghallgathatja. Remélem, többet ér, bármilyen toborzó beszéd. — Hogyan tovább? — Ugyanígy. Megyek, ahová hívnak, veszekszem, akivel kell és énekelek. Hortobágyi Zoltán NÓGRÁD — 1983. május 22., vasárnap 5