Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
r Á könyörtelen író $ Alberto Moravia 75 éves Alberto Moravia, az olasz regény megújítója talán a i legolvasottabb író hazájába i( és a legolvasottabb olasz író külföldön — hazánkban is.j Első regényétől kezdve minden művének megjelenése ese-' ményszámba ment, a legkülön«« bözőbb visszhangot váltva ki. A Vatikán egyidőben indexre tette könyveit. Ellentmondásos nyilatkozataival is sokszor felborzolta a kedélyeket. „A művészet antiszociális vagy asszociális” — nyilatkozta egyszer, tanulmányában pedig így vall: „ az igazi irodalom természetéből következően humanista. A humanizmus mindenfajta védelme egyben az irodalom védelme is”. Egyik nyilatkozatában marxistának vallotta magát, ugyanakkor nemegyszer bírálja a „megvalósult szocializmust”; szemléletére erősen hatott a freudizmus, gondolkodásmódja az egzisztencialistákéval rokon, sőt az ultrabaloldalhoz is fűzték bizonyos szálak. Ellentmondásos ; megnyilatkozásai ellenére aligha ismerünk egységesebb írói életművet, mint Moravláét. Az ellentmondást a világban kell keresni, amelyben élt, s amelyet témájául választott. boldogtalan szerető, Az engedetlenség, A megalkuvó, A megvetés, Az unalom (talán egyetlen kivétel, szemléletében is, Az asszony meg a lánya). Moravia hősei azt példázzák, hogy a magány a mai világban feloldhatatlan, az emberi kapcsolatok elvesztették hitelüket, hazuggá, tartalmatlanná váltak. Az írót leginkább a férfinő viszony foglalkoztatta, polgári-értelmiségi ősei a szerelemben keresnek feloldódást, magányból való kitörési kísérleteik azonban itt is kudarcba fulladnak, vagy nevetségességbe torkollnak. Moraviát gyakran megvádolták pesszimizmussal, ő azonban tiltakozik ez ellen: „Nem vagyok az. Realista vagyok, esetleg keserű, néha tragikus, de sohasem szkeptikus vagy pesszimista... A realista talán könyörtelen, mert szókimondó, és nem eszményíti a valóságot... az én szemléletem azonban nem egyszerű belenyugvás a megváltozhatatlanba, csupán az élet nehézségeinek elismerése és ábrázolása”. Bárhogy is ítéljük meg Moravia filozófiájának végső kicsengését, az kétségtelein, hogy ma már a XX. századi világ- irodalom nagy hatású alkotójaként, egyik meghatározó szellemeként tartják számon. Angyal János Victor Vasarely: Bi-Octanus Jómódú polgári családban született, sr>ia Róma egyik legkeresettebb építésze volt. Gyermek- és ifjúkorában a súlyos betegség, a csonttuberku- lózís ágyhoz kötötte. Huszonkét éves korában jelent meg — óriási sikert hoava számára — regfeyc, a Közönyösök, amelyben jfjsfeori aményeft, az őt köríSvevő vűág, a polgári család válságát ábrázolta Ezzel a regénnyel új hang, új szemlélet jelentkezett az olasz irodalomban, ahogy Simo Jenő írja: „Elsőként dokumeh- tálta, hogy a régi polgári eszmék és kötelékek nem átalakulnak, hanem véglegesen felbomlanak. A társadalom atomokra hullott, a közönyben megnyílván aló önzés robbantotta szét Az ember elidegenedett a tár «adóiamból, és véglegesen elvesztette az összefüggések fonalát”. Az. ember magár«s«aradottsága, elidegenedése s társadalomtól Moravia életművének alaptémájává lesz, e-gjre sorjázó regényeinek már a címei is erről árulkodnak: Elhibázott becsvágyak, A zavar, A Megremegett a keze. Ezen az estén nem először. Ennél a trükknél újra érezte, hogy leleplezték. Sőt, több volt ez egyszerű megérzésnél. Tudta, hogy elrontotta az eltüntetést, és a kezéből látszólag semmivé foszló kendó sarka Igencsak kilógott az újjai közül. Reménykedett, hogy nem vették észre, de aztán belátta, hogy ez lehetetlen. „Feltűnő volt” — állapította meg magában, és gombóc költözött a gyomrába. Mosolya is inkább csak egy erőltetett fintorrá vicsorodott, és alig mérté elkezdeni a következő trükköt. Ügy érezte magát, mint aki mezítelen. Izzadt. A nézők ezt persze tulajdoníthatták a nagy caofcornyakfoendS fuHaszáó főj- tolatásának, meg a frakk — mindent rejtő, tehát nélkülözhetetlen — felöltőjének is. A kártyák eléggé határozatlanul nyíltak szét, a terítés sem lett valami egyenletes. Már a keze is nyirkos volt. „Na még egyszer...” Görcsösen markolászta a káríyacso- magot, és arra gondolt, hogy vajon mi az oka ennek a b Trencsényi Zoltán: Kötéltánc szörnyű bizonytalanságnak, kínzó határozatlanságnak. „Magasságéi ég, hiszen semmivel sem gyakorlók kevesebbet, mint máskor.-” Második nekifutásra már szebb lett a terítés, aztán az egykezes keverés is viszonylag flottul sikerült- Megnyugodva szusszant, és még a mosolya is őszintébbnek tűnt De a nyugtalansága csak nem akart szűnni. Bár httte, hinni akarta, hogy átlendült a holtponton, de semmi garancia nem volt arra, hogy több gikuaer nem csúszik be. Márpedig tudta, hogy egy bűvésznek csak egyszer kell eljátszania a „becstelenségét” és vége. Mindennek lőttek. Oda a művészi rarig, kárbavész a sokéves gyakorlás, többé nem lesz hitele. A kártyadobásokat hibátla( mi! mutatta be, ez mintha kezdte volna visszaadni az önbizalmát, de valahol. a gyomrában még mindig ott motoszkált az iménti rémes két-három perc. A „chicagói golyók” gyönyörűen sokasodtak, majd tűntek el saétnyitott újjai körött, és mégis... „Kötéltánc” gondolta. JSót, rosszabb, mint a Wtéttiee, mert a kötéltáncos mutatványának áhítja a sikerét a néző, de a bűvész produkciójánál mindenki a hibára vár-.” Sietve megigazította az ingét. Bámulta magát a tükörben. Vékony, fekete bajusza állt utat az arcáról csörgő verejtéknek. Közelhajolt a képmásához és fürkész tekintettel vizslatta saját arcát. — Művész úr, a taxi... — nyitott az öltözőbe. a portás. Hátrafordult, és fáradt, meggyötört ^kintettel nézte a portást. — Küldje el — mondta nagysokára —, ma este inkább gyalog megyek haza, szükségem vaa a levegőre. Köszönöm— Homlokát ráncolva ballagott át a parkon. Az első fellépése járt az eszében. A diáktársak csodálták magabiztosságát, varázslónak becézték. Aztán a tükör előtt töltött délelőttök, az unalomig ismételt ujjgyakorlatok- az estéről estére felcsattanó taps— a száj táti nézők, az elismerő tekintetek— A hídon fújt a szél. Megállt Jólesett a hús levegő. Csend volt a némaságot a koffer csobbanása törte meg. A korlátra könyökölt, és nézte a vízen úszó fekete koffert, amely a placcsanás után kinyílt, és a sodrás sebesen söpörte ki belőle a kártyákat, színes kendőket, golyókat, bűvészbotokat, művirágokat, és úgy érezte, gyomrából végképp eltűnt az a pici gonosz, fojtogató gombóc. Aforizmák A pókháló el akarja hitetni; hogy harmatcseppeket fog fel, de közben legyeket fog. (Rabindranath Tagore) * Az ékesszőlás a meggyőzés művészete. Szükség van rá, ha be akarjuk bizonyítani, hogy a fehér — fekete. (Ambrose Bierce) * Dicstelen győzelem sz sí győzelem, amelyben nincs benne a vereség lehetősége. (Seneca) * Az az ember bölcs és önmaga ura, aki nem Ijed meg jsem a szegénységtől, sem a | haláltól, sem a kényszertől. | (Horátius) ☆ Tudni mindenki akar, de a tanuláshoz csak kevesen fognak hozzá. (Pascal) Bűnt A z ország lakosságát ezerféle szempont szerint lehet osztályozni; ne hasson tehát önkényesnek, ha én most két táborba sorolom magunkat. Az egyikbe, az idősebbekébe, azok tartozunk, akik átéltük az úgynevezett Horthy-korszakot, a háborús éveket is beleértve. (Mellesleg az jut eszembe erről a Horthy-korszak elnevezésről, vajon nem becsültünk-e túl egy minden vonatkozásban középszerű politikust, amikor súlyos negyedszázadot kereszteltünk el róla?) A másik táborba, a fiatalabbakéba, azok tartoznak, akik ezt a korszakot nem élték át. A kérdéssel foglalkozó friss keletű újságcikkek szerint ezt a két tábort a korszakhoz — és különösen a háborús évekhez — való viszonya szempontjából sokáig rokon magatartás jellemezte: az idősebbek nemigen beszéltek róla, mert érezték e viszony kínos tisztázatlanságát, a fiatalok pedig nemigen kérdeztek róla, mert nem is nagyon tudták, hogy kérdez- nivalójuk volna. Magyarán: nagyokat hallgattunk. Illetve megelégedtünk néhány — tulajdonképpen igaz, de leegyszerűsített — ítélettel egy országtévesztő ' politikai vezetésről, amely igazságtalan és reménytelen háborúba sodorta az országot. A hallgatásnak azonban vége. Többet beszélünk néhány év óta, mint azelőtt harminc év alatt. A csöndet Nemes- kürty István Rekviem egy hadseregért című könyve törte meg; a könyv perújrafelvételt jelentett be a 2„ Magyar Hadsereg Don-kanyari katasztrófájának megítélésében. Folytatták a perújrafelvételt a televízió Századunk című sorozatának kritikusan tárgyszerű adásai, amelyekben nagyszerepet kaptak az egykorú szemtanúk és cselekvő résztvevők. Aztán az utóbbiak, mármint a résztvevők, írásban is szót kértek: az utóbbi1 évek könyvsikerei között ott vannak azok a visszaemlékezések, amelyeket egykori katonatisztek írtak. A hallgatásnak ezt a megtörését én tisztességes indítékúnak érzem, a - fellángolt eszmecserének nincs —. vagy alig van — bántó felhangja: jó, hogy az idősebbek beszélni akarnak, már csak azért is, mert a fiatalabbaknak mostanra igen sok kérdeznivalójuk támadt. Még csak az elején tartunk, de a kép máris árnyaltabb, anélkül, hogy kritikai éleit elveszítette volna. De éppen itt, e kritikai él körül, akad egy erkölcsi —, vagy ha úgy tetszik: pedagógiai — bökkenő. Hiszen ha az ország háborús szereplése kritikai élességgel kerül terítékre egy u, d a t tágas eszmecserében, akkor a végső kép, bármily árnyaltan, mégiscsak negatív lesz. Kell-e ez nekünk? Jó-e az, ha egy lappangva amúgy is létező történelmi bűntudatot hevennyé élesztünk? Mai dolgaink sokaságát végezheti-e jól tíz és fél millió bűntudatos ember? Ezeket a kérdéseket egy levélíró szögezte nekem, amikor az Élet és Irodalomban ismét szóba került: vajon háborús bűnös volt-e Szombathelyi Ferenc, a második világháborús magyar honvédség vezérkari főnöke. Nem tudtam válaszolni neki, mert címét lefelejtette a borítékról. A választ itt és most kísérlem meg. Azzal kezdve, hogy kérdéseiben súlyos féligazság rejlik. Súlyos, mert ha egy közösségnek bűntudata van, az bizony tehertétel a lelkén, a gondolkodásán, a cselekvésein. És féligazság, mert lélektisztító, gondolkodásmozdító, cselekvést segítő bűntudat is van. (Nem szólva arról, hogy egy történész például, ha tudósa szakmájának, a tárgy kritikai vizsgálatára köteles összpontosítani, függetlenül attól, hogy vizsgálatának eredménye milyen hatással lesz a közvéleményre.) De én hajlok arra, hogy egy kis bűntudat feléledéstől se féltsem magunkat. És arra is hajlok, hogy ne intézzük el a kérdést azzal az egyszerű formulával, amely szerint a mindenkori történelemért a mindenkori politikai vezetők • felelősek, a vezetettek tömege mindig ártatlan. Azért hajlok erre, mert a tömegek teljes fölmentésében a tömegek teljes lebecsülése rejlik. Azoké, akik a történelmet csinálják. Még akkor is, ha a közvetlen döntésekből kizáratnak, pillanatnyi vagy várható magatartásukat a legönkényesebb politikai vezetés sem hagyhatja figyelmen kívül. Az ő lázongó, vagy passzív vagy manipulálatlan lelkes közreműködésük nélkül nincs működő nemzetgazdaság, nincs nemzeti hivatkozási alap —, ha mégoly hazug is — és nincs hadra fogható hadsereg. Fölmentésünket kérni minden történelmi felelősség alól, azzal a hivatkozással, hogy: ha tettünk is valamit, parancsra tettük, önmagunk lebecsülése volna. A közös felelősség, ha mégoly kicsi Is az egyének kozott szétosztva, közösen vállalandó. De menjünk közelebb a tíz és fél millió bűntudatos ember rémképéhez. Valóban oly nagy veszedelem ez? Azt mondom, hogy nem. Legalább két okból. Először is azért nem, mert a lakosság több mint fele a fiatalabb nemzedékhez tartozik. Bennük nyoma sem lenet a történelmi bűntudatnak, hiszen ehhez nemcsak saját részvételi élmény kell, hanem történelmi tudat is. A történelmi tudathoz pedig mindenekelőtt történelmi ismeret. Nagyon jó tehát, ha kíváncsiak, ha kritikai képet kapnak az idősebb nemzedék viselt dolgairól, még, ha ez a kép negatív, akkor is. Hogy ez bűntudatot olt beléjük? Csak annyit, amennyinek ösztökélésére vállalni: fogják a történelmi folytonosságot. Vállalni úgy, hogy tagadják belőle azt, ami megtagadandó. Másodszor nem olyan nagy veszedelem a bűntudat feléledése, mert a bűntudatban —, ha felismertük, hogy az oka valódi — cselekvő erő rejlik. A keresztény egyházak fegyelmező és jóra ösztökélő tényezőként örökítették tovább az ószövetségi intelmet: a rosszra való hajlam esendő voltunkból következik, de emberré éppen az tesz bennünket, hogy tudunk erről az esendőségről, számolunk vele, harcolunk ellene és jóvá tesszük a rosszat, amibe esen- dőségünk sodort. Persze, hogy ezzel a fegyelmező erővel visszaélni is lehet. De ha nem felsőbb, isteni, vagy emberi parancs szuggeráija belénk? Ha önként vállaljuk, nagyon evilági és nagyon emberi indítékból? Hiszen nemcsak a bűntudat szuggerálásával lehet „felülről” visszaélni, ha- netn a bűntudat kiölésével is. Abban a tanulmányban, amely az Alföld című folyóiratban Hankiss Elemér tollából jelent meg tavaly, példák olvashatók a hitleri SS nevelési elveiről: „mindent elkövettek annak érdekében — írja a szerző —, hogy az emberi élet és személyiség autonómiáját védő bűntudat-mechanizmusokat kikapcsolják, kiiktassák az emberekből’’ — és a gyilkosság váljék erénnyé. Nem csoda, hogy Hankiss Elemér — noha tanulmányát a hamis bűntudat káros voltának bizonyítása kedvéért írta — fontos pozitív szerepet*tuIajdonít a bűntudatnak az emberek és társadalmak életében. „Fékezi, fékezheti az individuum önzését, ösztöneit, védi, védheti vele szemben mások jogait és érdekeit, segít, segíthet a közösségen b'elül egyensúlyiban tartani az adok-kapok érzékeny mérlegét” — írja. s H ogy miért vagyok én is ilyen feltűnően bűntudat párti? Csak azért, mert azt szeretném, ha a szó evilági értelmében végre történelmi feloldozást nem kaphatnánk — adhatnánk önmagunknak. Bűntudat nélkül pedig feloldozás sincs. Faragó Vilmos NÓGRÁD - 1982. november 27., szombat 3
