Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
t 125 éve született Komjálhy Jenő Komjáthy Jenő költő 125 évvel ezelőtt, 1858. február 2-án született Szécsényben, s 1895. január 26-án halt meg Budapesten. A századvég Arany Jánost követő! újabb lírai törekvéseinek jelentős képviselője volt. Életét vidéki magányban taní- tóskodta végig egy felvidéki falvacskában, Szenicen. Az irodalmi élettől elvágva írta izgalmasan érzékeny, modern verseit. Elismerés helyett értetlenség, gúny és gyűlölet fogadta. Csak a huszadik század elején fedezte föl Babits, Kosztolányi, az első nyugatos nemzedék. Irodalomtörténeti helyét kutatva Ady Endre előfutárát tekinthetjük benne. KOMJÁTHY JENŐ: DAL Már nem bírok tovább magammal. Szívem csordultig tele van, Magába már nem fér e lélek, Ez üdv, e kéj határtalan! Szívemből, mint egy lángfolyam tör Vágy, érzés, milljó gondolat, Ledőlt minden korlát, sorompó, Lelkem, miként a fény, szabad. Szétáradok a mindenségben, Ringatnak az örök habok 5 hogy lényem árad szerte-széjjel: Ügy érzem, minden én vagyok. A tég, a feüegek, tat erűt, Mikentha minden zengene.: ■ A föld, a csillagok, a tenger, Minden szivemmel van tele. 6 —twffia ndnS lobogna, égne', Rajongna, élne, szikla, rög.. Átlát, virág, fa, sót az ember flknc ftfprdirf QröfclSut rét ne, főimen érzene. Remegne kéjtől, szent gyönyörtől, Minden dal, illat, fény, zene.. A természet átszellemülne. Miut Orfeusznak énekén..J Az örök Ütnek, örök üdvnek, Csodás mélységit zengem én. Ss mintha mind belém ömölne, Az óceán s a csillagok, Szín és sugár, dal, illat, éter: Ügy érzem, én minden vagyok. (TS9Í) Vecsési Sándor képei Yecsési Sándor festményeiből nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Béke, öröm „Majd mindjárt kinyitjuk!" — kopogtatta a birka • agyát, e a könnyei megeredtek én sűrűn potyogtak. Sírástól meg- megszakítva mekegte: — Nincs is nekem apá-á- ám. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a hááború-ban. — Elesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal. — Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sin1 csen. neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány. — Igenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel. — Hm. Nincs. Te nem és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én hazudokü A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult. A farkas íelüvöltött a gyönyörtől. — Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves. .. — Hazudik, vagy nem ha- tudik? Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek. — Nem hazudik — lihegte a birka. — Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt. — Igarat mond. — Akkor hát te hazudsz! ütés. Reped a koponya. — Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik a csont. — Én hazudok. — Ü-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz? Vágás. Csurgott a vér. — Hát hazudtál, griffma- dár? Ugye, hogy van apád is: Szúrás. — Van apám is. — Ugye, két apád is van? Rúgás. — Jaj, két apám van. Törés. — Ugye, három apád is van? Égetés. — Jaj, három apám van. Ütés. — Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk? Reszelés. — Jaj jaj, száz apám van! Ütés. — Ugye, gyilkoltál? — Igen, gyilkoltam. Rúgás. — Ugye, raboltál? Sok, sok ütés, törés. — Igen, raboltam. Szúrás. — No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket? Égetés. — Igen. Törés. — No, ugye, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk? Zuhogó ütések. — Zavartam. U " tés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pihen. A farkasok kórusban üvöltőnek. Farkas áll és komor. ■ Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban vonítanák. Int nekik. A farkasok elvitték a birkát az erdőbe. A szél zúgott, zúgatta, nvö- gette -a fákat és lóbálta erős ágaik ok «ok terhét. Nagy Lajps Személyes történelem Egy vasdiplomás útjai „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — A múlt század utolsó évében, 1899-ben, születtem, egészen pontosan, augusztus 31-én, Csécsén — Galbács Gyula nyugdíjas tanító vagyok, hosszú ideje itt élek Erdőtarcsán, Csécse község itt van nem messze. Családunk pedagógus család, apám kántortanítója volt Csécsének, 1913-ban meghalt, ő 1888-tól tanított ott egészen 1912-ig, haláláig úgyszólván. Az ő apja, az én nagyapám, egyszerű mező- gazdasági gazda volt Zagyván, néhány holdja volt, gazdálkodott, nem élt könnyen ő sem, a családban a pedagógushagyományokat így az édesapám kezdte meg Csécsén, de nem is ott legelőször, hanem apám először Kozárdon volt kántortanító, aztán meg Narancsai ján és úgy Csécsén élete végéig. Én már ott születtem. — Igen,' most Madách-emlékév van, de ahogy visszagondolok, ott Csécsén nem volt semmilyen emlékünk, vagy helybeli emlékezés Fráter Erzsiről, csak később tudtuk meg, hogy Madách Imre ott esküdött, meg Fráter Erzsivel, ahol én születtem. Helybeli hagyománya ennek nem volt, az egész falu egyszerű parasztgazda volt, nemigen járt össze, nem művelődött közösen, a mezőgazdaság szolgálatában állott minden erejével és nem jelölgetett meg semmit. Nem tudok róla, igaz, hogy én tizenkét éves koromban elkerültem Csécséről. Ecsegre mentem az édesanyámhoz, aki özvegy maradt, a nagyanyám házában laktam ott, onnan jártam be iskolába, tízéves koromig jártam Csécsén, tíztől tizenháromig Vác- ra a gimnáziumba, egy gimnázium volt Vá- cotSf, nagyon jó iskola, nagyon jó tanárokkal, van akire ma is szívesen visszaemlékszem. Nagyon kedves tanárom volt Pesovár Ambrus, ő latint és németet tanított nekünk, nagyon szerettem azért is, mert ha nem segít, nem tudtam volna tovább tanulni, ő segített be a piarista kolostorba, felszolgáló diáknak. Bementem a második osztály végén az igazgatóhoz: „Igazgató úr, tessék engem szolgadiáknak felvenni...” Ezt mondtam neki, ez a piarista kolostorban volt Megnézte a végbizonyítványom, és azt, hogy hol lakom, aztán behívott augusztus elején és felvett szolgadiáknak engem. A szolgadiák az nagy szó volt, szegény gyerekeket és csak jó tanulókat vettek fel, mást nem is vehettek fel erre a célra. A szolgadiák reggel hat órakor kelt, elment ministrálni, fél nyolckor jött azután mindenki reggelizni, ott segített és azután bement az Iskolába, aztán onnan négykor kijött délután, akkor bement az ebédlőbe, kanalakat törölt meg tányérokat, aztán meg terített is, ott voltak a noviciusok, a szerzetes növendékek, azok, akik később szerzetesi hivatásba mentek. Ók ott kezdték az első évüket, az volt a «novicius év”, őket is kellett szolgálni, meg a tanárokat is. Ezért kaptunk mi, szolgadiákok, ellátást és szállást ott bent a kolostorban. Az iskola is ott volt mellettünk, egy helyen volt így minden, a piaristák nagyon magas szinten tanítottak, a Pe- sovárt azért szerette mindenki, mert soha nem dorgált, nem vert, de a diák mégis érezte azt, ha rosszat csinált és akkor máskor már nem csinálta— — Aztán meghalt az édesapám és akkor elkerültem Kecskemétre az árvaházba, ahol csak tanítók árvái éltek, akkoriban volt ilyen is, ott lehetett lakni, élni, ott kaptunk mindent és onnan jártunk gimnáziumba, ott is a piaristákhoz, tehát ez így folytatódhatott De ott csak egy évig voltam, kevés idő, mégis volt olyan tanár, akire ma is emlékszem, például az Agárdi László, latint és magyart tanított. Így elvégezve aztán a négy gimnáziumot kerülhettem a losonci tanítóképzőbe, oda kértem magam, azért. Ott tanultam aztán 1913-tól 1917-ig, az intézet in- cernátusában éltem sokadmagammal, közben kitört a világháború, de mi abból nem sokat éreztünk az első időkben, fiatalok voltunk, nagyon jóléreztük magunkat. Csak aztán mindig kevesebben voltunk. Egyre kevesebben. A végén már csak négyen maradtunk egy évfolyamon, behívták valamennyit sorban, ott volt például Benkó Dezső, aki a harctérről jött egyenesen és külön engedéllyel, négy hét alatt tette le a képesítőt, segítettek neki a tanárok is látva azt, hogy kitette magát a halálnak is, dolgozott is, mint katona, ezért természetesen sokan segítették a felkészülésben. Hadapródórmester volt már akkor a Dezső, de mindjárt megkapta aztán a zászlósi kinevezést, mihelyst letette a képesítőt. De azt is tudom, mi lett vele, tanító lett ő is, megúszta a háborút, a halált akkor. — Nekem is be kellett vonulni tizenhétben, Besztercebányára már a képesítő után, azt megszereztem és úgy mentem be. önkéntes voltam, a tisztiiskolára levittek Jászberénybe, megkaptam az első csillagot, a besztercebányai 16-os honvéd gyalogezredben szolgáltam, utána ismét visszamentünk aztán a pótzászlóaljhoz Jászberényből Besztercebányára, onnan aztán 1917 novemberében az összes végzett önkénteseket kirendelték a frontra a román határhoz, a harctérre. Ott voltunk novemberben, aztán decemberben, áthelyeztek minket az olasz hadszíntérre, ott voltam Piavénái. Június kilencedikén, tizennyolcban, harcra került a sor és abban a harcban én megsebesültem és akkor azt mondta a szanitéc, hogy én hazamehetek. Hazaés kó'há?hi vo'tam a háború végéig nuii. Aztán még vonultunk Aszódon, Balassagyarmaton, aztán leszereltem és hazamentem Ecsegre édesanyámhoz. Aztán kértem felvételemet állami szolgálatra. Akkoriban kerestek embert a szolnoki körzetben, végül eskü után Dévaványán kezdhettem a munkát ennyi minden után, de fnég akkor sem volt rendben az életem, mert 1919 februárjába, vagy márciusában, ott munkába állva nem sokra rá bejöttek a román csapatok. Nekem ott nem volt ismerősöm, a fizetésemet nem tudták kiutalni és ott kellett élnem minden segítség nélkül Dévaványán. Nem éreztem ott jól magam, így érthető is talán... Nem volt ott semmi ipari üzem, nagyon szegény nép volt ott akkor, nem is volt semmiről nevezetes, hacsak azért nem, mert túzokok voltak ott. — így kezdtem a dévaványai katolikus iskolában, az első osztályt bízták rám, írni-ol- vasni tanítottam a gyerekeket. Pénzt a községtől kértem, meg kölcsön, nehezen éltem. A nebulók meg nem voltak valami pontosak, arrafelé nem vették szigorúan a tanítást, nem jártak rendszeresen, amikor tudtak, akkor jöttek, így volt valahogy. Húsz áprilisában meg úgy volt, hogy tanítottam magántanulókat is latinra, de már akkor nem volt maradásom, írtam Nógrád megyébe, szerződést kértem. Megírtam, hogy kántorizálni is tudok, és akkor áttettek mindjárt, szükség volt rám itt is. Először Felsőpeténybe kerültem, ott kezdtem a nógrádi pályát. A felsőpetényi kis iskola volt, mert a község nagyobb része evangélikus ma is, a katolikus iskola csak kis része volt az ottani egésznek,' a katolikusoknak ott templomuk sem volt. Átjártunk Nőtincsre, vasárnaponként ott kántorizáltam is, ott volt a templom egy kicsit fenn a dombon, nagyon szép volt akkor is, aztán visz- szajött akit helyettesítettem és akkor engem áttettek Csitárra, ott már nem kántorizáltam, de nem is a kicsiket, a felsőbb osztályokat tanítottam... — Aztán onnan átkértem magamat, mert tudtam, hogy üresedés van, Zagyvarónára. 1922. április tizedikétől egészen ötvenkilencig voltam Zagyvarónán tanító. Ez bizony nagyon sok idő. Tarjánhoz közel, most már Tarján, vára is volt, Rónafő vára, érdekes község, mert több községből áll, Zagyva, Róna, Rónatelep, Inászó és Vízválasztó. Zagyván acélgyári munkások voltak inkább, volt közöttük bányász is, Rónán inkább gazdálkodók sokan, de amellett Rónatelep meg bányász volt egészen, szép iskola, két tanító volt egyedül Rónatelepen például, nagy település volt akkoriban, aztán Inászón is volt tanító és Vizsláson is tanító, én meg tanító é3 kántor voltam ott is.„ Harminchat év és négy hónapig szolgáltam ott. Közben volt sok minden, világválság, háború, felfordulás, sok minden, de ott elég jó élet volt, abban a védett zugban. Nemigen érezték meg, hogy hiány van, kaptak ellátást, aztán meg mindenki beszerezte, ahogy tudta, ahogy lehetett— Aztán én meg 1925-ben megnősültem ott Zagyvarónán. — Nem helybeli lányt vettem el. A feleségem itt született Erdőtarcsán, ahol most élünk már régóta. Az apáink ismerték régen egymást, az én apám kántortanító volt, az övé meg intéző, itt Tárcsán, mivel jó barátok lettek egymáshoz átjártak. Akkor ez nem volt ritkaság. Én már négyéves koromtól fogva ismerem a feleségemet, ö most nyolcvanhárom éves, egy évvel fiatalabb. Nekem kezdetben mindig kényszerből távolabb kellett mennem, meg sok minden bizonytalanság volt, de már úgy láttam, hogy Zagyvarónán maradok, mert akkor már három éve ott szolgáltam, én mindig is gondoltam arra, hogy ő lesz a feleségem, meg aztán azt szerettem volna, ha ő is tanít, de a kinevezése sehogysem ment. akkor más világ volt, huszonötben. Aztán meg jöttek a gyerekek és így hiába van oklevele, nem taníthatott, de én mindig szerettem volna— Hét gyerek van, öt lány és két fiú, élnek mindnyájan, mind ott születtek, egy egyszerű kis házunk volt, így éltünk, nekünk jó volt. A legidősebb Nagybátonyban él, nyugdíjazást kapott talán, a gyereke az én kisunokám, jár Kistere- nyére a gimnáziumba, a következő az utolsó évét járja, nyugdíj előtt van ő Is, ő szintén tanár, a Xiú, a harmadik Pesten van egy vállalatnál, tervosztályvezető, a negyedik és az ötödik kint él külföldön, az egyik orvos, a másik gyógyszerész, a hatodik Vácott magyar- és énektanár, a hetedik Kálión él és Aszódon tanít ő is. Négy pedagógus van így a családban még rajtunk kívül. De még egy évet én is tanítottam itt Erdőtarcsán, 1959- ben, azután mentem nyugdíjba. — Több, mint hús? éve már ennek is. A nyugdíjunk 2800 forint kettőnknek, foglalkozom az aprójószággal, a gyerekek segítenek, például ritka gyógyszerekkel is, meg aztán olvasok és van egy hobbim, a matematika, kutatok bizonyos rendszerben, naponta egy órát foglalkozom ezzel. A tanácsiak segítenek, van ott egy kedves ember, a Nem csők Mihály, kijött ide, ő hozta el a vasdiplomát, vele jött két tanár is. Az esztergomiak küldték, hatvanöt éve szereztem a képesítőt, ezért jár a vasdiploma. Ahogy benne áll: „közmegbecsülésre méltóan teljesítette hivatását...” Arany, gyámért, vas. Nagy utak voltak ezek! X. Pataki László « i
