Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-09 / 7. szám

Hogyan fettem karikaturista?

Szergej Tyunyin, az egyik legismertebb szovjet karikaturista, aki már több nemzetközi versenyen is díjat nyert, a következőket vallja:

— Mint mindenki, én is gyermekkorom óta rajzolga- tok. Ezek a rajzok azonban aligha voltak karikatúráknak nevezhetők. Az első karikatúra-szárnypróbálgatásaim iskoláséveimhez kapcsolódnak. Észrevettem valami nevetésre ingerlő dolgot az órán, hát. tüstént lerajzoltam. Osztálytársaimat sokszor megnevettettem és ez ösztönzött engem. Volt néha „nemulass”, ha egyik-másik rajzom a tanáraim kezébe került. Igen, az is előfordult, hogy megbüntettek, de visszatartani ezt a képességemet már akkor sem tudtam.

A faliújság-szerkesztésben is mindig részt vettem. Odáig merészkedtem, hogy a moszkvai, textilipari főiskola képző- művészeti karának végzős hallgatójaként megpróbáltam kiadatni addigi munkáimat. Nagy hatást gyakorolt rám a „szakmában” a Lityeraturna- ja Gazeta szatíra- és humoroldala. Tulajdonképpen nem nagyon akaródzott személyesen elmenni a szerkesztőségbe, így hát postán adtam föl rajzaimat. A válasz is postán érkezett: „Jöjjön be személyesen hozzánkf' a rajzai nagyon megtetszettek, szeretnénk megismerkedni magával.” így jelent meg első rajzom, majd követte a többi. Aztán rajzaim sikert arattak a Szmena ifjúsági magazin szerkesztőségében is. És minden elindult a maga útján.

— Hogy születik egy-egy karikatúratéma?

— Igen egyszerűen, miközben rajzolgatók, kirajzolódik előttem egy figura, akit aztán beleképzelek különböző helyzetekbe. Számomra mindegy, hogy a főhősöm kivel, vagy mivel kerül kapcsolatba: fontos, hogy logikusan cselekedjék. S, ha ilyenkor valami „gubanc” lép föl, a logikából félelmetes sületlenség nő ki. Valahogy így születik a karikatúra, amely egymagában testesíti meg a komikumot, s mutat rá valamely jelenség

<nLí í’’

.

ARS

* '-m qr

<r'T"v' “bSt^ngj.

4:;.;í[Jí,í ■ í.':i. il ijikliljil'ií 1 :.ií:: i

Varázsszőnyeg

A hadvezér

tarthatatlanságára. Engem nem érdekelnek az egyedi esetek, csak az általános emberi hibák, fogyatékosságok, gyengeségek.

— Vannak kedvenc karikatúratémái ?

— Igen, sok. Például a képmutatás, amely összetett és káros dolog.

— Mit tax-t fontosnak a karikatúra szempontjából ?

Először is azt, hogy fejlessze a humorérzéket és az emberi jóságot. A humorérzék nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy könnyebben túltegyük magunkat az életben adódó gondokon.

— Hol dolgozik most?

— A „Viszjolije Kartyinki” gyermekújság művészeti rovatvezetője vagyok.

Római érmék Szlovákiában

Az a huszonegy római kori pénzérme, amelyet a legutóbbi ásatások során Szlovákiában találtak, csupán egy része annak a gazdagságnak, amelyet még e tájon elrejt a föld. A leletek osztályozását, értékelését dr. Éva Kolniková, a neves numizmatlkus végezte el és tette közzé „Római érmék Szlovákiában” című, fényképekkel is gazdagon illusztrált tanulmányában.

A leletek között — a színvonalas monográfia tanúsága szerint' — több ritkaság, csodaszép példány is található, amelyek ismeretlen mesterek portréművészetét dicsérik. Az

I—IV. századból származó érmék sokféleségét a szomszédos római tartomány: Pannónia

közelsége is magyarázza.

Kolniková a Tátra hegyei között és Nyitrán talált érmékkel kapcsolatban arra keresi a választ, hogyan kerülhettek ilyen messzire a rómaiak birodalmuk hanyatlásának korában? Logikus következtetéssel — Sztrabon görög szerző megállapításait is figyelembe véve — arra a véleményre jutott, hogy a nyitrai érmelelet minden bizonnyal egy kelta katona tulajdona lehetett, aki a pénzt kultikus célból vitte magával Nyitrára. Arra a kérdésre, hogyan kerülhettek át a Duna másik partjára a római tartomány lakói vagy harcosai Kolniková mindenekelőtt a korabeli kereskedelemben talál magyarázatot. Szerinte a római kereskedőket érdekelhette az északi út, azaz; a szlovákiai hegyvidék érckincse.

Az egy helyütt nagyobb tömegben talált érmeleletek arra utalnak, hogy nyilván rablás, lopás elől rejtették el egykori tulajdonosaik. Egy másik, nagyobb mennyiségű lelet Eperjes közelében azt látszik igazolni, hogy a kelet-szlovákiai folyók mentén jelentős kereskedelmi utak vezethettek annak idején déli és északi piacok felé. A kereskedők bizonyára itt is — néha egészen tervszerűtlenül — elrejthették pénzüket.

A régészek kincsei között különlegesen értékes leletek, a szlovákiai Vyskovce nad Ip- lom mellett talált szép ezüst dénárok láthatók, amelyek Nérót, a véres kezű császárt és a halála utáni trónkövetelőket Galbát, Othót és Viteli- ust ábrázolják. A binai leletek között pedig 108 arany solidus is található, azoknak a császároknak az arcképével, akik a nagy birodalom dicsőségének végét siettették.

Brazíliában

nem dolgozhatnak a turisták

A brazil kormány felszólította Marcello Mastroianni olasz filmszínészt, aki Rio de Janeiro környékén Amada Jorge népszerű brazil író „Gabriella, a hűség és a címet” című könyve nyorhán filmet forgat, hogy hagyja el az országot, mivel nincs munkaengedélye. A brazil törvények szerint Mastroian- ninak és hét kollégájának el

kellene hagyniuk az országot és új beutazási engedélyt kérniük, amellyel dolgozhatnának. Mint ahogy az igazságügy-minisztérium képviselője kijelentette, a színészek, mint turisták utaztak be az országba, és az érvényben levő törvények szerint Brazíliában nem dolgozhatnak a turisták.

Nagy leliesitményO turbinák

Az atomerőművek milliónyi teljesítményű turbináit Ukrajna egyik legnagyobb vállalata, a harkovi turbina- gyár készíti.

Ezeknek a turbináknak elődeikhez képest számos az előnyük, így például csökkent a vibráció, megnőtt a gépegységek időtartama. Szavatolják a szükséges üzemelést, korszerűbb lett automatikus irányítórendszerük.

A turbinaóriások sorozat- gyártásáníxk megszervezésében az ország negyven tudományos intézménye vesz részt.

A Magyar Ifjúság alkotókörének antológiája

Ars címmel még a múlt évben jelentette meg Budapesten a Ság vári Endre Könyvszerkesztőség a Magyar Ifjúság alkotókörének versantológiáját. Az antológia anyagát Köves István válogatta, végső megszerkesztését Horváth Tibor végezte. Murányi József pedig Párbajkódex címmel írt hozzá utószót, amelyre már csak azért is szükség volt, hogy megtudjuk, voltaképpen mi is ez az alkotókör, kiket számlál és tömörít. Mert hogy számos tagja van, azt többek között az is jelzi: az antológia negyven szerzőt vonultat föl.

Népszerű ifjúsági hetilapunk, a Magyar Ifjúság kezdettől fogva szerény, ám bizonyos szempontból hézagpótló szerepet vállalt a tehetségek fölkutatásában és támogatásában adott keretei között. Hogy a múltból csak néhány nevet említsünk, például Baranyi Ferenc, Pomo- gáts Béla, Vasy Géza, Berkes Erzsébet irodalmi szerkesztőkként mindig is sokat vállaltak a kezdő, illetve fiatal írók, költők patronálásáért, közléséért — gyakran első közléséért —, folyamatos figyelemmel kiséréséért. Ez a tevékenység igen összetett föladat, s legtöbbször kellően nem is értékelt, jóllehet ez a fajta szerkesztői munka rengeteg energiát és tapintatot, mondhatni áldozatos munkát kíván attól, aki ezt végzi. Fölösleges lenne felsorolni azoknak a mára m^r ismert íroknak, költőknek a nevét, akiknek első megjelenése éppen a Magyar Ifjúsághoz fűződik. Mindenesetre, sokan vannak. A legutóbbi években pedig Köves István ilyen irányú tevékenységét kell megemlíteni, aki a Magyar Ifjúság alkotókörét is létrehozta. Tesz- szük ezt abban a reményben is, hogy a lap a jövőben szintén vállalja ezt a szerepet, amint azt az új irodalmi szerkesztő tevékenysége bizonyítja. Murányi József utal is erre, amikor megjegyzi: „..teljesen természetes, hogy a Magyar Ifjúság önmagában semmi: csak része annak a hatalmas, beláthatatlan ros- larendszernek, amely a Kortárstól a megyei hírlapig, a Szépirodalmitól a Móráig, a rádiótól a helyi füzetekig az élő irodalom megőrzése, fenntartása és továbbélése érdekében működik." Tegyük hozzá, ez a „semmi” azonban valójában mégis sok, s ha nem lenne, hiányát éreznénk. Mint ahogyan a többi fórumnak is megvan a maga sajátos, semmivel sem pótolható szerepe az értékek fölkutatásában és felszínre hozásában.

Maga az alkotókor igen laza csoportosulása, a huszonévesektől a negyvenen tubákig terjed, s szerepel közöttük több kötetes szerző éppen úgy, mint teljesen kezdő tollforgató. Az Ars, ez a szerény külsejű zsebkönyv Negyvenet mutat be közülük s verseiken túl röviden életrajzi adataikat, művészi szándékaikat is közli, a szerzők megfogalmazásában, mintegy

vallomás formájában. Ezek a vallomások természetesen igen sokfélék, a születési éveket böngészve azonban elgondolkodtató, hogy bizony az antológia szerzői közűi sokan „túlélték” már Petőfit és József Attilát. S ha ehhez hozzávesszük, hogy az elsőkötetesek között is mind több a negyven-ötven év * körüli költő, akkor ez az irodalomszociológiai tény bizonyos zavarokat — és hiányokat — is

jelez többek között a folyók irat-struktúrában. Ez az antológia e szempontból szintén bizonyos hiányt pótol, főként akkor, ha a jövőben folytatására is számíthatunk.

Igaz, első pillantásra talán soknak tűnhet föl a szerzők száma, még esetleg valamiféle fellazult értékrendet is szimatolhat az, akinek ehhez kedve van. Annál is inkább mert hiszen a negyven költő nem negyven zseni bemutatkozását jelenti. De nem is ez volt a cél. Murányi Józseffel értek egyet, aki szerint: „...inkább azt lássuk: ők korunk felnőtt-gyermekei... A párbajképeseknek nemcsak joguk van, hanem kötelességük is. Joguk: a megjelenés, az elvileg mind több megjelenési lehetőség kihasználása. Kötelességük: ha párbajképes alkotótársak, kritikusok, vagy csak tisztességes kételkedők, vagy csak nagyhitű önjelöltek kihívják, esetleg provokálják őket, álljanak ki, védjék magukat A párbajképességhez viszont az egyik alapfeltétel éppen az, hogy valaki létezzen. A művészi létezéshez .pedig a legszorosabban hozzátartozik a megjelenés. Minden küzdelem csak ezután következhet. Hogy aztán lesznek, akik majd elbuknak a küzdelemben, az egészen más kérdés. Alkotóerő kérdése.

Az Ars tehát jó és hasznos antológia, mert lehetőség. Lehetőség a porondra lépéshez, a majdani küzdelmek vállalásához. Lehetőség a művészi sikerhez és sikertelenséghez. A negyven költő kö-' zül ezután már az idő válogat.'

Várjuk a következő vers-- gyűjteményt!

(Ságvári Endre Könyvszer• kesztőség, Budapest, 1982) Tóth Elemér

JL.

Horpácson, az egykori Mikszáth-kúriában az író bútoraiból, használati tárgyaiból látható kiállítás, amelyet fotódokumentáció egészít ki.

'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiHuiuuiitiiiiiiitniiiiiiiumiiiitiiiiiiifmiiiiiiiiiiiiiiir'iiiiiiiittiiiiniiMjigiiEuiiiiiiiimiiiiiiiiiikitimiiiiiiiiiiiimtiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiinniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiimi

Már közel járt a kilencvenedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Mar négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának családjával, úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emlékei is: egyre több egykori kedves tanítvány arca mosódott el a szeme előtt.

Az öreg tanító úgy élt mát évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karos- székben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele — s a menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja:

— Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt.

A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes

BÚZAMEZŐ

fény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás xég semmit nem akaró elméjében.

— Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkabálni alája, hogy átlásson a Kertszéli bokrokon.

A pódium még aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is tilt a tornác végében, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része.

A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a menye.

Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa.

Óriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehúnyta a szemét, de

mindhiába: a két lezárt látóJ szerv «camera obscura»-já- ban sem akart megjelenni az a régi kép.

Egy ideig még küszködve

formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhivni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az erő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az ei-elhaló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve elhalt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni.

— Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát 9 házba.

A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontatta el a kis tornác végi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. Bállá László

NÓGRÁD - 1983. január 9.. vasárnap

f