Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
Nyitott szemmel „jó munkához..." Nagy garral, mérgesen jön az utcán K. L., s a nagy darab férfi már messziről kiabál: „Hoztam neked egy újságcikkre valót!” Aprócska papírszeletet vesz elő a zsebéből, két darabban, s rögvest megadja a magyarázatát is. — Amint megkaptam, azonnal szétszakítottam. Arra gondoltam, hogy áprilisi tréfának szánta valaki, a tartalmú, ból egyébként is csak viccre gyanakodhattam. Egymáshoz illesztem a papírszeleteket és olvasom az Ecsegen gépelt sorokat. A pár soros nyilatkozat aláírójának azt kell kézjegyével tanúsítania, hogy nincsen tartós használatában földterület. — Már hogyne lenne! — csattant fel K. L. — Öt évre vettem igénybe, akkor most mi a fenének akarnak velem aláíratni egy dokumentumot épRei ez ellenkezőjéről?! Vagy olyan nagy náluk a rend, hogy a nyilvántartásban nem is szerepel. A méreg java azonban ezután jön. A nyugdíjas bányász rábök a széttépett cetlire: — Látod a dátumot? November közepén írták, most meg április van. Megáll az ész, ennyi idő kell ahhoz, hogy eljusson hozzám a hülyeséget tartalmazó papír. Kényszeredetten mosolygok és elviccelem a dupla bosszúságot: — A jó munkához idő kell! — Hogyne. A rosszhoz meg sokkal több. Köszönet Késő este, az országút menti presszóban. Kínoz a lelkiis- meret-furdalás, mert megzavarom a sarokasztalnál beszélgető pincéreket és zenészeket, rajtam kívül ugyanis nincsen egy árva vendég sem a jókora hodályban. Bocsánatkérően hörpölöm a kávémat, amikor kicsattan a söntés lengőajtaja és belép a presszóba egy középkorú nő. Meglát, megismer, az asztalomhoz telepszik. — Nem is tudtam, hogy magának főzöm a kávét... De jó, hogy látom, mert sokszor gondoltam magára. Tudja, volt egy balesetem, meggyógyítottak azok a csodálatos doktor urak és most azon töröm a fejem: hogyan köszönhetném meg nekik az újságon keresztül. Amennyire örültem az induló beszélgetésnek, most olyan- savanyú az ábrázatom. Meglehet, hogy S. J.-né egy életre kiábrándul belőlem, de csakis ezt mondhatom: — Kérem szépen, efféle kö- szönetek megírására — pláne közöltetésére! — nekem nincs lehetőségem. A kávéfőző asszony nem mutat haragot, türelmesen végighallgat. E szerint: a meg nem adott lehetőségnél is fon. tosabb, hogy hajlamom sincs ilyen nyilvános köszönetek tá. mogatására. Nagyon is leegyszerűsítve a dolgot, az a véleményem, hogy az orvosnak a gyógyítás a munkája — erre esküdött, ezért kapja a fizetését (meg a hálapénzt). S miért kerüljön az újságba csak azért, mert becsülettel és legjobb tudása szerint megdolgozott a pénzéért? Érvelésemet a továbbiakban is meghallgatja váratlan asztaltársam. Ilyen alapállásból Kovács néni holnap közöl- tethetne egy köszönetét az új. Ságban, mert az a drága pék bement dolgozni és idejében megsütötte a kenyeret. Illetve, van egy difi, mert valamiből sütni kellett. Kovács néni tehát rászánna még pár sort a hálaadásra és illő köszönetét mondana a mezőgazdásznak is, mert az isten szabad ege alatt időjárással és közgazdasági szabályozókkal dacolva megtermelte a kenyérnek való búzát. Aztán következhetnének a sütéshez energiát adók... a gép. kocsivezető, aki elszállította a kenyeret a boltba, a sornak azonban még mindig nem volna vége. Elvégre, meg kellene köszönni a kereskedőnek is, hogy kiszolgál+a a tiszteletre méltó vevőt, illő hát megörökíteni nevét az újságban. De elég a játékból. Ha mindenkinek köszönetét mondanánk a nyilvánosság előtt azért, amit normális körülmények között egyébként is el kell végeznie — kevés volna a lihegő sorok közlésére az egész magyar sajtó. Mégis, hogy stílusos legyek, egyszer én is köszönetét mondok valakinek az újságon keresztül. „Tisztelt Szerkesztőség! Folyó év folyó hó, folyó napján betértem az útmenti presszóba. Keblem dagad a boldogságtól, szívem hálával telve. A nyilvánosság előtt is szeretném megköszönni, hogy megfőzték nekem és felszolgálták asztalomra a kávét.” Azt már csak az idézőjel után írom le, hogy a PÉNZEMÉRT. Természetbarát barbárok Először egy motoros kezében látom a jókora ágat. A vesszők végein diónyi, aranysárga barkapamacsok ragyognak — valami különleges faj lehet ez. Az MZ nyergében lovagló, hatalmas ágat szorongató fiatalember látványa azonban figyelmeztet is: el' kell menni Nagymezőre, meg kell nézni ezt a különlegesén szép barkát termő fát. A Kovács-rét sarkában éppen egy pótkocsis teherautó áll, két szállítómunkás oldalog az árkon át, a szemet gyönyörködtető fa irányába. Egy darabig nézem a csodát, ezt a pompázatos fát, aztán elindulok utamra. Visszapillantva úgy tűnik, hogy a két férfi határozottabb léptekkel tart a barkacsoda felé. Most ismét Nagymezőn járok, elszomorodva nézem a fát. Agyongyötört, megtépejt, csupasz és csonka ágai dísztelenül merednek az ég felé. Remek csokrait a diónyi és aranysárga barkákkal már útközben szétdobálták valahol a kapzsi utazók, vagy otthon unták meg a vázában és onnan került a kukába. Itt, a nagymezői Kovács-rét sarkában, pedig egy elképesztően csúffá tett faroncs áll. Beszédes emlékműveként az emberi kapzsiságnak. Kelemen Gábor Óbuda és Nógrád kulturális kapcsolatáról öbuda — Budapest III. kerülete — és Nógrád megye között hosszú idő óta létezik termékeny, ha nem is mindig látványos együttműködés. Az évek során többi között rendszeressé váltak a párt-, állami és társadalmi szervezetek képviselőinek találkozói, kulturális . programok cseréjére került sor, elmélyült a munkakapcsolat. A kulturális programokon belül kiállítások, be. mutatók, szakmai találkozók, gyermekprogramok 1 stb. szerepeltek. Ügy látszik, az idei esztendő az Óbuda és Nógrád közötti kapcsolat további elmélyülésének, színesebbé, tartalmasabbá válásának is gazdag éve lesz. Legalábbis erre utal az a megállapodás, amely a közelmúltban született a harmadik kerületi és a nógrádi vezetők, szakemberek között s amely tartalmazza az 1983-ra szóló terveket. Ez az újabb megállapodás a tervkészítés idején jött létre, így lehetővé tette, hogy a benne foglaltak beépüljenek az intézményi programokba, mintegy ezzel is garantálva a tervezett programok eredményes megvalósulását. A kulturális csereprogram — melyről ezúttal szólunk, a teljesség igénye nélkül — általános jellemzője, hogy elmélyültebb tájékozódást tesz lehetővé kölcsönösen, és a tapasztalatok átadásával segíti a kerület, illetve Nógrád megye kulturális éledét, annak tártál, mi gazdagodását. A kulturális együttműködésben idén természetesen a kettős Madách-évforduló a meghatározó. Nógrád megye s az ország ebben az évben ünnep. 11 Madách Imre születésének 160., s Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulóját. Ennek jegyében igen gazdag eseménysorozat részesei lehettünk már az év első felében is Nógrádban. A testvérkerületi művelődési központ kiállítótermében szintén az évforduló jegyében nyílt meg nemrég egy Madách-il- lusztrációkat bemutató kiállítás, amgly élénk érdeklődést keltett a madáchi életmű iránt is. Ehhez kapcsolódott egy ugyancsak sikeres és élményt adó irodalmi est, Inke László mutatta be Lelket keresek című önálló műsorát a volt Zichy-kastélyban. A tavaszi tervek közül megemlítjük, hogy a közeljövőben a harmadik kerületi és a nógrád megyei középiskbla-igaz- gatók, valamint az általános iskolai igazgatói munkaközösségek vezetői találkoznak egymással Óbudán. S a jövő tanév elején hasonló találkozóra kerül sor Nógrádban. Kölcsönösen megismerkednek egymás oktatási intézménvei- vel, időszerű közoktatás-politikai, vezetési, szakmai, módszertani kérdéáeket vitatnak meg, s áttekintést szereznek az intézményrendszerek jelenlegi állapotáról s a fejlesztési tervekről. Izgalmasnak ígérkezik a nógrádi közönség számára az a kamarakiállítás, amelyet az óbudai képzőművészeti gvűi'emény válogatott anyagából’mutatnak be májusban Salgótarjánban, a megvei mű. velődési központ klubjában. Ugyancsak májusban nyitnak a megyeszékhely ifjúsági művelődési házában egy óbudai gyermekrajz-kiállítást. S május zenei eseményt is kínál, t salgótarjáni . zeneiskola hangversenytermében óbudai kamarazenekarok mutatkoznak be. A jövő tanév előkészítéseként zeneiskolai szakmai tapasztalatcserére kerül sor, amely a salgótarjáni zeneiskolában jövő tanévben indítandó népzenei tanszak tevékenységének megszervezéséhez nyújt segítséget. Óbudán ilyen már hosszabb idő óta működik. A további elképzelések is reménytkeltőek. Ezek szerint, nyáron nógrádi ^s óbudai gyerekek cseretáborozására kerül majd sor. A nógrádiak a harmadik kerületi , úttörők balatonalmádi-sóstói táborában, az óbudaiak a rárósi táborban tölthetnek néhány hetet. Szintén az elképzelések körébe tar. tozik, hogy augusztus 21-én Óbudán folklórtalálkozót rendeznek, ahová Nógrád megyei folklóregyütteseket hívnak meg. ősszel pedig a közművelődési évad indításaként Nógrád megye bemutatkozik címmel szerveznek színes ese. ménysorozatot, mely alkalommal hírt adhatunk megyénk művészeti életéről, amatőrmozgalmának eredményeiről mind a szakmai, mind az érdeklődő óbudai nagyközönségnek. Ezek az elképzelések még további tárgyalásokat kívánnak a két terület illetékesei, illetve az intézmények vezetői között. A nagy múltú Óbudával való termékeny együttműködés minden bizonnyal tovább gazdagítja megyénk kulturális életét s további tájékozódásra nyújt hasznos lehetőséget. T E. A szakkönyvek és különböző szépirodalmi művek gazdag választéka áll a salgótarjáni Furák Teréz Leánykollégiumba az olvasók rendelkezésére. A kollégista lányok több mint 3500 kötet könyv között válogathatnak. A z úgynevezett egészségház nem épp szívderítő Balassagyarmaton. Á városbéliek ismerik, az idegen meg úgysem vetődik arra. Amint a kopott lépcsőházban ballagok fölfelé két dolog is eszehibe jut. Az egyik, hogy hamarosan kőművesek jönnek és újjávarázsolják a század eleji eklektikus épületet: amire aztán már igazán ráfér a gyógyítás. A másik, hogy vajon addig hová költöznek az itt helyet kapott körzeti rendelők ebben a szűkre szabott városban? Nyilván megtalálják megnyugtató helyüket. S rögtön előtolakodnak korábbi emlékeim körzeti orvosokról. A tereskei Csillag Sándor, aki Hódmezővásárhelyről ' került a nógrádi kis faluba. Talán ha két évet töltött ott... Sokat beszélgettünk a munka szépségeiről, arról, hogv milyen felelősség is hárul az általános orvosokra vidéken. Elcsábította egy kórház. Fölvillan dr. Bódi István arca is. aki Diósjenőn telepedett meg néhány éve. Erdélyt cserélte föl a szép falura. Csodálatos cserepei, szőttesei között üldögélve sohasem panaszkodott pedig tennivalója van bőven, hiszen ellátja a falu betegeit, helyettesít, ha kell, és az ügyelet sem télik tétlenül. Bódi István jól érzi magát Nógrádbán. A kanyargó lépcső tetején dr. Muraközv Ferencet keresem a névtáblákon, öt óra, vége a rendelésnek. Annyit tudok róla, hogy negyvenhét esztendős, s hogy immáron huszonharmadik éve járja a Szól a csöngő Délutáni diskurzus egy körzeti orvossal hattam volna? Bólintottam. Másoknak természetesen így nem bólintok. A reményt az utolsó pillanatig ébren tartom, én ezt így vélem helyesnek. kisváros utcáit, ha hívják, s akkor jegyezte el magát az akkoriban még szakmai körökben nem túlzottan becsült körzeti gyógyító munkával. Vajon ő miiven ember? Már jöttöm is meglepi a testes férfit, a kérdés még inkább: — Hogyan él a kisvárosi körzeti orvos? — Hogyan? — kérdez visz- sza. — Készenlétben. Ennek a munkának sosincs vége. A korábbi évekhez képest nagy változást jelent a központi ügyelet, hiszen a rendelési idő végeztével az veszi át a körzeti orvosok tennivalóját. De küldhetném-e el azt, aki bekopogtat hozzám, ha valami baja van? Az ón körzetemben él, már én kezelem évek óta. Ha rosszul lesz és hozzám fordul, nem tehetem meg, hogy az ügyeletre utasítom. Erre kötelez a lelkiismeretem. az orvosi eskü. a rendtartás és a humanitás. Létezik valóságos munkaidőm. de ez csak a dolog egyik része. Én a gyógyításra tettem esküt, s az nem törődik az órával. — A körzeti orvos nem születik, hanem azzá lesz, legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. '— Többnyire. Én sem akartam körzeti orvos lenni. Az' egyetemen azt sulykolták a medikusokba, hogy az igazi gyógyító munka a klinikákon és a kórházakban folyik. Körzeti orvos az, legyen, aki ott nem felel meg. így volt régen. Még nem is olyan régen... ‘— mosolyodik el. — Azért van változás! A pécsi egyetem mellett már évek óta működik az általános orvosi intézet, ahol a leendő szakemberek a körzeti munkával, az ott rájuk váró feladatokkal ismerkedhetnek. Aztán 19G7-ben megalakult az Általános Orvosok Tudományos Egyesülete — tagja vagyok az alakulás' óta —, amely azt a föladatot tűzte célul maga elé. hogy elfogadtatja szakmai berkekben is a körzeti orvosok munkáját. Ma már lehet szakvizsgát fenni az általános orvosi ismeretekből,1 sőt kandidátusok is akadnak közöttünk Részt veszünk tudományos munkákban. Az egyesületnek ugyanis különféle munkacsoportjai dolgoznak, ahol tudományos munka is végezhető. Létezik például az infarktust követők munkacsoportja, amelynek tagjai a gyógvítottakat figyelik tovább. Mások a gyógyszerek kipróbálásában segédkeznek. Akadt olyan gyógyszer, amely klinikai körülmények között tökéletesen megfelelt, ám a, körzetben kiderült róla, hogy fényérzékenységet okoz. A klinikán ez nem derülhetett ki Egyszóval elfogadtattuk magunkat. Nagyjából. A régi beidegződést nehéz legyőzni. A klinikákon, a kórházakban dolgozó szakorvos kollégák véleményem szerint az orvostudomány egy szőkébb területéről tudnak nagyon sokat. Ez kétségtelen. Mi viszont, a körzetben dolgozók, kénytelenek vagyunk minden részterületbe belekóstolni. — Polihisztorok? — Nem. dehogy. Az a dolgunk, hogy csak azokat küldjük kórházba.. akik arra valóban rászorulnak, akik csak ott gyógyíthatók. Ehhez szükséges’ a gyakorlat és a min^ dennapos tanulás, a fejlődés köVetése. Ka elméletben nem követném a tudományt, rövid időn belül a gyakorlati munkám is silányulna. Itt nem lehet selejtet csinálni! Éppen ezért a kórházi kollégák kollektívája eredményeit a közösség pontos, precíz munkája hozza, míg mi egyedül vállaljuk a felelősséget. Tévedett már?-— Előfordult. Szerencsére soha nem végzetesen. — S akkor mit érzett? — Arról jobb nem beszélni. A beteg természetesen nem1: tudta meg, de én nagyon szégyelltem magam. Az imént azt mondta, hogy a körzeti orvos nem születik, azzá lesz. Én belgyógyász akartam lenni. A véletlen hozta, a lakásínség. meg a feleségem allas- talansága, hogy idetelepültünk Balassagyarmatra, anyó- somékhoz. A minisztérium azonnal elfogadta jelentkezésemet a körzetbe. És nem bántam meg! Hírlik, hogy a Dunántúlon jól keresnek a kollégák. Nem ez a fontos. A munka. Engem, úgy érzem, elfogadtak a körzetben, bíznak bennem az itt élők. Ez a leg- fontosaüb. Előfordult, hogy otthon kezeltem a betegeket, hiszen olyan baja volt, amit magam is gyógyíthattam. Könnyebb lett volna kórházba utalni, de inkább nem tettem. Én mindent tudtam róla, a kórházi kolléga viszont csak egy beteget látott volna. — Mi a legnehezebb? — A halál, a gyógyíthatatlan betegség. A tehetetlenség. — Régebben, a „hatalmas” civilizáció előtt valahogy jobban együtt éltek az emberek a halállal, az elmúlással. — A falusi emberek ma is jobban elfogadják. Itt, a városban már sokkal nehezebb a helyzet. Magam sem értem, miért. Bár... volt egy daganatos betegem, akit egy kórházból adtak haza. Azt mondta nekem: doktor úr. nem sok időm van hátra, rákos vagyok, tudom. 'Amíg élek köny- nyítse meg nekem. Mit szól— Jó ideje beszélgetünk. Az volt’ az első kérdésem: hogyan él a kisvárosi körzeti orvos. Erről egy szó sem esett — Dehogynem' Nekünk a munkánk az életűnk. De persze mondhatom azt is, hogy néha fölruccanunk színházba, s hogy két egyetemista lányom van, s hogy szeretünk utazni. Aztán »beszélhetnék arról is. hogy estére holtfáradt vagyok, de akkor még muszáj kézbe venni az újságokat, a szakirodalmat, egv-egy könyvet, s néha bekapcsolom a televíziót is. Ez a kisebbik része az életemnek, a nagyobbik a körzetben, a rendelőben zajlik. Mondhatnám, hogy ritkán jöhetünk össze szépszámú barátainkkal, mert szól a csengő és nekem mennem kell. S néha meghallgatunk egy zeneiskolai hangversenyt, a művelődési házban a kedvenc színészek előadói estjét. Mindezt , csak mód iával kevés rá az idő. — A doktor úr miskolci, s immáron huszonkét éve él Nógrádban. — Itthon vagyok. Én már innen akarok nyugdíjba menni, innen, ahol megbecsülnek; ahol bíznak bennem, ahol jól érzem magam. Amíg bírom, csinálom. Mert ehhez fizikum is kell. S ha elfáradok, választok valami könnyebb munkát. Addig pedig szól a csengő és én megyek. Hortobágyi Zoltán
