Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-02 / 78. szám

BHj ;• HHH Vállán a falu sorsa ÉB1TBBC. HOGY — Halló!.;; Tessék, a Nagy- bátonyi nagyközségi közös Ta­nácsról Szabó Nándor vb-tit- kár vagyok... természetesen, ahogyan megegyeztünk, szíve­sen látom, minden szakmai kérdésben szívesen segítek, illetve segítünk. — Sokszor kérnek tanácsot? — Igen, mert szívesen adok. Különösen a fiatal, ambició­zus kollégáknak, hiszen annak idején nekem is jól esett, ha támogattak. Nemrégiben pél­dául a homokterenyei elnök járt nálam tapasztalatcserén. Az lenne jó, ha a tanácsok­nál minél több olyan előadó dolgozna, aki szót tud érteni az emberekkel, a szakmai tu­dás mellett, akar is kapcsola­tot teremteni. Szeretem a kez­deményező, újító embereket, akik képesek az élethez iga­zodni, így alakítottuk ki a mi apparátusunkat is és ennek következményeként úgy ér­zem, élvezzük a lakosság bi­zalmát. A néhány mondatnyi beszél­getés alatt, harmadszor gyújt rá. Kissé idegesnek tűnik. —' Alapvetően ilyen típusú ember vagyok, de ez csak ak­kor látszik meg rajtam, ha bezárom az ajtót, azaz nincs nálam ügyfél. Végtelen nagy türelem kell az emberekhez, hiszen adott pillanatban az ő ügye a legnagyobb, legfonto- - sabb. itt még soha nem volt veszekedés. És ez nem a meg­alkuvás miatt van így. Ki kell mondani az igen mellett a nemet is, de ezt nem feltétle­nül emelt hangon. — Furcsán hangsúlyozta az előbb a fiatalok szót, ezért tűnt fel, mert önön nyoma sincs az „öregségnek”. — Pedig huszonöt éve dol­gozom az államigazgatásban — mondja Szabó Nándor, mi­közben büszke mosoly suhan át az arcán. — Karancskeszi- ben születtem 1940-ben, Sal­gótarjánban érettségiztem, ezt követően rögtön a ka- raneslapujtői tanácsra kerül­tem, adó- és pénzügyesnek. Dolgoztam a karancsaljai ta- náfcson is, de rövidesen a sal­gótarjáni járási tanács tit­kárságán találtam magam. Alig húszévesen, 1960-ban, visszakerültem Lapujtőre, alighanem akkor a megye leg­fiatalabb vb-titkáraként. Is­mertem a falut, megjegyzem ma is falusinak vallom ma­gam, így életem nagy szeren­cséjének tartom az áthelyezést, mert itt erősödött meg ben­nem. hogy ezt és csak ezt a munkát, kell csinálnom. Em­berközelben, mindennel kel­lett foglalkozni és olyasmit is megtanultam, amit könyvek­ből nem lehetett. A sors úgy hozta, hogy 1966-tól ismét a járási tanácson dolgoztam, az igazgatási osztályon és ép­pen tíz éve, Nagybátonyba ke­rültem. Ürül a cigarettásdoboz. A rágyújtás ceremóniája mellett izgatottan gesztikulál. Saját helyét és szerepét mindig csak a közösségből kiindulva keresi, és magyarázza. — Ez nem egyszemélyes munka. Hacsak azt mondom, hogy az elmúlt évben húsz­ezer ügyiratunk volt, már ez is jelzi, a csapatmunka szük­ségességét, társul ehhez szak­tudás igénye, ám egy valaki mindenhez nem is érthet. Az­tán fegyelmezettség is szük­séges. Nálunk ritka az, hogy vezetői tekintéllyel kell a ren­det helyreállítani. — Ha holnaptól nem csi­nálhatná. .. ? — Az lenne életem legna­gyobb büntetése! — Került már kellemetlen helyzetbe? — Talán igen. De olyan nem volt, hogy ne tudtam volna aludni miatta. — És olyan eset, hogy majd majd kiugrott bőréből örömé­ben? — Ó, hát hogyne! Konkrét esetet viszont ne kérjen, mert akkor az egész falut fel kel­lene sorolnom. Ugyanis min­den elintézett ügy öröm szá­momra is. Megnyugvás, ha az emberek mosolyogva mennek el tőlünk. Tudja milyen jó ér­zés, ha végigmegyek az utcá­kon és az idősebbek fiamnak szólítanak? Ez a bizalom je­le és azé, hogy a tanács nem az emberek fölött áll, nem a falun kívülálló. Egy a sor­sunk, az életünk, s értük va­gyunk. — Annak ellenére mondja, hogy nem itt lakik Nagybá- tonyban. — Miért? Nemcsak a föld­rajzi hely határozza meg, hogy mit érzek! Igaz Salgótarján­ban lakom, de itt élek!, Itt közöm van mindenhez, na­gyok a lehetőségek szakmai­lag is ebben a városiasodó nagyközségben. Kell ettől több? Különben is van kötő­désem Nagybátonyhoz, anyóso- mék Maconkán laknak. — Apropó, család! Ez a munka időben nem határol­ható be. Mit szólnak a lekö­töttséghez? — A feleségem jól ismeri a helyzetet, hiszen ő is tanácsi dolgozó immáron húsz éve, a megyei tanács munkaügyi osztályának alkalmazottja. A lányomnak már saját család­ja van, ő a ruhagyárban dol­gozik Tarjánban, a fiám 12 éves, iskolás. Értik, hogy ne­kem ez a' munka az életem. A csöndben lassan eloszlik az utolsó cigaretta füstje is. Szabó Nándor számot vet az aznapi teendőkkel. Eltűnt az idegessége, mert mint mond­ja, a munka a legmegnyugta­tóbb számára. A hétvégeken, ünnepnapokon a legtürelmet­lenebb, legszívesebben be­jönne. Ilyenkor menekül szen­vedélyéhez a horgászáshoz és az olvasáshoz. De teljes fel­oldódást akkor érez, ha le­nyomja a nagybátonyi tanács ajtajának kilincsét. Zengő Árpád Milyen a lakosság egészsége ? Beszélgetés dr. Illés Béla minisztériumi főosztályvezetővel Ä lakosság egészségi állapo­tát jellemző változásokról, az 1982-es év tendenciáiról, az idei reményekről kértünk tájé­koztatást az Egészségügyi Mi­nisztériumban. Dr. Illés Béla főosztályvezető nyilatkozott a közérdekű kérdésekről. — 1982. néhány fontos terü­letén biztató eredményeket ho­zott. Megállt a halálozások szá­mának növekedése, tovább csökkent a csecsemőhalálozás és kismértékben javult a táp­pénzes helyzet. örvendetes egyes fertőző és foglalkozási megbetegedések visszaszorulá­sa is. Sajnos változatlanul so­kan halnak meg a 40—59 éves korcsoporthoz tartozók közül elősorban a keringési rend­szer betegségei és rosszindula­tú daganatok miatt. Új tapasz­talat egyes fertőző betegségek ismétlődő; nagyobb számú elő­fordulása. — Milyen hatással van mindez a népesség alakulásá­ra? — A demográfiai előrejelzé­sek alapján várható volt, hogy az évek óta mind kisebb és kisebb születésszám (és a már említett emelkedő halálozás együttes) következményeként nem nő, hanem fogyatkozik a népesség. Az először 1981-ben regisztrált jelenség 1982-ben sem változott: a rendelkezé­sünkre álló adatok szerint las­sú ütemben tovább folytatódik a néoesség csökkenése. Bár az elmúlt 2—3 évben jelentősen csökkent a csecsemőhalálozás, de az európai listán még így is a legutolsók közé sorolnak bennünket. Lényegében válto­zatlan az 1—29 éves korúak halálozása és a halálokok meg­oszlása: továbbra is keringé­si rendszer betegségeivel (ma­gas vérnyomással, szívkoszorú­ér-betegséggel) összefüggő ha­lálozás vezet. Szorosan követi a rosszindulatú daganatos be­tegségek miatt beállt halálozás, míg a harmadik helyet to­vábbra is a balesetek, öngyil­kosságok és az egyéb külső okok miatti halálozás foglalja el a statisztikában. — Viszont a járványok már nem szedik áldozatukat... — Az influenzát kivéve va­lóban megszűntek a nagy jár­ványok. Az emésztőrendszeri fertőzések az utóbbi néhány évben változatlan számban je­lentkeznek: gyakran fordulnak elő kisméretű, helyi járványok. Továbbra is gondot okoznak a vírusok által előidézett légúti és emésztőszervi fertőzések. — Korunk betegsége? —- Leggyakrabban a neuró­zist, a pszichoszomatikus meg­betegedéseket és a túlzott al­koholfogyasztással összefüggő idegrendszeri károsodásokat rögzítették a diagnózisok. Az egészségügyi szolgálat igénybe­vétele életkor szerint változó, tény, hogy a kórházak-klinikák ápolási napjainak mintegy 30 százalékát 60 éven felüliek ve­szik igénybe. Az időskorúak egészségügyi ellátásának és gondozásának sajátossága, hogy a korcsoportra jellemző hosszú ápolást igénylő kró­nikus betegségek gyógyítása és a szociális problémák megol­dása együttesen jelentkező fel­adat. A megbetegedési és halá­lozási viszonyok alakulásában a természeti és társadalmi környezet mellett döntő szere­pet játszik a lakosság életmód­ja. A legveszélyesebb környe­zeti ártalmak továbbra is a felszíni vizek szennyeződésé­ből, az ivóvíz minőségének romlásából, a tartósan, helyen­ként kiugróan magas levegő­szennyezettségből, a talajba ju­tó hulladék- és vegyianya­gok közvetlen és közvetett ká­rosító hatásaiból, továbbá a megengedettnél magasabb zaj­szintből és zajforrások okozta egészségkárosodásokból szár­maznak. A társadalmi méretekben megvalósítandó megelőzés mel­lett az egészségügyi szolgálat tervszerű és hatékony progra­mok alapján küzd a lakosság egészségi állaootát befolyásoló betegségek ellen. Szakmailag is megalapozott reményünk van — természetesen hosszabb időszak alatt — a halandóság emelkedésének megállítására, majd javítására, ugyanis jó • néhány európai országban le­zajlott ugyanez a folyamat, amely törvényszerűen együtt jár az iparosodással, a ter­melés szerkezetének átalakulá­sával, a tudományos-technikai forradalom okozta rendkívül gyors technológiai fejlődéssel. G. R. Nem számoltam, mert nem számolhattam, hány hallgatói telefon érkezett dr. Csikós Nagy Bélához, aki legutóbb a mikrofon előtti vendégkaros- székben foglalt helyet. Azt sem tudom, mennyire esett kényelmes ülése, kellett-e fe­szengenie a jól párnázott alkal­matosságban. Nem tudom, de feltételezem, jócskán csöngött a telefon. Hisz, ha valami, ak­kor az árak mozgása, törvény- szerűsége, várható alakulása mindenki számára a szó leg­szorosabb értelmében „zsebbe vágó kérdés”. Az is nyilván­való, hogy a számjegyek az ár­cédulán nem kedvünk, elha­tározott szándékaink szerint változnak kizárólag. Manap­ság mindannyian mérsékel­ten képzett közgazdásszá vá­lunk. És nemcsak a piacon, csarnokban, egy-egy hétvégi bevásárlás alkalmával, hanem egyszérű újságolvasóként, tár­sasági lényként, honpolgár­ként. Alig volt közönsége a gazdasági híreknek, esemény­nek. Manapság a közkedvelt lapok között is előkelő helyet foglal el a Figyelő, a Heti Világgazdaság, s a nézettségi, hallgatottsági index legelső ré­Rádiénapló gióiban találhatók az ilyen témával foglalkozó televíziós és rádiós műsorok. Aligha túl­zás, hogy a közgazdaság év­tizedét éljük. Ha ez nem is találkozik minden esetben egyetértésünkkel, jóváhagyá­sunkkal. lényegében erre és a gazdaságban ható törvény- szerűségekre utalt az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke a Rádiónapló adásában. Nem volt ez a két óra ön­feledt szórakozás. Különösen, ha a szórakozást, szórakozta­tást úgy fogjuk fel, hogy szó­rakoztató az, ami jó, ami kel­lemes. Az adás alatt bizony olykor keserűen húztuk el a szánkat, kénytelenek voltunk — ha bosszúsan is — igazat adni az elhangzottaknak. De hát akkor, mi volt mégis jó a műsorban? Miért lehet a sikeres adások közé sorol­ni éppen úgy, mint Kondor Katalin nemrégiben elhang­zott gazdasági magazinját? Az őszinteségéért. Az államtitkár egyébként is köztudottan ker­telés nélkül fogalmaz. Bizo­nyította ezt már számtalan in­terjúban, újságcikkben — uram bocsá’ — még kabaré­ban is. Ami pedig ebben az adásban a kérdésekre adott válaszaiból kitűnt, azzal lehe­tett egyet nem érteni, de meg­érteni muszáj volt. Nem igye­keztek szerkesztők, műsorké­szítők sem valamiféle kímé­letes, meleg gyapotba csoma­golt kérdésekkel ellátni a ven­déget. így nem volt a műsor rózsaszín tabló, de nem ér­ződött ki az- elhangzott gon­dolatokból beletörődés, re­ménytelenség, kiszolgáltatott­ság sem. Éppen ellenkezőleg. Volt egyféle mozgósító ereje- hatása minden hírértékű vá­lasznak. Nem kellett úgy fel­kelni a rádiókészülék mel­lől, hogy fene egye az egé­szet, nincs mit csinálni, imá­hoz gyerekek. Vélhetnék, a kora délután nem éppen szokásos rádiós időpont az elmélyült, magvas gondolatok közreadásának, be­fogadásának. Mégis, bebizo­nyosodott már jó néhányszor, a valódi témák, az izgalmas műsorok megszervezik hallga­tóságukat. m. t. O Hol vagyok? A bőrkabátos férfi az erdők között bukik a gépkocsi elé, görcsösen kapaszkodik a bi­ciklijébe. Az utasokban meg­áll az ütő, itt bizony hajszá­lon múlott a nagyobb galiba. Emberünk feltápászkodik, az égnek emeli az öklét és vélt igaza tudatában rázza azok felé, akik megóvták az életét. A bőrkabátos alig félóra múltán a közeli falu párthá­zának nagytermében guny- nyaszt az olajkályha mellett, ő az első vendég a falugyűlé­sen. Az egyre zajosabb terem, ben magához tér, szóval tart­ja a körülötte ülőket, aztán a tanácselnöki beszámoló alatt illő módon lakatot tesz a szá­jára. Igaz, csak egy darabig, csupán, mert ő az első felszó­laló. — Elnök elvtárs! Azt mond­ja meg nekem, hogy lehet ilyen disznóságot csinálni az emberrel?! A részeg handabandázását csitítják egy páran, mások meg legyintenek: hadd mondja csak, jobb a békesség. — Elnök elvtárs, mi az is­tennyilát csináljak én a bir­káimmal, ha már elkövették velem ezt a piszokságot? Meg­vettem az Alföldön a százhat­van darab birkát, a nyava­lyás tées'z meg nem adja ide nekem a hodályait. Pedig nem Is ingyér kérem, bért fizetnék érte. Á helyismerettel rendelkező falubeliek most figyelnek csak fel: ki az ördög ez a bőrkabá­tos és miféle birkákról be­szél? A tanácselnöknek is fogy a türelme a tizedik in­dulatos — és keresetlen „ma­gyarsággal” fogalmazott —is­métlés után. — Ide hallgasson, jóember! Ha már betévedt hozzánk me­legedni, legalább maradjon csöndben, ne zavarja a mun­kánkat. A bőrkabátos azonban nem adja meg magát egykönnyen, továbbra is szajkózza a pa­naszát: — De elnök elvtárs, hova a francba tegyem a birkáimat, azt mondja meg nekem... — Maga mondja meg, hogy honnan került ide? Hová való? A bőrkabátos mond egy fa­lunevet — légvonalban is meg­lehet vagy húsz kilométer. — Annál inkább maradjon csendben! A panaszát meg mondja el otthon. Ott, ahol kell és azoknak, akiket illet. Mi nem tudunk segíteni. — Meg sem hallgatnak? El sem mondhatom a panaszom? — A bőrkabátos felháborodik, kibuggyan belőle az indulat. — Igenis jogom van szólni, el­nök elvtárs, merthogy én is nógrádi vagyok. A teremben felcsattan a ne­vetés, egy borízű hang meg röhögve dörmögi: O Stáblista — Csakhogy ez nem megye­gyűlés, hanem falugyűlés, sza­kikéin! A kába bőrkabátost ez sem zavarja, belekezd még mon­dandójába egy féltucatszor, de kissé elbizonytalanodik. Ar­cán is ott a kérdés: „Hol a fenében vagyok én most, tu­lajdonképpen?” O Helycsere A kocsma ajtaján tábla: „Elnézést kérünk, leltár miatt zárva!” A gazda — a szövet­kezet — gépkocsijával jö­vünk éppen az Alföldről, a gépkocsivezető rögvest meg­adja a magyarázatot is: a presszóban dolgozó Marika át­veszi a kocsmát, Matyiék meg mennek vissza a csárdába. Csodálkozva kérdezek visz- sza: a csárdába? Tudtommal azt az üzletet kiadta a szövet­kezet szerződéses üzemeltetés­re. — Az igaz. Csakhogy azóta visszalépett a kuncsaft. Nem tudta fizetni a bérleti díjat. — Na, ha engem kérdeznek, én már hónapokkal ezelőtt megmondtam volna, hogy így jár a vállalkozó. — ??? — Messzeföldről . érkezett vendégeknek akartam dicse­kedni a palócföldön ezzel a csárdával, aztán felsültem. A „tulaj” ugyanis egyetlen faj­ta, importból származó dobo­zos sört tudott kínálni, á negy- venvalahány forintért. Télvíz idején, amikor nem is hiány­cikk a sör. S akármilyen csábítóan is flancos az importdoboz, nem éppen a határtalan kereske­dői leleményességnek a bizo­nyítéka. A vendégmarasztaló választékról nem is beszélve. Gondoltam, itt be is fejez­hetem a bukás magyarázatát. Este azonban, baráti beszélge­tés során, valaki ezt mondja: — A sör a legkevesebb. A vásárban ott tolong több ezer ember a csárda mellett, a szer­ződéses ipse meg nem veszi le a lakatot az ajtóról. Mond­ván: beviszi a vendég a sarat. Ügyes. A valóban kellemet­len sár és piszok így az ajtón kívül marad. Csak az a baj, hogy a pénzzel együtt Befejeződik a nagyszerű (vagy gyakrabban a közép­szerű, esetleg csapnivalóan rossz) film a televízióban, a vetítés azonban csak nem akar véget érni. Nem bizony, mert hátra van még a STÁB­LISTA. Majdnem hosszabb, mint maga a film, hiszen a jám­bor nézővel közölni kell Já­nos és a város nevét. Megörö­kíti a celluloidszalag, hogy ki vitte a mustáros virslit a rendező úrnak; ki szerezte be a jelenet forgatásához szüksé­ges hintaszéket; ki öltöztette fel a mai szerepet mai ruhá­ban játszó mai színészeket; ki kente fel az arcukra a kuli- mászt; ki volt a második asz- szisztens harmadik asszisz­tense; ki vezette a forgatási naplót — és így tovább. Csu­pa fontos ember neve a listán. Habár, talán nem is a fon­tosság a mérvadó. Olvasom a minap a legfőbb illetékes nyi­latkozatát a tévé nehéz anya­gi helyzetéről, meg a költsé­gekről: egyetlen perc a tele­víziónak 7500 forintjába kerül. Nyilván egy átlagos perc. Hoppá! Ezért hosszú hát, a stáblista, az ilyen műsorperc valószínűleg a lehető legol­csóbb. De ez a kisebbik gon­dom. Eljátszom a gondolattal, hogy az újságkészítés stábjá­nak tagjai legalább olyan fon­tos munkát végeznek, mint a filmforgatás (és -gyártás) né­pes seregének NEVES tagjai, az újság mégsem közli a stáb­listát. E cikket például alá­írom (ha akarom), de kiszö­gezhetném az íróasztalom fö­lé a többiek értő közreműkö­dése nélkül. Ha tudnám, hogy vasárnap jelenik meg e szösz­szenet és kik lesznek akkor szolgálatban, bizony el is ké­szíteném a stáblistát. Ha nem' is a teljesség igényével, de va­lahogy így festene. Irta: mint lent. Rovatvezető: Olvasószerkesztő: Szerkesztő: Mettőr: Kéziszedő: Gépszedő: Korrektor: Tördelőszerkesztő: Gépmester — stb. És még hányán maradtak ki! Olyanok, akiknek legalább annyira fontos a munkájuk, mint a filmforgatás naplóve­zetőjéé, vagy a sokadik asz- szisztenseké. S ez utóbbi, soha — vagy csak a nyomdászok napján megjelenő — stáblistának van még egy előnye is. Közel sem kerül annyiba, mint az, ame­lyet a filmek elejére-végére biggyesztenek. Kelemen Gábor NÓGRAD — 1983. április 2., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom