Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
Újra nyílik az Ernte Múzeum Á közeli hetekben ismét megnyílik Budapesten az Ernst Müzeum, fővárosunk kiállító- helyiségeinek egyik leghíreseb- bike. Hogy a képzőművészek és a műbarátok mióta kénytelenek nélkülözni ezt a Nagymező utcai teremsort, hadd ne firtassuk. A méltatlankodás helyett ismerkedjünk meg inkább a múzeum történetével, amely — joggal mondhatni — újabb kori művészettörténetünknek fontos fejezete, Elöljáróban a Nemzeti Szalon nevű művészeti egyesületről kell néhány szót szólni, Ez a csoportosulás 1894- zolások, karikatúrák, plasztl. ben alakult, és a hazai festők, kák egész garmadáját mond- szübrászok bemutatása melleit háttá magáénak. Kiállítótér az Ernst Múzeumban. arra is kísérletet tett, hogy a kor újabb művészeti irány- zajait megismertesse a hazai E temérdek műtárgy gazdája a Nemzeti Szalont is ügyesen vezette 1907-ben az közönséggel, A Szalont Hock egykori Erzsébet (a mai En János országgyűlési képviselő gels) téren saját otthonhoz ügyesen vezette, ám amikor jutott az egyesület. Ebben az Művészi reform címmel köny- öt felső világítású teremben a vet írt, annak túlságosan is legmodernebb felfogásban dolgozó magyar képzőművészek tárlaszóklmondó tartalmáért sokan megorroltak rá, és kilép- alkotásaiból rendezett tek az egyesületből, Hockot tokát, aztán leváltották, és helyébe 1909-ig állt Ernst a Szalon — ügyvezető Igazgatóként élén. Akkor ugyanis — azzal — Emst Lajost nevezték ki. a váddal, hogy a hagyományos Ki volt ez a férfiú, akinek stílusok követőit mellőzi — nevét a szóban forgó múzeum klbuktattók tisztéből. Ekkor viseli? Nos, Ernst Lajos egy döntött úgy, hogy saját be- módos lisztkereskedő fiaként mutatóhelyet létesít. 1672. április 20-án Budapesten örÖkségé6ől négyemeletes született. Már kamaszkorában palotát építtetett a Nagymező megjárta Itáliát, és az ottani utcában, és annak első eme- benyomásai ösztönözték a letét múzeumnak rendezte be. műgyűjtésre. Tanult, utazott Intézménye 1912. május 12-én és vásárolt, vásárolt. 1894-ben nyílt meg. A látogatók, akl- tehát alig huszonkét éves ko- két az új ház bejáratánál a rában már olyan gyűjtemény Lechner Ödön tervezte padok volt a birtokában, amelyet a fogadtak, és akikre a féleme- Történelmi Emlékcsarnok ka- leti lépcsőfordulóban Rippl- taíógusa 59 tételben sorolt fel. Rónai József színes üvegabla- Rengeteg festményt, graft- ka szórta a tarka fényt, a kát, szobrot gyűjtött: arcké- korabeli híradások szerint va- pek, történelmi tárgyú ábrá- lósággal elámultak az eléjük táruló kincsektől, amelyek a __ jobb oldali teremsorban kap- ~ tak helyet. És ugyanígy óriási sikert aratott a bal oldali helyiségekben kiállított fest- menyegyüttes is: Szinyei Mer- se Pál képeinek válogatása, Szinyei munkáit aztán Kerns- tok üvegfestményei, a fran cia impresszionisták vásznai, majd Ferenczy Károly, Csók István, Beck ö. Fülöp alkotásai követték. 1914-ben pedig Ernst megrendezte Munkácsy Mihály jubileumi kiállítását. 1917-től — Lázár Béla társaságában — Ernst Lajos műveszi aukciókat is rendezett. Ezeken találtak gazdára Rá kosi Jenő, Nemes Marcell, báró Kohner gyűjteményeinek értékes darabjai. 193o táján azonban gondok mutatkoztak: a múzeum gazdája anyagi csődbe jutott. Hogy nehéz helyzetéből kilábaljon, műtárgyait — köztük Tintoretto, Székely Bertalan, Madarász Viktor festményeit — fölajánlotta az államnak. Sajnos hiába — a vétel elmaradt. Ernst pedig elkeseredésében 1937 márciusában önkezével vetett véget életének. Az általa alapított múzeum azonban továbbra is élte a maga eleven életét. Irá nyltá sát Petrovícs Elek. a kitűnő művészettörténész vet> ál, és ő adott teret többek között Vaszary János, Iványi Grün- wald Béla, Egry József. Do- manovszky Endre, Dési Huber István, Kerényi Jenő stb. munkáinak. Ernst Lajos egykori háza nem sérült meg a második vl. lágháborúban. így 1945. augusztus 11-én ott nyílhatott meg a Nemzeti Sportbizottság és a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének közös , tárlata. 1948 után a Központi Zálogház vette kezelésbe, de 1952-től ismét a képzőművészeké lett e múzeum. 1954-től a Műcsarnok felügyeli. Most, amikor végre-végre ismét elhaladhatunk a Lenchnér-féle márványpadok mellett, és elgyönyörködhetünk Ripl-Rónai üvegablakának tarka szépségében, szintén ez az intézmény viseli gondját, s rendez majd egyéni és csoportos kiállításokat a Nagymező utcai palota termeiben. A. L. Vészeli Lajos sajtógrafikái Változások A jó sajtógrafika — akárcsak a plakát — fontos gondolati tartalmak iiordozója. Sajátos lehetőségei révén — szinte tenyérnyi területen képes a lényeg megragadására, b mondanivaló kiemelésére, gazdag asszociációk elindítására. Mindezekkel a szempontokkal szerencsésen találkozott a veszprémi Naplóhoz szegődött Vészeli Lajos egyéni ambíciója, életlátása, ábrázolókészsége. A tehetséges, fiatal grafikusművész évek során rangot, elismerést vívott ki magának a szakemberek és az olvasók között. A sajtógrafikának a napilapban betöltött szerepéről, Veszel! Lajos sajátos- hangú alkotóművészetéról adott áttekintést az a maga nemében úttörő jelentőségű kiállítás, amelyet Budapesten, a Magyar Sajtó Házában tekinthettek meg az érdeklődők. A kiállítás pregnánsan bizonyította, hogy a sajtógrafika, a gyorsan mozgósítható műfajok között megkülönböztetett figyelmet érdemel. Vészeli legfőbb érdeme, hogy a korszerű gondolatokhoz megtalálta a korszerű formát, s a lap egyéb műfajaival együtt szervesen, hatásosan szolgálja az olvasó informálását, értelmi és érzelmi világának gazdagítását. Grafikái a lap hasábjaitól függetlenül, Önálló életre is alkalmasak. Veszel! Lajos sajátós ílttflé- pi grafikái emelkedett hangu■MM, «ÉHÉ iPÍPhl ..sím.! Hálóban lat úak. Veszeti Lajos mint illusztrátor gazdag invencióval készíti vers- és novellailluszt- rációit is. Grafikái itt sem pusztán a betfltenger oldását szolgálják, egy-egy költői, írói alkotás lényegének a kifejezésére törekszik hatásos eszközökkel. A budapesti kiállításon — helyhiány miatt — nem adódott mód arra, hogy bemutassák a lap grafikusa milyen más módokon is képes sikeresen hozzájárulni a tipográfiai változatossághoz, hogy egy rajzolt cím, érdekes betűsor, embléma, díszítő elem mennyire képes az olvasó figyelmének felhívására, a tartalmi mondanivaló kiemelésére. Hamar Imre SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Egy bolgár magyar „Viszf a ködöt az idő — és az időt mi hoztunk magunkkal” (József Attila) — Dimo Sztojkov Dimov a nevem, apám neve Sztojkov Bulgáriában születtem, 1923- ban, november hetedikén, születésnapomat és a névnapomat együtt szoktuk ünnepelni a bolgár naptár szerint, különben Imre lennék, magyarul. Ahol én születtem azt a helyet régen úgy nevezték, hogy Kraldunar, ez töröktől maradt név, annyit tesz hogy királykát utánna átkeresztelték, 1933-ban, amikor a Borisz király fia született, Cárszki izvorra, „királyforrásra”, nagyon jó vizek vannak ott. Háború után, a falubeli partinzánvezér emlékére, új nevet vett fel a hely — Csapaje- vo lett, mert a partizánparancsnokot a híres Csapajev parancsnok után nevezték el a népek „Csapajevnek”, a valódi neve Szitefan Nikolov volt. öt megölték több társával. és apámmal együtt... — Nálunk mindenki földműveléssel foglalkozott. Bulgáriában nem voltak birtokok, csak két állami birtok volt az egyiken lovakat tenyésztettek, a másikon nagy lánynevelő működött. Kinek több, kinek kevesebb földje volt, apám sok szakmához értett, kovács is volt, hozzánk legközelebb eső város Sztrazsica, ott az ipar, Csapajevo Szófiától 250 kilométerre van. A megyei partizánoknak a mi falunk volt a központja, közel voltak a nagyobb hegyek. Ott jártam ki az iskolát. 39-ben eljöttem kertésznek Magyarországra, 43-ban be kellett vonulni akkor a német már átadta Macedóniát a bolgároknak, mert a bolgár hadsereget nem tudta vinni orosz frontra, a vár nem adott katonát a németnek, nem harcolt volna az orosz ellen a nép, testvérek ellen, ők szabadították meg a bolgárokat a törököktől. A jugoszláviai Macedóniában a bolgárok fenntartó erőként vodtak jelen, Szkopjéban én Is bevonultam, ott volt a kiképzés, onnan elvittek az albán határra szolgálni, ott teljesítettem 1944 szeptemberéig szolgálatot. .. Otthon ezalatt apám a partizánok beszerzője, hírszerzőjeként járt-kelt szabadon, mert hivatásos vadász is volt és ez megköny- nyítette a dolgot, ő csinált nekik föld alatti rejtett raktárakat. Vihette a puska mellett a csákányt, lapátot Is, mert borzzal is foglalkozott, ltudta ezt róla mindenki, a borzot a zsírja miatt ásták ki az odújából a vadászok, kitűnő lószerszámápoló szer volt a borzzsír. Német kevés volt, csak a vezetők között voltak németek. Borisz király nem egyezett a németekkel, többször tárgyaltak a hadsereg ügyében,' negyvenháromban már harmadszor hívták Németországba, ott volt az Antonescu is, azt mondta, a nép akkor, hogy ő lőtte le Borlszt, mert nem adott katonát” de erről más hír nem volt, hivatalosan azt mondták, „beteg a Borisz”. — Anyám mosott a partizánokra^ kenyeret sütött nekik. Sok akciót csináltak a bur- zsujok meg a németbarát árulók ellen, volt olyan is, aki olyan szegény volt, mint ml, mégis eladta magát egy üveg borért. Amikor meg fiatal suhancként kertészkedtem, itt voltam a pálfalvai Paptagban, ott volt a föld, csak bolgárok voltunk, minket fiatalokat kihasználtak az idősebb bolgárkertészek, annyit dolgoztunk, mint a felnőttek, de any- nyi pénzt nem adtak. Az első évben csak azért dolgoztam, hogy útiköltséget fizessek, a másodikban pedig egy ócskapiaci öltöny ruhát vett a gazda nekem, a harmadikban, negyedikben kaptam aztán egy kis pénzt, azt hazaküldtem. Nem sokat láttam belőle, apám felhasználta a partizánoknak segítve, Így volt ez mindvégig. Idő itt nem volt, eljöttek Bulgáriából, hogy egy kis pénzt csináljanak sok munkával és a koszton spóroltak, Mindig krumpli, krumpli, egy kis hús egy héten egyszer, a bolgárkertészek „titka" ez volt. Ogy voltak vele, ha egy évben kétszer nem tudtak kivenni a földből valamit, akkor nem is foglalkoztak vele. Ahogy kivette az egyiket már tette bele a másikait. Aztán már katona koromban Macedóniában az albán határon kaptam otthonról a levelet, hogy „apánkat elvesztettük” tudtam én miről van szó, hogy kivégezték, mert amikor egyik télen nagy hidegben szabadságon otthon voltam a kis házunkba bejöttek Csapa- jevék hárman. Ott volt ő is. Kint olyan hideg volt. hogy sokáig nem mertek a fülükhöz nyúlni, mert letörött volna, csak járkáltak le és fel a kis szobában, én akkor már ágyban voltam, azt mondta akkor a Csapajev „na. te hfres katona, kint keresed a partizánokat és itt vannak, bent az ágyadnál...” De ez csak olyan tréfás dolog volt, • hiszen ismertek minket — Itt van ez a clrillbetűs könyv is, Szófiában jelent meg 1974-ben, Georgij Radec írta a mi megyénkről,, ebben benne van a falunk Is, meg Csapalev, apám és mind a többiek fényképen Is. Itt vannak leöldösve a képen a partizánok, a kocsíoldalra tették őket falhoz támasztva, hogy mindenki lássa, itt ez a kép az apámat ábrázolja, Sztojko Dimovot, ő volt az egyik „játak”. azt jelenti, hogy segítő, beszerző... Ezek a szomszédok itt Doncsu Petrov. Szteían Jordanov, Petro Donee és Koszta Kovacsev, őket mind beárulták. Voltak árulók, így fogták el, mindet egyszerre végezték ki egy hónap múlva az erdőben, bolgárok voltak azok is, rendőrök, árulók, de őket később összeszedték, leszámoltak velük. A kis házunk e, amiben laktunk, az múzeum máma, a szomszéd városban Bulgária legnagyobb emlékművét emelték a partizán mozgalom emlékére megemlékeznek róluk, örökláng ég a szobornál mindig. Nálunk is a faluban a kultúrház előtt van a szobruk, az erdőből kivették őket és odatemették mindet a parkba. Dimitrovot akkoriban már mindenki ismerte, mindenki szerette még a gyerekek is, mindent tudtak róla, hogyan került ő felül a németeken... Amikor megkapta a húgom levelét a határon mindjárt hívott a törzsőrmester egy idős ember, ő tudott róla mi történt, „tedd el a levelét jól ne tudja senki sem...” Ha megtudták volna, elvisznek engem is. Ott, Macedóniában, negyvennégyben, szeptember elsején, amikor otthon kormány- válságok voltak, kaptuk a parancsot, hogy ami német ott van le kell fegyverezni! Meg is tettük, bezártuk őket, aztán másedikán meg azt a parancsot adták, hogy ki kell engedni őket, akkor meg ők fegyvereztek le minket. Otthagytuk a határt és nekiindultunk Szkopjéba, aztán onnan mindenki, ahogy tudott, gyalogszerrel, katonaruha nélkül, sokan, én is csak alsóneműben hazáig gyalogoltunk. Ettünk, amit vittünk magunkkal. .. Titóék fneg ott voltak nagy erőkkel a Babina Pulanában, a hegyekben egy nagy tisztáson, volt három felderítőgépük is, de még futballcsapatuk is, ők aztán sorra rácsaptak németre, mi ezt láttuk, érzékeltük, de az útról nem térhettünk le, mert ha csak egy méterre letért valaki, lelőtték azonnal a németek. Volt sok, aki át is ment Titóhoz, volt egy százados, Szlávcsuk Trenszki, ő átvitte az egész századát, ott külön csapatban együtt harcoltak a jugoszláv partizánokkal. Én két hétig mentem haza mezítláb, alsógatyában, egy szál ingben, ruhát nem lehetett szerezni, nem volt miért cserélni, de szegény nép is volt nagyon a macedón. Kétszersült meg sajt, ez volt mindenünk. Aztán már szeptember kilenc után megvolt a bolgár hadsereg, otthon újra szerveződött, jelentkezni kellett toboroztak a régi macedóniai kor- pusztabeliek között „mindenki, aki a macedóniai korpuszból megszökött jelentkezzen ide és ide...” Aztán összeszerveződtek, gyerekkori barátommal jelentkeztünk mi is. akkor már Dimitrov volt, átvette a vezetést. Szófiában aztán addig bizonytalankodott a barátom, hogy a végén csak a lövészekhez kerültünk, pedig lehettünk volna pékek is, mások is, tüzérek miegyéb, de ő mindig mondta, amikor a válogatás ment, ki kicsoda „nem értek hozzá..." — Dimo Petrovval aztán mentünk együtt a lövészekkel, Nisben vagoníroztunk, Belg-j rádnál aztán indult a hadsereg a Dráva és Mur menltén folyt a szovjetekkel együtt a harc azonos parancsnokság alatt. A ml parancsnokunk a generál Sztojcsev volt, a frontparancsnok, a harmadik ukrán front parancsnoka a Tolbuchin, együtt a szovjetekkel a német ellen már magyar földön harcoltunk akkor negyvennégy fordulóján negyvenöt elején. Végig az első vonalban. Petrov szegény kapott egy golyószórót, de nem értett ahhoz sem, valami magyar pusztánál feküdtünk akkor a homokban. Ledob a a tárat a homokba, nem működött a jer „gyere ide, csinálj vele valamit...” egyszer segítettem neki rendesen berakni a tárat, azt kilőtte, de a másikkal megint bajban volt, odapörköltek a bokorhoz aknával, akkor megsérült, egy hónapig hátul volt, amikor visz- szakerült, akkor voltunk a legnehezebb harcban, feljebb már a Drávánál, dombos vidéken. Ml az erdőből támadtunk, háromszor hiába rohamoztunk nehéz terep volt nagyon úton, vízen keresztül kellett áttörnünk, a német elzárt mindent előttünk, de hát erős sodrású háromméteres vízen... Többször is elveszett a század, a kiegészítésekkel együtt harcoltunk tovább, akkor már majd mindenki idgen volt. Könnyebben megsérültem, én is de nem törődhettem vele, szanitéc is voltam a századnál. Így találtam meg Dimót is, szegény rám hallgatott végre, ágakat szerzett, hogy az árokban maga fölé rakja „az is felfog valamit a repeszekből”, ott volt összegörnyedve az árok alján a hátán ment be nagy erővel a szilánk, a hasán jött ki. Így történt ez Di- móval fölé álltam az ároknál terpeszben és kiemeltem, ahogy volt, még gőzölgött a vére, de már akkor halott volt. Kaptunk segítséget később a szovjet tüzérségtől, hozták a katyusákat, akkor láttam közelről. Ez volt azon a fronton az utolsó csata, az utolsó támadás, ott már beszorultak a németek, aki tudott elszaladt, otthagyott mindent a mi harckocsijaink lökdösték szét a sok holmit, hogy' utat csináljanak. De mi még a kapituláció után harcoltunk egy hónapig a hor- vát usztasákkal, azokat végre lefegyvereztük. .. — Visszakerültem ide kertésznek, negyven nyolcban megnősültem, éltünk aztán kilen évig Bulgáriában is, amikor lehetett felvet tem a magyar állampolgárságot. Azóta lt élek, dolgozok húsz éve már a síküveg gyárban. T. Pataki László
