Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

Az önéletíró fejedelem

375 éve született Kemény János

Kemény János mindössze egyetlen esztendeig volt erdélyi fejedelem, nevét önéletírása tartotta fenn az utókorra.

Az erdélyi emlék Írod álmát külön hely illeti meg a magyar irodalomtörténetben. A magyar regény előképét tiszteljük benne. Egyszerre a történelem és a szépirodalom édes gyermeke: nem tisztán história, nem tisztán szépirodalom, de olyan nyelvi szépsé" get, esztétikumot hordoz, amely szépirodalmunkba emeli.

Kemény János önéletírása

az erdélyi emlékirat-irodalom, a magyar szépirodalom kiemelkedő alkotása. Noha százévnyi szünet után 1959-ben ismét megjelent, kevésbé ismerik az olvasók; kissé a homályból kell elővonnunk szerzője születésének 375. évfordulóján.

A későbbi erdélyi fejedelem különös körülmények között vetette papírra 1657—1658-ban: bakcsiszeráji tatár fogságban. A régi magyar emlékirat-irodalom legérdekesebb alkotásai mind rabságban, vagy száműzetésben keletkeztek. Bethlen Miklós Bécs foglyaként, II. Rákóczi Ferenc száműző ttként vetett számadást hazája sorsáról, saját éleiéről. önvizsgálatot tartottak a maguk mentségére — mások okulására.

Kemény János 1607. december 13-án született előkelő erdélyi családban. Bethlen Gábor fejedelem udvarában nevelkedett, politikai és katonai pályafutása I. Rákóczi György uralkodása alatt bontakozott ki, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata során került a tatárok kezére, ahonnan 1659-ben szabadult: errflékiratát egy mondat közepén megszakítva lélegzetvétel nélkül indult hazafelé, a töröktől rángatott 1 Erdélybe. 1661. január 1-én az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta. 1662. ja- mlár 22-én Nagyszőlősön, Segesvár közelében vereséget szenvedett a török seregektől, s maga is a csatatéren halt meg. Jeltelen tömegsírba temették.

Nagy tehetségű politikus voit, aki Machiavelli eszmei követőjeként, Bethlen Gábor igézetében korszerű abszcdu- tisron.tt, egyed ui-slraat akart kialakítani, esss«>7«<: azonban a kedvezői!«») tgrt&sej&aá k-c- riniaéssyek leftsísfewmé tettek. írőkéas a^össres-hnád- ságae DsBnyv, sB&nes söpSrat aatd&ga, ő* MgJeSssíSsebb raű*e — jwáSíákuskéKt is — ÖflSéfcsRMW.

a köz- és a magánotsí szssosehi összefonódik, a hse-gsdly azonban nem a saemélysM sorson, sokkal inkább a történelmen van, mert Erdély és a maga jövendőbeli politikai lehetőségeit akarja tisztázni a múlt számbavételével. Hangja kiábrándult, fanyar, s mégis nagy akarattól feszül. Metsző és hideg, szenvedélytelen barokk körmondatokban gördíti előre az események leírását, kortársai jellemzését.

„...ezeket emlékezetért jed- zem” — írta, s természetesen az utókorra gondolt. Bethlen Gábor államférfiúi nagyságának első bemutatása tőle ered. I. Rákóczi György, az „öreg Rákóczi” kicsinyes, fösvény, furfangos, gyanakvó jellemének képét ő hagyományozta a későbbi időkre. Számos kortársáról eleven rajzot készített; Pázmány Péterről, Esterházy Miklósról, de egy sor kisemberről is.

Elbeszélését gyakran olyan

leírások színezik, mint például a török portán tett látogatása, vagy Becsből való hazatérésének története. Körmondatainak olykori nehézkességét az egyes jelenetek párbeszédes, drámai megelevenítése ellensúlyozza.

Kemény János önéletírása irodalmunkban a barokk emlékirat első fecskéje. Művével Bethlen Miklósnak, Bethlen Katának, II. Rákóczi Ferencnek nyújtott példát, sőt a modern magyar irodalom — például Móricz Zsigmond —

is sokat merített belőle.

•

Gy. L.

Nagy Kovács Mária és Nagy Maya

kiállítása

Anya és lánya, szobrász és

textittervező bemutatkozásának tehetünk tanúi a Tatai Várban rendezett közös kiállításukon.

A szobi'»»: Nagy Kovács Mária Kisfaludy Stróbl Zaig- moTíű tanítványaként végezte el a főiskolát, ösztöndíjjal dolgozott, a római Magyar Akadémián, s elnyerte az őasz ál- lant egyéves szobrászati ösztöndíját is. Sikeresen szerepelt az 1946-es velencei biennálén, Milánóban és 1942-ben Budapesten nagyplasztikai első díjjal tüntették ki. Férjével Nagy Zottán művészettörténésszel

évekig éK Szegeden, ahol aktívan bekapcsolódott a város művészeti életébe. Hatással voltak rá a hódmezővásárhelyi hagyományok — ekkor készült alkotásain előszeretettel használta a ma i okká technikát. Az 50-es évektől ismét Budapesten él.

If agy Kovács Mária szobrai

emberközpontúak, klasszikus értelemben realisták. Szívesen formálja kőbe, bronzba az emberi testet Mozgalmas Szent Jánosa, klasszicizáló lányalakjai, kifejező portréi határozott raűvéeeegyéniséget sejtetnek.

A fantázia tábornagya

Jancsó, a filmkészítő

S

za m

Nagy Maya, aki a textilművészetet választotta hivatásai — a képzőművészetek szerete- tét, ismeretét a családi otthonból hozta magával. Házasságkötés révén Olaszországba költözött, ahol belsőépítész és lakkberendező, majd festő szakon szerzett diplomát. Rajzol. fest és gobelint sző. Több egyéni és csoport kiáll fei*» vett részt Olaszországban. Mostani, magyarországi kiállításán textiljeivel szerepel. Madarak, növények, tájak a témái — határozott színekkel, bravúros technikával étkőítve.

K. 31.

árfül

Találkozásunk estéjén a tél közeledtét jelző eső pásztázta a várost. Budát megülte a nyirkos köd. A várbeli utcák elnéptelenedtek. Jancsó Miklóssal a Várszínházhoz közeli Korona cukrászdában randevúztunk. Mint mindig, ezúttal is pontos volt. Betegen, lázasan érkezett az egész napi forgatásról. Zsebében pirulák, hangja rekedt A cukrászda félreeső asztalához húzódva figyelte a vendégeket, akik ezen az estén Jancsóra kíváncsian zarándokoltak fel a Várba, ö ugyanis a főszereplője a Korona Pódium „Az objektívról szubjektiven” című estjének.

Jöttek fiatalok és idősebbek, farmerban és nyakkendősen, sötét öltönyben. Megtelt a cukrászda „nézőtere”. Jancsó érdekli az embereket. Jancsó- ról beszélnek, munkáiról vitáznak. Jancsót ismerik szerte a világban. Ennek bizonyítéka mostani megbízása is. Egy olasz cég tíz nemzetközi hírű rendezőt kért fel, hogy készítsen a kontinens tíz különböző kultúrcentrumként ismert városáról filmet. Így például az Oscar-díjas Alain Eesnais Párizsról, Andrej Tarkovszkij Leningrádról, Carlo Lizzani Velencéről, Berlanga Barcelonáról forgat filmet. Budapestet Jancsó Miklós mutatja be, nemcsak a kamera mögül, mint rendező, hanem „személyesen” is, mivel ő a film narrátora.

— Mi az, amiről minket, magyarokat legjobban ismer a világ? A zenénk és a zeneművészeink. Liszt, Bartók, Kodály neve sehol a kontinensen nem cseng idegenül. Hát akkor mutassuk meg fővárosunkat zenével. Magyar zeneművekre felépített montázs ez a film — mondja Jancsó Miklós. — Felcsendül a többi között a Himnusz, a Rákóczi-induló, a megzenésített Nemzeti dal, az Allegro Barbaro és Seres Rezső világhírű dala, a „Szomorú vasárnap”. A filmen látható lesz a Nemzeti Múzeum, z Halászbástya, a Magyar Állam* Operaház, a Margitsziget, a Műcsarnok, a Zeneakadémia, a Vigadó és számos budapesti utca, tér, műemlék. A film egyébként az ötlettel jelentkező olasz cég és a Magyar Televízió közös produkciója.

— Egy másik televíziós ■filmje eddigi legnagyobb lélegzetű munkája, első filmsorozata már elkészült. Bemutatásra vár Gyurkó László Faustus doktor boldogságos polcoljárása című regényéből forgatott nyolcszor egyórás filmje.

— Syurkó regénye hazánk elmúlt harmincöt évének törSZABAD IDŐ szabad idő — minduntalan visszaköszön a kifejezés a lapokban. Állítólag annyi van már belőle, hogy nem tudunk mit kezdeni az unalmas órákkal: hiába a rengeteg útbaigazítás és ötletadás, a megannyi program- javaslatról nem is beszélve. Példának okáért egy közös műsor kapcsán ezt olvasom: „A Szabadidő című

folyóiratot s a Hétvége című rádióműsort azonos célok vezérlik: ötletadás az egyre több szabad idő, a hétvégék hasznos, kellemes eltöltéséhez...”

Az ember az hinné, hogy ki-ki él a lehetőségeivel, különösebb segédlet — azaz végnélküli programjavaslat — nélkül is. Kiváltképpen akkor, ha nem kell buszra, vonatra, személygépkocsiba ülni, ha nem szükséges drága pénzért belépőjegyet vásárolni. Ha minden nehézség és anyagi áldozavállalás nélkül, ha papucsban, az otthon kényelmes melegében is eltölthető hasznosan az a bizonyos megnövekedett szabad idő.

Mondjuk, olvasással.

De olvasunk-e eleget? A kérdést feltettem egy kicsiny település tiszteletdíjas könyvtárosának, aki

mindenekelőtt a lehetőségekről beszélt: igenis van (lenne) miből válogatni, hiszen az isten háta mögötti apró faluban is rendszeres az úgynevezett letéti csere. De a kérdés most ez: eljut-e a nagyobb

könyvtáraktól kapott

könyv oda, ahová szánták, az olvasóhoz.

Lehetne most számmal is válaszolni, elvégre az egy lakosra jutó átlagos könyvforgalmat megjelenítő adat hallatán elégedetten cset- tinthetünk: ez igen! Csakhogy a könyvtáros őszintébb, nem esik a lényeget elkenő átlagos számok bűvöletébe.

A TÉNY SOKAT MONDÓ tömörséggel ennyi: a más településekkel való öszevetésben dicsőséget szerző mutatószám a gyerekeknek meg az öregeknek köszönhető. A könyvtári órák alatt ugyanis a 14 év alatti gyerekek és a nyugdíjasok nyitják rá az ajtót a könyvtárosra, a tizenöt-hatvan év közötti korosztály tagjai pedig talán még véletlenül sem jártak a könyvek otthonában. Hiányzik tehát az olvasók (pontosabban a könyvet kölcsönzők) közül a felnőttek túlnyomó része: az aktív keresők, a

még erejük teljében munkahelyen és a ház körül tevékenykedők csak igen elvétve iratkoznak fel a könyvtári könyvet kölcsönzők listájára.

Gyanítható, hogy a „miért ?”-re éppen e sorok apropójának ellentétével válaszolnának: nincs idő.

Vagy egyszerűen „csak” a beosztása okoz gondot. Vagy nem is gondol az időbeosztás jótékonyságára, nem lévén, igény az olvasásra.

A gyerekben még ott munkál a mindent megismerés vágya, hiszen csak nemrégen ízlelte meg az olvasás örömét, a leírt betű varázsos lehetőségeit. A nyugdíjas meg (kivált, ha egyedül él) az egyetlen társat látja a könyvben. Hallottam öregemberről, aki szatyorszámra viszi a könyvtárból a könyvet a könyvtáros nagy örömére és nem csekély bosszúságára. Egy vagy két hét múltán ugyanis agyonolvasva kerülnek vissza, de ez & , legkevesebb. A kötetek lapjain ott van a magányos öregember kotyvasztotta étel minden maradéka, a korom- és olajfoltokkal egyetemben. A könyvtárba visszakerült kötetek tehát

hű tükrei a magányos, elhagyatott, önmagával törődni nem akaró (vagy nem képes) ember otthoni környezetének.

S az idős emberek magányt enyhítő olvasásának örömét homályosító bosz- szúságnál csak ez nagyobb: a derékhad, a felnőtt lakosság zöme még véletlenül sem csinál szamárfület, nem hagy ételfoltot a közös könyvön. Merthogy ki sem viszi azt a könyvtárból.

E tényeket tudják mások is, nem véletlenül hallom könyvtárostól, olvasom beszámolókban és tervekben : sokkal többet kell tenni azért, hogy a középko- rúakat is megnyerjük a könyvtárnak. Természesen mindez összehasonlíthatatlanul nehezebb az egyszerű adminisztárciónál, amikor is a könyvtáros a kölcsönzést tényét rögzíti azok kartonját akik már felfedezték maguknak, hogy hol, melyik épületben található a könyvtár.

A KÖNYVTÁROS, persze — ha igazán az — nem mond le az előbbiekről sem Bízik. És kitalál valamit, hogy minél többen nyissák rá az ajtót.

K. G.

ténetéről szól. S mint már sokszor elmondtam, engem érdekel, izgat ez a néhány, életünkben, történelmünkben jelentős évtized. Érdekel, mert magam is végigéltem. Van erről mondanivalóm. Ezért csináltam az Allegro Barbarót és a Magyar Rapszódiát is. Ügy érzem, ha mi nem írunk, nem beszélünk, nem csinálunk filmet erről a korszakról, a nálunk fiatalabb generáció már aligha tudja hűen feldolgozni. Pedig emlékezni kell azokra az évekre!

— A Faustus doktor... sikerkönyv. Napok alatt felkerült hiánycikkek listájára, és a nagy érdeklődésre való tekintettel az idei téli könyvvásárra jelenteti meg a Magvető újabb kiadásban. Aki már olvasta a könyvet, valószínűleg hűen szeretné a történetet viszontlátni, ezzel nagyobb felelősség hárul a filmet készítőre?

—•' Mindig felelősség filmet, vagy televíziós műsort csinálni. Gyurkó a barátom, szeretném, ha a regénye a képernyőn is sikert aratna. A televíziós munkát élvezem. Mírt filmrendezőnek nem adatik meg, hogy azonnal úgy lássak egy-egy jelenetet, ahogyan az majd a néző elé kerül. A televíziós stúdióban előttem van a monitor, a felvett jelenet számtalanszor , visszajátszható. Nagy segítség ez a rendezőnek és a színészeknek is. Legutóbbi játékfilmem, a Boccaccio Magyarországon forgatásánál már a filmgyár stúdiójába is bevittem a képmagnót.

— Az elmúlt néhány évben sok mindent csinált, ami Jancsó pályáján újat jelentett. A már említett első televíziós sorozata melleit például a Bár- szinházat az Astoria Szállóban. Először rendezett szabadtéren a Gyulai Várszínházban. Színpadra állította Verdi Otteló- ját a firenzei Operaházban. Legutóbb pedig a Budapest Sportcsarnokban rendezte a húszéves születésnapját ünneplő Ómega együttes koncert -show műsorát.

— Mindig izgat olyasmi, amit még nem csináltam.

— Most van még ilyen?

— A cirkusz. Szívesen megpróbálnám. Igazi cirkusz légtornászokkal. zsonglőrökkel, akrobatákkal, bohócokkal. Talán lesz erre lehetőségem.

— Egyik külföldi kritikusi a fantázia tábornagyának nevezte. Találónak tartja?

— Sok mindennek neveztek már, a legkülönfélébb jelzőket aggatták rám. Szeretném, ha egyszer így nevezne valaki: •íilmkészítő. Nem művész. Egyszerűen filmcsináló vagyok; akinek munkája a filmkészítés. Hiszen a film nem egy ember alkotása. Sokak ötlete, odaadása, munkája lipzza létre.

— Bár az utóbbi években mintha átpártolt volna a színházhoz. Hiszen a Várszínházban rendezte a Hasfelmetszd Jacket, az Astoriában a Mata Harit, Miskolcon a Csárdáskirálynőt, a Vígadóban a Draku- lát.

— Szeretem a színházat. Estéről estére változik, minden percben alakul. Ezért szeretem újból és újból végignézni az előadásokat.

— Filmjeit is újra nézi?

— Nem. Ha egy film a mozi vásznára kerül, azon többé nem lehet változtatni.

— Hogyan indult filmes pályafutása?

— Híradósként majd feljutottam a rövidfilmekig, és nagyon nehezen első játékfilmemig. 1958-ban csinálhattam meg A harangok Rómába mentek címmel első filmemet.

— Melyik produkciójával ismerte el a szakma?

— A Szegénylegényekkel.

— Tizenhét játékfilmet forJ gatott. Melyiket tartja a legsikeresebbnek?

— Nem az én dolgom eldönteni, melyik volt a legjobb: Nem is vállalkoznék erre.

— Gyakran támadták a kritikák. Tán egyetlen filmrendezőnkről sem írtak annyi jót és annyi rosszat, mint Jancsó Miklósról.

— Mindenkinek joga van leírni, amit gondol. Elolvasom. Elfelejtem. Senkire nem haragszom. Ha lehetőségem van, dolgozom, s a munkámhoz igyekszem olyan embereket megnyerni, akik hisznek bennem, talán szeretnek is. Barátok között szeretek dolgozni, azért ragaszkodom annyira munkatársaimhoz és egyes színészekhez.

— És Hernádi Gyulához..!

— Azt szoktam mondani, a mi kapcsolatunk olyan, mint egy kipróbált házasság. Mi együtt gondolkodunk, egyfelé nézünk, egyet látunk, hiszünk, egy nyelven beszélünk.

— Milyen munka.ra készül

az új esztendőben? .

— Foglalkozom egy játékfilmmel, amelyet magyar— francia koprodukcióban forgatnánk.

Sebes Erzsébet