Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
75 éve születeti Ämos Imre A magyar szürrealizmus mestere 75 éve, 1907. december 7-én Nagykállóban született Ámos Imre, a magyar szürrealizmus sajátos hangú, korán elhünyt mestere. Származása, gyerekkorának vallásos nevelése, a falu mondákkal télt levegője nemcsak művészetéhez adott mesékkel teli útipoggyászt, de sorsát is meghatározta a két háború közötti Magyarország fasizálódó utolsó éveiben. Érettségi -után Pestre került, ahol először a Láng ezüstgyárban festő és zománcozóként helyezkedett el. 1927-ben nagybátyja segítségével beiratkozott a Műegyetemre, de vágyai és képességei a festészethez vonzották. 1929-ben a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott át, ahol Rudnay Gyula növendéke volt. Tehetségére hamar felfigyelt a kritika, 1935-ben már az Emst Múzeum csoportkiáilításán szerepelt. Bár egész életét ma elképzelhetetlen nyomorban kínlódta végig, 1937-ben mégis módja nyílt arra, hogy hűséges társával, feleségevei, Anna Margit festőművésznővel 3 hónapot Párizsban, a képzőművészet akkori központjában töltsön. Korai festményein is a francia festészet ihlett«, művei a párizsi „Nabi"-cso- port és a hozzájuk kapcsolódó Rippl-Rónai József művészetével állnak rokonságban, nosztalgikus, szemlélődő felfogásuk azonban már magában hordja Ámos egyéniségének későbbi jegyeit is. 1930- tól nyaranta Szentendrén dolgozott. 1935-től művészete fokozatosan átalakult. Dekoratív vonalvezetésű, összegező körvonalú k^pei a természetelvű festőlség irányába oldódtak a posztnagybányai művészethez kapcsolódva. A látványt azonban belső látomásainak kivetítésével gazdagította, így a magyar szürrealizmus egyéni hangú mesterévé vált. Ö maga törekvéseit asszociatív exp- resszionizmusának nevezte. Párizsban megismerkedett Chagall és Picasso művészetével. Stílusa kialakult. Álom- pikturája 1936—1939 között különleges képzettársításaival egy soha nem volt világba vezetett, amelynek légkörét a képek messzenéző tekintettel révedő alakjai sugallják, akik csodákra várnak, távoli országokba vágyakoznak. Visszatérő témája a halászasszony, az örök emlékőrző víz, a tükör, amelyből visz- szanéznek a régvolt ősök arcai. Színei pasztellszerűek, ezüstösek, Képcímei is múlt- bavágyó nosztalgiáról árulkodnak. (Dédanyám tükre előtt) (1936 körül), öreg templomszolga Magyarországra gondol (1936), Álom a medvetáncol- tatóról (1937), Álmodó (1938). A medvetáncoltatós képen az alvó festő alakját a bohócruhás mutatványos és a medve alakjával montírozta ösz- sze érdekes kompozíciós móddal, mert képein a képzelet alakja és az álomlátó egyaránt jelen van. Ez a kettősség, az álom és a valóság kettőssége jellemzi érett munkált A víziót soha nem ábrázolta reálisan, teljes értékűnek, hanem puhán elmosódva, a szürkés, áttetsző vonalakkal rávetítve az erős színekkel festett reális látványra. Festészetére jellemző a határozott kontúrok használata. 1940. után, rövid élete utolsó szakaszában erőteljesebb színéttel, súlyos sötét ecsetvonásokkal határolta köí- rül motívumait. Főleg a vörös és fekete szimbolikus alkalmazásával' fejezte ki mind szoi’ongatóbb belső vízióit a háborúba szédült Európáról. Látomásai, mellőztetése, súlyosbodó gondjai és egzisztenciális fenyegetettsége miatt elszabadultak. A mindennapi tárgyak új tartalmak hordozóivá lettek képein, pld. a csendéletein mindinkább gyakori a fenyegető kés. A tér nélküli, zsúfolt motívumok együttese fullasztó látomássá, egy erőszakkal terhes kor jelképévé válik utolsó képein. 1940—1944. között több munkája szürrealisztikus szimbolikus vallomás, önmarcangoló viaskodásairól, szorongásairól, halálfélelméről a háború éveiben. (Sötét idők, 1940, Iszonyat, 1947). A szubjektív víziók egyetemes jelképpé váltak az 1944-es Apokalipszis-sorozatban. Háború című képén a gyermekkor emlékei helyett fantomok, gördülő fejek lepik el a kardot markoló, alvó férfi alakját A képein gyakran szereplő óra az állandósult rettegést közvetíti, az életidő végét vetíti előre. Az ő életideje korán lejárt. 1940-től nagyrészt munkaszolgálatos volt, alig festett 1944. őszén többszázad magával erőltetett menetben a német- országi koncentrációs táborok egyikébe indították. Útközben egy thüringiai faluban Ohrdruftban f'ekk tífusz járvány ütött ki a lágerben, s vagy a betegség, vagy az SS- ek gépfegyverei végeztek az amúgy is a lát végső határán imbolygó, legyengült müvész- szel. Brestyánszky Ilona Szilánkok A strucc bizonyára azért nem szokott röpködni, mert az égben nincs homok, hogy beledugja a fejét, * A tévé sportriportere így kommentálja a mérkőzést: „Hát, erről nincs mit mondani... A többit pedig úgy is látják, kedves nézőink”. * Vajon volt-e fogalma Éva ősanyánknak a sztriptízről? * Főnök a beosztotthoz: „Tökéletesítse a hibáit! Dolgozzék figyeimesebben!” * Ha Aiszóposz meséit megértették volna, bizony még annyi időt sem élt volna meg... * Figyelmeztetés: Munkaidőben ne tessék olvasni... unalmas könyvet! * ó, szürkeség, milyen sokszínű vagy! * „Lenni, vagy nem lenni — tűnődött a majom — emberré: ez itt a kérdés”. * A farkas, megpillantva a báránykát. rákiáltott: ..Menj előlem! Még felébreszted ben- rtstm a vadállatot”. Köves István: Ihaj-csuhaj, keservers Ihaj, ha esők estén egy furcsa esten fiam asztalhoz iifl majd a Restár fiával, meg a Valkóéval, meg a többiekével, s odapenderül K. Fogarasi lánya is akárcsak anyja hozzánk az egykori Budapesten Csuhaj, leszedik rólunk a keresztvizet, hogy minek volt ennyi nagy eszünk, belépők, brillek, ingatlanok helyett rájuk az ékes magyar nyelvet hagyni, miért az örökös mindig jó nagy adót fizet Hajh, esők estén fiam, Gergő, egy furcsa esten ha majd asztalhoz ül az akkori Budapesten, s vele a Restáré, a Valkóé meg a többieké, eléjük bor, kerül-e? " Hány asztalt tőinek össze? S Úristen, melyikük fizet? Hajajj, leszedik rólunk a keresztvizet! Papp Máríó: „ÖNMEGVALÓSÍTÁS" Arc-kalapra mosoly-pávatollat , kinek gondja mit hoz majd a holnap Túlmosdatott csend az amit mérek adok-kapok többet én se érek Jólfizetett szívesség vagyok csak alázkodni kell értem maholnap Személyes fortén elem Karácsonytájt Gergén „Viszi a ícödöt az idő — s az időt mi hoztuk magunkkal.“ (József Attila) — Egyházasgergei születésűek vagyunk mind a ketten, én vagyok Nyerges Lászióné, Ady Endre út kettő, ő pedig a Simon Jó- zsefné, Lenin út huszonhárom, mi mondjuk el hogyan volt régen ilyentájt, amikor már a karácsonyra készülődött a falu. De elébb elmondom azt is, milyen legendák voltak itt minálunk. Egyet én magam is láttam, amikor megtörtént, akkor még kislány voltam, azt a végén mondom majd el. Régen a templomot arrébb akarták felépíteni, de reggelre mindig leromlott, amit előtte felhúztak, meg talán a kövek is eltűntek, így mondják, akkor egyszer, kicsit arrébb, kiesett a hóból reggelre a templom egész rajzolata, de még az oszlopok meg boltívek is megvoltak rajta, na ott azután felépült a templomunk, ez volt a tizedik egyház az országban, a nevünk is innen van. — A Sirmány-dombon meg csak ásni kellene ott mindent, lehetne találni, de a parasztember hiába talált egy-egy kardot nem tudott mit kezdeni vele, régen ott talán sir- kert volt, innen a neve, vagy ott élt a sámán, de ott éltek az biztos. A liptagergei részen meg most is ott a kiéharang a régi haranglábban, azt egyszer fel vitték a templomba, de a harang ott nem szólt rendesen, vissza kellett tenni a helyére, most is szól szépen, rendesen. — Amit meg én láttam a saját szememmel az úgy volt, hogy, amikor el akarták vinni a régi keresztelőkövünket valami múzeumba és fentről legurították a kocsihoz, aztán meg feltették rá és akkor el akartak indulni, de hiába ostorozták a lovakat, azok így felmagasodtak, ilyen feszesen álltak két lábon, hiába volt minden, pedig annyi erővel elhúzhatták volna a kocsit is, de nem. Még most is hallom az anyám hangját, ahogy kiáltott: — Janó! Húzzátok meg a harangot! — de azok nem hallgatták csak mentek volna a kővel, akkor még kiabálta az anyám tovább: — Janó!* Húzzátok meg a harangot, nem halljátok, a ló tudja, hogy el akarjátok vinni azt, ami ide való... Na akkor meghúzták a harangot, a lovak meg szépen elindultak. A karácsonyi készülés adventkor kezdődött, ilyentájt András-nap után, ez itt egy ostyasütő aranyoskám, van ez vagy háromszáz esztendős, kézről kézre adták az emberek, van belőle még egy, azt a templomban mutogatják, az olyan látványosság már, de ezt én egy itteni iskolaigazgatótól örököltem, vele a sütést is, mert az mindig így volt, valaki csinálta mindig. De az igazgató már meghalt, amikor még élt és ide költöztünk, akkor itt volt a régiségekkel, kérdezte, akarok-e én ostyát sütni? Hát elfogadtam ezt, de nem sütöm én már pénzért, vagy ezért-azért, csők szeretotből, akinek kelL A sütést karácsonyt megelőző két hétben kell végezni, én csak egy vékony csíkot teszek ide a közepére aztán összenyomom a két szárát és akkor a vízből- lisztből kevert ostya szépen elterül benne a rajzolatra és akkor tűz fölé kell tartani. Régen a gyerekek hordták széjjel és a gyerekektől megkapta azt, amit küldtek neki a tanítónak a népek. Vittek mindenkihez, személyenként annyit, amennyien voltak a háznál, éppen annyit tettek le. A régiek egy ősi verset is mondtak, én már mást mondok, de ismerem azt is, azt még a török előtt is mondták nagyon régen. „Ádám első atyánk dicső szent ünnepét, akik megértétek szentkarácsony böjtjét, kívánom istentől Krisztus születését. Már a mi tanítónk jelenti vígságát, örömmel hirdeti szentkarácsony napját. Tőlem el is küldte az ő ajándékát, ezzel megtiszteli kegyelmetek házát. Az áldott kisdednek bőséges áldása, szálljon tereátok ő szent adománya, minden ügyeteket szükségesen lássa. Végre telketeket ő meg boldogítsa, dicsértessék a Jézus Krisztus." — Én az ostyát nagy szeretettel adom. ők meg szeretettel fogadják úgy látom, ezt az ostyát, amit este a vacsorához tesznek karácsonykor átadom és van olyan hely. ahol 'össze is puszilkodunk, ugye hát a szeretet. Nagyon szeretjük egymást, ezzel kifejezem. hogy meg is csókoljuk egymást, úgy az ismerősök, rokonyok, barátok, így telik ez is. — Hát eztán kilenc nap előtt, karácsony előtt, mentek házakhoz szentasszonyok, ilyen idősebbek, énekeltek, szállást kerestek Máriának, hogy kisjézus megszülessen, de József kereste a szállást, ő kérte a népeket, hogy Máriának legyen hol lennie, ilyenkor énekeltünk is, amikor az ajtóhoz értünk, már oda ahova hívták a búcsút megtartani, akkor azt énekeltük: „Szállást kér a szent- család. .. ”, utána beengedték őket, megcsókolták egvmást, elbeszélte r.z egyik asszony hogy ő Názáretből jött Egyiptomból, szállásért, és utána megadták a szállást és akkor megint énekeltek. A gyerekek is, mert csak annak hoz fát, aki szépen énekel, akkor így volt, akkor nem volt tévé.. . A lányok megakarták ilyentájt tudni, kihez mennek férjhez, milyen nevűhöz, gombócot főztek, keltett egy kis cédulát csinálni, mind fiúnév, mert ezt a lányok csinálták, ők voltak kiváncsiabbak. Volt Pista, Sándor, Jóska, minden, de olyankor csinálták, amikor a szülők nem voltak odahaza, ez volt a lucqa, ezt tudom a luccáról, ezt karácsony előtt tizenhárom nappal kellett csinálni, becsomagolták a gombóc tésztájába, forrott a víz és amelyiket először kikapták azt mondták: „Jó van, László!” Másképpen választják ma már, nemigen hiszem, hogy így néznék a lányok. — Karácsonynapja meg úgy volt, hogy reggel felkeltünk korán édesanyám bedagasztotta a sok tésztát, kelt tésztát, akkor nem egész az a zsíróé bejgli volt, hanem kelt tészta, nagyon örültünk, hogy most elég kalácsot ehetünk, ugye ünnepre kelve, hát az nevezetes volt annyiból a karácsony, mert máskor nem volt. Be volt neki dagasztva minden, törtük a mákot mozsárban, minden háznál dübögött a máktörő, hát akkor meg közben hallunk olyan kopogást. Ki jön? Féltünk is, mert előtte a Mikulással riasztgattak, jött a pásztorember nagy virgáccsal, bejött, beköszönt szép illedelmesen, mondta anyámnak „tessék már húzni vesszőt”, ahány tehén volt annyit kellett húzni, jó suhogós mogyoróvessző volt, hát kihúzia édesanyám a vesszőt, lestünk a pádról, mer a pádon ültünk, nem szék volt hanem pad, ott ültünk ingben összekuporogva, mert még fáztunk is korán reggel, a csordás meg ugrott, ahogy anyám suhogtatta a vesszőket, azok aztán oda kerültek a sarokbe, legbelülre, azelé került később a karácsonyfa, de a vessző mindig ott volt, attól féltünk. — Jöttek hazafelé a bányászemberek, itt a szomszédban, Keszirétnek hívják, azon át jöttek a Rauaknától meg Etesről, jöttek haza úgy szénporosan és akkor robbantgattak a réten anr.ak a tiszteletére, hogy jön a karácsony, akkor hazaértek, kimentek az istállóba, megetették az állatokat, dupla porciót kaptak, a csirkék is dupla kukoricát kaptak, akkor már nagyon siettettük volna édesapámat, hogy legyen már vacsora, „jöjjön már be, jöjjön már be, mosakodjék”, de amíg az állatokat el nem látta nem jött, ilyenkor a gyerekek már átöltöztek, aztán megszólalt öt órakor a harangszó, ez már a teljes, az ünnepi hangulat, akkor kezdődött oszt ugye a vacsora, édesanyám kirakta a tányérokat mindenki elé, egy tányérral többet tett azért, mert ha véletlenül egy vendég betér, akkor legyen neki tányérja, mert aztán édesanyám meg nem mozdult a vacsora alatt, azért, hogy akkor, ha megmozdul, nem ül jól a kotlóstyúk, minden oda volt készítve az asztalra. Volt erős pálinka, édps pálinka, úgylehet, hogy egész évben netn volt az asztalon, gyerekének, asszonyának, mindenkinek 'kellett inni egy cseppet, fokhagymát is enni üres kenyérrel, hogy meg ne csípjen bennünket a kígyó, hogy szeressük egymást, a kígyó rossz volt magában, aztán mindenből tettünk el kis morzsát, volt a gombás káposzta, pici vaj volt rajta rántásként, mert zsírt nem lehetett, ha a tehén tőgye megbetegedett, azzal a morzsával füstölték meg a tégyét a parasztok. — Boróka volt errefelé, ne*« fenyő, vagy az a hosszú szúrós fenyő, lopott karácsonyi fa itt nem kellett, szép volt a boróka nagyon, volt utólag az alma, mi heten voltunk; édesapám hétfelé vágta az almát, meg kellett enni a diót is, ne vesszünk el egymástól, de meg is vagyunk hálistennek. Aztán mi lányok mind mentünk énekelni, a fiúk meg csengetni jártak az ablakok alá, amit összegyűjtöttek diót azt elkártyázták egymástól egy háznál, ahol összegyűltek. És akkor onnan együtt mentek az éjféli misére, a lányok akkorra már megválasztották, hogy melyikkel mennek majd együtt, beszélgettek, szórakoztak, de akkor nemcsak itt volt az éjféli mise, hanem a szomszéd faluban is, hol itt volt, hol ott, mert litkei volt a plébános és igy kellett, na, akkor aztán elindultak együtt, nagy élmény volt, amikor a réten mentek keresztül a fiúk meg a lányok. A mihálygergj réten csúszkáltak, ösz- szekapaszkodtak, egymást vontatták, akkor nem volt ugye korcsolya, nagy örömöm volt, nagy élmény a találkozás, öröm volt igy két részről, a karácsony is meg a fiú találkozott a lánnyal, azért is. — A ház gazdája is elment az éjféli rni-’ sere, meghallgatta, nagy lelkesedéssel hazament, akkor eszébe jutott, hogy milyen hornya lesz majd a tehénnek üsző-e vagy bika? Kiment a lámpással az istállóba és ha a tehén a jobb oldalán feküdt, akkor a tehénnek bikája tesz, ha a bal oldalán, akkor üsző hornya lesz neki. Azzal ő aztán szép nyugodtan bement a házba és azonmód lefeküdt és nyugodtan aludt, mert akár- milye tesz, jó tesz. ,. — Hát például nekem a karácsonyi ajándék akkor régen volt egy meleg ruha, fia- nell vagy bar.hetnek mondták, na most egy piros, de ehhez is csak úgy jutottunk a szegénység révén, hogy a magazinba, a nagy- kastélyba, Salgótarjánéba, ott osztották, ki milyen családdal volt, olyat akasztottak a gyerekekre, például a bátyám cipőt kapott, én a ruhát, a nővérem is, a kisebbekre adták csak ezt és édesanyámnak is egy kék bar- het szoknyát, azt kapott, sárga csengővel volt, még az is jut eszembe, ez volt az ajándék. Hát ezt bizony eltették karácsonyra, nem fityogtatták ki előző hetekben ugye, mert akkor már mindenki tudta volna a faluban, mert el volt téve és akkor tették a karácsonyfa alá, a borókafa alá. — Játékunk nem volt, mert voltunk éppen elegen, tizen voltunk testvérek egy kereső volt, nekünk nem tellett, örültünk, ha szaloncukor volt, azt leszedegettük, maga a karácsonyfa felért a mennyezetig, anyám sütött rája zsíros, tésztát, a borókát úgy széthúzta, ugye. mint mostan, olyan figurákat árulnak, ő megsütötte tésztából. Volt rajta madárféle, ez volt. De naivon szép mind. T. Pataki László i
