Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

Egy filmszemle margójára

A tizedik múzsa hátrányos helyzetű gyermekei

Napokkal a budapesti játékfilmszemle után, a Magyar Filmtudományi Intézet invitálta vetítőjébe a hazai filmklubmozgalom vezetőit, filmkritikusokat,-esztétákat. E négynapos konferencia is „filmszemle” volt, igaz a nemzetközi filmvilág terméséből és nem kizárólag új alkotások kerültek bemutatásra. A továbbképzés jellegű információs vetítések középpontjában ezúttal a krimi és a gengszterfilm állt. Az az önmagában is sokrétű műfaj, amely a némafilm hőskorától kezdve az egyetemes filmtörténet valamennyi lapján megtalálható, s amely bizonyára a jövőben is szilárdan tartja előkelő pozícióját.

A bűnügyi filmek változatlan népszerűségének ténye is indokolhatná a műfaj „felülvizsgálatát”. Másrészt a nagy számok törvényéből is következik (krimiből készül legtöbb film a világon), hogy az évtizedek során számos remekmű született ebben a műfajban. Ráadásul a bűnügyi filmek tucatnyi fajtáján, alaptípusán túl, a ,,krimi-dramaturgia’' kitapintható más, bűnügyi jelzővel véletlenül sem illethető filmek némelyikében is.

Ehelyütt természetesen nincs módunk a műfaj elemzésére, csupán a FITU konferenciáján kimondatlanul is megfogalmazódott gondolatot szeretnénk aláhúzni. Hogy tudniillik tarthatatlan az a „hivatalos” nézet, amely a szórakoztató filmet —, s benne elsősorban a krimit és társait — érdemtelennek tartja a kritikai elemzésre, méltatlannak a velük való — előítéletektől mentes .— elmélyültebb foglalkozást.

Nem véletlen, hogy épp a kritikusok és a filmklubvezetők figyelmét irányította erre a konferencia. A filmművészettel foglalkozók szű- kebb, úgymond szakmai köre ugyanis „titkon” már korábban felismerte a kom- mersznek titulált műfajokkal szembeni mulasztását, és igyekezett pótolni azt. (Az utóbbi években a hazai szakirodalomban is megjelent néhány e tárgykörrel foglalkozó igényesebb tanulmánykötet.) A nagyközönséghez azonban mindeddig csupán a bűnügyi filmek jutottak el, valamint a

kritikátlan fogyasztást általánosságban elítélő bírálatok. Csakhogy a bűnügy filmek dömpingjében eligazító, a műfaj értékeit feltáró, orientáló, valódi kritikákkal adósak maradtak a filmművészet propagandistái.

Ily módon még a moziba járó közönség igényesebb része is sznobizmusra hajlik, amennyiben jegyet vált ugyan a krimikre, de ezt szégyelli bevallani. Pedig ez nem valódi sznobizmus, csupán a kellő ismeretek hiányából fakadó bizonytalanság, melyért viszont nem kis mértékben a hazai filmpropaganda okolható.

A nagyközönség széles körét elérő propaganda elsőszámú színterei a tömegkommunikációs eszközök; a televízió, a rádió, a napilapok, folyóiratok stb. Másodsorban azok lehetnének a közoktatási és közművelődési intézmények, de ezekben ha egyáltalán helyet kap a filmművészet, a szórakoztató film mindenképp hátrányos helyzetbe kerül.

A szélesebb nézőkört érintő propaganda — így a filmkritika és a filmesztétikai oktatás — legfőbb hibája, hogy többnyire csupán művészi szempontból „minősíti” az egyes alkotásokat. Ennek a gyakorlatnak az elégtelenségét legszembetűnőbben talán a távol-keleti bűnügyi filmeken keresztül lehet bizonyítani. A világpiacot elárasztó —, s idővel törvényszerűen hazánkba is beszivárgó — japán, hongkongi akciófiilmek művészi színvonalának minősítése például eleve lehetetlen sajátos jelrendszerük ismerete nélkül.

Sokan — nem is minden alap nélkül — tartanak a bűnügyi filmek káros „mellékhatásaitól”. Mégsem valószínű, hogy a megoldást a műfaj visszaszorítása jelenthetné. Hiszen ama káros mellékhatásokat csak a kritikátlan fogyasztás okozhatja. Ezért viszont nem az egyes filmek, hanem a kritika, a filmpropaganda hiányai okolhatók.

Remélhetőleg a jövőben a tizedik múzsa „hátrányos helyzetű gyermekei” — a bűnügyi filmek — differenciált elbírálásban részesülnek. A nagyközönség részéről is.

p. k.

Nyári színház Salgótarjánban

A KISZ KB kezdeményezésére, elsősorban a saját színházzal nem rendelkező városokban, idén is megrendezik a nyári színházi estéket. Ennek keretében július 14-től két héten keresztül Nógrád megyében — Salgótarjánban, Balassagyarmaton, Pásztón és Bánkon —, összesen tizenkét produkció bemutatására kerül sor. Ajánlatot eddig a Nemzeti Színház, a Radnóti Miklós Színpad, a kecskeméti Katona József, a debrecehi Csokonai, a nyíregyházi Móricz Zsig- mond, a szolnoki Szigligeti Színház és a Színművészeti Főiskola tett zenés játékok, operettek bemutatására. Tervezik ezenkívül a budapesti Rock Színház salgótarjáni vendégjátékát.

Madách-év

a hazai sajtó tükrében

Nógrád Madách Imre és Mikszáth Kálmán megyéje. Örökségüket méltóképpen ápolni nemes feladat és folyamatos kötelesség. Ebben az évben ünnepeljük Madách Imre születésének 160., s az Ember tragédiája bemutatásának századik évfordulóját. A kettős évforduló méltó megünneplésére tavaly létrehozták a Madách Imre-em- lékbizottságot azzal a céllal, hogy idén minél teljesebben, minél szélesebb körben váljon ismertté a költő irodalmi és szellemi öröksége, egész emberi és művészi magatartása, árnyaltabbá rajzolódjon a róla élő kép. Mindez természetesen nem csupán megyei feladat. örvendetes, hogy e nemes ügy nem is vált

Bényi László; Halász

elszigeteltté, neves tudósok, művészek párt-, állami, társadalmi szervek és szervezetek tevékenykednek e hagyomány még elevenebbé tétele érdekében. Az emlékbizottság így országossá vált, s ennek jegyében munkálkodik.

Ugyancsak figyelmet érdemlő az a sokoldalú érdeklődés, amely a hazai sajtó, a rádió, a televízió, az országos lapok, illetve más megyei napilapok rendszeres híradásai következtében szerte az országban megnyilvánul Madách Imre életműve iránt. A Ma- dách-évvel kapcsolatos híradások, beszámolók, az eseménysorozat értékelései olyan nagy számúak már eddig is, hogy összefoglalásukra e helyen nincs mód, de nem is szükséges. A rádió különböző műsorai, a Jó reggelt!, a Déli krónika, Esti magazin stb., a televízió híradója már az emlékév első hónapjaiban sokat tett az ország figyelmének felkeltéséért. Többi között valamennyi eddig lezajlott fontosabb ünnepi eseményről, ünnepségről, tudományos és művészeti programról beszámoltak. Az érdeklődők értesülhettek a salgótarjáni országos tudományos tanácskozáson elhangzottakról, a Madách-illusztrációs kiállításokról, az irodalmi emlékhelyeket bemutató sorozatban a csesztvei Madách-házról, az idei Madách-plakettesek tevékenységéről, és így tovább.

Hasonlóan gazdag és sokszínű az országos lapok ez irányú publikációs tevékenysége is. A Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszava, az Esti Hírlap, a Hétfői Hírek, a Szabad Föld folyamatosan közöl információkat a Madách- évről, élénkítve az ország lakosságának figyelmét.

Az informatív értékű közleményeken túl a költő életével és munkásságával összefüggő elemző cikkek, értékelések is napvilágot látnak. Érdekes például Pásztor Emil Mikor és hogyan halt meg Madách Imre? című cikke az

Űj Tükör január 16—i számában. Mint írja: „A Madách- irodalom egyetért abban, hogy Az ember tragédiájának szerzője 1823. január 21-én született a Nógrád megyei — ma Csehszlovákiához tartozó — Alsósztregován. Hogy azonban mikor halt meg, arról három eltérő adatot közölnek a könyvek: 1864. október 2- át, 4-ét és 5-ét jelölik meg halála napjául”. Pásztor Emil közli a helyes dátumot: október 5. Utána arról ír, hogy sajnos, a Magyar Életrajzi Lexikon (1969.) is több hibával közli Madách életrajzát, s ezekre szintén felhívja a figyelmet. S tanulságként megjegyzi: „Javítsuk tehát ki a lexikoncikkek téves adatait,- és nagyjaink jobb megismerése végett inkább az eredetibb és részletesebb életrajzi könyveket vegyük kézbe!”

Ugyancsak az Űj Tükörben, még a múlt évi december 12- i számban olvashattuk Barabás Tamás Lelket keresek című interjúját, amelyet Inke Lászlóval készített akkor még csak tervezett — azóta már előadott — Madách-műsora kapcsán. Ebben a neves színművész érdekes és tanulságos dolgokat mond el az önálló estjére való felkészülésről, művészi felfogásáról, műhelytitkairól.

Az Ország-Világ gazdag képes anyagban mutatja be a Madách-év eseményeit. Többek között képet közöl a salgótarjáni kiállításról is.

Mint már szó volt róla, valamennyi megyei napilap közül ismertetést a Madách-évről Köztük több képes tudósítás, s néhány értékelő is megjelent már, utóbbiak az országos konferenciáról.

A Madách-emlékbizottság budapesti sajtótájékoztatóján hangsúlyt kapott a már említett gondolat: 1983. ünnepi eseményeivel az a célunk, hogy megismertessük lakosságunk min éh szélesebb kön reiben Madách Imre eszmei, politikai, irodalmi örökségét. Ebből a szempontból szintén elismerést érdemel a hazai sajtó figyelme. T. E.

Eqy „műszak" az iskolában

' Az idei tanévben már nem kellett délután a hátukra venniük az iskolatáskát az endreíalvai gyermekeknek. Két tanteremmel bővítették az iskolát, s ezzel délelőtt minden kisiskolást fogadhatnak a pedagógusok. Egy tantermet építettek, egy másikat pedig belső átrendezéssel nyertek. Megoldódott a napközisek étkeztetése is, az ÁFÉSZ-kis- vendéglőben gyorsan és megfelelő étellel szolgálják ki a nebulókat.

Az óvodában viszont több a hely, mint a gyermek, ötven apróság számára biztosítanak egész napos ellátást, de csupán 48 a beíratott kisfiúk és kislányok száma.

Ki viszi át a szeretetet? A

természet szeretetét a gyerekekre? De még előbb a természet ismeretét, amikor a mai kor városon és falun élő embere végérvényesen (?) elszakadt, teljességgel közömbössé is vált sokmindentől, ami a természetet jelentette valaha, jelentené ma is —, ha lenne rá idő, figyelem, energia, ha lenne még valamiféle kényszerítő erő, olyan, amilyen régen volt. Amikor még a természet is kevéssé volt ember által érintve a pusztítás-közömbösség oldaláról elsősorban. A paraszt még ismerte a madarak röptét, a madarak beszédét. Pontosan tudta —, mit mondanak, mire jött el az idő, a madarakban társat szerzett, velük — a népköltészet tanúsága szerint — valósággal elbeszélgetett. Mi látszik, mi hallatszik ma a Rába Steiger kondicionált fülkéjéből? De aztán mire fordul a felszabadult idő? Hova lettek a természetet ismerő, gyerekeikkel erről szót váltó felnőttek?

*

Gyilkosán komoly aforizma, hogy a természet meglehet az ember nélkül, de az ember mindenféle mai rossz gyakorlata ellenére sem létezhet a természet nélkül... Nem ártana ezt számba venni, akármilyen kis dologról legyen is szó; például amikor a gépkocsivezető úgy takarít meg néhány köbcenti benzint, hogy nem lassít a madárcsapat közUtonfaro

„...Madár lakik tizenkettő"

féle stressznek és veszélynek

ide számítva az ilyen „tenyésztők” és madárvédők monológjait is —, de legalább nem fejthetne ki propagandát a befogások, természetellenes tartások és divatok mellett.

veblen közelében, pedig tudja, hogy néhány ott marad fel- mázolódva a gépkocsi hűtőjén a ritkaszép példányok közül. Az utak tavasz táján, amikor a táj már kibomlik és vele megindul a madarak járása —, terítve van elhullott állatokkal, ezek aztán ném láthatók a száguldó gépkocsiból, következésképpen nem is okozhatnak később semmilyen lelkifurdalást a többi potenciális madárgyiíkosnak (jó sok van belőlük, valamennyien hiányoztak az iskolából, az élet iskolájából akkor, amikor a természetszeretetet tanították, ha tanították, mert alighanem erre se jut elég idő, pedagógus stb.) Az ember és a természet közötti diszharmónia elmélyülésével a mai felnőttek már csak azért sem taníthatják, nevelhetik másra a gyerekeiket, mint természet ellenes magatartásra, önön példájukkal —, mert maguk is neveletlenek. Vak vezet itt is világtalant. A végeredmények (már a maiak is és a későbbiek várhatóan még súlyosabban) nem egyszerűen riasztók, hanem megdöbbentők, ki-ki mennyit ismer ezekből, mennyit tud felfogni belőlük aszerint.

Nem ismerem pontosan a

belgák és az olaszok hirdetett agresszivitását különösen a madárpusztításban, de mostanában egyre több jele van annak is, hogy mi magyarok, felzárkózunk némely fejlett, agyoncivilizált és motorizált, kemikáliákkal felfegyverzett és a közömbösség szérumával jól beoltott nemzetek mögé. Jönnek a hírek innen is onnan is, jönnek a rossz tapasztalatok a tehetetlenségről, a bürokratikus szemléletről, a természetvédelem hiábavalóságairól.

*

Valaki látva, hogy egyre szaporább példája keletkezik a madarak léppel befogásának Salgótarján Kavicsosnak nevezett városrészében, ott ahol rendszert csinált néhány fékezhetetlen mindebből, a léppel amúgy is tucatszám pusztítva az énekes madarakat, s „megfelelő” rossz példát is szolgáltat másoknak, hogy „ezt lehet, hogy ebből pénzelni is érdemes”, hogy a madár mindenkié, tehát senkié, mindenki azt tesz vele, amit éppen jónak Iát, mert amúgy sincs, aki rászólna a léppel vadászokra — elment a szerinte illetékes hivatalba, ahol körülbelül ezt a választ kapta: hogy képzeli ezt az egészet, majd a hivatal fog lesben állni, vagy mi, egyébként sem tartozik rájuk az egész, menjen máshova, de oda is minek, mert ezt nem lehet ellenőrizni, nem lehet gátat vetni a pusztításnak!

Pedig csak néhány megrögzöttet kellene tettenérni, lefülelni, súlyosan megbüntetni talán. De az már mindenképpen feltűnő, hogy a megye egészen más táján ezzel fogadja az arra járó újságírót egy erdőtarcsai asszony: „Miért nem írja meg az újság, hogy itt a környéken egy fél tucat ember sportot űz az erdei madarak befogásából, pusztítják őket könyörtelenül, viszik eladni a fene tudja hova. .. ”

Miféle meg veszekedett új divat ez? Miféle táptalaja lehet és mekkora, ennek a kö- nyörtelen-számító-pénzhajhá- szó gyakorlatnak? Miféle aljas kényelem teszi az embert olyan mértékben „természetszeretővé”, hogy a saját panellakásába akarja a madarat és nem ott. ahova a természet rendje szerint rendeltetett a sokféle énekes, hasznos állat? Ki, mi, tudhatna ennek gátat emelni, ha nem az általános műveltség, amiből egyebek között a természet szere- tete is úgyszólván teljességgel

hiányzik? Mekkora családi-nevelési és társadalmi-etikai hiányok lehetnek itt?!

*

Nemrégiben egy igazi „madarász” keményen kioktatott. Elmondta, hogy téves nézet miszerint a madaraknak rossz dolguk lenne a kalitkákban! A befogott erdei énekesek; a szép színes szalakóta, a gyurgyalag, a fakopács, a zöld küllő, a szépséges nyaktekercs. az ilyen-olyan rigó, a hosszú életű csóka, a szajkó meg az őszapó, a cinege, a cigánycsuk, a poszáták, a barátka, a csilpcsalp füzike, a zöldike meg a tengelic és valamennyi társa a fogságban él igazán fejedelmien, mert ott gondoskodik róla az ember. „Nincs kitéve semmilyen veszélynek, egymással is párosíthatok némelyek” — ő ebben kísérletezik — és egyáltalán, tovább élnek a madarak a fogságban, mit akarok én a védelemmel elérni... ?

Ezt az embert talán mégis csak be kellene zárni valahova, nem mondom, hogy börtönbe, de valahova, ahol bár hosszabb életet élne, mint más, aki ki van téve minden*

Levél jött Szigligetiéi, a gömöri születésű író, Szom- bathy Viktor írta a télutó sajátos hangulatú „epistolá- ját”. Róla eddig csak azt tudhattuk. hogy a felvidék értő szerelmese, de más is látszik a sorokból. .. Gyöngyörű napos idővé változott a többnapos havazás és mi nagy kirándulók vagyunk, azt hiszem az Alkotóház legkitartóbb csavargói a Balaton körül. Rengeteg cinkénk, verebünk, rigónk, vörösbegyünk, jégvágó madarunk most kap ebédet az ablakban, majd szétverik az üveget. ... Koffán Károly tá- voztát igen sajnáljuk, mert nagyon jól ismeri a madarakat. Egy magas fenyő tetején huszonhat bagoly van, jelenleg naponta öt óra harminckor repülnek ki... ”

Legszebb útikönyveink, történelmünk kalandos regé-» nyekké alkotója együtt látja a világot, nyolcvanévesen még tanulni akar, megérteni valamit abból, amit természetnek nevezünk, amiről így is sokat tud, de amit sem eléggé ismerni sem eléggé szeretni nem elég egy emberöltő.

T. P. L.

NÓGRÁD — 1983. március 5., szombat