Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

Danyil Rudii Lyuk a kerítésen KERT Elkezdtük a ház generál-ta­tarozását. A rend kedvéért elő­készítettük a munkaterepet. A - kerítésen pedig szemmagas­ságban lyukat fúrtunk. Hogy a járókelők benézhessenek. Tudják arra járnak az embe­rek, és mindenáron szeretné­nek benézni: érdekes lenne tudni, mit csinálnak odabenn. Tulajdonképpen semmi közük hozzá, de hát ez a pszicholó­gia! Tekintettel kell rá lenni. Ha meg az ember nem fúr lyukat, kitördelik a kerítést. Puszta kíváncsiságból. Tehát lyukat fúrtunk, és munkához láttunk. Közben hallgatóztunk: a kerítés mö­gött már gyülekeznek az em­berek. Először csak egy bá­mult be a lyukon, később egy másik, aztán pedig töméntele­nül sokan összegyűltek. Mi persze fütyültünk rájuk, csak­hogy nagyon hasznos dolgok­ról beszélnek, önkéntelenül is odafigyel az ember. Egy fiatal nő — csak úgy, a beszélgetés kedvéért — meg­jegyezte, hogy deszkát kellene szereznie. Egyszerűen kedve szottyant rá — tipikus női sze­szély. Megtanácskoztuk a dol­got, és, elhatároztuk, hogy ele­get teszünk kívánságának. Kellemetlen dolog egy nő ké­rését elutasítani. Ám azért, hogy a deszka vizes, nem ad­tunk árengedményt — nem a szép szeméért tettük! ■ Egy bácsika téglát kért. — Én harmadik éve magam tatarozok — mondta. — Segít­senek fiúk, ki mivel tud. Természetesen adtunk neki téglát. Tudják, nincs kőből a szívünk. Sokat azonban nem adtunk: nem egyedül neki van szüksége téglára. Igazságosnak kell lenni. Megszerveztük, hogy állja­nak sorba, merthogy rend nél­kül lehetetlen dolgozni. A nép csöndben, türelmesen vári, Egy nénike azonban — hű de' rámenős! — kiszemelt magá­rnak egy W. C.-kagylót. a kö­nyökéved tört utat, úgy von­szolta. — Régem szeretnék már egy ilyen kéket — vicsorogta. — Reggel óta itt rostokolok. Szemenszedett hazugság volt, mivel, csak tizenkettőre hozták az anyagot Finoman emlé­keztettük, hogy ez nem bolt — nem kell lármázni, tolakodni. Alaposan meggyötört bennün­ket, szentigaz, de jól fizetett. Egy alak telebeszélte a fe­jünket hogy a parkett hullá­mos, a másik meg, hogy a pa­lán repedések vannak. Akadt olyan is, aki csak járkált vá­logatott járkált, válogatott Mivelhogy rozsdás cső jutott neki. Talán mi tehetünk róla? Olyat adtunk, amilyent ka­punk. Mondtuk neki, hogy ez nem piac, itt nem lehet válogatni. Jóformán körül sem nézhet­tünk már itt is volt az ebéd­idő. Egyébként ez mindig így van, ha a munka szórakozta­tó. Követeltük, hogy oszolja­nak szét, de ránk se hederí­tettek. — Nincs hozzá joguk — há- borogtak. — Tisztelni kell az embereket. És képzeljék, senki sem tá­gított Nehéz dolog a kereskedelem. Ennek ezt mutasd, annak azt, csomagold be az árut, ráadá­sul még tartsd is jól nyitva a szemed. Leülni nincs idő, a lá­bad zsibbad, a torkod száraz. És még mosolyogj is minden jöttmentre. Nem, én magam semmi pén­zért sem mennék a kereske­delembe. Egy-két napot még csak lehet ilyen feszült tempó­ban dolgozni, de sokáig nem lehet bírni. Szerintem nincs nyugodtabb foglalkozás, mint az építőké. Kisvártatva egyszer csak látjuk, hogy elfogyott az anyag. Mindent kiárusítottunk. A nép meg csak egyre tódul. — Emberek — mondom —, menjenek hazat Vagy munká­ba. Maguk is láthatják, elfo­gyott az áru, a buldózerekkel pedig otthon nem tudnak mit kezdeni. De sehogy sem akarnak tá­gulni, csak zajongnak, és még gúnyolódnak is: — Ilyen-amolyan csavargók, vegyék csak elő a pult alól, amit eldugtak az ismerőseik­nek! Ismerjük már magukat! — Emberek — ismétlem nyugodtan —, menjenek haza. Csak semmi izgalom. Holnap lesz újra áru, jöjjenek akkor. E szavakkal vettem a kalapá­csot, és beszögeltem a lyukat. Másnap reggelig. > (Zahcmszky László fordítása) N éhány éve még nem ér­tettem a nyarak hét végi csöndjét kilenc- emeletes toronyházunkban. Hogyhogy nem gyakorol a főiskolás Gabika, mikor most igazán volna rá ideje? Miért hallgat alattunk a csöveken fölszivárgó furulya- és mag­netofonzene? És a gyerekláb- dobogás felettünk? Meg a lift folytonos zuhogó dübbe- nései? Miért nem szállong­nak ételillatok a nyitott konyhaablakokból, amikor hétközben azt is tudni lehet, hogy Szőkéék paprikást főz­nek, Irénkénél fokhagymás hús pirul a serpenyőben, Margó pedig alighanem ki­futtatta a tejét? Alszanak? Csöndet fogadtak? Kétnapos hidegkosztot? A néma és il- lattalan ház titkára csak va­sárnap estefelé derült fény: a lift megkezdte zuhogó düb- benéseit, csapzott lakók ér­keztek rajta sorban, kivörö­södött képpel, a kézben ko­sarak, a kosarakban herva­dó karalábélevelek, vagy tö­rődött cseresznyék, a hónok alatt utazástól kókadó virág­csokor. Mi ez a szállítmány? Hát saját termés! Hol voltak két napig? Hát a kertben! A kfertben. Azóta már azt is tudom, Rogy a ház belső hét végi zajszintje szoros ösz- szefüggésben van az évsza­kokkal és a külső időjárás­sal. Ezt, mint tudományos megfigyelést, ezúttal teszem közkinccsé. Azóta azt is tu­dom, hogy a kert a legna­gyobb divatok egyike ma ná­lunk. Akkora divat, mint a CB-rádió, a Hi-Fi-torony, a kisvállalkozás vagy déd­anyáink csipkegallérja. Csak­hogy ez sokkal tartósabbnak ígérkezik és nagyobb hatása van életformánkra, mint az összes többiek együttvéve. Mit jelent a kert? Meg­próbálom tisztázni, noha a tisztázás eredményét csak annyira ígérhetem tudomá­nyosnak, amennyire tudomá­nyos az a megfigyelésem, hogy a szeles-esős Időben hangosabb a szombat, vasár­nap a házban, mint amikor odakint száz ágra süt a nap. Vagy hogy a lakásbetörők is jó időben Indulnak portyára, szoros összefüggés lévén a meteorológiai helyzet és a kriminalisztikai esetek gya­korisága között A kert először is gazdasá­gi és piaci tényezőt jelent. Erről beszél a rádió, ezt rög­zítik a tévékamerák, erről ír­nak az újságok. Hajtátóhá- zakról, fóliasátorról, a pri­mőrfelvásárlás szeszélyeiről. Mivel fejtrágyázzunk? Mikor ültessük ki a szabadföldi pa­lántákat? Kapáljunk-e szá­razság ellen? Hogyan öntöz­zünk? Permetezve, felülről, vagy csatornácskás módszer­rel? Mi legyen a krumplibo­gár, a levéltetű, a lisztharmat ellenszere? És szó esik vető­maggondokról, kisgépekről, hiányzó apróságokról; van úgy, hogy a sarló kaphatat- lan, majd országos ügy lesz abból, hogy senki sem gyárt közönséges duggatófát, elszánt kerttulajdonosok mesés ösz- szeget fizetnek ki nyugati importdugga tóért, fémből ké­szült és zöldre festették, olyan fölöslegesen, mintha egy kaszaélre valaki tulipá­nokat pingálna. Meg a piac. Hogyan ömöljék át a kisker­tek termése a nagykereske­delem csatornáiba? A rádió és a sajtó százalékarányo­kat emleget (mennyivel nö­veli a kiskert a gyümölcs- és zöldségkínálatot, mekkora sze­repe van a lakosság önellá­tásában), naponta hallani a kertek népgazdasági haszná­ról vagy arról a munkaener­giáról, mely veszendőbe men­ne, ha a sok munkáskezű em­ber otthon, kocsmában, szomszédban töltené a hét vé­gét. A kert másodszor egész­ségügyi és életmódbeli té­nyezőt jelent. Megmozgatja az izmokat, végigropogtatja a csontokat, kiszellőzteti a tü­dőt. És programteremtő ere­je van. Készülni lehet rá, és teljesíteni lehet. Heti ritmust ad tavasznak, nyárnak, ősz­nek, elosztja az időt, és szét­osztja a munkát a család tagjai közt, visszalopva vala­mit azokból az időkből, ami­kor a család már gazdasági kisközösség volt, szigorú munkamegosztással: mi a dolga a pendelyestől az ag­gastyánig minden családtag­nak. És hát ismereteket ad, készségeket fejleszt, , munka­fogásokat alakít, a gyerek pe­dig megtanulja, hogy az éle­lem nem a boltban terem, hanem földben, fán, bokron. Lehetetlen, hogy egy orvos­szociológiai és magatartás­lélektani vizsgálat ki ne mu­tathatná: mit javultunk egészségileg a friss keletű kertkultusszal, és miként nőt­tünk — noha ez nagy szó -— emberségben is. Szó minden­esetre máris sok esik erről. De a kert, harmadszor, ér­zelmi tényezőt jelent. Erről kevesebb szó esik, pedig ugyanolyan fontos, mint az első kettő. Meg merem koc­káztatni, hogy tőle nagyobb hatás várható, mint ameny- nyit a kertkultusz a piaci kí­U ltem a padban, előttem üres papírlap, kezem­ben toll, de nem moc­cantam, légy szállt a papír­ra, összedörzsölte a lábait, zizget, rám nézett, elröpült, én még mindig nem moccan­tam, csak iszonyú melegem volt. Éreztem, hogy elborít az izzadság, nem szabad moz­dulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek kop- panni fognak a papíron, s majd mindenki idenéz. Kö­rös-körül sercegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy vörös üstöké csil- lámlott; kezét morzsolgatva dünnyögte: jól gondoljátok meg, gyerekek, jól gondoljá­tok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rót­ta az üres lapra: az én mun­kám felelősségteljes és fon­tos munka, mely által a dol­gozók egyaránt... Becsuk­tam a szemem, mert nem sze­retem ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az, hogy őrle­mény, fűrészporízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küz­dött a betűkkel: az én mun­kám fontos a dolgozók ellá­tása szempontjából, és a vita­minfogyasztás színvonalának emelése következtében is, én megtaláltam a számításomat benne... Becsuktam a sze­mem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtalál­tam a számításomat, ennek nincs magyarázata, csak egy­szerűen nem szeretem. Előre néztem, olt ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind és a padra hajolva szor­galmasan dolgoztak. Még job­ban izzadni kezdtem, az ab­Hallama Erzsébet: A DOLGOZAT lakon begördült a nap, de nem fénylett,' csak melegített: ahogy megállt a terem köze­pén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult, még egy nap és még egy. Már három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt, nem bírtam to­vább, az első verejtékcsepp hatalmas koppanással lezu­hant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hát­rafordultak, de csak egy pil­lanatra, aztán visszahajoltak a dolgozatuk fölé. A tanító át­tetsző, szürke alakja közelebb jött, odasúgta: ne sírj, ha­nem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim koppantak a papí­ron. Fennhangon pedig elis­mételte: igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Nincs sok, ezt tudtam. Pá­rolgó verítékpáncélomban, amely úgy tapadt rám, mint a mélytengeri búvárok gumi­ruhája, csak ültem mégis to­vább és kínomban rágtam a toliam végét. Sietni kellene. Szavakat kezdtem gyűjtöget­ni: céltudatosság, igazság, idő. De a szavak nem álltak ösz- sze mondatokká. Akkor be­csuktam a szemem megint, hogy elűzzem a szavakat, amelyek körülállták, mint a festett utcalányok, és üveges tekintettel néztek rém. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű el­lenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, iga­zoló jelentést. Ha az idő hé­ját lebontogatom, én magam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam egy műtőasztal előtt, beszívtam a vér édes­kés szagát, fölemeltem egy szikét, fülemben megsokszo­rozódva dübörgőit a szöve­tek recsegése, egy szempár tapadt rám, halálos rémület­tel, mondtam valamit, a szempár elváltozott, a fuldok­lók hite sugárzott rám. Mind­ez igaz, bár mindig elgyen­gülök a felém tartó tű lát­tán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz, mert voltam már dohánygyá­ri munkásnő is, pedig nem is akartam az lenni —, ott áll­tam a gép mellett, orromban hűvös, telt, komoly Illat, pu­hán hullott le az őrölt do­hány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szé­lét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, és titokban el- . mentem a házak előtt, ame­lyeket én építettem, elbá­mulva a sorson, ami nekem adatott és az egyik világos ablak mögött — az én abla­kom mögött! — láttam egy összeboruló párt. És voltam bányász is, éreztem maga­mon a föld roppant tömegét, és elámultam a merészségen, hogy nyikorgó köteleken le­ereszkedtem ide és most já­ratokat vájok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem, amely, mint egy óriási élőlény vackalódott el a tájban, és fülsiketítő szív­dobogása betöltötte a környé­ket, aztán szedtem a sátorfá­mat és elmentem más vidék­re, x szelíd függönyök mögött gépieket rajzoltam, majd be­álltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását, egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kilestem a terembe és együtt nyeltem azokkal, akik a főztömet et­ték és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szo­cializmust, fölfedeztem Ame­rikát, a Saturnus gyűrűit és a relativitáselméletet, meg­találtam az északnyugati át­járót és a Kék Madarat, le­festettem Saslciát, megírtam levelemet Anyeginnek, ku­ruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron. Kufsteinben pat­kányokkal társalogtam, és nyirkos erdők mélyén parti- zántüzek mellett meleged­tem. De voltam nyolcvanéves aggastyán is, lelkemben el­csitultak a viharok, és ami­kor nyolcvanegyedbe évem­be léptem, elkezdtem végre japánul tanulni, amire egész életemben vágyakoztam. Nincs sok -idő, mondta a vörös üstökű tanító a padok között járva, de én tudtam, hogy az a kevés is elég le­het valamire. Lehetek még minden, utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel él­vezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós, aki csodát lát a miroszkópban, s persze tanú is, az utolsók egyike, aki látja még a világot ho­mokvárként összeomolni. Holnap talán rájövök, hogy a cukrászmesterség a legszebb, mert egy marcipántortában benne lehet a világegyetem. Holnapután esőcsepp lehe­tek, amelyet egy szempil­lantás alatt fölszippant egy szomjas fűszál, de azt gon­dolja mégis, hogy ő az Eső, ami mérföldes területet ment meg a szárazságtól. Z izegtek a téleírt papír­lapok, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg, hogy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötéte­dett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be és olyanok lettek, mint a szét­hullt, megvénült erdei gom­bák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, msfr minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító árnyalakja hozzám lépett, rám nézett — most láttam, hogyt égkék, szo­morú szeme van — fölemel­te üres és érintetlen papíro­somat, s lassan, reménytele­nül eleresztette. A papír száll- dosni kezdett, előbb tanács­talanul kerengett az avarral borított padok fölött, aztán föllebbent, s mint a kiter­jesztett szárnyú sirály, ki­szállt az ablakon. nálaton és az országos egész­ségállapoton lendít. Összetett tényezőről van szó, a kert ki­váltotta érzelmekben sok minden keveredik, elég, ha csak háromra emlékeztetek közülük: T ermészetesen a tulajdo- nosságérzés kínálko­zik elsőül. Megvetet­tem a lábam egy darabka földön, és az az enyém. Meg­ismerkedem minden rögével, számon tartom füvének moc­canását, fáinak rezdülését, még vakondtúrásainak szá­mát is ismerem. Hogy ez va­lami beszűkülést jelent, önös magambafordulást? Ördögöt. Az otthonlevés bizonyosságát jelenti: Magyarországon él i nk, és résztulajdonosai vagyunk a közös hazának. Ezt jelenti. Köznyugalmat jelent, ha úgy tetszik: a politikai közérzet stabilitását. Természetesen a sikerérzés kínálkozik másodikul. A rész­vétel egy milliomodszor ismét­lődő csodában: elvetettem egy csöppnyi szürke magot, és bokornyi zölddé terebélye­sedett. Vesszőt ültettem, és sátoros fává emelkedett. Rez- ge palántácskát duggattam, és káposztafejjé kerekedett. Pedig ezek még egyszerű cso­dák. Hány változata van a ravaszabb csodáknak! Kiját­szani az időjárást egy áttet­sző műanyag sátorral. Meg­tréfálni a genetikát szemzés­sel, oltással, keresztezéssel. Eltanulni a természet trükk­jeit, és kitalálni újakat. Sö­vénnyé késztetni a körtefát, folytonérlelőre az epret, fává késztetni a ribizlibokroty Hogy ezek nem önös örömök, bi­zonygatni sem kell, de a si­kerélmény, amihez az embert a természet juttatja, hátha ráadásul önbizalmat ad neki a társadalmi sikerélmény­szerzésre is? És kínálkozik harmadikul egy érzelem, amelynek nehe­zen tudok nevet adni, talán, mert finom párlata a többi­nek. Talán, mert olyasminek a feltámadását jelenti, amit a génjeink is elfelejtettek már, hogy tudniillik az ember, eredetileg, kertlakó élőlény volt. Legalábbis mesés visz- szaemlékezéset szerint. Az emberiség eredetmítoszai nem barlangra emlékeznek, nem földbe vájt veremre, nem vesszőfonadékos sárkunyhó­ra, hanem kertre. Az ószö­vetségi emberiségtörténet egy paradiesomkertbe helyezi a kezdeteket, a lángpallossal kiűzött ősszülők ivadékai az­óta is oda vágynak vissza. A keleti legendáriumok a világ hét csodája közt emlegetik Szemirámisz függőkertjét. A görögök szent ligetekről tud­nak. A magyar mesék égig érő fákról ábrándoznak, és kertről, melyben aranyalma, szóló szőlő, csengő barack te­rem. És ott van a kert a ma­gánmítoszokban is. Visszaem­lékező írók sokasága emlege­ti gyermekkori kertjét, játé­kainak és titkainak felejthe­tetlen színterét. Voltaire Can- dide-ja kertbe vonul vissza, csalódásait gyógyítandó. Cse­hov cseresznyéskertje a bol­dogság jelképévé nő. Németh László személyes életében is, drámahősei életében is egy- egy kertben reméli üdvtan- változatait megvalósítani. De szinte mindenkinek van egy gyermekkori kertje, lehet, hogy tágas-rendezett, lehet, hogy gazos-bozótos, lehet, csak két bodzabokor a tyúk­ól és a kukoricagóré között — de kert, de gyönyörű, de fe­lejthetetlen. Ez a mesékben és jelképekben és emlékeink­ben élő kert, amelyiknek — mint mondtam — nem tudok nevet adni, de amelyik, re­mélem, megnevezetlenül is fel- idéződött, s amelyiknek va­rázslata — hitem szerint — ott dolgozik a mai kertkul­tuszban. A mikor felötlött bennem, hogy erről jegyzetet írok, körtefa alatt ül­tem éppen, parasztfüves szi- lasliget-széphegyi kertben. Olivér bácsi szomszédos öreg diófájáról rám bókolt egy fekelerigó. Gesztusát, önké­nyesen, úgy magyaráztam, hogy az ötletet hSgybenhagy- ja. Faragó Vilmos NŐÖRÁD — 1982. szeptember 11., szombat 8

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom