Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

Bemutaffal: Beauvoir hetvenöt éves Á 180-as csoportot A 180-as csoport a legfiata­labb mai zenével foglalkozó előadói együttes Magyarorszá­gon. 1979-ben jött létre a Kas­sák Műhely megszűnése után. Tagjai nagyrészt fiatal főisko­lásokból kerültek ki, s így azt is elmondhatjuk, hogy az Üj Zenei Stúdióhoz képest már egy félig-meddig új ge­nerációt is képviselnek. A cso­port kialakulásának előzmé­nyei közé tartozik természete­sen az UZS egész munkássága, az általuk kitaposott ösvények némelyikén ma már könnye- débben járhatnak a fiatal mu­zsikusok, s az értetlenség el­len sem kell már annyit ha­dakozniuk. A 180-as csoport több tagja a Kassák Műhely­ben is muzsikáit, ahol Szaba­dos György zenei és szellemi irányításából sok tapasztala­tot szűrhettek le, elsősorban az improvizációval kapcsola­tosan. Ugyancsak a zenei rög­tönzés, a nem dzsesszimpro- vizáció volt az a módszer, mellyel a néhai Szemző-kvar­tett próbálkozott, s melynek tagjai ma már a 180-as cso­portban tevékenykednek to­vább. A fentieken kívül a kö­zös főiskolai tanulmányokat vehetjük még számba a cso­port kialakulásának előzmé­nyeként. Amikor arról beszélgettünk az együttes tagjaival, mi az, amit szívesen játszanak, a válasz valahogy úgy hangzott: mindenféle zene érdekli őket, amit élővé lehet tenni. Első­sorban mai keletű darabokat vesznek fel műsoraikba, de fontos az is. hogy az impro­vizáció mint az elevenség fel­tétele és módszere valahogyan szerephez jusson az előadás folyamatában. Műsorra tűz­ték már Bach különféle „mor­zsáit”, Mozart bizonyos műve­it s Kurtág Játékok című zongoraciklusából is hangsze­reltek már néhány darabot saját használatra. A legtöbb zenei terület vagy irányzat azonban, amit követnek, az lágynevezett repetitív zénéé, ugyanannyira, hogy a 180-as, csoportot voltaképpen mini- málzenei vagy repetitív zenét játszó előadói együttesnek is tekinthetjük. Mi is ez a repetitív zene tulajdonképpen? Mártha Ist­ván a csoport egyik tagja így fogalmaz: „Az utóbbi évek egyik irányzata, amely látszó­lag lefokozott kifejezési esz­közökkel próbálja elmondani azt, amit az eddigi zenéknek nem sikerült. Egyik lehetséges változata: ismétlődő, visszaté­rő hangsorok hangzanak el, egymáshoz hasonló ritmikai és dallammodellek, egymáshoz képest eltolva, megfordítva, késleltetve, variálva. A stílus meglehetősen új, fellendülő­ben van a világon, tömegeket hódit meg, főként a fiatalokat, akik a beat-, a pop-, a dzsesszzenén nőttek fel, akik­hez a monoton ritmusképietek és hangzások közel állnak”. Ä repetitív zenének meg­vannak a társművészetí ana­lógiái. Ügy érzem, az iroda­lom területén a képvers áll hozzá módszerben a legköze­lebb. A szó ott nemcsak je­lentéssel bíró „mondatrész”, hanem a „kép”, a struktúra egyik alkatrésze, csavarja, építőköve is. Ügy mint egy motívum a minimálzene szer­kezetében. Vagy az op-art képzőművészetben. Ennek is a képi elemek geometriája, szabályozottsága az egyik lé­nyegi építőéivé. Vasarely pél­dául erre, az optikai elemek játékára, vizuális hatására építi fel szinte egész életmű­vét. S bár a képzőművészet­ben éppúgy, mint a zenében minden „izmusnak", stílus- irányzatnak megszülettek és megszületnek a legjobb alko­tásai, az iskolapéldái, az em­lített módszerből kiinduló művészi alkotások legtöbbje mégis megreked a dekoráció szintjén. Afféle képi — s ese­tünkben — zenei iparművé­szet születik, mely éppen le­egyszerűsített volta miatt azu­tán bizonyos értelemben nép­szerűvé válhat. Ez az újfajta népszerűség nagyon kétélű do­log. Mert ha a neoprimitív szórakoztató zenék idiotizmusa felől nézzük, lehet, hogy a minimálzene kivezető lépcső a zenei sötétségből, de ha a század nagy zeneművészi szin­téziseihez mérjük, a repetitív zene felületesnek, szimplának, már-már primitívnek tűnik. Ez a kettősség utal a zenemű­vészet alkotói és befogadói oldala közt fennálló nagy sza­kadékra és a szakadék áthi­dalásának nehézségeire. Lehet, hogy a repetitív zene ennek a kettősségnek a felismeréséből született? Lehet, hogy meg szeretné szüntetni a komoly s a könnyűzene közti ellen­téteket? Egy nagy tehetségű fiatal zeneszerzőtől hallottam egy­szer a következő gondolatot: lehetséges, hogy a jövő korok számára a Beatles együttes tevékenysége nagyobb jelentő­ségűnek bizonyul majd, mint a XX. századi műzene egésze. Ezt a gondolatot azóta sem tudtam megemészteni. Yáczi Tamás KÖVES ISTVÁN: Közép Kelet-Európa, Kisbalaton Bdhio* hettitára a szó pikkely honik a halakról szivárványt villámuk a lábnyomban szikkad a sárvíz a muskátlik torkolattűze idelátszik Fölvágódó sirály torkán vergődve siklik a dévér s míg for gok hanyatt a forró parti fövenyben békászó sas lebeg fölöttem mozdulatlan Szentébe mindez belefér —JS.—B- — -o.e----e - ■ r -. ■» - * t an mindent mit maga alatt tad unt kínálat ez ín is sirály hal széoárványpénz és műit felen Mozdulatlant játszik a történetem „A termecske túlsó falának tövében, a pamlag közepén, mint holmi anyacsászárnői helyen, régi szépsége teljes fegyverzetében— De Beauvoir Simon ka ül, és veti a betűt szorgos odaadással” — írta Illyés 1947-es Franciaországi változatok című pompás úti­könyvében a nálunk akkor még ismeretlen, de hazájá­ban már fölkapott és a szel­lemi életben jelentős szere­pet játszó egyik legnagyobb •élő francia írónőről. Az Új Magyar Lexikon 1959-és kö­tete ugyan még csupán két és fél sort szentelt neki, de a következő évben már meg­jelent az első magyarra fordí­tott könyve (Amerikai úti- napló), amelyet öt év lefor­gása alatt emlékiratainak há­rom nagy sikerű kötete köve­teit, úgyhogy a hatvanas évek végén az írónő már az egyik legnépszerűbb nyugati szerző lett hazánkban, és e sikert jelentősen megszilárdí­totta az 1968-ban megjelent Goncourt-díjas Mandarinok című regénye. önéletrajzi trilógiája érde­kesen, tanulságosan és fő­leg őszintén számol be életút­jától, erkölcsi és szellemi fej­lődéséről. Lenyűgöző egyéni­ség, okos és érző ember von­zó képe bontakozik ki e kö­tetekből, amelyek megmutat­ják, hogy „Simonira” nem valamilyen „mellékfigura” a nagy Sartre oldalán, hanem vele egyenrangú, szuverén alkotó, a filozófus eszme- és küzdőtársa, tehát nem után­zásról, hanem találkozásról, az irodalomban roppant sze­rencsés egymásralelésről van szó. Van persze, amiben Sartre ragyogóbb, amit ő tud jobban, de vannak olyan te­rületek — főleg a művészet vagy a lélekismeret terén — ahol Beauvoir múlja felül élettársát Írásai jobban szer­kesztett, elevenebb, népsze­rűbb olvasmányok: nála az egzisztencialista gondolati elemek oldottabban és árnya- latosabban jelentkeznek, az ő esetében kevesebb a szá­mítás, több az érzés és a szív. Míg Sartre némely műve — minden kiválósága ellenére — bölcseletének tehetséges illusztrációja, Beauvoir írá­sait általában a közvetlen él­ményszerűség jellemzi. Vo­natkozik ez természetesen mindmáig legjelentősebb re­gényére, az említett, 1954-es Mandarinok-ra, mely távol­ról sem csak kulcsregény, mint ahogyan annak idején fogadták, mohón csemegéz- ve-csámcsogva a szereplők kicsoda-micsodaságán. Sőt még csak nem is dokumen­tum és korrajz, s nem is csu­pán az ellenállási mozgalom­ban összekovácsolódott, a fel- szabadulás után azonban széthulló, többé-kevésbé a munkásosztállyal, a társadal­mi forradalommal rokonszen­vező, de sok tekintetben ha­bozó és ingatag „mandari­nok”, azaz a néptől bizonyos mértékig elszakádt, ám a tö­megek gondjaitól szabadulni nem tudó; a hatalom termé­szetének nagy kérdésén ké­rődző „tulkok” (ahogyan a magyar munkásmozgalomban valaha az értelmiségieket ne­vezték...) vívódásainak szín«« krónikája, hanem magasren­dű művészi alkotás, amely mindig a magánélet érzé­kenységének, a személyiség árnyaltan egyéni problémái­nak tükrében tárgyalja' a tár­sadalom és az ember égető kérdéseit. Vajon megöregedett-e Az öregség nálunk idestova tíz éve megjelent és nagy sikert aratott szerzője? öreg-e a hetvenöt éves „öregségi szak­értő?” Hát bizony, valljuk meg, már nem az a szépség, amelynek „tökéletes kicsi- szoltságáról” beszélt Illyés 1947-ben, hanem fáradt arcú nagyasszony. Sartre 1980-ban bekövetkezett halála roppant csapásként sújtott le rá (bele is betegedett...). Ám az az asszony, akiről egy francia kritikus Simone de Beauvoir avagy az Élet vállalása cím­mel írt 1966-ban könyvet, méghozzá olyant, amely ez­zel a mondattal kezdődik: „Először is itt van az ő rend­kívüli, könyörtelen vitalitá­sa...”, mondom, ez az önnön és az egész emberiség bol­dogságát kitartó odaadással kereső Írónő nem lehet igazán elaggott. S hogy valóban nem az, bizonyítja legújabb, 1981- ben megjelent vaskos kötete (A búcsúszertariás), amely Sartre életének (és vele együtt természetesen a szerző életének) utolsó tíz évét mond­ja el a híven szerető és oko­san bíráló élettárs megjele­nítő erejével. Bajomi Lázár Endre Réti Zoltán: Nógrádi dombok A világ Cssaes nő8 prafctf­Akáját férfiírók találták It’ M.” Ezt akár olvashat­tam volna is valahol, de nem- valami zavaros, szerelmi tör­ténetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, ke­rek, végleges mondat Csoda-e ha magam is megkísérlek el­mondani egyet? Valaha sokat jártam vidék­re, s talán azért, mert elégsé­ges időim volt összeakadtam Annával. Mint hamarosan ki­derült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit kla- rinétozm taníttat Erről be­szélt legszívesebben. Zajos hangszer, próbálkozta™ az azonnali visszavonulással, de Anna, egészséges gömböly- dedségével és a beígért tár- kányos bablevesével ellenáll­hatatlannak látszott Tudta, hogy nős vagyok, hogy két fiam van, de ez valahogy in­kább ártatlanságomat juttat­ta eszébe, nem a bűneimet Első erejével sütött ránk a nap, tekeregtünk a buszpá­lyaudvar és a vasútállomás közötti hosszú fasorban. A gyerek klarinétórán volt. Na­gyon szép lakásom van, mondta Anna egy egészen za­varosra sikeredett monda­tomra válaszolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam is van pénz, nevetett Anna, És boldogan mesélt to­vább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzá­sáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. •Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárén nályáza- tán novella kategóriában I. I űijat nyert. Apáti Miklós: Á klarinét # Jől van, Zsoltíkám, játszál csak, hallatszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncog­tunk. Te tényleg nem alszol itt? Hallgattam, töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza, a fiaimhoz. Lehet, hogy ők is épp gyakorolnak. Zsolti nem mosolygott, hallgatott, nézte a sakktáblát. Edénycsörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még a konyhát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te sohasem hazudtál még? De, i^en mond­tam, de akkoriban kisebb vol­tam, min te. Én is akkor kezd­tem, mikor még kisebb vol­tam. A klarinét miatt? Igen. Mert nem megy. De anyut megnyugtatja. Mi lenne, ha egy kicsit iga­zán gyakorolnál... csak né­hány taktust? Ha neked any- nyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hangszerét. Ját­szott néhány taktust, közben hallgatózott. A kinti klariné­tos egyszerű dallamba kezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jól ját­szott a gyerek, de nem ke­gyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak mióta apu elment. Nem akarom, hogy anyu sír­jon, vagy veszekedjen velem. Olyankor én hs sírok. Inkább elmegyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat. Egyedül maradtam a szobá­ban, s azon kaptam magam, hogy Zsoltiért sokkal többet is vállalhatnék, mint egy-két ittalvás. Aztán a saját fiaimra gondoltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelme­zettek, de mitől is lennének azok? Anna már főzte a kávét. Szépnek és vonzónak láttam, öt is, a- konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdulatokkal töltötte szét a kávét. Hegyes mellei ágaskod­tak, érezte Anna is, hogy nem őt, hanem a melleit né­zem. Magamhoz öleltem, a cipzárját lejjebb húztam pu­ha háziruháján, előugrottak a mellei. Bronzsötét ágyékszőrét is láttam egy pillanatra, ahogy fölé hajoltam. De megállított. Most nem lehet,... majd ha Zsoltika elaludt. Hirtelen, kívülről és messzi­ről láttam meg magam, ho­gyan nyúlok át a meztelen Anna hasán cigarettáért. És meghallottam Zsoltika klari­nétjának hangját Is, fájdalma­san. reménytelenül úszkált körülöttünk. Elszégyelltem ma­gam. E l kell mennem. De mi­ért? kérdezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresniva­lóm. Hát akkor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsolti hangja hallatszott: Anya... ...Csöndesen csuktam be ma­gam mögött az ajtót. NÓGRÁD —,1983. január 8., szombat Lém, egy elvált asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartó­an összetett lelkületű. Geszte- nyebama, dús haja, szeretetne szomjas lénye, és e lény la­kása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, a férjek pompás fickók, a fér­jek akármit otthagynak egy otthagyható feleségért A gye­rekről beszéltünk. Igen, hiányzik neki az apja, az a drágalátos, de néha eljön, megjelenik, mint térítőn a folt és elviszi Zsófiákét, egy másik városba. És miért vál­tatok el? Okos kis kérdés. Hogy szabadon kóricálhassak veled. Örökösen íéltékenyke- dett, nem ülhettem le egy ká­véra a barátnőimmel se. Se? Én hűséges vagyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek ve­szekedések, több ideje jut a tanulásra, a különórákra, én­rám. Így beszélgettünk a szép tava­szi fényben, a fű elegánsan zölldelt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közö­sen bevásároltunk, megvettük a bableveshez illő füstölt húst, tejet a gyereknek, kenyeret, sört, még egy kis üvegcse tö­mény is került a kosárba. Ke­vesebbe került, mint egy ét­termi vacsora ital nélkül. An­na, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, eset­leg aludnék is egyet, amíg megjön a gyerek. Zsolti miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenékkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, ilyenek nincse­nek. Nem is tudtam, hogy fél­tékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellen­ségesen. A bableves lágy volt, hár­masban költöttük el. A tár­kony Vásárhelyről való, mondta büszkén Anna. Ro­mán? Zsolti kuncogva kérde­zett, szerette saját kis vicce­it, tízéves, ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal össze­barátkoztunk, de legalább be­szélgettünk. Megkérdezte elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett meséljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgólépcső, s hogy igazán olyan szépek-e a hidak meg a hajók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglal­tam Budapest legérdekesebb látnivalóit, s a fiaimat is bele­kevertem valahogy, talán az állatkerttel, vagy a Vidám Parkkal kapcsolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltiba li­monádét kapott. Most egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. Fészkelődtem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bámészkod­tam. Mindenütt rend és tisz­taság, kéznél tartott fűszerek, tálak, tiszta terítő és ráadásul a frissen pergő, sürgölődő asszonytest, hátulnézetból. El­szívnék egy cigarettát, mond­tam. és Zsofiika már ugrott is, hozok szivart, és befutott a szobába. Honnan tud a gye­rek ilyen szép szavakat. Ro­mániából, onnan. Mikor fek­szik le a gyerek? Anna lehe- letszerűen a nyakamba pu­szilt Egy óra múlva, mondta különleges gyengédséggel, ért­hettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretetnek is. Zsolti, kérdeztem már bent a nagyszobában, jársz klari­nétórákra? Igen, mondta Zsol­ti. És? Milyen? Sanyarú. Na­gyon nehéz. Talán nem is ez a hangszer való nekem, mond­ta a zenetanár néni. öt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága, Nem így gon­doltam. Ja? Szigorú. És köny- nyen fölfújja magát. Az kell is a klarinétosnak, mondtam, ezen nevettünk. Sakkozni' sze­retsz? Azt igen: És van itt­hon? Van hát, mondta Zsol­ti, és már ugrott is föl az ágyra, fölnyúlt a polcra, és lekapta a sakkdobozt. Éktele­nül zörögtek benne a bábule Szerencsére épp ekkor kezdtek harangozni. Harangzúgásban állítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik iépéspáron, mikor fájdalma­san, de mégis ércesen szóló klarinéthang ütötte meg a há­zat, aztán belépett az ablakon át, körbejárta a szobát. Talán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsoltit. Ilyenkor. Épp ilyenkor.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom