Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
Karol Szymanowski születésének 100. évfordulóján 1882. október 6-án született századunk új lengyel zenéjének legnagyobb klasszikus mestere: Karol Szymanowski. Egy esztendővel Bartók, George Enescu után — Sztravinszkij, Kodály évtársaként, s valóban annak a kelet-európai zeneszerző-nemzedéknek jelentékeny képviselője, amely „Új időknek új dalaival” törte át hazája határait s vált világszerte ismertté. Első zenei élményeit kultúrával áthatott családi környezetétől kapta. Gyermekként — akár Bartók — sokat betegeskedett s a társaival való játék helyett zongorán játszott, Magányosan. Zeneszerzői tehetsége ifjan megmutatkozott: egész sor zongoradarabot írt, mielőtt még 1901-ben felvételt nyert volna a varsói konzervatóriumba. „A romantika ellen” — ez volt a fiatal zeneszerző jelszava, aki korai I. zongoraszonátájával elnyert« a Chopin-verseny első díját. 1906—1908 között Berlinben élt, környezetében olyan társakkal, mint Arthur Rubinstein zongoraművész, aki nem egy új művének bemutatását vállalta. Itt érintette meg rövid időre a búcsúzó romantika, Mahler, Richard Strauss hatása (I. szimfónia, 1907). 1912—■ 1914 között Bécsben élt, Szkrjabin, Arnold Schöngberg hatott rá ekkor. Majd az új francia zene, Debussy, Ravel olt vezérlő csillaga. A 20-as években többször is időzött Zakopáne hegyei között, megismerte a vidék pásztornépét s annak népdalait. A korábban nemzetközi irányzatokhoz csatlakozó zeneszerző ekkor vált a nemzeti stilus hívévé. „A zenét a természet erejéhez való közelsége érzéseinek közvetlensege, nemzeti' tisztasága élteti — irta. Az embernek vissza kell nyúlnia ahhoz a földhöz, amelyből származik. Nemzeti zeneszerzővé váltam, s nem véletlenül, hanem mély meggyőződéssel, felhasználva a lengyel nép zenei kincseit.” Valóban, a pásztorok, hegyi emberek életét bemutató Harnasie című balettje (1926) a lengyel népdalok tiszta havasi levegőjét árasztja. S az ugyanebben az évben alkotott Stabat mater oratorikus kompozícióját is hamisítatlan lengyel hangvétel jellemzi. Két zongora- és két hegedűversenye roppant hálás feladat az előadók számára. II. hegedűversenyét (1933) Bartók Béla is tanulmányozta, Születése 100. évfordulójára emlékezve nyílvánította az UNESCO Szymanowski-emlékévé az 1982-es esztendőt. Brener János Fénykép készül Slezák Ottó szociológus egy szép nap betelepedett az irodánkban, hogy kollégámról, Bogyiszlói Dódéról és rólam felmérést, divatos szóval mondva, munkafényképet készítsen, vagyis feljegyezze, mit csinálunk munkaidőben. — Te, ez a pasas mindent felír! — méltatlankodott Do- dó másnap az ebédlőben. — Még azt is, hogy mikpr, ho- vu, milyen céllal megyek k! az irodából, kinek telefonálok- Képzeld, a maszek beszélgetéseim témáját és időtartamát is bejegyezte abba a rubrikás füzetébe! — Nem kell begyulladni, az a dolga — vigasztaltam Dodót. Persze biztonsági okokból harmadnap már virágnyelven beszéltem szeretteimmel telefonon. Amikor feleségem közölte vejem, hogy a Rá. dlusz Szövetkezetnek csekkfizetés ellenében küldjék 300 liter dúsított koncéntrátumot, 150 kilogrumm kónuszosán huzagolt karmonádlit, és adjuk vissza üzemképes állapotban a kölcsön kért földgyalut, tudtam, hogy hazafelé menet tejet, kenyeret kell vennem, a Gelkához is be kell ugranom a megjavított porszívóért. Amikor szeretett anyósomat virágnyelven utasítottam, hogy vigye el a kutyát sétálni, és dobja be a lottószelvényeket, Slezák Ottó szociológus máris jegyezte: a főhatóságtól kapott fontos körtelefont három perc alatt továbbítottam. — Apóca, baj van! Lassan elfogy a munkám — suttogta egy hét elteltével Bogyiszlói Dodó kollégám. — öt nap alatt többet dolgoztam, mint máskor két hónapig. Melót kén? szerezni, mert ha kiszagolják ezt a tétlenséget, kitör a botrány. — Holnap pihenünk — adtam ki a jelszót. — Én élmegyek egy délelőtt is játszó moziba, te meg délután elviszed a feleségedet a fogorvoshoz. Oké? Megegyeztünk. Slezák úrM ti terem a századfordulón Pulykapásztor Szabó Vladimír kiállításáról Grafikák a Vigadó Galériában nyílt kiállításról Fiatal fej A festő rólunk nak az altatódal így szólt! reggel kilenctől én a főhatóságnál Puczurka kartárs s :o. bájában munkavédel^ megbeszélésen veszek részt. Bogyiszlói Dodó pedig uéiután a dokumentációs központba megy: külföldi cégekkel kötendő szerződés kidolgozásához keres műszaki leírásokat. Különben ez a Slezák Ottó elnyűheletlen pasas. Reggeltől estig ott liheg az ember mellett, figyel, jegyzetel, kérdez, munkaíénykópez. Bogyiszlói Dodónak igaza lett: az erős munkatempó kövétkeztében napok alatt elfogyott a munkánk, lg; hát hazardírozni kezdtünk. '-!«*•,- kaidőben elmentünk vért adni, parkot építeni, se* 'lettünk leltározni az üzemi büfében. Anyósom néhány nap elteltével idegkimerültségről panaszkodott, mivel minden telefonhívásunk hozzá futott be. Nem csoda. Többször ismétlődő, hosszú telefonviták közepette az ecsegi téesznek eladtam 12 baromfikeltető gépsort, rendeltem 3 vagon cementet, 10 vagon ikersejt- téglát a vállalat irodaépületének generáltatarozásához és nyugdíjasainknak hajókirándulást szerveztemA rengeteg ügyintézés miatt már-már az idegösszeroppanás határán jártunk, amikor egy csütörtöki napon Slezák úr kedélyesen így szólt: — Uraim, holnap nyugton hagyom önöket. A főszociológus kartárssal egész napos értekezleten összegezzük, az eddigi felméréseket. Pénteken megtudtuk — a telefonközpontos Giziké mondta el, miután csütörtökön kihallgatott egy telefon- beszélgetést —, hogy Slezák barátunk nincs jelen a főszociológus vezette értekezleten. Sőt, értekezlet sincs 1 Mese az egész. Slezák úr háromnapos túrára ment a Du- na-kanyarba. A feleségével telefonon beszélte meg részletesen a túraprogramot. Hétfőn könnyű dolgunk volt. Mit mondjak? Mellőzve a formaságokat, percek alatt szót értettünk egymással. S az eredmény? Harmadik napja én viszem kocsival az óvodába a kis Slezák Ottókét, mert apukájának pontosan ott kell lennie a munkakezdésnél. Egy percet sem késhet, mivel a többi irodában is fel kell mérnie, mit csinálnak a dolgozók munkaidőben. Kiss György Mihály Deák Mór: Kedves unokám! L ehet, hogy soha nem kerül ■ elő ez a levél, jól eldugtam: még akiskabátom belső zsebe látszott a legjobb helynek, hiszen azt én sem használtam egész életemben — flancos dolognak tartottam, úri tárca, meg ilyesmi való abba; s lám-lám, ezt az üzenetet mégis ide rejtettem. Ha valaki, csak te találhatod meg — ahogy az már Ilyenkor lenni szokott, a szem előtti dolgokat gyorsan elhordják majd, talán a fiókokat is kíborogat- ják, de hát ki törődne a gönceimmel? Soha nem voltál életrevaló, ha életrevalónak nevezzük azokat, akik az elsők között jönnek felmérni, mi marad utánam — de eljösz majd te is a temetés után, igyekszel egyedül maradni, s téglák közeiből kihúzkodod az emlékeidet, mielőtt rájuk dőlne a ház, gyermekkorod utolsó bástyája. Meg fogod találni ezt az irkát, ha másként nem, legalább akkor, amikor végigmustrálod a ruhámat; mennyit ér, kidobjam-e, talán föl is próbálod — vállbán szűk lesz, derékban bő... Ne haragudj, hogy rád nem hagytam semmit — tudom, te így - is megsirattál. A többiek vagy azért, mert keveset kaptak (ők lesznek az elsők, akik majd elhordanak mindent), vagy azért, mert eleget — lám-lám, azért mégsem volt olyan rossz ember az öreg. Kicsi gyerek szülei lábát, nagyobb gyerek szülei szívét tápod ia... Biztosan meglep ez a levél: mondhatnád, mindig csak akkor írtam, ha valami baj történt. De ne mond — amikor valami jól sikerült jött mindenki ahogy a koncra. A bajban viszont csak rád számíthattam. S te nem jöttél el egy szüretre sem... pedig akkor mindig teljes volt a család. Ha permetezni kellett ha kapálni: magsunkra maradtunk. Egyszer kifakadtál: jól van ez így?! Még én csitítottalak, maradj magadnak, pedig igazad volt — de te lettél a fekete bárány, a család szégyene! Jókor mondom, de ne ijedj meg a levelemtől — izgatott vagyok kicsit, hisz életemben, ha utaztam, csak amennyit vittek: hadifogságból hadifogságba. Utazni fogok újra... egyedül, önszántamból, nagyon messzire, s kíváncsi vagyok, mi a végcél. Nem, félni nem félek: ha lenne még, ami idekössön, talán félnék — de a szőlő elsorvadt, ahogy én az ágyban, s a kutyám öregségére nem ismert meg. Igaz, téged nagyon szeretlek — igen, így. jelenidőben —ezért is neked írok: de nagyon egyedül voltam ám. Ezt alá is húzom. Eleinte nem húztam alá semmit. Aztán egy szót. Egy mondattöredéket. Egy mondatot. Azt hiszem, ahogy öregszik az ember, úgy sokasodnak a vonalak alul. Ez a harmadik levél, amibe belefogtam — az előző kettőben akaratlanul aláhúztam mindent. Egyszer azt mondtad, csúnya, öreg szivar vagyok. Felindultál, azért mondtad: s dühöd csillapodtával nyakas voltál bocsánatot kérni. Nem is vártam. Mégis fájt: valóban csúnya öregember voltam. Dolgoztam eleget a csúnyaságomért! A végén már én is meg akartam halni — undorító voltam, magamnak, és nem akartam, hogy így emlékezzetek rám. Hiszen akkor már bevizeltem, minden reggel megittam egy deci pálinkát, és terhére voltam mindenkinek. Mondd, miért ültél mégis az ágyam szélén, amikor senki se tudott már megmaradni mellettem? Miért kerested a kezemet? Talán azt hitted, meg fogom szorítani! Elanyátla- nodott az én kezem ahhoz. Hi-- szén azonos tőről fakad a gonoszság, s a jóság — és én már nem tudtam különbséget felfedezni köztük... Ha a gonoszság itatta át mégis a leveleimet, hidd el, nem akartam gonosz lenni. Hiányoztál. Furcsa volt, hogy nincs szükséged rám. S végül mi voltam válójában, már nem én vagyok hivatott eldönteni. Megpróbáltam rossz természetemet beásni a földbe — de most mi lesz, ha mellé fekszem? Szerettem volna, hogy a szőlő földjéből koppanjon az első rög a koporsómon. De hát nem mertem szólni. Kinevessenek?! Téged akartalak megkérni, csempéssz a zsebedben nekem földet — de aztán eszembe jutottak a virágok... s igy neked se mondtam. A virágokat a szőlő földjébe ül- tettém. hát ettem egv maroknyit az egyik cserépből. S hidd el, akkor voltam utoljára boldog. Nem mertem szólni neked, pedig szerettelek, s bizonyítani akartam — de féltem tőled, mert féltél tőlem: s azzal a kutyával, amelyiknek zavaros a szeme, vigyázni kell... Nem ismertél, ne is mond — az egyszerű emberek szívesen kérdezősködnek, de maguktól vallani nemigen forog a nyelvük. Kíváncsi lennék, milyen most a szoba. Ha eljöttél, a virágok Is megszépültek. Aztán, amikor elmentél pár nap múlva, mintha villám csapott volna mindenkibe. Melengethettem én a nyomaidat, kihűltek — s a virágoknak idő kellett, míg visszaszoktak hozzám. Milyen a szoba most, hogy te vagy itt, és én nem? A virágokat neked adom. Elég csúnyácskák már, elismerem, de épp emiatt nem kellettek senkinek. Legyenek nálad. — akkor jó helyük lesz, A Mamáé volt a legtöbb — az enyém tulajdonképpen csak az a nagy fejű muskátli: úgy gondoltam, könnyebb szeretnem egy virágot, mint több között megosztanom magam. De, hogy a Mama elment. minden virág nekem maradt. És bennem nem volt elég szeretet — a muskátlira nem jutott... Vigyázz rá, kérlek. Most pedig indulj, járj körbe még utoljára mindent. Ma is elmosolyodok akaratlan, ha eszembe jut, hogyan ugrottál a pöcegödörbe — ne fintorogj, hallottam, ahogy egyszer a barátaidnak mesélted. Én mondtam peked, nem föld az, ne ugorj —, de ahogy eltoltuk a betontetőt,' te már benne is voltál, meg akartad nézni, hová visz oldalt az az alagút. Egyből derékig süllyedtél a fekáliába — én meg úgy nevettem, hogy egyszer vissza is ejtettelek. Ordítottál, mint a to- portyáníéreg: húzz ki!, s majdnem nekem . ugrottál, amikor megkérdeztem, na, mi van az alagútban? Egy hétig olyan büdös voltál, hogy a kutya elment világgá —, s amilqor hazajött, nem volt hajlandó játszani veled... Talán azért is nem szerettél bennünket igazán, mert mindent tudtunk rólad ,— kell meghagyni maguhkban valamit, ami csak a miénk, ahová vissza lehet húzódni... Sokat, túl sokat voltál velünk (anyádék akkor már rosszul éltek, verekedtek):, 3 a megszokástól már csak egy lépés az unalom, a közöny. Maradt-e még bátorságod ismeretlen gödrökbe ugrani? Jólesett elmondanom ezeket: a kutyával szoktam beszélgetni, amíg még a barátom volt —, de vénségére .az ember nem hiszi, s talán a kutya sem, hogy csak ő tehet arról, ha rossz a szeme, s f.ogai beletörnek már a kenyérbe is. Marakszik, odu- kap, ahonnan segítség is érkezhetne. akár. Hogy mi? Talán erősebb fény, puhább kenyér. Kérdeztem én, amikor véletlenül leborult a pohár, ha inni akartam: útban vagyok? Kár volt kérdezni, a válasz mindig ugyanaz volt — ugyan, papa —, de a rolókat leengedték, mintha halott lenne a házban. Ezért ia üzentem érted: gyere — tudtam, te kézbe mered venni a kezemet. Még meg is borotváltál, ott röhigcséltünk a csupahab ágyneműn, pedig de megmosták a fejedet utána! Ahogy veled ordítottak, abban benne volt — el kell indulnom: a sokáig készülő- dőre végül rácsapják az ajtót. A tyúkokat, ahogy ágynak estem, rögtön elvitték — egyszer éjjel arra riadtam, hogy a kutya utolsó erejével acsarkodik — valami bútort lophattak. így pusztul el, ami végleg elpusztul: a fa sem akkor dől ki, amikor kicsavarja a szél..., jóval előbb. Az első lótetűnél? N a gyere, menjünk be a szobába még egy kicsit! A kiskabátot hozd magaddal, fontos. A virágokon kívül kapsz még valamit. A faliórá a falon..,, ugye, megvan?! Neked adom. Jár még? Utoljára én húztam fel. Vén szerkentyű az már, én is csak magáztam. Apámé volt, kedves, rozoga jószág. Ne add el, akármennyit kínálnak érte. Húszezernél többet úgyse ér,-én meg megveszem tőled annyiért. Nyúlj csak a másik cifra zsebbe... Ott van a pénz! Ne hálálkodj. NÓGRÁD — 1982. október 2., szombat B
