Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
A szóvirágok előbb vesztik el színüket, mint a november eleji krizantémok, pedig talán a szóvirágból terem több mint a labdaformájú kegyeleti virágból. A költő jövendölése, sem puszta szóvirág, tar- talma-szándéka megegyezik maii és holnapi törekvésink- kel; azzal, hogy a múlt bevallása egyben a múlt ismerete is legyen. De becsüljük- e, ismerjük-e eléggé mélyen és eléggé tisztán elődeinket? Azokat, akikre az emlékezés össznépi-nemzeti kötelesség; nem vesztünk-e túlontúl sokat és visszahozhatatlanul, amikor a feledés és a közömbösség „virágaitól”, a gyorsan burjánzó gaztenger- iől nem mentjük azt, aki pedig mindenféle történelmi rostán fenn maradt, csak éppen azt nem tudjuk — hol? •ír November első napja és estéje az időkkel együtt úgy változott, mint sok más hagyományos ünnepünk. Társadalmi méreteket vett fel, szokásjoggá lépett elő, oly mértékben általánosult, hogy levetette úgyszólván valameny- pyi. jellegzetességét eredetének, miközben meghagyta mégis mindezt azoknak, akik lelkiismeretűk szerint az eredetekre is emlékeznek a halottak napján. Így akartuk, ezt akartuk; a kegyeletben is megtartva-megvalósítva a differenciáltságot sem nélkülöző nemzeti egységet. Ha „...Unokáink leborulnak" így van ez az élet dolgaiban, így kell lennie az emlékezésben is. Nagy útra mennek a fehérszínes virágok, nagy távolságot bejárnak, míg egy-egy sírhoz érnek. Az élők dolga maga az élet, de az élők joga, meg kötelessége is az emlékezés az elődökre, azokra, akiknek mindent köszönhetünk, akik addig élnek, amíg valaki emlékezni tud rájuk és végül is azon túl is mindabban, amelyet valaha alkottak, itthagytak maguk után. « ■fr Alsósztregován Madách Imre síremlékénél elmerenghet az ember a késel utókor gyakori közönyén és azon a veszteségen, amely a feledés sorsára jutott elődök végső nyugvóhelyét „beszámította az időbe”. Sztregován a költő végakarata érvényesült, ha nagy késéssel is, ha többszöri nekirugaszkodással is, hai nem is ment minden simán; de már majdnem a végső' pusztulástól menekedett meg Váradon a költő feleségének, Fráter Erzsébetnek sírja, amelyet az utolsó pillanatokban fedezett fel és jelölt meg egy ottani irodalmi társaság. így is sokan kerültek a közöny temetőárkába. És kerülnek talán napjainkban is, amikor éppen a vidék fejlődése követeli az újabb és újabb megoldásokat, amikor a régi hantok újrafelosztásra kerülnek, vagy új temetők „létesülnek” — ha nem is ez a legszebb szó erre, de ez a gyakorlat. Mert ezt követeli meg az élet. Változnak a tulajdonosok is; egyházi kezelésből átkerülnek tanácsi kezelésbe a temetők, és talán nem mindig megnyugtató módon kerül át így a figyelem, vagy a kötelesség emlékezésre érdemesült neves halottaink nyughelyének megőrzésére. Sok, áttekinthetetlen viszony nehezíti mindezt, könnyíti ugyanakkor és ugyanott a megőrzés végelgyengülését, mert gyakran túllépünk immár a tizenkettedik, huszonnegyedik órán is! Amikor már nincs mit megőrizni sírkertjeinkben azok közül, akik pedig megérdemelnék. Akik pedig haló porukban is tehetnének valamit haladó hagyományokat Őrző - múltunk jobb megismeréséért; jelenünk folytonosságáért; jövőnk körvonalainak .pontosabb kirajzolódáséért, röviden: a honismeretért. Alig hihető ugyanis, hogy ne lenne (ne lett volna, amikor még időben volt mindez) olyan nógrádi sírkert, amelyben megőrzésre érdemes hantok ne magasodnának, ha a helyi történelem haladó szellemű elődjeit keressük. De keressük-e valamikor? De jut-e figyelem meg tudás, erő meg akarat arra, hogy a leszármazottak nélkül ittmaradt régi köveket megfaggassuk, hogy amint az országos igények erre felkeltődtek — valamilyen megyei feltérképezést a teljesség igényével elvégezzünk? Mennyi feladat ’.ehet ebben, ezen legalább elgondolkodott vadaid? Az útikalauzok alig mondanak valamit A legjobbak sem tudnak többet; néhány igazán kiemelkedő személyiség, történelmi, irodalmi, művészeti ismert alak sírjának helyét említik. De mi van a többiekkel és nem lehet még sokkal több is, mint akiről tudunk? Évtizedes emlék; Szabó József Madách-kutatótól kapott levél, amelyben megemlíti, hogy nagy utánjárással sikerült a gaztengerből kiszabadítania Madách legbensőbb barátjának, Szent- iványi Bogomérnak szakai! sírját, akkor azután gyorsan le is fényképezte. Hogy legalább így megmaradjon az utókor számára. Miért fontos ez a régi sír, miért lehet fontos maga Szentiványi Bogomér? A Tragédia éppen- csak megérkezett a nyomdából a közeli Sztregovára, amikor Madách már a következő napokiban „átugrott” Nógrádszakálba barátjához és ott helyben dedikálta is az első kötetet Ez volt a legelső dedikált mű, ez szólt a szakai! „tekintetesnek”, ez a könyv valahogy átvészelt minden pusztulást, talán ez az egyetlen, amely megmenekült abból az európai hírű egykor volrt könyvtárból, amelynek tudós lelkületű, li. terátor hajlamú, szenvedélyes könyvgyűjtő és könyv- pártoló tulajdonosának sírját ma már Nógrádszakáliban alig találni,.. De ez csak egy egészen kis példa.- ☆ Az össznépi emlékezés és tisztelgés estéjén messzi földről is megjövünk, megkeressük közvetlen elődeink sírját, virággal borítjuk, mert ősi ösztön munkál bennünk; az ember igaz emberségéhez tartozik az a semmi mással együtt nem említhető képesség, hogy emlékezzen azokra, akiknek életét köszönheti. A litkei hét kocsányos tölgy meg az élet folytonos-' ságára adja az erőt a maiaknak is, akiknek egyetlen dolga a létezés tartalmainak gyarapítása, de dolga 'az élet fenntartása is, és joga, kötelessége az erőt adó emlékezés, a tanulság továbbvitele, a tudás átadása az utánunk jövőknek. Szívet szorító szép példa az utókor hálájára sok van. Szívet szorító rossz'példa ennek az ellenkezőjére sem kevés. Benépesülnek a temetők, virággal ékeskednek a sírok, az emlékezés kis lángjai égnek mindenütt. Azélő teljesíti legelemibb kötelességét, nem felejti el halot- tait. Aztán továbblép előre. ☆ Megfordultunk Benczúr Gyula síremlékénél, beszéltünk idős Barna Józseffel, aki valamikor közeli kapcsolatban állt a nagy festő családjával, tőle tudom, hogy egyszer éppen idős Szabó István szobrászművészünk sürgető szavára a tanács is segített abban, hogy teljes takarításban részesüljön ez a kiemelkedően szép sírhely. Józsi bácsi elsősorban kötelességből tartja rendben ázt a megbecsülésre érdemes emlékhelyet. „Hol sírjaink domborulnak / unokáink leborulnak” — írta Petőfi a kötelességet sugalló jövendölést Igaz-e minden szava, igaz-e így valójában, vagy maradt még jövendölésnek... T. P. L. Képek: Kulcsár József Ctra kelnek az emlékezés virágai DA ITÍ1C rjj I Lj «5$ NYÁ ÖRGY A NÉPHADSEREG ■■ HALOTTJA HBHÉ Ibgy díszpolgára! Benczúr Gyula örök nyugvóhelye A hét kocsányos tölgy a milleneumi emlékparkban Lttkca
