Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
0] számítógép a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán Megyénkben üzembe helyezték az első, ügyviteli feldolgozásokra alkalmas kisszámí- tógépet, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola salgótarjáni intézetében. A Videoton gyártmányú VT—20 'A típusú kis- számítógép beállítása az 1979- től üzemelő R—20-as számítógépbázis kiegészítését és tehermentesítését is jelenti egyben, ugyanakkor növeli a főiskola számítóközpontjának kapacitását. Az előbb említett kisszámí- tógépeket kifejezetten kis- és közepes vállalatok, intézmények szervezési, tervezési, ügyviteli tevékenységének számítógépes feldolgozásához fejlesztették ki. A későbbiekben az ilyen kategóriájú gépek nagy elterjedésével kell számolni. Ezért az üzemgazdászoknak fel kell készülniök az ilyen kategóriájú gépek alkalmazására. A kisgép üzembe helyezésének elsődleges célja az oktatás színvonalának javítása, a tudományos tevékenység segítése, saját intézményi feldolgozások elvégzése. A kapacitás kihasználása érdekében külső munkák elvégzésére is felkészült a számítóközpont szakembergárdája. Tartu 350 éves egyetem A tartui egyetem a közelmúltban ünnepelte alapításának 350. évfordulóját. Az egyetem napjainkban diákváros: több emeletes tanépületekkel és laboratóriumépületekkel. Kilenc fakultás működik itt. A szovjethatalom éveiben az egyetemen mintegy 25 ezren végeztek, többen, mint ahányan az egyetem egész története alatt itt tanultak. A tanári karban 105 tudományok doktora oktat, közülük negyven külföldi egyetemek, akadémiák és tudományos társulatok tiszteletbeli tagjai. Az egyetem tudósai számos nemzetközi tudományos program kidolgozásában vesznek részt és a világ 350 tudományos központjával tartanak kapcsolatot. Az elmúlt évtizedben egy idegsebészeti és egy környezetvédelmi kutató- központot hoztak létre, tanulmányozzák a skandináv és a finnugor nyelveket. A közelmúltban nyílt meg egy több mint 3 ezer kötetes tudományos könyvtár, felépült egy ezer férőhelyes diákszállás és egy sportkomplexum. Farkas András: Juhász (Szőllősi Zoltán fordítása) Arany almám adom-e? (TATÁR NÉPDAL) ügyesen jár ujja minden lánynak, gyorsan pödri, sodorja a szálat, miért sírja át egy az éjszakákat, mit tett vajon, mit ennyire bánhat? Ingem levessem-é? — nem piszkos. Arany almám adom-e — nem biztos. Fehér ruhát, hófehéret varrnék, aljára is fehér sújtást tennék, választanám bizony a másikat, fél a lelkem, szívem csak érte ég. Hajnalcsillag magában ragyog, sir egy leány, nagyon bánatos. Széles térítőt szőnék, széleset, vásárban még fonalat vehetek, eljegyeznek nem sokára engem, nem mehetek ahhoz, kit szeretek. Pártám díszei mind fehérek, mégis attól félek, megkérnek. Széles kendőt szőnék, hej, széleset, szövőszékem lenne csak szélesebb, egyetlenegy vágyam teljesülne, nem is kérnék Istentől egyebet. Hej, anyám, ujjaim már fájnak, idén, ha maradok, gyaláznak. Sok fajtája van biz a füveknek, mint lósóska, nincs oly haszontalan, sok fajtája van a szerelemnek, mint az enyém, nincs oly boldogtalan. Ingem levessem-é? — nem piszkos. Arany almám adom-e? — nem biztos. Páni félelem szorítja szívemet. Érzem, ez a vég. Látom az embereket, a hatalmas homok, felhőt, a kékessárga lángot, mindent látok, de csak úgy, mint egy érzéketlen fényképezőgép lencséje. Az árok, amelybe a légnyomás taszított, tele volt félőrült emberekkel. Tudatom halvány derengésével látom, hogy durva szöges bakancsom fiatal, fekvő leánytesten tapos. Felugróm. Felrántom a lányt. Gyári dolgozó, cafatokban lógó, falanszterruhában. A légnyomástól se élő, se halott. A két Tőzsér velem lohol. Az ő arcukról látom, hogy mily sápadt lehetek, szemem milyen eszelős, lábam, testem önállósította magát. Rohanunk, szembe az újabb repülőhullámokkal. Ki szeretnénk alóluk futni. Körülöttünk lángban minden. Bombatölcsérek, hullák és nyöszörgő sebesültek. A fülsiketítő hangokon áttetszik a sebesült lovak fájdalmas nyerítése. Hárman, mint akik megőrültek, puszta kézzel szórjuk a homokot az égő fosztorra. Egy keszegfejű őrnagy, aki rohan, mint az ámokfutó, odakiabál: bravó, ungarische Soldaten, bravó... Tovább rohanunk. Beleesünk egy bombatölcsérbe. Ez is tele emberekkel, élőkkel és holtakkal. Mein Gott... Istenem. — keveredik nyöszörgéssel és káromkodással. Csupa vér, csupa láng, fülsiketítő robbanás az egész erdő. Valaki mutatja a fejét és németül kérdezi, hogy nagy-e a sebe. Megnézem és megnyugtatom, mintha valóban számomra ez lenne a legfontosabb. Tovább rohanok, elvágódom. Érzem, hogy kezem csupa vér. Felnézek, arcomtól néhány centire Burizs arca, borzalmasan eltorzulva. Rohamsisakja kettéhasítva, benne véres agyvelő hajcsomóval és homokkal keveredve. Megüvegesedett szeme az eget kémleli, mintha azt mondaná: Mitakartok tőlem? Én egy kis falusi fodrászmester vagyok, engem vár az asszony, meg a gyerek otthon, Magyarországon. Semmi közöm ahhoz a marhasághoz, amit ti csináltok. Mellettem egy tizenhét év körüli német fiú nyöszörög: Hilfe... gyomra kifordulva, próbál kúszni, de csak szánalmas vonaglás lesz belőle. Kiérek az erdőből, előttem a széles országút, hátam mögött a pokol. Ismét együtt vagyunk, mi hárman, gyöngyösiek. Már nem szaladunk. Lábainkban olyan ólmos á fáradság, cammogni is alig tudunk. Egy tanyához érünk. Hajlott hátú ember foglalatoskodik a kertben, nyugodtan, félelem nélkül — pár száz méterre a bombázott gyártól. Megszóllítjuk. Válaszából érezzük, épp úgy töri a németet, mint mi. Bolgár kertész. Nevet, s azt mondja, hog: itt nem kell félni. Nála biztonságban vagyunk. Dohánnyal kínál, s kérdi: minek jöttünk Németországba? őt erőszakkal hozták — válaszolja. Minket is — dünnyögjük. Az állomásra egy óra múlva szállingóztunk vissza. Állomásra? Nem volt ott semmi, csak rom és nyolcasba csavarodott sínek. Szürkületben összeszedtük a hullákat, a mi századunkból csak szegény Burizs halt meg, s néhányan sebesültek. Elfásultunk. Semmilyen hatással nem voltak ránk a hullák. Szénen, katonásan sor- baraktuk őket, csak azt éreztük, hogy nagyon-nagyon fáradtak vagyunk, s mint mindig, éhesek. A szétbombázott romok között paradicsomkonzer- veket találtunk, amelyek a nagy hőségtől szétpukkantak, bontani sem kellett őket. Azt ettük, csak úgy, kézzel, mocskosán és fáradtan, mint az állatok, néhány méterre a rendberakott hulláktól. * A nyitott ablaknál állok. Künn tavaszi eső pásztáz, finom illatok szállnak, itt % tavasz. Bent a szobában a rádió halkan szól. Igen, este elfelejtettem kikapcsolni. ...Ramona, Ramona... Suha Andor Személyes történelem Antifasiszták Pitkerantában „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — A Nagybörzsöny alatt, Vámosmikolán születtem 1923. június 21-én, Homoki Lajos vagyok, szécsényfelfalui pedagógus, Esztergomba végeztem, először Szalatnyán, mai Szlatinán tanítottam, onnan kerültem ide, éppen negyven évvel ezelőtt 1943-ban. Itt tanítottam 1944. március 15-ig, amikor a szovjet csapatok átlépték a Kárpátokat, szünetet rendeltek el, de szeptemberben újra kezdük a tanítást. 44. októberben jött a behívó Losoncra, egy fiatalember hozta, a postás nagyapját helyettesítette, mondtam neki „ne mond meg, hogy találkoztunk”, gyorsan összecsomagoltunk és elmentem Vámos- mikolára. Otthon apámmal a kapuban találkoztam „Hova megy?” — „Katonának! Behívót kaptam Miskolcra” — „Ne menjen sehova”. Otthon maradtam három napig, aztán visszajöttem Szécsényfelfaluba, mert itt részt akartam venni egy lakodalmon, tarjáni most az illető, Brunda László, az ő esküvőjén ott akartam lenni. Másnap a szomszédom vitt át kocsival két jóbarátommal Ludányhalá- sziba, aztán tovább mentem Losoncra, de az apámnak szerencséje volt, mert Losoncról visszaküldték „Miskolcot körülzárták már, menjen haza!” Megúszta az öreg mind a két világháborút. xxxxxxxx — Bevonultam Losoncra a 21/1-es gyalogos zászlóaljba. Biztattak, hogy nem kell beöltöznöm. Gyerekkori balesetem miatt a jobb kezemről hiányzik a mutatóujj. De ott mégis létrehoztak egy karpaszományos alakulatot, volt ebben olyan szándék is, hogy mentsék az embereket, a tanultabbakat. Érsekújvárra vonultunk fegyver nélküli kiképzésre. Egy alkalommal az ezredes csicskása felhívta az ezredes nevében a századost, hogy Homoki Lajos karpaszományost küldje ki azonnal, nem értettem, de a parancs az parancs. Ott találtam a régi cimborámat, szegről végről valami rokon is volt, ő is menteni akart. Érsekújváron rettenetes hangulat uralkodott, voltak olyan pesti társaim, akik arra akartak rábeszélni, hogy szökjünk el Pestre. Érsekújvár tele volt nyilaskeresztes, felfegyverzett su- hanccal, járkáltak pöffeszkedve, mi meg fegyvertelenül, nekik kiszolgáltatva, mert azok élet-halál urai voltak. Utolsó mentsváruk volt az ott, ugyanott rengeteg német, erős németellenes hangulat volt jellemző katonáinkra. A városban borzalmas zsúfoltság, akkoriban háromszor annyian éltek ott, mint rendesen, tele erdélyi menekülttel, elhajtott civillel, evakuáltakkal, közöttük volt Köpeczy Béla is, aki most miniszter. Ott voltunk december elejéig, akkor vagonba és irány Galánta, Pozsony, onnan fel Malacky felé, de hogy hová, minek? XXXXXXXX — Moravska Ostravába megálltunk, voltak közöttünk, akik jól beszéltek szlovákul, tőlük hallottuk, hogy valami erős összevonásra készülnek ezen a tájon, de aztán fel Vroc- lavig, majd nyugatnak Németországba, Nür- bergbe, megálltunk ott is, ahonnan Hitler indult, tartalékos tisztjeink mutogatták nekünk azt a helyet. A századparancsnokunk, egy kecskeméti ügyvéd, Csávás József volt, elég realista gondolkodású, de akkor már a Füzek nevű német táborba vittek, onnan a németek korábban a V-rakétákat lőtték ki Anglia felé, ott volt a kiképzés, aztán Scsecsinbé, az Odera mellé, ott már gyakran átszóltak átállt magyarok odaátról megafonnal. Volt egy főhadnagyunk, az is odajött lóval és azt kiáltotta, hogy adjuk át a vonalat — azonnal lelőtték hátulról. XXXXXXXX — Minket ott ért az áttörés. A mi századunknak nagy pofája volt, nem voltunk forradalmárok, de német vezényszóra lehasaltunk a földre. Minket akkor büntetésből áttették Sirkó Jóskával, aki most Mátrasző- lősön él, meg még egy társunkkal a másik századba, így akaratlanul elkerültük azt, amikor a századunk átment a szovjetekhez. Ahogy a 2. század átállt a szovjetek be tudtak jönni, mi meg vonultunk hátra, volt egy hőbörgő tisztünk, azt le kellett ütni, mert kivégzéssel fenyegetett. Otthagytuk, de húsz kilométer után mégis szembetalálkoztunk vele. Akkor megint a németeket emlegette, veszélyes volt, mi egy vágott disznót húztunk kiskocsin, hogy majd valahol megesszük, akkor aztán közre kellett fogni, úgy jött velünk, kényszerítettük. Jóval később meg letérdelt, úgy könyörgött. hogy engedjük el. akkor néhány segberúgással megúszta. Többet se láttuk. „Hova a fenébe megyünk, ássuk itt be magunkat!” — így döntöttünk néhányan, jött is rövidesen a fergeteges „urá!”, hát így estünk fogságba, harckocsizok fogtak el, volt náluk egy szöveg, amit Nemec Ernő losonci gyerek írt egy cetlire, abban az állt szlpvá- kul, hogy mi a Veres János katonái vagyunk. Érmen máius elseje volt, amikor ez történt. Jött egy stramm ukrán gyerek, nem volt rangja, de nagy tisztelettel beszéltek vele a többiek, az megnézte a papírt, aztán intett, hogy mehetünk, amerre látunk. Akkor elkötöttünk néhány lyukas tömlőiű német kerékpárt és hajtottunk vagy száz kilométert Berlinig, de addigra a háborúnak már vége volt. Jártunk mi is a Rei stagnál, aztán egy volt német táborban, amit a németek másoknak építettek, most velük volt tele, 130 ezer ember közül ketten voltunk a szőlősi Sirkóval, akik magyarnak vallottuk magunkat, „menjenek a szerbek közé!”. Rendes ellátást kaptunk, nemzetközi tábor volt, onnan mentünk Vrzsesnyijába, lengyel táborba, tudtam kicsit lengyelül, mert 39-ben Vámosmikolán a falunkban is éltek lengyel menekültek. Ott találkoztam Maricával, meg a szerbekkel, hefogadtak minket maguk közé, nagyon jó barátságba kerültünk a lány apja együtt har-; colt Titóval, a bátyját, aki katona volt, a németek az anyja nevében becsalták a hegyekből és kivégezték, ez a Marica nem akárki lehetett, mert naponta beszélt az apjával telefonon, pedig az akkor Belgrádban élt. Mi ketten Maricával csecsemőtejet szállítottunk egy nemzetközi kórházból a táborba. A szer- beknek Bogumil volt a vezetője, nekünk nagyon jó barátunk. Ők azt akarták, hogy menjünk velük Szerbiába, és ha nem tetszik, visszasegítenek Újvidéken át. De mi mégsem mentünk, ez később, a Rajk-per idején, nagy szerencsének bizonyult. XXXXXXXX — Elbúcsúztam Maricától, ő mondta ugyan, hogy kivisznek bennünket építőmunkára oroszföldre, de nem nagyon törődtünk ezzel, fiatalon könnyen vesz sokmindent az ember. Hát elvittek Gnyeznyóba, ott rengeteg német volt, de voltak nógrádi leventék is, például Nógrádszakálból, minden esetre a hetvenez- res táborból magyar csak egv-kétezer akadt. Akkor már nem is bántuk, bevagoníroztunk és hosszú vonatozás után északon, a Ladogá- nál, Pitkerantában találtuk magunkat egy elhagyott táborban. Éltek ott előttünk is magyarok, akik 40-ben kerültek oda, nevüket mindenhova bevésték, ez a tábor hatalmas faépületekkel volt tele, amikor odaértünk orosz asszonyok kerítették be szögesdróttal, felváltottuk őket és szép komótosan bekerítettük magunkat. Hát télen volt 40—45 fok hideg, amikor kint jártunk, állandóan egymást figyeltük, nem fehéredik-e az arcunk, mert akkor dörzsölni kellett erősen hóval, különben lefagy. De aztán elindult az élet, egy papírgyár romjait takarítottuk el. A város majdnem kihalt volt. gyönyörű fenyveserdő közepén, mindenütt fenyő- és nyírfa. XXXXXXXX — Később szervezetté vált a munka, napi háromszori étkezés, de mindenből kicsit szegényes, mert nekik sem volt, a városban épségben maradt a gyönyörű kultúrház, az emeletes iskola és a táborban is megindult a közösségi élet, de még a városban is jóformán mi jelentettük az életet. Volt egy jóember hadnagyunk, az Utkin, az antifasiszta csoportot is ő indította meg, igazi tovaris volt, így is szólítottuk. Tovaris Utkinnak sokat köszönhettünk, mindenfélébe belekezdtünk, a Sirkó is ott nyert egy irodalmi pályázatot, amikor leírta az etesi bányász apjának az életét. A pályadíj cigaretta, dupla ebéd, dupla vacsora. Megalakítottuk a színjátszókat is, a választáskor mi írtuk a plakátokat, a városi dekorációkat, a jelszavakat, sok egyszerű parasztgverek meg munkásgyerek nagyon gyorsan tanult meg oroszul, de a németek ki nem nyitották volna a szájukat, hát akkor megkapták tőlünk gyakran, hogy „übermencsek!”. A színiátszás viccmeséléssel indult de a Kocsár Karcsi, debreceni gyerek, darabot is írt, a Nádi Jancsinak meg, csodájára jártunk, mert három hónao alatt tanult meg tökéletesen oroszul, igaz, hogy már előtte több nyelvet tudott. Aztán emlékezetből leírtuk a János vitézt. Amikor látták a szovjetek mindezt, kiverették egy hosszú barakk közfalait, az lett a színházunk, volt mindenféle mesterember, megépült a színpad, de a városban is mi adtunk műsort, kórust, a szovjet himnusz szólóját mindig én énekeltem, a magyar kórus meg rázendített, hát így volt ez együtt János vitéz, szovjet himnusz, a Kocsár Karcsi-féle Puskin- fordítások, én magam is akkor ismertem meg Puskint, azt kézzel sokszorosítottuk, lila tintával mindenféle papíron, amit kértünk, Utkin és Mária Ivanovna meg Ljiza főhadnagy beszerzett nekünk. „Csináljatok karácsonyfát is!” mondták éppen ők, meg Utkin. Cukrokat becsomagoltunk, csináltunk karácsonyfát nekik is, meg a kultúrházba is, így a várossal már egészen jó kapcsolatba éltünk, együtt az oroszokkal. Később egy papírgyárban dolgoztunk már, felépítettük az új, korszerű telepet, az új tábort, a papírgyárban meg együtt dolgoztunk a helybeliekkel, jó barátságban szakmunkásokkal, ott sok mindent megtanultunk, ami nekünk is új volt. XXXXXXXX — A hazajövetel is éppen olyan békésen ment, mint az odamenetel... Amikor az a nap beköszöntött, egy nagy csoDorttal éppen vagy húsz kilométerre a tábortól őrizet nélkül szedtük a hatalmas földiepreket. Az áfonyák akkorák voltak, mint a hüvelykujjunk. Jártuk az erdőt, szedtük a gyümölcsöt, de én éreztem, hogy mielőbb vissza kell menni. Ott aztáp már vártak, „komisszió van itt”, jött az orvosi vizsgálat, az egyik százados meg azt súgta nekem „tovaris Utkin üdvözlP’, mert akkor ő már máshol szolgált. Hát úgy is kérdeztek, hogy könnyű volt válaszolni, „napuszta.jtye” — a két csajka földiepret ott hagytam Sirkónak, ő kicsit később jött haza... T. Pataki Lászl6