Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
( Ho, beszélgessünk! Mam ti irjom hogy Tal«ban nem 'Uaom, szem-e a nagy emsLdk- nagyanyámra, amint leültet a ház előtt maga mellé a sámlira és mesélni kezd arról, amiről egy hatvanéves egy-két évesnek mesélni szokott, vagy csak apám elbeszélése vált eleven képpé az emlékezetemben. Végül is mindegy. Látom a testes öregasszonyt, ősz haját kendő mőgé rejti és a kisgyerek nyelvén beszél. Miről? Nyilván olyasmiről, hogy kit kell szeretni, kit kell gyűlölni, mitől kell, s mitől nem szabad félni — hogyan kell élni? Lehet, hogy sárkányokról szóló mesébe oltva mondta el, vagy úgy, hogy a férjéről, az első világháború hősi halottjáról beszélt Esetleg a fiáról, akinek már csak mártí- romság jutott a másodikban. Lehet, hogy a maga sorsáról zsolozsmázott. Az özvegyen fel. nevelt hat gyerekről, az országúton húzogatott kézikocsiról, a menekülő lengyelek bújtatásáról, az internálásról. Mindegy, miről. Az apró gyermek úgy arris inkább a hangsúlyokból érti meg a történet ^gazságát és nem a történetből az igazság hangsúlyait De miért látom mostanában egyre gyakrabban ezt a képet: a nagyanyámat meg a sámlit a ház előtt? öregszem, nosztalgia vonz? Ugyan! Most hagytam el az emberélet útjának felét. Hiányzik a nagyanyám? Miért most? Több mint harminc éve halott. És mégis: ülők a televízió előtt a fiaimmal, pereg az esti film, könnyű, mint a homoki bor, de a héten már a harmadik — liternyi. Sok. Pusztul az agy szürkeállománya. Érzem. És akkor a lankadó figyelem egyik megváltó pillanatában ismét a látomás a nagyanyámról. A lelkiismeret vetítőgépe berreg? Az per. geti e régi, kopott filmet újra? A bűntudat, hogy tizedannyit sem beszélgetek a gyerekekkel, mint amennyi időt a vibráló tejüveg előtt töltök. De hát a televízióban, a homoki borok mellett annyi érdekes és okos program van — harcolok az önvád ellen —, filmek, játékok, ismeretterjesztő műsorok. Hogyan tudnám én azokkal felvenni a versenyt tudásban és érdekességben? „Ugyan, ugyan — legyint nagyanyám a messzeségből, miközben a ruhákat teregeti az udvaron — hogyan hasonlíthatod össze okos, de személytelen műsorokkal az egyszerű, de emberi szót?" ___ _ _. „Hogyne hasonlíthatná*»? — _ dörtnogwc szemtelen unokaként mellette botladozva. Mit tudok én a haza és a világ bölcseihez képest, akik a képernyőről szólnak hozzánk V , „Keveset — mondom nagyanyámként magamnak —, de ez a kevés megszázszorozódik, ha a gyerekeiddel, vagy a barátaiddal beszélsz. Mert a hozzájuk tartozás (szeretetet mondanék, de tudom: a te korodban ezt a szót nemigen használják), a kötődés hitelesíti a-»* ami a televízióból szürke objektivitással gomolyog elő. Amik«: ón veled beszélgettem 1949 tavassá», egy teíjes «et te__szivárgott át a* óroebnefe csatórk eresztül egy beteljesülés«: vágyó életbe. Ebet és ezer éve fe? Uagyonoémyogódfc •«wJnfai és élettelimre*. közösségi érzés és érték embertől emberig. Mit példálózol te itt ezzel a lélektelen fadobozai? Ami abból árad, as legfeljebb magocska az emberben. Mag, amely sohasem szökken szárba, hanem süt rá a közösség napja, ha nem éltetik értelmező szavak”. Micsoda képzelődés! A nagyanyám sohasem beszélt ilyen patetikusan. Bennem csupán a népművelő deklamál. ö csap össze a mihaszna apával. Ö tudja, hiszen az a szakmája, hogy a világból érkező információkat, de még az érzelmeket te csak a megtartó közösség hitelesítheti. Mondhat a rádió akármit, ha holnap a kedvesünk, vagy a barátaink az ellenkezőjét állítják. Láthatunk a televízióban bármit, ha szeretett szüléink vagy testvéreink véleménye eltér tőle. Ha nem így lenne, akkor tíz-húsz évnyi tele- víziőnézés, rádióhallgatás, újságolvasás 'után professzorokkal telne meg az ország. Hiszen több diplomára való tudásmennyiséget sugároznak szét ennyi idő alatt a képek, a szavak és a betűk csatornái: a tévé, a rádió és a sajtó. Mégsem leszünk tőlük akadémikusok. Mi az, hogy akadémikusok?! Egy idő után lélekölő tompultság, fáradtság figyelhető meg azokon, akik társaság híján nem tudják megemészteni a tömegével rájuk zúduló élményeket. Mintha a feldolgozatlan ingerek még a meglevő tudást, a személyiséget is megnyomorítanák. Mintha a folytonosan áradó benyomások a megszerzett és meggyökeresedett ismeretek helyére tolakodnának önző kakukkfiókaként. Hányszor láttam kamaszodé gyerekeket, amint üres szemmel téblábolnak az üdülőkben — várják a tévéműsor kezdetét. Mint a kábítószeresek, akik látomásaiktól eltompulva és kimerülve a következő adag heroinra várnak. De mit beszélek én általánosságokban? Talán a gyerekeim másképpen fognak nézni a tévé emlőjén nevelkedve néhány év után.? Nézem velük a könnyű filmet, s gyűlik lassan bennem a bűntudat, mint az iszap a folyó kanyarulatában. Hányszor beszélgettem velük az életemről tévénézés helyett? S hányszor beszéltem meg a műsorokat tévénézés után? Elmaradtak a régi mesék is, mióta olvasni tudnak, s a régi játékok ugyanúgy, mióta egymással eljátszanak. Ügy hullik ki belőlük a művészi élmény, mint az amné- ziás beteg emlékezetéből életének mozzanatai. S belőlem, a felnőttből talán nem? Számomra ki hitelesíti a rámzúduló ingereket? Éleit egy lakótelep tízszintes házának első emeletén. Hol a társaság, hol a közösség, amellyel leülhetek a kapu elé? Hazug háború dúl a tévénézést ellenzők és igenlők között.- Kételkedem annak igazságában, aki a tömegkommunikációs eszközöket a kultúra felszabadító seregének tartja, de ugyanígy tévúton szédelgőnek látom azt is, aki szeriírt a tévé, a rádió, az újság csak altató mákony. Közösségben élő embert nem lehet olyan könnyen elaltatni. Társai felrázzák, kinyitják a szemét, megtartják, megóvják. A közösség nélkül élőt pedig felszabadítani nem lehet. Lehúzza a magány és az ember (tehát önmaga) iránt érzett közönye is. Könnyű lenne most arról mennydörögni, hogy a művelődési házak alakítsák ki tereiket — büfével, játékokkal, kényelemmel — a spontán módon összeverőidő beszélgető csoportok számára. Hogy nyissunk olcsó kávéházakat, klubokat, ahol az egyedi élmény közösségivé válhat és így valóba» beépülhet * személyiségbe. Hogy az iskolákban az esd tévéműsorokat is beszéljék meg a gyerekekkel, ne csak a tananyagot. Bizony kfSny- nyfl lenne —, de nincs jogom vizet prédikálni, amikor én is ezt a könnyű homoki bort Vég< a filmnek, fiaim kába tétovasággal pislognak erre-arra, „no, kapcsoljátok le — mondom —, gyertek, eszembe jutott valami”, s már ülnek is körén, én meg mesélni kezdem, hogy a nagyanyám harminc-egynéhány évvel ezelőtt kiültetett maga mellé a ház előtt, s mesélt... Nógrádi Gábor Reich Károly rajzai Kétséges képességvizsgálatok Világszerte divatossá vált a „tesztológia”, vagyis az olyan különleges fizikai és pszichológiai vizsgálat, amely az ember képességeit és személyiségének vonásait bizonyos próbák — idegen szóval — tesztek alapján deríti fel. Kérdés, mennyire bízhatunk az ilyen vizsgálatok eredfnényeiben ? Több teszt együttesen szolgál bizonyos képességek kimutatására. De ezek együtt sem nyújtanak garanciát arra, hogy a tesztelt ember minden gyakorlati körülmény közt megállja majd a helyét. Az egyik legnagyobb gond az, hogy a pszichológiai mérések — például az érzékelés, az emlékezés mérése, a különféle ingerek megkülönböztetése — belátható időn belül nem éri el a fizikai mérések pontosságát. Az emberi magatartásnak különben sincsenek nemzetközileg elfogadott mértékegységei. A jó teszt a hozzáértő szakember kezében tehát hasznos eszköz. A teszt nem pótolja a pszichológust, vagy az orvost, de bizonyos területeken többet nyújt a szokványos emberismeretnél. Az viszont nagyon veszélyes, ha kritika és szakértelem nélkül tesztelnek, vagy ún. ál teszteket alkalmaznak. A másik Veszély a tesztekre való túlzó hagyatkozás, ami elterelheti a figyelmet az emberi kapcsolatok fontosságáról. iinwiniimmmmnmimmunmiiii»niiiiiiiiiniiiiinni»nHiiiiiiiiiinniiiniinniiiiiii>iniimiiimhmiiiiiiiMiiBimmiiiimmMiiininiiiiranmimiHninmmiiimii / (Végtelenített, egy*« gyorsuló szalag, a lányos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva.) — Gizi néni hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. . —■ Ugyanúgy, ahogy a Zoli bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anyukám otthon van, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — És őt miért? — Mert megengedte, hogy így hívhassam. — Most akkor én kid vagyok neked? — Apukám, de nem szeretlek téged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mint régen, akkor biztosan nem felejtetted volna el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butöskodj. Ha nem szeretnélek, nem hoztalak volna magammal. — Ha szeretnél, nem hagytál volna minket egyedül. — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van mór új apukád. — Nem is az a fontos, mert kaptam tőle egy játékrádiót, és mégis a te hangodat hallom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? DEÁK MÓR: 3átékrádió — Nem, játékrádiót kaptam, és ha esténként bekapcsolom, akkor te mesélsz belőle, mert másképp már úgyse mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislányom. — Régebben se volt, mégis mindig kitaláltál nekem egyet. i — A.z régen volt. — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tudnál mesélni. — Hát ezt meg honnan vette anyád? — Onnan hogy sokat iszol, és aki sokat iszik, az nem lehet tiszta, és aki nem tiszta, az nem tud már mesélni. — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádióból mindig mesélsz nekem. — És miről mesélek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az isi előtt és hazaviszel. — Nem vagy éhes? * Deák Mór írása a központi sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategóriában i/vdíjat nyert. — Meg arról, hogy a törpéi enybt Jázminkának hívják, és karácsonykor mindig eljön látogatóba hozzánk, mint egy régi, jó barát. — Ki csípi magát, feldíszíti a ruháját, és egyszeresük ké- zenfogja anyut, hogy hozzánk vezesse. — Igen. És az csak úgy látszik, hogy anyu hozza, igazándiból mindig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni. — És most hogy hívjátok a törpefenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na, Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sem Ordi- benkó Zdenkó már, csak rádió! — És? A játékrádiódnak biztosan van neve? — Igen. ö Szegedi Gábor. — Szegedi Gábor én vagyok, Dóra. — Meg a rádióm. — Nem vagy éhes? — Nem, inkább mesélj nekem. — Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő is iszik, mert ő sem tud mesélni. — Butus vagy. Nem mindenki iszik, aki nem tud. — Nektek van karácsonykor Jázminkátok? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen Punilla Bigybigynek szólítottál. — Mindenkinek van Jáz- minkája. Punilla Bigybigy. — A Gizi néni is Nagybi- gyinek hív téged, apu? — Nem. Csak anyukád nevezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Azt már soha nem kaphatom vissza, Dóra. — Figyusz! Az előbb hazudtam ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? — Mert te még legalább Punilla Bigybigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. — Mondjuk arról, hogy Gizi néni hol van. — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nekem nem itthon. — Most akkor én kid vagyok r.eked? — És a játékrádiót nogy hívod? , — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen Punilla Bigybigy- nek szólítottál. — Ha visszajönnél, vissza kapnád a nevedet. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? Emlékmúzeum Jerevánban Jereván egyik legforgalmasabb utcájában áll egy freskóval díszített ház. Az örmény fővárosban mindenki ismeri: itt élt a híres szovjet festőművész, az 1880-ban született Martirosz Szárján. A tíz éve még lakott házban ma múzeumot rendeztek be. Valamennyi berendezési tárgy ott áll, ahol a mester életében, csak a falakat borítják most a művész alkotásai. Az itt kiállított mintegy 600 festmény a termékeny festő életművének töredéke. Alkotásai szerte az országban megtalálhatók. A Szárján-képek sajátossága, hogy festményei napfényt, életerőt sugároznak, legyen az tájkép, csendélet, vagy életkép. A nézőt megragadja a képekből áradó harmónia, teljesség, nyugalom. Minden alkotása három nagy mondanivalót tükröz. Ezek a föld, a természet, az ember. A művész sajátos látásmóddal örökítette meg a valószműtlenül szép örmény hegyvidéket, érezteti a nézővel a paraszti és munkáséletritmust, megmutatja hazája sokszínűségét. Martit esz Szárjánról így írt a fiatal szovjethatalom első kulturális népbiztosa, a kiváló esztéta, Lunacsarszkij: „Csak Örményországban jártamkor jöttem rá valójában, hogy Szárján realista festő... Mikor órákon át a színes kővel borított vidéken, az Ararát szigorú védőszárnya alatt jártam, s a tűző napon láttam, hogyan születik az árnyék, hogyan nőnek a fák, hogy mozog és tér nyugovóra az ember, s minden élőlény, felfedeztem, hogy a szárjáni festészet magát az élő valóságot festi meg.” Szárján magáról így beszélt: „Festő vagyok, azt adom visz-i sza, amit látok, de előbb mindent a magam érzésein, alkotó gondolatain szűrök át — éneikül nincs művészet.” Műtermében egy festőállványon utolsó munkája, a félig elkészült Föld című képe, mely befejezetlenségében is sugároz, za emberszeretetét, az életörömét, hitet, mindazt, ami mű-i vészi hitvallása volt. Gevork Oganeszjáa BÓKKON GABOR Ilonának Gyermekként kérdezz ki bántott, s milyen volt pietás lázutam S féltem e tegnap mert fákon hintázott éjfélt-rémisztő szél futam Homlokom a jel nem táltosé szög fogta fel kiömlő véremet s bár kékülö-halkan a semmibe tűnnék szívemig nőtt már gyökered Bennem vagy egyre így húsomra sincs „ < egyedül jogom Ha elmennék benned forgatná szarvát az ökörpofájú fájdalom TAMÁS ISTVÁN: Vízöntő Jeleket ejt, s fejt a nyomolvasó Akaratunk óvatlan peremén, Nádasokban huny a kiolvasó — Unszolt gebe baktat, időnk e mén. Árvaságunk nagy rákszemeiben Rakódik le és válik ki a gaz, Szántalp nyiszog, ló prüszköl szelíden — Pödört hívságban múltunk csak igaz?... Fagyorgonán felbúgó vízkereszt Röpirata szállingózik, s beföd Mindent, mintha borotválna — a köd. Szú igyekvés derék fát, vén ereszt Ront, s létünkből míg pereet mér ki, s rág: Adakozó markunkban jégvirág. NOGRÁD - 1983. január 15., szombat
