Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
Bényi László rajza A Madách-kutatásról Beszélgetés dr. Mezei József tanszékvezető egyetemi tanárral — A Madách-év keretében Salgótarjánban rendezett tudományos tanácskozáson ön szenvedélyesen beszélt a XIX. század történelméről, irodalmáról, Madách Imre költői munkásságáról. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat? — Mindig is vonzódtam irodalmunk múltjához, a történelemhez. A kortársirodalom más módon volt érdekes számomra, másféle kíváncsiságot keltett fel bennem. Az élő irodalomnak nevet és hitelt kellett szereznie, érezni, lehetett hogy az olvasót, — engem, — akar meghódítani, hatni próbál, és szeretné, ha egyetértenénk mindazzal, amit a társadalomról, világról mond, ha felismerném az elém nyújtott tükörből saját arcomat is. Van úgy, hogy olvasói kíváncsiságból, a szellemi örömszerzés vágyából néha meghitt kapcsolat lesz. Közel engedjük magunkhoz azt az alkotót. aki több ízben is megrendít élményeink és tapasztalataink hasonlóságával, az általunk is megélt, vagy megélhető igazságokkal. Lassan létrejön a mai értékrend, beépítjük köznapi életünkbe a regényeket, a mai verseket, mint a színdarabokat és szíKét évezred után a napvilágon Páratlan szkíta aranyleletek Az OSZSZSZK déri részén levő Uljap falu környékén második éve folytatnak eredményes kutatásokat. Nemrégiben a keleti népek állami művészeti múzeumának kaukázusi expedíciója, Alek- szandr Leszkov neves régész vezetésével páratlan régészeti leletre bukkant itt. A falu mellett; a Kavhaz kolhoz földjein körülbelül 40 kurgán található. Idén nyáron a tudósok nyolcat tártak fel. Az egyikben vékony földréteg alatt rábukkantak arra a helyre, ahol a szkíták szertartásaikat végezték az elesett harcosok tiszteletére. A kurgánban rendkívül értékes dolgokat találtak: arany borosedényt, aranyérméket és -lemezeket, valamint ékszereket. A borosedény alját leopárdfej díszíti, tátott torokkal, még aranyból készült fogai is láthatók. Ugyanezen az ásatáson találtak hat, csaknem épségben megmaradt pánathéni amforát, amelyeket az athéni játékok győzteseinek nyújtottak át a régmúlt időkben. A díszítést lándzsával a kezében maga Athéné koronázza be. Ez idáig a szovjet múzeumokban mindössze néhány ilyen amfora volt. Az expedíció által felszínre hozott kincsek valóságos szenzációt keltettek. Sikerült érdekes szkíta fegyvereket, kardokat, nyíl- és kopjahe- gyeket, nagyszerű munkaeszközkészletet, ezüst antik edényt és két bronzedényt találni, amelyek csaknem két és fél évezreden át feküdtek a földben. A legfőbb azonban az a háromnegyed méter hosz- szú és meglepően jó állapotban megmaradt agancsos szarvasszobor, amelynek aranyból van a feje, a nyaka és a melle. Találtak itt továbbá egy fekvő vadkant ábrázoló, aranyberakással díszített ezüstszobrot, a szkíták jellegzetes vadábrázoló stílusában. A. Leszkov leletei új tudományos magyarázatot is adtak. Korábban elterjedt volt az a vélemény, hogy minél magasabbak a kurgánok, annál jelentősebb személyiségek vannak bennük eltemetve, s ezért az alacsony kur- gánokat jóformán nem is ásták ki. Ezekre a leletekre viszont kis kurgánokban bukkantak. Ezenkívül korábban úgy vélték, hogy a szkíta központok az ukrajnai sztyeppékén találhatók. Most viszont indokolt az a feltevés, hogy éppen itt, Adigej területén voltak a szkíták legfontosabb gazdasági és kulturális központjai. A kérdés egyelőre nyitott, de fel van vetve! A felszínre hozott kincsek világviszonylatban is kiemelkedő, rendkívüli értékű tudományos leletek. nészeket, mint a képeket és alkotóikat, mint a zenét, aminek szerzője felől sokszor nem is- érdeklődünk eleget. A klasszikus érték, mű mindig alázatosságra int. Vajon megütjük-e a mércét? Elérjük-e értelmünkkel, műértésünkkel? Méltóak vagyunk- e ahhoz, hogy foglalkozzunk vele, boncoljuk, elemezzük, értelmezzük? Itt szerényen és serényen kell felkészülni. Nem elég az egyszeri találkozás, hosszú és fáradságos viszonyra számítsunk. Hogy „partnerei” lehessünk egy klasszikusnak, önmagunkkal kell folytonosan vitáznunk, a magunk gondolatait és érzelmeit újra meg újra kétségbevonnunk. Megérteni öt és nem bosszankodni, követni gondolatait és nem kötözködni velük. Hogy konkrétabban is válaszoljak a kérdésre, a XIX. század, amelyben Madách Imre élt, mindig is kedvelt korszakom volt. Talán a reform- nemzedékek miatt, a szabadságharc miatt, a nemzettudat és a nemzetet fenyegető veszély történelmi drámaisága miatt. Személyes motiváció is vezethetett. A háború utolsó éveiben Drégelypalánkon laktam, a Szondi-vár alatt, az Ipoly völgyében, történelmi és a palóc néjfrajzi miliőben. — ■Nem. nem vagyok idevalósi, nem itt születtem, hanem az Alföld- egy kis falujában, Cegléd mellett, Kossuth és Dózsa városának piacán találkozhattam olyan felemelő történelmi emlékekkel, mint amilyenek szép számban van- n - itt Nógrádban is. A hősi bukások emlékművei, a heroikus emberi nagyság jelei mindkét helyen körülvettek. Nem volt tehát nehéz erre a korszakra találni, s benne Arany Jánosra és Madách Imrére. Az egyetemen már róluk Írogattam dolgozatokat, róluk és kortársaikról. Később ezt a korszakot tanítottam és tanítom ma is gimnáziumi, és középiskolai tanárjelölteknek a budapesti Eötvös Lo- ránd Tudományegyetemen. — A Madách-kv tatások érdekében ön személy szerint is sokat tesz, ugyanez mondható el az ELTE irodalomtörténeti intézetéről is. — Madách Imre születésének 150. évfordulójára összehívott tudományos ülésszakot, 1973-ban, a tanszékem rendezte. Az anyag egyetemi jegyzet formájában is megjelent. Madách mindannyiunk számára reveláció volt. A párhuzamos humán szakokat művelő tudósok érdeklődése és lelkesedése még minket is meglepett. Akkor kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy — bár nagyon jó, értékes, újszerű Madách-irodalmunk van, — monográfiát írok róla. Ügy éreztem rengeteg mondanivalóm van. Egy lendülettel dolgoztam, jó volt írni, hónapok alatt készültem el vele, úgy éreztem, hogy kimeríthetetlen a téma, hogy még számtalan „rejtett” jelentést, sok-sok üzenetet rejteget a Tragédia, de az egész életmű is. Ha nem is jelent meg teljes terjedelmében ez a rondószerű- en körbejáró elemzéssorozat, hálás vagyok a Magvető Kiadónak a megjelentetésért. 1977 őszén adták ki a monográfiát. Karácsonykor már hiányzott a könyvesboltokból. Amiről azt hittem, hogy hosszú időre „zárókő” lesz a Ma- dách-kutatásban, arról a könyvről most az a véleményem, hogy nem egyéb, mint egy újabb pillére a további kutatásoknak. Magamnak is van még mondanivalóm, és eredményes munkát kívánok kollégáimnak. — Az irodalomtörténész hol jelöli meg a Tragédia helyét a világirodalomban? — A Tragédia világirodalmi jelentőségéről sokat beszéltünk. Shelley Megszabadított Prométheusza, Byron Káinja és Don Jüanja* Goethe Faustja után következik időrendben és időszerűségben is. Benne van már késői polgári forradalmak bukása, a szabadságharcok leverése utáni állapot. Törekvése a romantika után igényelt általános embereszmény életértelmezés és célértelmezés keresése, eszmei, lélektani „kísérlete”. Madách programja monumentális, a megvalósítás a nemzeti hagyományok legmagasabb szintje körül van. Egyetemes értéke vitathatatlan. — Miben látja a Tragédia, Madách gondolatiságának időszerűségét? — A társadalmi tendenciák és srukturális átalakulások mellett ma, igény van az emberi-egyéni létkérdések felvetésére s megválaszolására is. A Tragédia általánosított kö- vekeztetései még érvényesek. Talán azok is maradnak. Cselekedni, élni, morálisan választani, dönteni, lelkiismeretesen vívódni és túljutni a depressziókon, a válságos életszakaszokon. Társsal vagy társ nélkül, a közösséget szolgálva* vagy kiválva-felemel kedve visszaadni mindent annak a közösségnek. Ez ma is aktuális, az lesz örökké. Mitikus és reménytkeltő az általánosító fogalmazás. Behelyettesíthető minden új, most születő szituációba. Megtanít arra hogy keressük a még észrevétlen ellentmondást, vagy a lehetséges ellentmondásból adódó feladatokat. — Hogyan ítéli meg a Madách-kutaiás jelenlegi helyzetét’ — Madách-kutatás helyzete jónak mondható. Voltak időszakok, amikor féltek a nem egyértelmű művektől, a gyanúsnak tűnő filozófiai válaszoktól. Ma már általánosan elfogadott szempont, hogy az irodalmi mű szűkebb, masabb mint a filozófia, és ugyanakkor a maga sajátos eszközeivel sokkal többet is fel tud tárni a valóságból, „kinagyít” olyan részleteket és rámutat olyan összefüggésekre, amelyeket ez elvontabb logikai, vagy a természeti, a gyakorlati tudományok nem vesznek észre azonnai. Ez a rejtelmesnek tűnő intuíció voltaképnen nem más mint az élet intuitív átélése, az emberi problémák személyes-szubjektív érzékelése. Nógrád megye inponálóan gazdag Madáeh-éve nagyszerű erkölcsi és kulturális támasz- téka ennek a nemzeti értéket ápoló, és sok áldozattal, lemondással, nem kevésbé nagy kitartással járó tervnek. Gratulálok a rendezőknek, a megye értelmiségének és lelkes lakóinak. Az országos kulturális feladatokból nem kevés részt vállaltak magukra. — Milyen kutatási tervei vannak Madó.ch Imrével kapcsolatban? — A Madách-kutatás programját minden kutatónak kü- lön-külön kell kidolgozni. Azt hiszem az a legszerencsésebb, ha a feladatot nem tűzzük ki, hanem a kutatásból születik meg a következő lépés, a fel- dat. Elégedett- vagyok. ha megjelenik egy tanulmányom, vagy egy könyvem. De hosszú évek kínlódásával fizetem meg. Mert érzem a hézagokat, csak nem találom, mert nyugtalanít valami, csak még nem tudom mi az, születőben van egy-egy új észrevevés,' de még nem tudom megfogalmazni. Ha konkrétumot kell mégis mondani, talán költészetével nem foglalkoztunk méltóan, vagy érdekes feljegyzéseit, leveleit mégnem dolgozták fel elemzően, tudományos érvénnyel. — Köszönöm a beszélgetést! Telek Ervin _. Tolnacy Klári meg soha nem is tagadta, hogy az első nagy sikerét a „palócozássai” érte el, kicsit bizony csicsásra alakított, a korsze 11 emnefc-í'ízlésnek megfelelő népviseletben énekelte azt a nótát palóc tájszólással, ami így kezdődik valahogy — „A rátóti legények...” A nagy filmsikerek, színházi győzelmek csak ezután jöttek, de akkor már mindenki ismerte a Mohorán nevelkedett „kislányt”. xxxxxxxx Miért örül az ember, ha hazai hanglejtéseket idéző mondatokat hall — kinek-kinek persze más vidéket jelent a „hazai” —, miért tekint az ember a hazaira úgy, mint valami rokonra, testvérre, valakire, aki azonos fészekből kelt, azonos tájat látott először, azonos szokásokban, azonos emberekkel együtt élve került el valamilyen távoli pontra, hogy ott azután véletlenül kimondja az ismerős mondatokat. A szavakat, úgy formálva, hogy abban mindenféle szép régi emlék újra előkerül: vonulnak a vidám rokonok sorban, száll öregapánk pipafüstje a levegőben, még az ételek íze is felidéződik, meg az italoké, meg minden másé is, ami az élethez tartozott valamikor. Mindez többnyire persze múlt időben van már. Nagy kár. Három gyors beszédű, bölcs szavú, vidám asszony valóságos férfiizmokkal a karján, faragja a keresztesi hátsó kisépületben — gép is álj. ott, ÚTON JARÓ Nyelv —- botlások nélkül T. Pataki László NÓGRÁD - 1983. február 26., szombat fűrészelésre — a híres fakanalat és mondja az életét. Hogy ők bizony már nemigen változhatnaik, ők már csak megmaradnak a munkánál, ennél a cseppet sem köny- nyű kenyérkeresetnél, a kanálfaragásnál (darabja nyolcvan fillér, magam nyolcvan forintért sem tudnék egyetlen egyet kifaragni), mert ők már tizenéves korukban beletanultak ebbe, aztán abbahagyni meg hogy lehetne? De esténként, amikor az emberek hazajönnek az erdőből, még veszekedni Is kell velük olykor, hogy a gépen reggelre kifűrészeljék a másnapi asszonyi munkára való alapot. Készül is közben a rádiósriport, kész is van már, nosza hallgassuk vissza akkor, mit hogyan mondott a három asz- szony, de ahogy meghallják saját ízes kiejtésű palóc mondataikat — egyszeriben megváltoznak. Kicsit restelkedve nevetgélnek és már mondja is az egyik: — Megkértem én az óvónőt, hogy a kisunokámnak javítsa ki a beszédjét, ne úgy mondja a lelkem, hogy „madarát tollárul” hanem szépen, ahogy a tévében is mondják, „madarat tolláról, embert barátjáról...” Így nil Tudjuk mi, mi a bajunk nekünk. Nem nyitjuk ki eléggé a szánkat. Hogy mit mondott erre az óvónő? Mindenesetre meghallgatta a kívánságot a tájnyelv kijavítására, de ha van egy csepp jóérzéke, és már miért ne lenne éppen egy óvónőnek, talán mégsem sokat akar majd. javítani a kislány beszédén, mondja csak úgy, tudja csak úgy is (!) mondani, aztán, ha később elkopik róla valamelyik nagyvárosban, hát ' elkopik. De gyorsítani miért kellene most, amikor ebben a táj nyelvi környezetben ez a természetes?! — Aztán, nehogy így adják le a rádióban, ahogy mi mondtuk itt maguknak, ugye kijavítják a beszédünket? — kiált utánunk valamelyik a három asszony közül. Hát, ha azt is megérjük, hogy a technika erre is képes lesz... Azt talán megérni sem érdemes, de ki-ki gondoljon erről, amit akar. xxxxxxxx „Négyen négyfelöl jöttünk, a tanárképzőn, a híres bu jáin, találkoztunk először életünkben, egy szobában is laktunk, na, aztán amikor először összeültünk hát éppen azon röhögtünk, aki szónál volt. „Mit nevettek hé?!” kérdezte egyikünk is másikunk is az elején, de akkor meg ő kezdett el nevetni, hogy majd kiesett a száján, amikor valamelyik válaszolni próbált. Hát volt ott derültség nagy, közöttünk, mert mind más tájnyelvet használt — mondja az idős pedagógus Kistere- nyén, de már az ő mai beszédjén semmilyen nyoma sincs a „palóc járásnak”. Kiasíszoló- dott, irodalmi ízű lett, de amit elhagyott, talán éppen azzal szegényedett is valamelyest. Ez a tanár a budai emlékek fényében biztosan soha sem javította ki a nebulók nyelvlejtését, de az is biztos, hogyha zalai, alföldi, felvidéki kiejtést hall, nem reped szét a mosolygástól. Rágondol olyankor a jó társakra, ott, Budán. Steinbeck meg azt írja „Csatangolások Charlyval” című, Amerikát újra felfedező könyvében (talán a hatvanas években járta be valamennyi államát), hogy nyelvjárást ő már akkor sem tapasztalt szinte sehol, az akkoriban negyvenéves rádiózás és a húszéves televíziózás megtette a hatását. Ide jut-e vajon mindenki? És az akkor jó lesz-e vajon? Hát ezzel még az a legnagyobb baj, hogy ezt akkor sem tudj ült majd, mert akkor már nem lesz mivel összemérni. Ami nincs, az egy idő után nem is hiányzik talán. Megérni ezt sem szeretném, de ilyen változás aztán van elég, amiből nem kérek, köszönök, mert „szorít a gallér, nem kérek belőled..” „Az ember legyőzi a természetet és magára marad” — mondja máshol a jó humorú, filozofikus hajlamú grafikus egyik képének szélére írva a győztes színtelenséget előre megjósoló mondatot. Már akkor inkább minél színesebben! Amíg van paletta és szín az életünkben. Jó nagyot néztem akkor is, amikor. meg azt hallottam a minap, hogy pozsonyi szlovák nyelvészek látogattak nemrégiben az egyik nógrádi faluba, nemzetiségi községbe, mert ősi voltában szerették volna tanulmányozni a mai szlovák nyelv eredetét. Aztán, amikor utánajártan egy kicsit a dolognak’ — hamar kiderült, miről is van szó. A mi szlovák nemzetiségeink az úgynevezet' középszlovákot beszélik, erre mondják ők maguk, gyakorta feleslegesen restelkedve — csak úgy. mint a keresztesi palóc asszonyok — hogy „konyhanyelvet” beszélnek ! Ezért némelyikük talán nem is szívesen szólal meg aa irodalmi nyelvet beszélő Szlovákiában, mert amire büszke is lehetne, az érintetlenségre, arra a nyelvi ősforrásra, amelyből minden vétetett az idők során — éppen azt nem tartja elég szépnek. Hiányosnak érzi inkább, mert, ha az itt megőrzött irodalmi hatásoktól, iskolázottságtól megkímélt anyanyelve bátorítja is — amit hall maga körül az éppen elbizonytalanítja.' De sok rosszemlékű beidegződés is zavarhat mindenféle nyelvjárást és, hogy mégis megvan úgyszólván valameny- nyi ebben a hazában — éppen hatalmas erejét bizonyítja. XXXXXXXX A debreceni egyetem nyelvész- professzora meg arról beszél, hogy nemrégiben egy hetet töltött kutatással társaival, és néhány nyelvészetet tanuló egyetemistával, a. borsodi vidék egyik legeldugottabb zugában (ő maga semmilyen kiejtésben „nem szenved”). Nevezetesen az ország csücskében lévő Pusztafaluban. Hogy mit tanult, mit hozott? „Minden nyelv szép. minden tájszólás gyönyörű, nem csak a sajátunk.” A legtöbbet hozta, amit az ember egy ilyen útról hozhatott.
