Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)

1983-05-22 / 120. szám

RÉTI ZOLTÁN HATVANÉVES Üzenet Orosziból Réti Zoltán rajza Réti Zoltán szerencsés em­ber, megadatott neki, hogy emlékei között éljen. És most következzék egy idézet ennek igazolására. Kovács Gyula ír­ta a Művészet 1976/5. számá­ban: „Szívesen fogadnék egy olyan játékban, ahol a kiállí­tott akvarellekről a hozzáér­tők azt találnák ki, hogy me­lyiket festette a tájban honos festő, és melyiket olyan fes­tő, aki csak kirándult oda. Szívesen fogadnék Réti Zoltán képeire, mert azokról megál­lapítható, hogy alkotójuknak mélyebb kapcsolata van a táj­jal, hogy az számára nem al­kalmi motívum. Kapcsolata olyan a tájjal, mint az első hegedűsé a karmesterrel, aki­vel már régóta együtt zenél. Ismeri gondolatait”. Csakhogy Réti Zoltán már régóta nem egyszerűen a nóg­rádi táj, a nógrádi emberek és életképek festője. Jóllehet, tudatosan vállalja a lokál­patriotizmust, s megengedi, hogy képein ráismerjünk a világra, ahonnan közvetlen élményeit nyeri, ugyanakkor tovább is röpít bennünket. Arra késztet, hogy értel­münkkel is fölismerjük a va­lóságot. S ez már nem helyi jellegzetességek összessége, hanem az egyetemes emberi problémák nyugtalanító je­lenléte, általános érvényű ki­fejezése. Az eddigi életmű mögött mindig ott érezzük a töprengő, vívódó embert, aki őszintén és erkölcsi hittel kíván szólni a század, az élet legellentmondásosabb mozza­natairól, aki festői munkája közben szigorú szemmel vizs­gálja a jelenségeket, az em­bereket, magyarázatot keres a történtekre, gyürkőzik a magány keserveivel, a termé­szetből / és az emberi környe- ze bői vett motívumai által mindenekelőtt önmagáról vall, megvigasztalják a' tájak és komoly-szép emberi arcok, segítségükkel bennünket is vigasztal. Amikor saját él­ményeiről számol be, egyút­tal válaszolni ‘is akar önma­ga és nézői kérdéséire. Esz­közei nem látványosak, ám rendkívül következetesek, s az évek múlásával egyre in­kább szenvedélyesek. Távol­ról sem véletlen tehát, hogy a felületes szemlélő számára merő harmóniának tetsző ké­pi világ teremtőjének arca —' önarcképeinek tanúsága szerint — rendkívül kemény és nagyon komoly, már-már véglegesen kifaragott hűvös arc. Annak a festőnek az ar­ca. aki stílusjátékok helyett nvndenekelőtt etikai sú­lyával hat, a konzekvensen vállaló emberi magatartásfor­mát példázva. Réti Zoltán Nagyorosziban született 1923. május 14-én, gyermekkorát pedig jórészt Érsekvadkerten töltötte. A hatvanéves művészt, akit ha­zánk határain túl is — Ang­liában, Japánban — egyre in­kább ismernek, most sem ajándékozottként, hanem aján­dékozóként említhetjük. Jel­lemző gesztusként szülőfa­lujában, a magyar néphadse­reg nagyoroszi helyőrségi mű­velődési otthonában nyitot­ták meg a napokban éppen ötvenedik egyéni kiállítását. Ezért idézzük a mostanit, amit nagyoroszi kiállításá­hoz írt: „Életem fényei és fel­hői mögül gyakran felbuk­kan gyermekkorom, Nagy­oroszi és Ersekvadkert. Vad­kerten jártam iskolába, Oro- sziban nyaraltam a rokonok­nál, Számomra Vácikért je­lentette a valóságot, a mun­kát, a tanulást; Oroszi a já­tékot, a mesét, a csodákat. A Kis utcát, meg a patakot a malom alatt, a nagy malom­kereket, mely különös puffo- gásával betöltötte a környéket, a MUK1T, a kisvasutat, me­lyen a Börzsönybe döcöghet­tünk, s hatalmas fákat, kar­csú őzeket, szarvasokat lát­hattunk, a siklót, mely a hegy tetejére, a felrobbantott sziklák közé emelt bennün­ket, a kaluckőt, a kis házikó­kat, a hűvös pincéket, a fi­nom gyümölcsöket. Aztán a szakegyletet, ahol apámék egy szép világról álmodoz­tak. .. és a várat, ahol buj­dostak. .. ” Még hozzáteszi szóban hogy a kis mozdonyt hívták Mukinak, amelyet nagybátyja vezetett, aki gyors­vonatot is vezethetett volna, de nem kívánt megválni a szülőföldtől, így a Börzsönybe döcögő kisvasúton maradt. Ezt tette Réti Zoltán is, aki a kisvárost, Balassagyarmatot választotta élete színhelyéül, s konok akarattal, tehetséggel elérte, hogy végül is nem zárkózott be falai közé, ha­nem —, ha művészileg kissé megkésve is — létrehozta azt a felelősséget tükröző élet­művet, amelyre már minde­nütt figyelnie kell azoknak, akik a művészettől még min­dig reményt várnak, a kiüre­sedett formai játékok helyett. Reményt, vagy legalábbis hi­tet a jövő reményében. Réti Zoltán tudja, a festő dolga a festés, ez által lehet igazán cselekvő részese a mindenna­pok küzdelmeinek. Nemrég Akác Tadashi, a japán képzőművészkritikus- szövetség hivatalvezetője volt Réti Zoltán vendége Balas­sagyarmaton, aki újabb kiál­lítás rendezésére kérte föl, az emlegetett korábbi siker alap­ján. A tokiói vendég a kor­társ képzőművészetet tanul­mányozta hazánkban. Réti Zoltán ötvenedik egyé­ni kiállítása méreteiben nem nagy. Mintegy húsz olajké­pet és akvarellt állított ki Nagyorosziban. A művész kü­lönösen az utóbbi másfél év­tizedben stabil festői nyelvet épített magának, mind kom- pozíciós megoldásait, mind pedig színvilágát tekintve. Külön figyelmet érdemel ezen belül az a lüktető és szenve­délyes hullámzás, amely ugyan roppant fegyelmezetten — zenei pontosságot sugallva —, ragadja el a szemlélőt, s a szem által érzékelt első vizuális élményen túl intel­lektuális izgalmat kínál. Mind­ez a valóság kifejezésének el­mélyítését célozza és valósítja meg. Réti Zoltán szerencsés em­ber, megadatott neki, hogy emlékei között ne az emlékei­nek éljen, hanem a jelen és a jövő rendjéért munkálkod­jon. A művészet nemes tulaj­donságai nem mindig kelte­nek rögtön feltűnést. Ez ál­tal tűnnek fel. Köszöntjük a hatvanéves Réti Zoltánt. Tóth Elemér Mestersége színész: Találkozás Gobbi Hildával Valahogy mindig érezzük, hogy Gobbi Hilda a legtöké­letesebben Gobbi Hilda sze­repét játssza, olykor már- már háttérbe szorítja ez a gazdag, aktív, örökös for­rongásban, alkotói lázban égő közéleti személyiség Gobbi Hildát, a színészt, hiszen nincs olyan akció a művészeti világban, amelyben ne ven­ne részt, harcai a Nemzeti Színház körül az újjáépítésért, a színház szellemi arculatá­nak kialakításáért, a Hor­váth Árpád Népi Kollégiu­mért, az öreg színészek ott­honáért, s legutóbb a szí­nészmúzeumért, és ki tudná felsorolni, még mi mindenért él és lobog ez az egész ma­gyar világot családjává széle­sítő színésznő. Nem véletlen, hogy Szabó néni alakját szinte azonosítják vele, még­is külön csoda, hogy ilyen aktivitás mellett még van ereje arra is, hogy megte­remtse életének, magánéleté­nek csöndjeit. Nem felejti a putnoki gazdasági iskolai stú­diumokat, ismeri a virágok, füvek, növények titkait, ker­tet épít, növényeket gondoz, otthont teremt, kettőt is, mert nem csak a lakáséban lobognak a virágok színei, növények zöldjei, hanem nya­ralójában is Visegrád mellett, abban a csodálatos otthon­ban, amely egyszerre őrzi sze­mélyiségének, alkotó szenve­délyeinek lenyomatát, és em­lékműve a régi Nemzeti Szín­háznak, a Blaha Lujza téri csodás színházépületnek, mert beépült ebbe a Gobbi-féle világba sok oszlopa, köve, da­rabja. Így hát egy kicsi szemé­lyiségének emlékműve is ez az otthon, amelybe most a televízió jóvoltából az egész ország bepillanthat. Vitray Tamás, a Gobbi-portréfilm riportere és rendezője ezeken a színtereken természetesen tudja bemutatni a művésznő kapcsolatát a tárgyakkal, ké­pekkel, s ez az enteriőr alá kaimat ad száméra, hogy a legfontosabbról: a színész életé<j ről beszéljen. Elvisz a film bennünket abba a kőbányába is, amely Gobbi nyaralójához közel, Áprily Lajos egykori házának szomszédságában, Szentgyörgypusztán látható, Gobbi Hilda szereti ezt aa elhagyott bányát mozdulatlan, meredek sziklafalaival. „Örök­kévalónak látszik. Egy mor­zsányi biztonságot a halálfé­lelem ellen csak a természet nyújt —, ha nyújt! Ebben a bányában talán felépíthetném gyerekes, de mégis olyan ne­hezen feledhető ifjúkori ál­momat: a néma vágyak templomát!” — vallotta ön­életírásában, ahol megannyi titkát tárta fel előttünk egy­szerre teljes vallomásszerű­séggel és mégis szemérmes visszafogottsággal. Várhatóan ezt teszi televíziós filmjében is, amelyet június 3-án lát­hatnak a nézők. Illés Jenő Hohloma virágai Avar kori temető Folytatják a tápi avar kori temető több éve tartó feltá­rását az idei ásatási szezon­ban a győri Xantus János Múzeum régészei. A VII—VIII. századfordulóból való temető háromszáztíz sírját tárták fel mostanáig. A sírokból előke­rült elkorhadt famaradvá­nyok, vasszögek, pántok, fémcsatok arra utalnak, hogy az avarok halottaikat kopor­sóban helyezték a föld alá, ennek deszkáit fémpántokkal, csatokkal erősítették össze, sőt, minden bizonnyal lábat is ácsoltak hozzá. Erre az a körülmény derített fényt, hogy a sírgödrök széleit jóval mé­lyebbre ásták a közepénél. A használati tárgyakat egy­kori tulajdonosaikkal együtt temették el. A késeket példá­ul mindig a nők mellé rak­ták, a férfiaknak viszont a derékövükhöz csatolták: je­lezve, hogy míg az asszo­nyok munkaeszközként hasz­nálták, a férfiak viseletűk tartozékaként becsülték. Eh­hez hasonló jelenségeket a bolgár—török temetőkben fi­gyeltek meg a szakemberek. A női sírokban üvegpasz­tából készült köles nagyságú gyöngysorokra, karperecekre, domborított bronz ruhakap­csolókra találtak, legutóbb pedig egy ezüst filigrándí­szes gyöngytöredék került elő. Az ékszereken kívül számos használati tárgyra: orsógomb­ra, házimunkára alkalmas késre, vastűre és csont tűtar­tóra leltek, s szinte valameny- nyi sírban rábukkantak étel­maradékokra, szárnyascson­tokra és elnagyoltan kidol­gozott ívpoharakra; a leletek azt igazolják, hogy ételt-italt is adtak halottaiknak az ava­rok. Étkészlet A fakanál művészi alkotás­sá válik, ha azt Hohlomában, vagy a helyi mesterek hagyo­mánya alapján készítik. Eb­ben a volgai városban virág­zik az ősi fafaragó művészet, innen terjedt el egész Orosz­országban. A faedénykészítő mesterek évente több millió nagykana­lat, kávéskanalat, vázát, po­harat és tálat készítenek. A csodálatos díszítés, amely több mint száz éve született Hohlomában, világhíressé tet­te az itteni fából készült tár­gyakat. Hohlomában és Oroszország többi részén a kézművességet ma már felváltotta a nagy­üzemi termelés, de sok helyen megőrizték a régi munka- módszereket: a helyi fafaragó mestert sohasem szárnyalhat­ja túl az esztergagép. í A 120 fokos kemencében kiégetett, kilenc lakkréteg­gel borított faedény szinte örökéletű. Az ifjú Valentyina Jaíronova hattyúcsónakot fest „Bob" Dinnyés K orábbi emlékeim róla im­már régiek. Egy fickó a televízióoan, tizenöt esztendeje. Gitár a nyaká­ban, hosszú a haja és külön­féle státusszimbólumokról énekel. Teddiber bundáról, a kutyáról, kondenzált anya­tejről, s effélékről. Később, évekkel utána, egy füstös klubban üldögéltünk késő éj­szaka, sör mellett. Énekelt, énekeltetett, más dalosokat vezetett föl a közönség elé, s tette mindezt olyan természe­tesen, mintha enne, inna, vagy éppen aludna. Aztán hajnal felé a nyakába vette megint a gitárt és a köré te­lepülőkkel együtt énekelte: „tiszta forrás, szép sző, ez le­gyen a jelszó és legyél a barátom”. Most is érzem, együtt voltunk, ott, abban a füstös klubban és jó volt egvütt lenni. Tizenöt év múltán sem változott. Farmer, fülig érő haj, gitár. Ha ráköszönnek: szevasz, azonnal felel isme­rősnek, ismeretlennek: sze­vasz. A műfaj, amit képvisel, sok nevet eltűrt már. Volt polbeat, mai dal, városi dal. Egyik sem vert gyökeret. Dinnyés József neve azonban elvá­laszthatatlan a névtelen mű­fajtól, gyökeret vert ' benne. — Minden rossz szándék nélkül mondom, de a 'hatva­nas évek végén, a hetvenes évek elején megszaporodott a zenével politizáló énekesek, együttesek száma. Mindig akadtak ügyeletesek, akiket magasba emeltek, s, akiket túl kellett élnem. — Ennyi év után is válla­lod? — Dolgozom, azt csinálom már hosszú idő óta — ebben igazán szerencsés vagyo^ —, amit szeretek. Nem volt min­dig könnyű, ma sem az, de így érzem magam szabadnak. Igyekszem a dalok és a meg­élt életem összhangját meg­teremteni, hogy semmi ne legyen hamis a számból. Ha nem így lenne, becsapnám a közönséget és hiteltelen len­ne, amit csinálok. Álarc mö­gül nem lehet igazat mon­dani és én szeretem az igaz­ságot. Harmincöt éves va­gyok, ezen nem változtatok. — Ugyanúgy járod az orszá­got, mint a kezdet kezdetén? — Mi mást tehetnék? Nyi­tott vagyok, igyekszem minél többet befogadni a világból és azt elrendezni magamban. Ehhez hívom segítségül a költőket határon innen és túlról. Velük együtt szeret­ném megmutatni, hol és ho­gyan élünk ma, a huszadik század utolsó harmadában. Ügy hiszem, sikerül. S amel­lett. hogy a közvetlen, a mindennapi valóságról éne­kelek, szeretném fölhívni a magam módján a határon túli magyar irodalom igazi érté­keire is a figyelmet. — Útonjáró népművelés? — Jó lenne, ha többen len­nének, akik magukénak érez­nék — fizetésen túl is — az igazi népművelést. — Az irodalmon túl még miben művelődhetnénk? — Ügy látom, hogy a mai tizenévesek lustaságból, nem­törődömségből, vagy épp a kudarcok hatására, csöndben kuksolnak akkor is, amikor nem kéne. Feladatomnak • ér­zem, hogy véleménynyilvání­tásra késztessem őket. Én is, mert ez nem elsősorban az én dolgom, természetesen. De szeretnék segíteni benne. Saj­nos, a klubok hangulata meg- válto2»tt, szinte csak műsor­ként jövök számításba, pedig korábban épp az jelentett so­kat, hogy közbeszóltak, utá­na1' leültünk vitázni, eszmét cserélni. Ma valahogy prog­ram vagyok, amit meghall­gatnak. aztán slussz. Van egy jó kis klubom a fővárosban ahol föléledni látszik ez a régi hangulat. Megfordulnak ott egyetemisták, szakmunkások, melósok, biztosítótűvel átszúrt fülű gyerekek. Nem váltjuk meg a világét, de közösen gondolkodunk, és, ha csak egy srác agyában indul meg a gondolat a hazáról, a nem­zetről, a barátságról —, aki­ben azelőtt ezek a dolgok el­aludtak —, akkor megérte. Sokan tanulhatnának közös­ségért gondolkodni,, mert on­nan már csak egy lépés ki­mozdulni és tenni is érte va­lamit. — Haza, nemzet. Nemzet­közi méretű gondolkodásunk­ban nem furcsák ezek a fo­galmak? — Hogyan lehetnének? ön­magunk megismerésével, dol­gaink tisztánlátásával néz­hetünk csak túl önmagunkon! Miért lenne rosszabb inter­nacionalista az, aki tudja közben, hogy magyar? Nincs itt semmiféle ellentmondás, ezt nem is vitatja szerintem senki. Csak magyarnak, vagy csak internacionalistának len­ni nagy hiba lenne, más-más léptékű értékek mellett bal­lagnánk el csukott szemmel^ süket füllel. — Nem vagy könnyű em­ber. — Meglehet. Sokat kilin­cselek, sok a feszültség ben­nem, akadnak konfliktusok. Egy infarktuson már túlju­tottam, de ez, és ilyen va­gyok. Nem rosszabb, mint mások, legföljebb másmilyen. Hány évig kopogtattunk kü­lönféle ajtókon, míg végre most, áprilisban megjelenhe­tett a műfaj első nagylemeze. Tizenöt év után! Ott van min­den hanglemezbolt kirakatá­ban, bárki meghallgathatja. Remélem, többet ér, bármilyen toborzó beszéd. — Hogyan tovább? — Ugyanígy. Megyek, aho­vá hívnak, veszekszem, aki­vel kell és énekelek. Hortobágyi Zoltán NÓGRÁD — 1983. május 22., vasárnap 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom