Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

Sosem elég!

EMLÉKEZÉS ILLYÉS GYULÁRA

Nem tudhattam, hogy másként kellett volna fölolvasnom a Nem volt elég című versét. Nem tudhattam, hogy az egész nemzetet annyiszor inditózó motor éppen az utolsókat lükteti, amikor érettségire készülő fiatal lányoknak és fiúknak, április 14-én, elmondtam a verset. Nem tudtam, hogy fájdalmasabban, messzihangzóbban kellett volna kiáltani: „Nem volt elég”! Nem tudtam, hogy halandóról beszélek, nem is gondoltam rá. Akkor se gondoltam volna, ha százesztendős. Róla sose jutott eszembe a halál. Verseiben szólhatott akár az elmúlásról is — meg is tette kápráztató fölénnyel — mindig az élet győzelmét idézte. A bölcs és megszakíthatatlan emberi életét. Erről sem úgy szóltam, talán éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberi arc napnyugta utániba halványodott, ahogyan most szólnék. Fájdalmasan, virrasztó- an-siratósan kellett volna mondani-zengeni a verset? Nem! Konokon, az ő hitével. Azt a verset, amelyben — mint annyi másikban is! — elmondta hitvallását. De nem tudhattam, hogy nem volt elég a nyolc évtized! Nem volt elég belőle egy és nem elég, nem elég soha a hasonlókból! Ezt se mondtam el, hiszen közöttünk lévőről beszéltem, örök életűről szóltam — életfölöttiről.

A hírre, ami váratlanul csapott le ránk, nem is figyeltem oda. Nem és nem! Az emberi fül gyarló, elhall szavakat. .. „Meghalt Illyés Gyula” — mondta valaki a szerkesztőségi folyosón. Mentem tovább. De aztán, mintha meginogtak volna a falak, mintha kürtök zengtek volna, de süket kürtök és elhalványodtak a világ színei. Írók, költők jöttek, telefonáltak. „Igaz?” ... Igaz, válaszoltam és nem hittem el. Most már tudom, hogy így nem is igaz. A rögtön fölcsapott könyvoldalakról hallom a szavait: „Mert nem volt hazánk elég, / hogy emésztésed vacsorára / e dombok aszúját kívánta, / és e lapályok kenyerét”. Kell mormolnom újra hangosan vele. Néz rám, már az emberi idő mögül, a mű! Néz és kényszerít. Szelíd akarattal, hogy tudjam: nem elég! És nem úgy kell mondani mostantól e verset sem, mint eddig. Nem úgy, ahogy az önfeledten figyelő fiataloknak fölolvastam. Másként. Irgalmatlan elszántsággal, arcukba vesszőzve a szavakkal, hogy beleparázsosuljanak, hogy belesápadjak magam is. Dehát nap sütött. A hír bár már megfogamzott még nem ért el hozzánk.

Nem volt elég, motyogom, mormogom a vakítóan fehérlő könyvlapok fölött, ahol országos hosszúságban vonulnak a gyászfekete betűk. Igazán nem volt elég annyi mű, hogy méltón befogadjuk, megfogadjuk, húsunkká-vériinkké változtassuk. Nem volt elég és nem lesz elég még mennyi vers, dráma, regény, tanulmány, a szellem pengéit villogtató esszé, hány átható tekintet, népben-nemzetben gondolkodó agy, hogy fölfogjuk: „nem volt elég, nem volt elég / sem a hűség, sem a szívósság, / mitől egybeáll egy-egy ország / s nemzet is lesz a nemzedék”.

A hír Rezegve áll a lélekben. Még visszafénylenek rám a tizennyolc évesek tekintetei. Még azokra emlékszem, még az élőkre gondolok és talán nem is lesz másként sokáig. De a verset, igen, a művet más módon kell értelmezni, akár akarjuk, akár nem. Ott van rajt a bennünket kötelező pecsét, a visszavonhatatlan parancssal: „Mert sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég; hogy meg- ójja / a házat, amelyben ra- kója / nem lelheti meg a helyét”, ö meglelte! A házat is, a hazát is. Mindörökre.

Nap süt. Tavasz van. Nem temetésre gondolok. Inkább arra, hogy magunk erősítésére kell másként mondanunk, kiáltanunk: nem volt elég! Sosem elég! Nap süt. Tavasz van.

Kiss Dénes

Illyés Gyula hitvallásaiból

Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló, vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet, s mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni.

*

Itt állok proletár-paraszt származásommal. írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint népről szóló műveket...

*

Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket! A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadiz- must. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráföt, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább, önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget.

*

Magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével.

*

...nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok is.

*

A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! A vers vezet.

*

Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kel! foglalni, munkát kell neki adni.

Bertók László:

A jóslat kampóján

Illyés Gyulának

A jóslat kampóján szavak és lélek, akár egy darab combhús. amely addig marad, míg el nem hordják mind dagadt szatyrokban, könyv meg sör alatt, apránként, mint a madarak a harctéri halottakat, egy vagy kétszáz év elszalad, s nem jut belőle jó falat annak, ki a szelíd vadat kedveli otthon, abból ad gyerekének, hogy izmosabb legyen még magabiztosabb, aki úgy vesz el, mintha kap, és nem sír, és nem válogat, mert tudja, hogy itt ő a pap és ő a hívek, holmi vad népekhez nem épít hidat,

rombolni jöttek, halni csak.

A jóslat kampóján igén és lélek, egy maroknyi nép hordja az óceán vizét tenyérben haza, ezer év hosszú pallóján, hol kötéltáncosokat nyelt el a mély, fizetett mindig, mindenért, és ráadásul annyi szép színt friss vért, hitet, jó erényt adott a méltó életért, hogy lett, akár a többi nép, feketék közt nem feketébb, jóslat kampóján is fehér, s az egy vagy két évszázadért vacoghat vele mind, ki él, ha fölfogja, hogy szakadék szélén ki áll, miféle vég szédít és kit, mekkora rész akar azért is, élni még.

Román György képei

Kuruc vitéz felpörkölt faluban a Balaton partján

Magány

oyitfftvHlfiiiiiiiiiisiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiEiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitviiiiviiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitmui««

Az ismeretlen ismerős

ILLYÉS GYULA ÖRÖKSÉGE

Amikor kezet fogott valakivel, elsőnek a kézszorításának keménysége tűnt fel. Kidolgozott, inas, paraszti munkában is edzett keze volt. 3 szorításában ott éreztük az üzenetet. Régi korszak nagyjainak kézmelégét közvetítette: Babitsét, aki fiaként szerette. örökösének tekintette; Kosztolányiét, akinek műveit ő adta ki, s látta el nagyszerű előszókkal; Szaoó Lőrincét, akihez mély emberi barátság fűzte; Németh Lászlóét, akivel együtt melengették és dolgozták ki a nagy tervet; a népfőiskolákét, amelyekben megfelelő körülmények között tanultak volna a legtehetségesebb parasztfiatalok.

Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át székhelyét a jobb idő beállta után Tihanyba, hanem mert ott találta meg azokat az élményeket, amelyek képzeletében az ifjúság derűs egeiti idézték. Amikor az őszi hidegek elől visszahúzódott rózsadombi otthonába — ez volt az a ház a József-hegyi utcában, ahonnan kitenkintve elgyönyörködhetett a cserepezők lármájában, akikről egyik emlékezetes versét írta — s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak már a város felől. s ő még mindig rótta az utcákat, melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett titkaikat, tavaszi készülődésüket.

Azok közé a rika magyar művészek közé tartozott, akiket természetes és ölelő gesztussal fogadott be a nagyvilág. S ő azt a hatalmas tekintélyt, mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy szálláscsináló ja

legyen irodalmunknak. Igazi „nagykövet” volt, a szellem küldötte, elegáns, és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetéseket, de zsigereiben érezte, hogy annak a kis országnak a küldötte, melynek szellemi felemeléséért írt és dolgozott.

Gőgösen dacolt a múló idővel. Lélekben maradt fiatal. Újra meg újra körülvették a fiatalabb pályatársak. A fel- szabadulás előtt a Magyar Csillag szerkesztőjeként — ez a folyóirat lett Babits Mihály halála után a legendás Nyugat folytatása — megvalósította azt, ami addig senkinek sem sikerült; összefogta az irodalom legjobb erőit. s olyan szellemi végvárat teremtett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta harcát a fasizmus térhódítása ellen a jobb, tisztább, és igazabb emberségért Később — immár megváltozott történelmi-társadalmi körülmények között — útjára indította a Választ, ahol ismét ő lett a

mérték és a példa, a fiatalabb lírikusok tanítómestere. S ahogy múltak az évek, lassan megfogyatkoztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást.

Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerzője, Gara László, ezt a címet írta fölé: „Az ismeretlen Illyés”. Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még nehezebb fölmérni, mit jelentett ő maga és mit jelentett mint irodalmár a huszadik századi magyar történelem számára. Nemcsak irodalmi jelenség volt ugyanis, hanem egyenesági örököse azoknak az igazán nagy és korszakjelzó művészeknek, akik tudták, hogy tehetségükkel szolgálniok is kell, népük, nemzetük javát kell előmozdítaniuk. Illyés Gyulát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehezen vállalt küldetés megvalósításában.

Ezért is lehetetlen a róla akármilyen gondosan vagy futó kézzel felrajzolt arcképvázlatban elkülönítem az egyes műfajokat, melyeket kivétel nélkül magas színvonalon művelt. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse.

Mint az igazi, a jó tanító- mester, mindig feladta a leckét. Megmutatta a példát, aztán ránk függesztette tekintetét, ránk ironikus várakozással hogyan sikerül beteljesíteni a művet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkotnunk, hogy megfeleljünk ennek a várakozásnak. Mert éppen ő figyelmeztetett rá, hogy a halál a lét természetes kiegészítője. s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja le. Az üzenetnek tovább kell hatolnia és tovább kell termékenyítenie a gondolkodást.

„Talán itt az ideje hogy megmondjam: szeretem és

csodálom ezt a költőt, ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mint a céh mesterét. Mint egy vezetőt, aki megvilágítja az emberek útját”. Ezeket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, hanem francia: Jean Rousselot. S kivételesen jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a világlíra legnagyobbjai közé sorolja egyenrangú társként. Azt az Illyést, aki a Tanácsköztársaság alatt vöröskatona volt, majd amikor menekülni kényszerült. rövid bécsi tartózkodás után Párizsban telepedett meg, s kétkezi munkásként kereste kenyerét, miközben a kor legnagyobb művészeivel került szívélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, — bennem forr örökre mit emiatt nyeltem”, s a tékozló fiú gesztusával tért vissza övéi közé, hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümölcseit.

Ritka, ha egy költő rezzenéstelenül tud számot vetni az elmúlással. Illyés ezt is megtette a Kháron ladikján című könyvében. S bár verseit áthatotta az elmúlás szomorú tudata, a halálra az életet rí- meltetett, mintegy azt bizonyítva, hogy az egyedi ember létével nem szűnik és nem szűnhetik meg egy ország élete és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei.

A költő, akit oly szívesen fogadott testvérévé a világlíra. nem egy kiemelkedően nagy alakja tudott hihetetlenül, a gyémánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hogy népe nevében kell szólnia, mindig vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet. Azok közé tartozott, akiknek hangját meghallotta és tudomásul is vette a népek nagy családja, aki ha szólt, annak súlya tekintélye volt. Ezt a tekintélyt csak egy következetesen megvalósított, egységes élet szavatolhatja...

Mégis olyan volt, mint egy szigorú, kemény és bölcs apa,' aki jól tudja csak akkor lehet eredménye a nevelésnek, ha követel is gyermekeitőL Illyés emberséget, becsületességet. hűséget követelt, s azt követel ma is.

A „remény” szó alighanem a végső kicsengése költészetének, amint Bernáth Aurél,' egy képe alá írt versében olvashatjuk : .,A legnagyobb

bátorság a remény”. Ezt a kivívható, szorgalmas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésével és jellemszilárdsággal valóra váltható reményt sugároztat- ja. Ezért is fejezte be egyik legszebb kötetét, a Dőlt vitorlát ezzel a sorral: „mennyi vár tennivaló még reátok”. Világosan. egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk, hogy beteljesüljön, amiről ő is, költészetünk más nagyjai is álmodoztak.

Rónay László NÖGRAD - 1983. április 23., szombat 9