Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
TAMÁS ISTVÁN: KATONA JUDIT: Cséphadarók keresztútkaparők törvénye szerint élünk Garádicsok menyegzőt mennyekbe vivő kaptatója menetelésünkre szirmokkal hintve s két oldalt biccentő papsipkákkal szegett díszszázadban mikor feldübörög délceg iszkolásunk Betájoltan vedlik a feslett parádé Vezényszavak csattannak imáinkban az angyalok arcán SZEPESI JÓZSEFI Átváltozás Gond-dögből karma nem csikar vért, tollat se borzol rajta dac. ősi fészkébe újra megtért szárnyszegett, hajdan büszke sas. Gubbaszt begyére ejtve csőrét, csapzottan verve, lázasan. Oj külsőt igényel az ős-lét s az újnak ősi átka van. KÖVES ISTVÁN: A sötétség kapujában Értem félelmedet, a permetező könnytől a dühkitörésig, mindent, ami a sikolyig ellökdös, s ami onnan hozzám vissza gyámolít — 4 Értem félelmedet, amire szerződtünk nem egyformán sajtol, bírjuk emberként mindketten, mit bírunk, s rád még egy rész hull, mert te vagy a nő — Értem félelmedet, ha megbírod azt is, a hadfiak közt nyelved alatt a szégyen gyöngyöt epédzik, mindegy, sajnállak vagy irigyellek érte — Szénrajz öregekről Kertek kútjába fény pereg. Örökös dacban a világgal ülnek fázós kis öregek nappal szemközt, halálnak háttal. ülnek a kicsi öregek padok szélén. Mellettük tátong párjuk helye, volt-támaszuk, kiket már karolnak az árkok. Tavasz van. Hull a színesö. Talán boldog, ki benne ázik s ki nem görnyedten járja meg végtelen útjait hazáig. KÁLDI JÁNOS: Irodalmi emlékmúzeum A költő tolla múzeumba került Sok más tárgya közt itt kapott helyet. Kopottas, hegyevásoty, zöldszínű töltőtoll. Fényes helyre tette a kegyelet. őrzi a csupa-ünnep vitrin. Mutogatja — értő szókísérettel — egy tündérszőke nő. Elámulna az ütött-rúgott költő bizonyára, ha visszajöhetne csak egy fél órára, ahonnan nem enged vissza senkit soha az Idő. 1932. .WEÖRES SÁNDOR: végül is mégis csak benned újulhat meg e faj. Kontraszt Erdő sűrűsége, mező szép vidéke, hegyek kopár teteje! Akármerre járok, jókedvre találok, én is vidulok vele. Mindenütt a kék ég, ölelő mindenség, a teremtés ereje. Erőszakos csörgés, kegyetlen dübörgés, motorok dühöngése, ösvilágból támadt sok rég kihalt állat ordítása, hörgése, köztük jár az ember, tiltakozni nem mer, várja, mikor lesz vége. A vers és olvasója Sőprik a Játszóteret. Kibombáztak egy házat az utcából, a romot elhordták, de harmincnyolc esztendeje nem építettek helyette újat. Játszótérét rendeztek be a foghíjon, a telken. Idejárnak a környékbeli óvodások. Most már naponta, mert kitavaszodott. Két komoly felnőtt játszóteret söpör. Gondosan, pontosan, szépen. A költők is mintha játszóteret söpörnének, nem gyárudvart, a létfönntartás egyik alapvető színterének előszobáját. Igen, de a kisgyerekek a játszótéren tanulják meg azokat a mozdulatokat, amelyek majd képessé teszik őket arra, hogy a gépek mellé álljanak. A játszótér nagyon is komoly színhely. S a költészet sem játék. Persze, nem az — kaphatja föl a fejét az olvasó —, minek is ilyet írni. S éppen Magyarországon, ahol még ma is tisztelik a verset: az ünnepit, a fölemelőt, a hazafiasat, a szerelmesei, a vidámat, a szomorút, amely megszabadít, földerít, vigaszt nyújt, kifejez. Most, a költészet napján elméletibb módon is lehetne írni róla; idézni lehetne tudósok passzusait, klasszikus magyar költők vallomásait a költészet mibenlétéről, fogalmáról, ahelyett, hogy szemlélődünk: söprik a játszóteret, s egy mai versművelő nézi, milyen komolyan csinálják, s erről eszébe jut mindennapi próbatételé: a vers. Aztán azt írja: a költészet nem játék. De mégis — a költészet napján legalább egyetlen költőt szükséges idéznie. Nem régit, mégcsak nem is József Attilát, pedig az ő születésnapját emelték tizenkilenc évvel azelőtt a költészet napjává, hanem egy máig is mait, Nagy Lászlót. Azt írta a költőről: „A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költészet közt a kapcsolat azért teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik... ” Azért idéztük föl Nagy Lászlónak ezt a gondolatát, mert úgy tűnik, hogy a mai magyar költészet egyik legnagyobb kérdése az, hogy egymásra talál-e a vers és az olvasó. Nagy László azt vallja, hogy a költő „nemcsak magának, saját ,csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék...” Mert: „csak így szerezhet verseinek érvényességet”. De mikor értik meg a költőt? Milyen verseket értenek meg az olvasók? A hagyományosat. Azonban: „A megszokotthoz idomítani a költészet, új tö-/ rekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vé» tek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság nem ír elő ilyen törvényeket”. „Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei”. A költő azonban azt akarja, hogy az új értékeket is megértsék az olvasók, hogy közte és a sokada- lom közt megmaradjon a kapcsolat. Ennek a fönntartása Nagy László szerint az esztétikai, a művészeti nevelés problémája is. Igaz: „Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult”. A költészetre mégis szükség van: ellenükre is, értük is, annak ellenére is, hogy a gyárudvar mégiscsak más értékrendet képvisel, mint a játszótér, s hogy ma a természettudomány, a műszaki tudomány tolult előre —, mert a költészet a technikai civilizációban is változatlanul etikus és emberközpontú. Nagy László sem filozófus módjára elméleti, de ebben, az életében meg nem jelent írásában mégis úgy fejti ki gondolatait, hogy azok bízvást kiegészíthetik a tudósok könyveit. A költészet gyakorlati művelője másképpen gondolkodik, ám éppen olyan fontos' figyelni rá. Nem tudni, mikor írta a Lélegző elevenség című jegyzetét, kéziratban maradt fönn, de ma kiváltképp időszerű: megérti-e egymást a költő és az olvasó. Nem művészeti, esztétikai gond, egy kissé leválasztható a költészetről, viszont igenis fontos kérdés. Az emberek akár akarják, akár nem, számtalanszor találkoznak a verssel: iskolásgyermekük révén, a rádióban, a televízióban, sőt a napilapokban is — Kecskeméten, Orosházán, Kaposváron, Ászáron, egyaránt. Jó néhány író-olvasó találkozón voltam. Főleg az idősebbek mondják: nem értik a maiakat. Ha azt válaszoltam, hogy sokszor én sem, biztos sikerre számíthattam. Legtöbbször mást mondtam: aki szereti a verset, megtalálja a magáét, de keresnie kell, igyekeznie kell, hogy meg is értse; a vers, ha jó, súlyos, miért várnánk tőle, hogy egyből megadja magát. A L r\ It A e i m!nf5en pillanatában KOH eSZ ei együttsodródik a régi és az új, a jő és a 'silány, s nem köny- nyű sem a költő, sem az olvasó dolga, hogy végül egymásra találjanak. A versre azon- i ban szükség van, s a költő jobban felelős azért, hogy a költészet belső fejlődési törvényeinek szellemében bár, de az olvasóra is rátaláljon. Győri László POLNER ZOLTÁN: Szemre menők Arany palló utcákon hajagyöngyehaja lépked az én Virágom hajagyöngyehaja mátkásodó lányságát hajagyöngyehaja mennyegzővel eláldják hajagyöngyehaja Mossa össze szívünket hajagyöngyehaja halálunkig az ünnep hajagyöngyehaja. Szép magyar könyv 1983-ban Az idén harmincadik alka- dolga, nem egyszerű egy-egy lommal rendezték meg a könyvnek elnyernie a szép- Szép magyar könyv versenyét, ségdíjat. A 30 évvel ezelőtti Tizenhét • kiadó 230 könyvet könyvek, amelyek akkor ré- nevezett be, a hét előzsüri 107 szesültek elismerésben, ma művet javasolt a főzsüri elé. már bizonyára nehezebben es- Kilenc kiadó élt fellebbezési nének át a rostán, s, ami en- jogával és még húsz könyvet nél is fontosabb: az akkori javasoltak a főzsüri elé. A termést a mostanival összíe- főzsüri végül tehát összesen vetve, jól érzékelhetnénk az 127 műből választotta ki a ízlésváltozást. Persze, a mű20-as évekbeli Kner-könyv képzőművészeti, de természe- éppen úgy érték, mint bár- tesen a társadalom-, a ter- melyik frissen jutalmazott mészettudományi, a tankönylegszebbeket: 24 díjat és 44 oklevelet nyújtott át 17 kiadónak. Nem volt könnyű a bírálók vészét — a könyvművészet is nem olyan természetű, mint mu. Emeljünk ki néhányat az idei szép könyvekből: díját nyert a Corvina Kiadó Biedermeier bútorok, Moholy-Nagy László Vörös című könyve; a Minisztérium képzőművészeti osztályának különdíját kapta Gyulai Liviusz Queneau Az a műszaki technológia, amely élet vasárnapja című könyvé- avul az idők múlásával. Egy nek illusztrálásáért. Mind veket, a gyermekkönyvekét, a zeneműveket is díjakkal, oklevelekkel ismerték el, mert a szépséget, az esztétikumot nem egyedül a forma határozza felhő földjén, meg: minden forma csak tar- Művelődési talmávál együtt lélegzik, alkot egészet. Képeinken a díjazott könyvekből mutatunk be néhányat. Gy. L. SSP* Corvina Kiadó: Biedermeier bútorok Corvina Kiadó: Vörös felhő földjén Európa Könyvkiadó: Queneau: Az élet vakarna nia Bárdosi Németh Dános: Magyar múzsa Bárdosi Németh János már nem élt, amikor ez a kötete elhagyta a nyomdát. Ügy Vehetjük hát kézbe, mint ennek a halk és szelíd szavú költőnek szellemi végrendeletét. Kész a leltár... Mert nagyon is jellemző egy poétára, hogy kiket olvas, kiket tart fontosnak, kiknek az árnyát szó- longatja. Ám az igazán meghatározó az a mód, ahogyan ezek az emlékek (kor- társakról, olvasmányokról) versesszenciákká párolódnak, hiszen a portrék magának a költőnek a szellemi arculatát rajzolják ki. Egy idős emberét, aki már felkészült a nagy útra, aki már csak visszafelé néz(het), a pillanat és az örökkévalóság a művekben doku- mtmtálódik, ölt testet. Lemondás van ebben a költői gesztusban, szomorú rezignáltság, ugyanakkor egyfajta erkölcsi-művészi bátorság is. Hiszen bátorság kell ahhoz, hogy meg merjük —, ha még olyan halkan, szelíden is, mint Bárdosi Németh János — vallani rajongásainkat, kötődéseinket. Ma, amikor a verselemzések dömpingjét éljük, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a vers és olvasójának viszonya olyan intim, illékony és leírhatatlan, mint a sze- * relemé. Ki tudja szavakban, szabatosan is megfogalmazni, elkerülve a közhelyeket, hogy miért szereti a kedvesét? Sokszor valóban a szavak hiányoznak hozzá, a telibe találás, míg máskor, másoknál az önismeret és a társ ismerete. Ezért mondunk annyi bókot, beérve a látvány adta impressziókkal, noha magunk is érezzük, hogy milyen hamisan cseng. Nemde így vagyunk a költőkkel is, akikét a rossz iskolai tankönyvek egykap- tafára gyártott jelzőivel nevezünk „nagynak”, „haladónak”, „forradalmárnak” stb., mintha bizony, ezek esztétikai kategóriák lennének. Holott a költészetnek csak egyik megnyilvánulási •formája a köznyelvre is lefordítható „téma” és „tartalom”, mint, ahogy a virágról sem mondtam semmit, ha csupán a színét jelöltem meg. Nos, már csak ezért is izgalmas, amikor egyik költő nyilatkozik a másikról, hiszen joggal várhatjuk el, hogy ő többet tud az alkotás kínjairól is, titkairól is. Bárdosi Németh János úgy pásztázza végig a magyar líra történetét, mint a nektárt gyűjtő méhecske. Hangulatokat őriz meg tőlük, máskor a sorsukat villantja fel néhány ihletet strófában. Már az önmagában érdekes lenne, ha. felsorolhatnám. a 62 vers ihlető forrását. A címadó Magyar múzsa tömöj- (szonettről van szó) magyar irodalomtörténet. „Kenyér, szabadság, így csatáztunk, pedig szépség volt az álmunk, mélázva csöndes lombok árnyán.” Két önarckép (önarckép 1948.) és Örök barátaim (1969.) zárja a kötetet, mintegy jelezve, ki is mondva, hogy magát is egynek érzi abban a sorban, amely Balassival, Zrínyivel kezdődött, folytatva Bessenyeivel, Fazekassal, Csokonaival, zárva az élő és már elhunyt kortársakkal (pl, Berda József, Kassák Lajos, Jankovich Ferenc, Csorba Győző, Tüskés Tibor stb.) Adyval kezdi a sort, hogy abc-sor- rendben haladjon Zrínyiig. A legfájdalmasabb a hangja a közeli barátok elvesztésekor. Az igazi telitalálatok,' amikor a személyes élmény telíti vérrel a secundért, a kapottat. Példaként idézek: egv strófa a Kodály szavából. . „Kazal mellől egy sikoltás volt, kocsmában egy bús sóhajtás vágyódás szívből egy virág masírozó bakának ritmus.” (Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1982.) Horpácsi Sándor ]
