Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-06 / 31. szám

MUNKASARCOK Szabolcsból végleg tájáéi Azt mondja a tarjáni öb­lösüveggyárban az egyik is­merősöm: „No. jól nézze meg azt az embert! Vagy huszon­öt évig futballozott a SÜIvlSÉ- ben, ha jól emlékszem bal­vagy centerhalf volt és rajta átjutni csatárnak a kapuig nemigen lehetett. Beton volt, kemény. Olyan mint, körül­ményeit is ismerem, az élete.” Szenes András elmosolyo­dik a szavak hallatán. — Igaz ez, de csak epizó­dot jelent eddigi életemben. Van már szemüvege és po­cakja is a hajdani futballis­tának és — mások mellett — díszes, monogrammal ellátott aranygyűrűje is, amelyet a három és fél évtizedes ju­bileumkor kapott meg, s nem vette le a kezéről azóta sem. — Erre vagyok büszke! — mondja. — Ez a néhány grammnyi arany bizonyítja, hogy hű maradtam a szülői, élethez útba igazító intelmek­hez. Szenes András éppen ötven esztendővel ezelőtt született a Szaboics-Szatmár megyei Ura nevű községben, három test­vér közül a legidősebbnek. Szülei béresek voltak az otta­ni uradalomban, s kínnal-ke- sérvvel tudták nevelni a gye­rekeket. Aztán még ráadás­ként, már benne a második világháborús zivatarban, a negyvenegyes árvíz kis föld­jük minden 'terményét elso­dorta Tiszába, Dunába, ten­gerbe. — Apám — emlékezik — nem alcant a három gyerek­kel éhkoppon maradni, vet­tük hát a sátorfánkat. Meg sem álltunk Párádig. ahol egy miniszteri tanácsosnak volt hatalmas birtoka, ott lett megint — most viccesen azt mondanám a változatosság kedvéért — cseléd apám és anyám. Kint éltünk a Mátra irdatlan rengetegében, de se­hogy sem tudtunk ott gyöke­ret ereszteni. Anyámat majd­nem megfojtotta az az irdat­lan csend a hegyek között, s bántotta, hogy nemigen tud rajtunk segíteni. Hiszen nap­számba csak a favágók közé járhatott volna, ahhoz meg hiányzott a kézből az erő. El­szegődött apám a bányához, Tarjánba, kocsisnak. Először szenet hordott ki, aztán meg­tették hintósnak. Vezető em­bereket fuvarozgatott aknák­tól, igazgatóságokig. Hajnal­ban láttuk, meg este. Úgy­hogy, nekem is korán kellett munkát keresnem. Lehet, mondták ezt már mások is, de én is abban a cipőben jár­tam, hogy hazudnom kellett egy évet ahhoz, hogy felve­gyenek az öblösüveggyárba. Alig töltöttem be a tizenhár­mat, amikor már üveget hord­tam be a kemencéktől. Elhallgat egy pillanatra, homlokára tolja fel szemüve­gét, és aztán meglepő dolgot mond: — És akkor, tizennégy éves koromban lettem tagja a párt­nak, s vagyok azóta is az. — Gyerekfejjel felnőttek közé ? — ... Mások voltunk sai ak­koriban, mint a mostaniak. A kemény élei mellett elv­hűségre is szoktatott minket a sors. Nélkülöztünk annyit, hogy tudjuk, kik meliert a helyünk. Apámnak és anyám­nak sem jutott eszébe, hogy szocdempárti legyen. Öregem, anyám meghalt, szegény, őrzi ma is a negyvenöcös piros könyvét. Szenes András azt hitte, élete megszakítás nélkül az öblösüveggyár lesz, ahol már lakatosként felszabadulva dől-' gozoct. De „közbeszólt” a ka­tonaság: bevonult. A véletlen folytán szülőfalujába került az őrsre, tiszthelyettesi iskola után, politikai helyettesnek. — Ott szereztem mostani bajomat is — nyúl jobb ke­zével a melléhez és szive tá­jékát dörzsölgeti — Határ­sértőket üldöztünk a lovam megbotlott és belezuhantam a jeges Krasznába. Érdekes, bár vizes mellhártyagyuíladást kaptam, meg is csapoltak, amíg futballoztam, nem érez­tem semmiféle következmé­nyét. De amióta abbahagy­tam a sportot, függetlenül at­tól, hegy föl is szedtem ma­gamra jó néhány kilót, már nagyon nehezen szedem a le­vegőt. Ez is közrejátszott ab­ban, hogy tizenhetedik eszten­deje már itt, a rendészeten teljesítek szolgálatot. — Könnyű munka ez? — A külső szemlélő vélné, igen. Bár igaz, mostanság ke­vesebb dolgunk a rend, a társadalmi tulajdon megsértő­ivel, mint öt-hat évvel eze­lőtt, amikor a huszonhatodi­kai és a tizenkettedikei fize­tésekkor gyakorta kellett bizközni az alkoholtól ma­gukról megfeledkezettekkel. Egy-két renitens akad még ma is, hol nincsenek ilyenek, de úgy vélem, megértették már az emberek a kor sza­vát. Lecsillapodtak az indu­latok, s mindenki becsületes munkával akar boldogulni. Megint hallgat egy sort, a múltban kutat. Van mire em­lékeznie, hiszen volt még SZIT-tag, DISZ-tag és a leg­elsők egyike volt, aki ötven- hét legelején segédkezett a párt újraalakításában és a munkáső»Üyg megszervezésé­ben. A testületnek azóta is tagja. Emellett meg más, na­gyon sok elismerés birtoká­ban, háromszor lett kiváló dolgozó. Hunyorít a szemüvege mö­gött, megint beszélni kezd, ám látni, nem szívesen „pro­pagálja” magát, úgyhogy ko­molyabb szavak helyett in­kább egy régi SÜMSE—Tűz­helygyár meccs epizódjait ele­veníti föl. — De — réved el —, hol van már a tavalyi hó... Karácsony György Kockázatos kérdések Válástól: Gubcsi Lajos Deák Lajosné, az alsótoldi postahivatal vezetője a Nép- szabadság terjesztéséért bronzplakettet vehetett át a lap fő- szerkesztőjétől Budapesten. A hivatal 19'74-ben nyüt meg és az első naptól ő vezeti. Hat fala távbeszélőközpontja is itt van, a napi munkavégzésben 2 dolgozó van segítségére, hét­végeken 6 alkalmi segítő. A képen Deák Lajosné a telefon­központot kezeli. P. T. I. ÚJRA FÖLTÁRUL AZ ALAGÚT? Legenda és valóság Drégely körül A nemrég újra fölfedezett Szondy-alagutat legendák öve­zik. Szász Lajos nyugdíjas ta­nár szerint, aki már évtizedek­kel ezelőtt járt az aiagútban, helyi menekülési célra ké­szülhetett annak idején, ha szerinte nem is állt közvetle­nül összeköttetésben a drége­lyi várral. Valószínűtlen ugyanis, hogy ilyen kis vár tulajdonosa ekkora munkába foghatott volna. Az alagút fő ágának másik vége beomlott. Itt talán többet lehetne föl­deríteni, mert itt lehetett a rejtett raktár, vagy búvóhely a vár körüli birtok kezelői számára. Olyan kazamata-, vagy alagútrendszerről, mint például Sírokon, vagy Eger­ben nem lehet szó, ennek el­döntése geológusokra és bar­langászokra vár. Egyébként, az alagút falai erősek, az al­ja feltöltött. Mindenesetre fisz. títás után ritka idegenforgal­mi látványosságo-i, lehetne kialakítani az alagútból, talán társadalmi munkával is. Ezen a vidéken többen ismerik a Varga-tóhoz, s a „török asz- szony útjához” (Drégely alat­ti belső völgyben Jenő felé vezet) fűződő mondákat. Ta­lán ezekben is ott rejtőzik az alagút meséje. Régi híradás az alagútról Nógrád és. Hont várainak történetéről szóló kiadványban írta 1931-ben Fejér Lipót Dré­gelyről: „Drégclypalánktól délre 444 m-nyi magas hegy­csúcson Drégelyvár romjai látszanak. Már a XIV. század­ban többször említve, mint Castrum Drágul, vagy Dra- gol .. A török világ idején or. szinos fontosságú vár lett. Miután a török Vácot, Eszter­gomot, és Nógrádot kézre ke­rítette, az 154a. 45. t. c. a végvárrá lett Drégelynek or­szágos költségen való meg­erősítését rendelte el. Az 1552 évi július havában AU budai pasa támadja meg a Szondy Györgytől vitézül védett várat. Néhány napi ostrom után el is foglalta a rommá lőtt vá­rat, melynek omladékaí kö­zül Szondy kirohanván, dicső halállal végezte be életét. Kölcsey, Arany, Czuczor és Erdélyi énekelték meg a di­cső férfiú tetteit. Hőke La­jos szerint Drégely ezen ost­roma idejéből két szóhagyo- má.ny maradt fenn a nép kö­zött. — Egyik, hogy Szondy a várba szorult asszonyokat és leányokat egy alagúton szök­tette ki a várból, mely alagút vagyis árok, bár a vártól kis­sé távol máig is „Leányárok”- nak neveztetik. A másik, hogy egy nagyoroszi varga, megfe­lelő jutalomért AU basának megmutatja miként juthat könnyűszerrel a vár birtoká­ba’’. Mit ír a Turisták Lapja? A Turisták Lapjának 1937. évi negyedik számában fog­lalkozik egy cikk az alagúttal. Megírja, hogy vadászok fedez­ték fel, egy menekülő borz itt tűnt el a szemük elől. Ásá- si próba derítette ki, hogy nem borztanyáról van szó. hanem alagútról. A cikk írója is kérdéseket tesz föl az ala­gút rendeltetésével kapcso­latban: „...A vár felé hala­dó, vagy onnan jövő e folyo­són át nyert egérutat az ül­dözők elöl? Vagy ide mene­kültek szükség esetén a véd­telenek? Mégis igazak a régi mesék vártól várig húzódó alagutakról? Le tudták győz­ni az akkori technikai eszkö­zökkel a 3 és fél kilométeres vízszintes, s 250 méteres füg­gőleges távolságot? S ha igen, miért nem az alkalma­sabban fekvő Varga-tó völ­gyéből, vagy a Deszkás-pusz­ta felől? Ki ad ma feleletet ezekre a kérdésekre? Pedig nemcsak írói fantáziával, ha­nem tudományos felkészült­séggel is érdemes volna fele­letet adni az önkéntelenül fel­toluló kérdésekre”. Ezekre most újra keresik a választ. Egy lelkes amatőr A helyi honismereti kör a Balassagyarmaton élő Kama­rás Józsefet bízta meg azzal, hogy a feledésbe ment, de do­kumentumok alapján újra föl­fedezett drégelypalánk—honfi Szondy-aiagút föltárásában és történetének megírásában főmunkatársként működjön közre. — Évek óta foglalkozom Drégely—Hont—Tsitár törté­netének föltárásával, sokat ol­vastam, kutattam, gyűjtöget­tem, és amikor a Szondy- alagutat fölfedeztük, megér­lelődött bennem a föltevés, hogy az alagút, amely a tsi- tári domboknál kezdődik, ösz- szeköttetésben lehet a várral — mondja. — Miután meg­szereztem az Országos Műem­léki Felügyelőség hozzájárulá­sát ahhoz, hogy az alagút be­járata romhányi kőből törté­nő boltozott lezárással védett legyen a további pusztulástól, összeköttetésbe léptem barlan­gászokkal és geológusokkal. Meg kellett tudni, mi a va­lóság? Föltárul az alagút Kamarás József lelkes és kitartó szervzése nyomán föl­tárult az alagút. Legalábbis részben. — Tavaly november 28-án dr. Leél-Össy Sándor kandi­dátus barlangász tanár, Sza­bolcs nevű geológus fia, vala­mint Zombori Béla barlan­gász társaságában műszerek­kel és szerszámokkal fölsze­relkezve kimentünk a Dré- gelypalánk és Hont közötti, az úgynevezett Tsitári-domb keleti oldalán a Tsitári-patak közelében lévő Szondy-aiag- úthoz, amely légvonalban az úgynevezett Kutyikai-(Xutacs- ka) kápolnától légvonal­ban mintegy 150 méternyire van — közli Kamarás József. — A barlang Körülbelül nyolc méter magasságban fekszik fákkal, bokrokkal benőtt te­rületen. Mikor fölkapaszkod­tunk, csak egy rókalyukra em­lékeztető nyílást láttunk, előtte omladozó boltív mész­köves anyagból. Fölszabadí­tottuk az alagút bejáratát, körülbelül két köbméter föl­det ástunk ki, mire a bejárat szabaddá vált. A két bar­langász és a geológus hason- csúszva eltűntek a mélyedés­ben, én kint a műszerekre és á szerszámokra vigyáztam. Csaknem egy óráig voltak bent. Elmondották, körülbe­lül négy métert kellett csúsz­ni a lejtőn, majd hirtelen ki­tárulkozik az alagút, amely mintegy egy méter széles és olyan magas, hogy kissé le­hajtott fejjel jól lehet benne haladni. A geológus szerint az alagút szerkezete meszes agyag és jó erős. Az alagutat csúcsívesen képezték ki. Ha 40 métert előrehaladunk, el­ágazáshoz érünk. A bal oldali az Ipoly felé vezet. Először abba az irányba mentek, kö­rülbelül 70 méter után beom- lás állta útjukat. Visszatértek az elágazáshoz és jobbra for­dultak. A műszerek mutatták, hogy ez a vájat a vár irá­nyába halad. Imitt-amott ka­nyarog, de az irányt megtart­ja. Néhol összeszűkül, ismét csak kúszva lehet tovább menni, majd újra fel lehet állni, s ez a forma ismétlő­dik. Körülbelül százméternyi utat tettek a vár felé. Mi­után beornlással találkoztak, visszatértek, így jutottak ki az alagútból. Rövid pihenés után fény­képezőgépekkel, lámpákkal újból lementek. Több felvé­telt készítettek, állati cson­tokra bukkantak, de mást nem találtak Harmadszori leszállás után a geológus el­mondta, hogy körülbelül tiz- méternyi beomlást sikerült ki- tisztítaniok, de olyan helyre értek, ahol már igen nedves a talaj. Több munkaerő kel­lene ahhoz, hogy vájjanak és elhordják a törmeléket. To­vábbá, azon a helyen legalább egy darabon alá is kellene dúcolni az alagutat. A kutatásról feljegyzés, szakszerű leírás készül aa alagútról Budapesten, s a ku­tatásban résztvevők megpró­bálják a budapesti barlangá­szok mozgósítását is a továb­bi munkára. Jó lenne, ha pél­dául a várvédő nevét viselő intézmények, iskolák, esetleg a bánya is segíthetne. Addig is, le kellene zárni a boltíves bejáratot vasrácsos kapuval, hogy illetéktelenek most már ne juthassanak be az alagút­ba. A boltívnek körülbelül egy méter mélynek, két-há- rom méter magasnak és négy méter szélesnek kellene len­nie. A geológus irányítaná a megépítést. Mit hozhat a jövő? A Szondy-alagutat tovább kell kutatni s ehhez társadal­mi segítés szükséges. Mindez kapcsolatban van történelmi múltunk föltárásával. Ha si­kerül továbbjutni, föllendül­het Drégely és Hont idegen- forgalma is. — Elképzelem: tábla kerül a boltíves bejáratra s magya­rázó szövegek — jegyzi meg Kamarás József. — A barlang előtti térség alkalmas táboro­zásra. És ott a finom „tsitári források *' vize, amely dr. Laurentius Gál egykori (1858) palánki plébános szerint még 18—20 foknál sem fagy be. (Lásd- História Domus.l S a néphagyományok, legendák gazdagon átszövik e tájat.. Tóth Elemér NÓGRÁD — 1983. február 6., vasárnap 3 Ismert arcú elnök vezette a hét elején Salgótarjánban tartott fiatal közgazdászok országos konferenciáját. Az Aka­démiai Könyvkiadó 35 éves igazgatóhelyettese: Gubcsi La­jos töltötte be ezt a tisztet. A közgazda fél évtizede kezdte és vezeti a televízió Kockázat című gazdaságii,oüíikai műso­rát: ezáltal tett szert nem csupán szűk szakmai, hanem or­szágos hírnévre. Mellének szegezett kérdéseink a tévémű­sorral és a tarjáni konferenciával kapcsolatosak. — Egy rádióújságbeli cikkét zárta azzal a gondolattal, hogy használni akar népének. Van­nak-e kézzel fogható jelei an­nak, hogy sikerült? — Szerénytelenség lenne ezt kijelentenem. Erről inkább A Nézőt (írja nagy A-val és nagy N-nei) kellene megkér­dezni. Én csak a szándékról és a visszajelzésekről számol­hatok be. Nekem két célom volt a műsorral. Az egyik az, hogy az addiginál szélesebben informáljam az embereket. Mert meggyőződésem, hogy sem dönteni, sem versenyezni nem lehet információk nélkül. A hiányos informáltság a gaz­daságban visszaüt. A másik célom a demokratikus légkör erősítése volt. Mert a demok­ráciának is feltétele az infor­máció; ugyanis enélkül nincs, nem alakulhat ki demokrati­kus hajlam. Évek elteltével a műsort úgy ítélik meg, hogy a gazdaságpolitikáról —, tehát nem az iparról, vagy a mező­gazdaságról, hanem a gazda­ságpolitikáról — többet mon­dott és mond, mint a korábbi hasonló témájú műsorok. A másik „visszajelzés” — ám­bár ebben a Kockázat csak egy pont. de pont! —, hogy a különböző gazdasági fórumo­kon a kérdezők bátorsága más, mint öt évvel ezelőtt. Az emberek nem elégednek meg a közhelyekkel, hanem kurázsival és nagyobb hozzá­értéssel belekérdeznek a rész­letekbe. — Nemrég a Stúdió ’83-ban hallhattuk a műsorvezetőtől, hogy egy kommunikációs esz­köz látszólagos bátorsága sok­szor csak „kiosztott szerep.” Rendelkezik-e ilyennel a Koc­kázat? — Nincs kiosztott szerep; engem legalábbis senkt nem kért meg ilyennek a betöltésé­re. A műsorba meghívott vá­laszolók bátorsága pedig sok­mindentől függ. Elsősorban at­tól, hogy — főleg, ha rangos vezetőről ván szó — mennyi­re köti őt a hivatali fegyelem. Másfelől attól, hogy mennyi­re veszi át a műsor szellemét: a szokottnál őszintébb kitá­rulkozást... — Észrevenni, hogy min­denki az átlagosnál nyíltabb; magas poszton álló tisztviselő is „magyarul” beszél... — Ez már a műsor presz­tízsének köszönhető. Aki a felkérésünkre igent felel, vál­lalkozik a szereplésre, az meg­tiszteli a műsorunkat azzal, hogy olyasmit is elmond, amit más műsorban talán átugra­na. Én egyébként vigyázok ar­ra, hogy soha ne legyek in- diszkrét, ne húzzak be senkit zsákutcába; egyszóval ne mon­dassak ki olyasmit vele, ami árt neki. Összevetjük azt az előnyt, ami az információ köz­zétételéből adódik, azzal a hátránnyal, amit a személy­nek jelenthet. Persze, nem csak személyes, hanem gazda­sági hátrányt is okozhat egy- egy információ kijátszása a külkereskedelmünkben. — Előfordult-e már, hogy a Kockázat gondolati bátorsá­ga, rugalmassága túlzottnak találtatott. — Nem tudok róla. — Körülbelül fél éve azzal zárta egyik műsorát, hogy a gazdasági vezetők kiválasztá­sával kapcsolatban „most ha. tározottabbnak érzem a szán­dékot”. Megalapozott volt-e ez az érzés? — Örülök neki, hogy pon­tosan emlékszik; valóban így hangzott el. Ez a mondat egy reflexióm volt Havasi Ferenc­nek a műsorban idézett be­szédrészletre. Hogy a vezetők kiválasztásának módját kor­szerűsíteni kell, ezt ma mar mindenki tudja és mondja. Történtek is lépések a műsor óta. A vezetők megítélésében nagy szeren hárul a szakszer­vezeti testületekre. Egyértel­műen rájuk bízzák a kritikát, az elismerést. Ez első hallás­ra feltétlenül jó; hogy milyen lesz a gyakorlatban, majd el­válik. A másik módosítás, amelyet én vitatok, hogy az igazgatók nevezhetik ki helyet­teseiket. Ebben kétségtelenül van decentralizálási mozza­nat, ami helyes. Kérdés most, hogy az igazgatók miként él­nek a lehetőséggel. Ha olyan tehetséges társakat választa­nak ki, akikkel jó együttmű­ködésre képesek, akkor rend­ben lesz a dolog. De, ha klik. kesedésre, sógor-komaság ki­fejlesztésére használják fel ezt a jogot, akkor — megette a fene! — Föl tudja-e használni a Kockázatban ezt a konferen­ciát, amely most itt zajlik? — Igen, kétféleképpen is. Egyrészt konkrétan. A műsor márciusi számát ennek szen­teljük terveink szerint. Más­részt fontos nekem, hogy ben­ne legyek a magyar gazdaság alakításának követésében. Lát­hatja, hogy itt milyen rangos előadók mondják el a legidő­szerűbb ismereteiket. Ugyan­akkor a közönség soraiból el­hangzó kérdések is — mint hallhatta — érdekesek, bátrak, kritikusak. Rendkívül hasznos nekem, ha tudom, hogy tény­legesen mi érdekli ma az em­bereket. Ezért vállalok részt szívesen hasonló fórumokban. Ha nem ezt tenném, máshol nem találnék módot a „töme­ges” vélemény megismerésére; az ember hajlamos rá, hogy harmincadik helyre rangsorol­ja ezt a fontos teendőt. Ezért munkamódszerül is ajánlom a fórumokon való szereplést azoknak, akik kisebb-nagyobb mértékben közrejátszanak a gazdaság formálásában. P. M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom