Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
„ Sínre került" tehetség, avagy fából faragott folklór A minap jelent meg lapunkban a hír; a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Ifjúsági és Művelődési Központ felnőtt fafaragó szakkörét — évtizedes eredményes működésének elismeréseként — „Kiváló együttes” címmel tüntették ki. Ebből az alkalomból kerestük fel az együttes vezetőjét — Egri Istvánt, akit ugyancsak a közelmúltban választottak meg a Népművészek Egyesülete Nógrád megyei szervezetének elnökévé. A véletlen úgy hozta, hogy Egri István lakásán az esti órákban jött létre a randevú. E véletlennek köszönhetően egy páratlanul szép — saját díszítésű bútorokkal berendezett szobában, egy páratlanul érdekes életút marasztalta a tervezettnél hosszabb ideig az újságírót. Egri István, a 'balassagyarmati fafaragó-szakkör alapítója — és megalakulásától kezdve vezetője — szintén véletlenül kezdett el faragni, ám egyáltalán nem a véletlennek tudható be, hogy pályafutása úgy alakult, ahogy. De erről beszéljen ő maga; — A Hajdú-Bihar megyei Földesről 1964-ben költöztem Balassagyarmatra, s kerültem a -MÁV távközlési szakaszához 'műszerésznek. Innen vonultam be katonának egy tölgyfákban gazdag vidékre. Szakmámnak megfelelő feladatra vezényeltek, és több szabad időm volt, semmint hogy a tétlenséget ed lehessen viselni. Már nem tudom miért, egy körlettisztítás után vettem kezembe először a bicskát; négy hónap múltán egy kendős asszonyfej kerekedett ki a seprűnyél végéből. Magam is meglepődtem, milyen jól sikerült, és egyre-másra készítettem különböző faragásokat. Mire leszereltem, már mindörökre eljegyeztem magam a fával. Persze akkor még nem tudtam, hogy amiket faragok, azok csupán — kétségkívül jó technikával készített giccsek. Hogy erre rájöjjek, majd fél évtizednek kellett eltelnie. És ez már egy új fejezet. A balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ 1971 őszén több szakkör — köztük fafaragó-szakkör — beindítását tervezte. Jelentkeztem a felhívásra, de kiderült, hogy én vagyok az egyetlen, aki fafaragással foglalkozik. A szakkörök szervezésével megbízott népművelő — dr. Lörincz Gézámé — azonban úgy kezelt, mintha legalább húszán lettünk volna. Nem tudom másutt is így a szivükön viselik-e a népművelők a hozzájuk fordulókat, de az én fejlődésem szempontjából Lörincz Gézá- né pártfogása meghatározó jelentőségű volt. Jobb híján a Mmzőszakkör foglalkozásaira jártam — 14 asszony között egyetlen férfiként —, és az általuk hímzett motívumokat faragtam ki, ami persze megint csak „mű- vésziét len” megoldás, de a korábbiakhoz képest előrelépés volt. Aztán egy napon « művelődési ház munkatársai azt javasolták, hogy próbáljak embereket toborozni, és vasutas munkatársaim közül st- keriilt is néhányat rávenni, hogy alakítsunk önálló szakkört. A fafaragás technikájával én ismertettem meg őket, de az elméletet én is velük együtt tanultam, mert most már rendszeresen kért föl az intézmény néprajzos szakembereket, kifejezetten nekünk — fafaragóknak — tartandó előadásra. A szakmámba nyolc általánossal helyezkedtem el, és korábban nem volt szándékomban továbbtanulni. Ettől kezdve azonban ellenállhatatlan szükségét éreztem annak, hogy — részben szervezett keretben, részben autodidakta módon — bővítsem ismereteimet. Sokan tálán fmrcsálják. hogy épp egy hobbi művelése adta meg « lökést, de meggyőződésem, hogy bármely művészeti vagy tudományágon keresztül ismereteket lehet szerezni az élet más területeiről, valamilyen szénien a művészet vagy a tudomány egészéről is. Szóval hallgattuk az előadásokat, bújtam a könyvtárakat, múzeumokat, szakirodáimat. Tanulmányaimat a palóc folklór megismerésével kezdtem, és az országban egyedülálló, „áttört technikával” készített tárgyaimért 1973-ban már megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ennek révén jutottam el a fad- dombori szaktáborba, majd az ifjú népművészek stúdiójába, ahol immár személyes ismeretségek is segítették gyarapítani tudásomat. így 19T5-ben már nagyobb bátorsággal vállaltam el az úttörő fafaragó szakkör vezetését. Nem kis örömömre szolgál, hogy velem együtt a felnött- és a gyermekszakkör, illetve ezek több tagja kapott időközben számos elismerést, s hogy 1979-től évente megrendezhettük Nógrád megyében a fafaragó-szaktábort. Szándékosan ragadtuk ki ezt a részt Egri Istvánnal folytatott hosszú beszélgetésünkből. Eltekintve személyes tehetségétől, „sínre kerülésének” példája alighanem túlmutat önmagán, s aligha kell hozzá kommentárt fűzni.» Azonban a teljesség igénye nélkül is legalább annvit el kell még mondani Egri István pályafutásáról, hogy 1975-beh Ortutay Gyulától vette át a III. országos népművészeti pályázat első díjával járó aranyplakettet, és 1981-ben az V. országos népművészeti kiállí- tásón — bútorkategóriában — megkapta a legnagyobb kitüntetést, amit amatőr díszítőművész kaphat; a Sránát- alma-nívódíjat. Munkái — mindenekelőtt az áttört technikával díszített bútorzatok — az ország legkülönbözőbb részén őrzik és; hirdetik a palóc folklór értékeit, de határaikon túlra is eljutottak alkotásai. Egyebek között Egri István tehetségét bizonyítják, a bécsi Mátyás pince bútorainak díszítő motívumai is. Ö maga sohasem* járt külföldön. Otthonának legféltettebb darabja viszont egy iáiszólag értéktelen, apró, fából faragott asszonyfej: valaha egy közönséges seprő nyelének végét díszítette». Pintér Károly Gisszári skanzen A gisszári építészeti komp- karavánszerályokban testet ók a köztársaság különböző lexum csak egyike a régi ko- öltött építészeti alkotásait ere- területein találnak, később rok emlékeinek, amelyeket a deti formájukban állítják hely- pedig a múzeum területére Tadzsikisztáni Szovjet Köz- re. A gisszári építéstörténeti szállítanak. így jelentek meg társaság restaurátorai új élet- komplexumot védett területté a szabadtéri múzeumban a re keltenek. nyilvánították. A szabadtéri régi, csodálatos fafaragásotkA XVI—XVII. századi épí- múzeum állandóan új kiállí- kai díszített lakóházak, a fürkészek tornyokban, minare- tási tárgyakkal bővül, ame- dők, a rizshánfolók, a mal- tekhen, pompás kapukban, lyeket a tudományos expedíci- mok, az olaj ütők. ‘ Hétköznapi boldogság iniHinnmimmimminiminnimmmimimw» BB tehet egy embert botdoggá? Mi szükséges ahhoz, hogy valaki elégedettnek, sikeres életűnek vallja magát? E kérdésekre ezerféle válasz adható, mint ahogy ezerfélék az emberi álmok, vágyak, célok is. Ül velem szemben az öblös karosszékben a 82 esztendős Csáki Miklósné, Juliska néni, akinek friss szellemét,, egészséges életbölcseletét bármelyik fiatal megirigyelhetné. Én magam is irigylem. Mert, harcos, számtalan aka-> dállyál kikövezett életútja ellenére boldog és elégedett, a nehéz esztendők nemhogy megtörték volna, inkább megedzették. S még ma sem mondja: „elég volt, befejeztetett”. Mert filozófiájához tartozik, hogy aki munka nélkül él, az ei temetkezik időnek előtte, ám aki elfoglaltságot talál, értelmes célokat tűz ki maga elé, fiatal marad örökké. „Munkáscsaládből származom, édesapám kazánfűtő volt az acélgyárban, korán, 36 éves korában halt meg. Édesanyám a salgótarjáni jár- ványkcaházban dolgozott ápolónőként, én pedig állandóan körülötte sürgölődtem. Itt tanultam meg szeretni az embereket, származásra való tekintet nélkül. Mert valamennyiüknek — koldusnak, zsellérnek, cigánynak ugyanaz volt a jellemzője: az eí- esettség. Mindannyian segítségre vágytak. Ez a segítőszándék munkálkodott bennem akkor is, amikor a fel- szabadulás után elvállaltam Salgótarjánban az ötszáz személyes szociális konyha gaz» dasági irányítását. Ingyen ebédet adtunk a szegényeknek. Soha nem felejtem el, napi tíz deka liszt állt rendelkezéseimre, egy ember ebédjéhez, krumplit, babot faluról, piacról szereztünk, megteremtettük a meleg ételt a rászorulóknak. A város első bölcsődéjét, a mai Bem utcait is mi szerveztük meg. Emlékszem, jártuk a családokat, hadakoztunk a szülőkkel, akik féltették az apróságokat a bölcsődétől. Azt sem tudták, mi az. Végül is cigánygyerekekkel népesítettük be a termeket, fürdettük, etettük őket, tiszta ruhát adtunk rájuk. Ezt látva, egyre több szülő kopogtatott hozzánk a gyerekével ” Ül a karosszékben JuKska néni, emlékeit morzsolgatva, s nehezen érthető, honnan merítette az erőt, az energiát mások megsegítéséhez, hiszen ő magit is támogatásra szorult volna. Mert családi élete rövid idő alatt félresiklott, négy lány neveléséről, eltartásáról kellett egyedül gondoskodnia. „Messzirol jött az én uram, Erdélyből, és úgy lettem a felesége, hogy alig^ ismertem, nemhogy szerettem volna. Két karikagyűrűt rakott elém és azt mondta: vagy elfogadom tőle, vagy kioltja az életemet. Tizennyolc éves voltam akikor, háborús időket éltünk. természetes, hogy a gyűrűt választottam. Négy lányom született gyors egymásutánban. A férjem pedig egy szép napon eltűnt. Visz- szamerrt a messzi Erdélybe. Azóta sem hallottam hírét. Ügy lettem egyedülálló asz- szony, hogy soha nem tudtam elválni hűtlen társaiéitól”. A Mafinovszkíj úti tágas, bérházi lakásban, ahd Juliska néni a legkisebbik lányával él — gyakran feücsörög a telefon. Bányai, unokái; érdeklődnek, hogy van a mama, hívják, csalogatják valamennyien, látogassa meg őket, menjen hozzájuk! Nem kenyere a céltalan sétálgatás. Ha útnak indul, annak mindig értelme van. „A múltkor bementem a Vöröskereszt megyei titkárához, adjanak valami munkát nekem, mert unatkozom. Megmosolyogtak, azt mondták, dolgozott eleget a Vöröskeresztben Csíki néni, most már inkább pihenjen. Dolgoztam, dolgoztam, ez igaz. Itt vannak a kitüntetések, a jelvények, amiket a munkámért kaptam. A . cerv*; tenáriurrri ünnepségen a dísz. emelvényre ütlettek, az elnökségbe. Hiába mondtam, nem szoktam én a látványos dolgokat! Szóval úgy gondoltam, ha nem adnak munkát,' majd keresek magamnak. Találtam is jó pár támogatásra szoruló öreget. Meglát togatom őket, segítek nekik,’ amiben kell, karácsony előtt meg ők jönnek hozzám, hogy írják kérvényt szociális segélyre. Miért is ne írnék? Hát így telnek el a napjaim», nyugalomban, békében. És a bejárt kálvária ellenére sikeres életű embernek vall cm magam. Életem legnagyobb sikerének pedig ásít tekintem, hogy egyedül, saját erőmből felneveltem a négy lányomat, valamennyi jő beosztásban, boldog családban él, s e nagy családnak én is tagja vagyok.. Az acélgyári úton nem tudok úgy végig-' menni, hogy rám ne köszön-' nének. Ismernek, tisztelnek”.’ Hogy mi tehet egy embert boldoggá? íme, nem szükséges hozzá nagy csoda, látványos sikersorozat. Olykor megteszi az élet seprő mozaikjaiból megformált hétköznapi boW dogság is. Kiss mari» Hollókőn a népviseletbe öltözött asszonykórus tagjai fogadják a falu vendégeit és a helyi népszokások felelevenítésével szórakoztatják őket. Képünkön készül a pattogatott kukorica. — Fotó: rigó — függönytől nem látszik M ég kilencórányi idő van a nyitásig. Több mint az átlagosan egy napra rendeltetett munkaidő. És csak a kezdés idejéig ennyi. Hozzáadódik még két-három (időnként több) óra is, attól függően, hogy az általában bevált, megszokott keretidőt miként használják fel, és a résztvevők „közbeavatkozásaikkal” mennyivel bővítik. — Álljunk meg, álljunk meg! — kiáltana közbe ezeh a ponton a rendező, minthogy, alig ért valamit abból, ami előtte történik. Hol van még itt a rendező? Vagy hol van már! Szóval kilenc óra van még a kezdésig. A vendégfogadók mindent előkészítettek. A színpad üres és tiszta. Az öltözőkben még a csend és a sötétség az úr. Annál nagyobb a nyüzsgés a többi kiszolgálóhelyiségben, annak ellenére, hogy mindössze négy ember dolgozik. Várady Zsolt és Vígh László ellenőrzi a csatlakozásokat és a biztosítékokat, ezeket az alkalmankénti kötelező mellett azért szükséges előadás előtt átnézni mert bizony legalább Előtérken a háttér Ami a száz háztartás teljes működtetéséhez szükséges áram szaladgál a vezetékekben egyetlen előadás alatt. A színpadon, az ügyelői pultnál Andrássy Ferenc színpadmester beszélget a „táblával”, azaz a világosítóhelyiséggel az ügyelői telefonon. Petik Péter technikussal kontrollálja a reflektorokat. A megyei művelődési központ színpadát megvilágító fényvetőket egy hatvan áramkörös, korszerű, programozható fénypultról irányítják. A szám nem jelent hatvan világítóberendezést, hiszen időnként más-más eszközt is használnak, amihez árám kell, illetve azt szabályozni szükséges. Helyére kerül az úgynevezett behallgató mikrofon, ennek segítségével tudják követni a hangban történt eseményeket a táblán, mert ez a helyiség egy dupla üveges ablakkal el .van zárva a nézőtértől, a színpadtól. Hatalmas teherautó gördül a kellékbejáróhoz, ahhoz a hatalmas vasajtóhoz, melyen a négy-öt méteres díszletek, kellékek is kényelmesen beférnek. Rövid tanácskozás következik a színház most érkezett technikai személyzetével. Lényege, hogy az alapvetően felszerelt berendezések mellett még mire van szükség. Közben a díszletmunkások, kellékesek építeni kezdik a színfalakat, helyükre rakják a kellékeket. Ettől kezdve a helyieknek nem sok munkájuk akad. Amikor „saját” rendezvényük van, természetesen a kellék- és díszletkészítés is az ő feladatuk, úgy, mint a fény- és hangeffektusok előállítása. Emellett sokféle igényre kell felkészülni, hiszen ahány műsorfajta, annyi a szokás. Volt eset, amikor a műsor ismerete nélkül, hevenyészett megbeszélés alapján „világították le” a programot, a színészek, a közönség legnagyobb megelégedésére. Tulajdonképpen csak a színházak hoznak magukkal világosítókat, a többi esetben saját fantáziájukra, a műsor hangulatára, a több éves tapasztalatra, rutinra hagyatkoznak. A legjobban azt sajnálják, hogy mostanság a könnyűzenei programoknál az együttesek magukkal hozott eszközökkel dolgoznak, pedig itt lehet igazán „villogni”. Forró az ügyelői telefon drótja, sok a közölnivaló, most állítják be a különböző jelenetekhez a reflektorokat. Megérkezik a színészeket szál lító autóbusz is és ezzel megélénkül a színpad élete. Megkezdődik a bejárás. Amerre játszanak a színészek, szinte más és más a színpadok mérete. Mérni kell a távolságokat, a mozgási lehetőséget, mert minden mozdulatnak a helyén keli lenni. A helyi színpadmestert a színházi ügyelő váltja és a már emlegetett telefonon hívja a színészeket színpadra, ugyanúgy, mint előadás alatt. A színpadmester bevezeti az ügyeleti naplóba az előadást, ha van, a tűzveszélyes jelenetek megjelölésével. Miután csak egy óra van a kezdésig, az ügyeletes tűzoltóval végigjárják a színpad és környékének minden zugát, ellenőrzik a vészkijáratot, a víz nyomását a vezetékrendszerben. Megindul az élet a színpadon kívül is. Megérkeznek a jegykezelők és a ruhatárosok. Az öltözői szinten sminkesek, kellékesek nyüzsögnek, a színészek hatalmas tükrök előtt várják és tűrik a „kikészítést”. — Figyelem, első figyelmeztető! Figyelem első figyelmeztető! — haliik az ügyelő hangja a hangszóródból, s mindenki az órájára pillant. Háromnegyed hét van. Ugyanekkor szólal meg a nézőkét hívó' csengő is, megtörtént a nyitás. Ettől a • perctől már az ügyelőé a főszerep. Karmesterként kezében tartja az előadást. A második figyelmeztető után színpadra kéri az első jelenet szereplőit. Végül egy utolsó ellenőrzés a kelléken. A pontos idő tizenkilenc óra. Elhangzik a harmadik figyelmeztetés. A néző az óráját figyeli. Késnek? Hiszen hétre hirdették! Nem. Most jön a „tűzoltó ötperc”, az utolsó ellenőrzés ideje. Ha továbbra is minden rendben, engedélyezhető a kezdés. — Nézőtér sötét! — adja ki az utasítást az ügyelő. — Figyelem, az öltözői szinten csendet kérek, az előadást megkezdtük! A z igazi munka most kezdődik. feszes tempójú, határozott mozdulatokkal. Ezt csak a közönség törheti meg. Ha nagy a siker, sok a taps, hosszabb az előadás, de ilyenkor ki törődik ezzel? A háttérben dolgozóknak ez ugyanolyan siker, mint a színészeknek. Zengő Árpád 4 NOGRAD - 1982. november 20., szombat
