Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
Milyen mély a hullámvölgy? avagy őszinte vélemények egy ördögi körről „A, lapátot senki sem veszi ki a kezemből, mindegy hány osztályt végeztem. Minek egy segédmunkásnak tanulni? .. „Ha nekem felnőtt fejjel tanulni kell, veszem a munkakönyvem és keresek másik helyet.. „Mit kapunk, ha elvégezzük a nyolc osztályt? Adhatnak valami kis emelést, — de legyünk őszinték, elég egy kicsit ráhúzni, egy kis maszek, és több bejönn annál. Akkor meg minek gürcöljek az iskolával?. ..” „Mi a biztosítéka annak, hogy azok, akik az általános iskolában a tankötelezettségi kor ideje alatt bukdácsolva csak pár osztályt tudtak * elvégezni, a nem könnyű fizikai munka után, fáradtan szorgalmasabbak lesznek? Semmi, különösen a fiataloknál. Ha be is iratkozznak, el is engedik őket munkaidő alatt is, mások dolgoznak helyettük, (átlagórabérrel fizetik az idejüket) — a többség lemorzsolódik. Aki kitart? Sok esetben csak nagy jóindulattal kapja meg a bizonyítványt, mivel tisztességgel végigjárt”: IGAZGATÓ— I.TANÍTVÁNYSZERZÖBEír’ Ki ne hallott volna a fentiekkel rokon, véleményeket az általános iskolai felnőttoktatással kapcsolatban? Vagy még „vadabbat” is: nyomtassák ki azokat a bizonyítványokat, osszák ki, így kevesebb az üzem kára... Nagy Imre. a salgótarjáni Dolgozók Általános Iskolájának igazgatója egy meghökkentő adatot mond a beszélgetésünkkor. — Nem volt sok hallgatónk már 1980 szeptemberében sem, kétszázan iratkoztak be. De aztán jött 1981. — mind- össze a fele, száz lett a létszám- Hogy idén mi lesz?..,; — reméljük, ennél rosszabb nem lehet A legutóbbi teljes körű felmérés 1979-ben született a megyeszékhelyen. Akkor 31 ezer dolgozó közül hatezren voltak „alulképzettek”, egy- harmactufe negyven év alatti. A tankötelezettségi adatok javulása, némi csökkenést hczott* de még mindig nagyok a feladatok. — Ketten vagyunk főáHás- ban Czene Gyuláméval. Járjuk az üzemeket, intézményeket; hatvan-nyolcvan helyre el kell jutnunk. A nagyüzemekre számíthatunk elsősorban — a SKÜ, a tűzhelygyár, a két üveggyár és a NÁÉV dolgozóira. Sokszor halljuk: mit akarunk mi, a mai gazdasági helyzetben más, elsőbbrangú feladatok vannak. És érvekkel bizonyítják, sem az üzemnek, sem az érintetteknek nem fűződik érdeke a tanuláshoz. Csak távlatilag, esetleg. Mi marad? A társadalmi érdek, hogy csökkenjen az újratermelődés veszélye, az ő gyerekeik már rendes időben elvégezzék az iskolát. A nálunk tanuló fiatalok 80 százalékának a szülei is hiányos végzettségűek! Ördögi kör ez.... Mindenesetre szeretnénk minden olyan osztályt indítani, amire elég jelentkező lesz. A kihelyezetteket is vállaljuk. „ÜJABBAT NEM TUDUNK KITALÁLNI... ” A salgótarjáni öblösöveg- gyár közművelődési és oktatási előadója, Kazinczi Lászlómé ezekben a napokban nyakig benne van a témában. — Nálunk 105 negyven év alatti dolgozónak hiányos az általános iskolai végzettsége. Minden évben újra és újra föl kell méri, hiszen éppen erre a rétegre jellemző leginkább a vándorlás. Nekem ez az első „idényem”, nyolc hónapja vagyok itt. Először beszéltem az iskolaigazgatóval, majd az üzemrészek vezetőivel. Egyetértünk abban, hogy csak akkor van értelme ennek, ha a dolgozó maga is akarja, erőltetni nem lehet. Névre szóló jelentkezési lapokat adtunk ki, szeptember ötig várjuk vissza. Aztán személyesen megkeresünk mindenkit. akit szeretnénk beiskolázni, de nem jelentkeztek: -miért nem vállalkoznak? Persze, sok választ előre mondhatnék: sok a gyerek a családi gond, bejárók, nincs idő rá. Nemcsak a dolgozóknak, az üzemvezetőknek is vannak fenntartásaik: nagy a kiesés a munkából, gyakran megvan az „átverés” veszélye, és a lehordó, kihordó munkakört el tudják látná nyolc osztály nélkül is.... De azért már érkezett viszsza jelzés ........ Űjabbaf nem t udunk kitalálni.... NTOLCSZAZBÖL TlZ? A szomszédban Pampurik György, a tűzhelygyár személyzeti és oktatási osztályának vezetője, szívesen lemondana erről a beszélgetésről. Először is egyedül van, másodszor ez a téma ... — Tavalyelőtt 800 emberrel beszélgettünk személyesen. Volt kilencven jelentkező a különböző osztályokba. Megkapták az értesítést, mikor, lehet beiratkozni — a fele jött el. Az első tanítási napon már csak húszán voltak, a fele menetközben morzsolódott le. Ez kudarc a javából. Részletesen is kifejti a magánvéleményét az ügyről, mesél számos negatív „élményéről”. Most 642 hiányos végzettségű dolgozójuk van — tavaly mindössze kilencen végeztek. — Most ne gondolja azt, hogy az alapállásom megtorpedózni” az egészet. Amit lehet, megtesszük — csak jönne már el az az idő, amikor nem az üzemekre hárul az általános iskolai végzettség meg- szereztetésének go«dja-baja.... Ebben tökéletesen egyetértünk. .. És ami a beszélgetés során még felmerült: lehetne a „szomszédvárral” az öblösüveggyárral közösen szervezni, talán kihelyezett osztályokat is indíthatnánk.. Mert az általános iskolai felnőttoktatás ügye az üzemekben dől el, mennyire sikerül megtalálni azokat, akik elismerik, felismerik a tanulásban rejlő érdekeiket. Még ha nem is közvetlenül az anyagiakhoz, a jelenlegi munkájukhoz fűződik. G. Kiss Magdolna Három festőművész egy családban Minszkbe három festőművész alkotásaiból rendezett kiállítás nyílt a közelmúltban. A három különböző témakör és stílus képei alatt csak a keresztnév más, a családi név ugyanaz. A Poplavszkáj házaspár, Ge- orgij és Natalja jelentős szerepet játszik a belorusz grafikus- és festőiskola fejlődésében. Tíz évvel ezelőtt a közönség megismerte és megszerette lányuk, Jeka- tyerina munkáit is. Georgij Poplavszkij „A XX. század embere és a kozmosz” sorozatáért a szovjet képzőművész-szövetség első díját nyerte el. Pályafutása 1963-ban kezdődött, amikor friss diplomával a kezében a kazahsztáni szűzföldekre ment. Ott alakította ki stílusát, találta meg művészi énjét. Majd a Malachit tengerjáró halászhajón tett több hónapos utazás élményeit az „Atlantika” sorozatban örökítette meg Georgij Poplavszkij nagy érdeklődéssel tanulmányozza más népek, más földrészek kultúráját is. Kubai, finnországi, ausztriai, magyarországi, szingaDúri, jugoszláviai képei, rajzai, Tetteink sohasem armvfra jók, vagy annyira hibásak, mint szándékaink. (V auvenargues) Gondolafok Ä bölcs a tükörben egy esendő embert lát, az ostoba Azok a legjobb nők, akik viszont egy bölcset éppen elhagynak bennünket. (Hugo Steinhaus) (Viliam Marcok) A bátorság azt jelenti, hogy tudjuk, miitől kell félnünk és mitől nem. (Platón) A világ addig szerette az embert, amíg az mosolygott. Amikor azonban nevetésbe tört ki, a világ mesértődött (Tagore) Nehéz úgy megölni egy állatot, hogy ne sértsük meg a bőrét! (Gennagyij Malkin) — Engem az emberhez a legerősebben ' a nyakörv fűz — mondta a kutya. (Lityeratumaja ©azeta) A legjobban a rossz döntéseket kell megindokolni. (Gerd W. Heyse) Az ostoba joggal hiszi magát bölcsnek, hiszen nem tudja, mit nem tud. (Vojtech Haring) Mielőtt feleségül vette, verseket mondott neki, miután feleségül vette, meséket. (Ján Mika) Hallani sem akart megvesztegetésről. A pénzt mindig szó nélkül fogadta el. (Milan Hostovecky) vázlatai szinte kaput nyitnak a világra. A művész Mekkája azonban India, ahol már négyszer járt. „Indiai napló” sorozatáért megkapta a Dzsavaharla! Nehru-díjat. Natalja Poplavszkaja a mesék birodalmában él. Több tucatnyi könyv hőse született a tolla alatt, a gyermekolvasó az ő elképzelései szerint, az ő szemével látja a mesevilág csodáit. Poplavszkaja eddig kétszer kapta meg köztársasága egyik legnagyobb szakmai kitüntetését, az első belorusz nyomdász emlékére alapított Erancdszek Szkorina-díjat. Poplavszkijék kedvenc tartózkodási helye Bresz- lavsina, az ezer kék tó és az erdők vidéke. Kora tavasztól késő őszig itt élnek. A látogató úgyszólván mindig a festőállványok előtt találja őket. Képünkön: És a negyedik.. Az igyekezet, az alkotás vágya láthatólag magával ragadta a család legifjabb tagját, Annuskát is, Pop- lavszijék hároméves unokája kora minden buzgalmával és elmélyültségével hajol a rajzlap fölé... Anatolij Sztuk Útonjáró Rossz találkozások Őrülten sok a dolgunk. Azt csodálom, hogy egy helyben tudunk ülni. A község nevét egyelőre tegyük félre, mert nagyobb körüljárást igényel az ügy — nem is igazán ügy ez, inkább jelenség! — legyen elég any- nyi, hogy nógrádi község és amiben szót érdemel, nos éppen abban osztozik sok más nagy múltú falukkal, lakott hellyel a megyében. Felreppent a hír, hogy a nevezetes ember lakta kastély mégiscsak megmenekül az enyészettől, valamiféle összefogás készül, amiben a helybeliek is érintettek, nosza előre a községi tanácsig, ott azután nagyot néztek a hír hallatán. „Valami félreértés lehet... ” •— o — Azt kiegyelni, hogy ad egy: miért érdemes éppen ezt a kastélyt megmenteni, ha már a többit veszni hagytuk, a krónikás dolga lesz, s abban véleményt mondanak majd a történészek, műemlékes szakemberek, ad kettő: hogy ki mentse meg, milyen pénzen, az nemkülönben egy sor utánjárást igényel. Nem is ez az érdekes ebben a dologban. Hanem mi? Hogy a község nyolcvan százaléka úgy vélekedik (helybeli szavahihető, mértékadó tisztségviselő szerint); az egykori földbirtokos família fészkére nincs is szükség, de arra meg igazán végképp semmi, hogy „a régi urakat dicsőítsük.. ” A szóba hozott nevezetes ember több emberöltővel ezelőtt élt, tudós valaki volt, aki sokat tett éppen ezért a megyéért, a közvetlenül ismert leszármazottak bűne mégis visszahat rá a mai köznapinak nevezett tudat szintjén olyan erővel, hogy akire büszkék is lehetnének éppen annak még az emlékére sem kíváncsiak! Tehát a kastélyát is szívesebben látnák építőanyagként valahol egy kupacban. Így van ez, ha létezik más vélemény is. Bizony nem a pénzről van itt szó (ami amúgy sincsen halomszám a tanács páncélszekrényében), hanem a folytonosság hiányáról a helybeliek szemléletében. Hogy a nevezetes földit együtt emlegethessék azokkal, akik még régebben éltek és megérdemelték a nemzet előtt a tiszteletet, meg azokkal is, akik csak mostanában váltak országos példaképpé. Ki a hibás ebben? Mármint, hogy ez a folytonossági tudat egyelőre csak a „célkitűzések között” szerepel. Ök maguk semmiképpen. — o — A köznapi tudat bizony nem nagyon tud különbséget tenni a közutak között. Egyébként is, ba minden ellenőrzés nélkül hagynánk „fejlődni” a hivatalokat, talán ma már minden útnak külön minisztériuma lenne és virágzó- an érvényesülne Parkinson törvénye. A köznapi észrevétel így hangzik: mikor lesz már jó út a mi falunkban is? Miért kell ott utat építeni újra meg újra, hol már volt egy, meg még egy, éppen csak megépült, máris újraépül. Talán ezeknek a gépeknek olyasforma a „járásigénye”, hogy csak a megyeszékhelyen, hogy csak a főbb utakon érzik jól magukat? Ez is más, meg az is más, más a tanácsi út, megint más a KPM-út, de hiába tudja az ember, hogy a pénz is más, amikor meg azt is tudja, hogy „egy kalapból kerül ki valamennyi”. Azért elhajt az egysávosra szűkített szakaszon, nézi a hatalmas erőfeszítést, a gépláncot és a szakértelem ilyen látványos centralizálását és közben azokra gondol, akik most nem tudják, honnan vegyenek újabb százezret, mert drágult a tervezett út építési költsége. Az ember már ilyen, akkor is ha ő tehet róla. Rossz találkozás tehet egy befőttesüvegbe csorgatott vízzel is, amiről hiába állapította meg a közegészségügy, hogy semmi, de semmi mérgező anyagot nem tartalmaz, rr.d® sincs becsülete. Az Etes közeli farmergyártó üzemben azt mondja az egyik asszony: — Nézzék meg ezt a vizet! Olyan a színe, mint a... jobb ha nem mondom meg minek. .. Ezt igyuk, de hogyan? Ki tudja ezt lenyelni? A víz sárgásbarna, of>álos, zavaros is helyenként. Ha néhány tíz napig nem jutnék ihatóbb vízhez talán mégis ráfanyalodnék. Akkor biztosan. Az asszonyok örülnek az üzemnek, a helybeli munkának, dolgoznak is, ki, hogy tud, ki mennyire képes; azt is tudják, hogy mégis csak elsősorban a munka a fontos nekik maguknak is, hogy pénzt keresni jönnek ide nem iszogatni, mégis! Ebből a vízből amúgy sem isznak, hiába nem mérgező, hiába njpndják nekik, hogy „a városi vezetékből is ilyen jön gyakran”, hogy. ez csak elszíneződés. Nézik a vizet az üvegben, mint a hiáoavalóság, a látszat tartozékát és alighanem azt gondolják: ennél még a semmi is jobb. Annak legalább nincs színe. Bizony ilyen az ember akkor is, ha nem tehet róla. Megy a turista a Kővárhoz, a híres-neves, párját . ritkitó „bazalt-embrióhoz”, amely körül lekopott minden, míg ő maga megmaradt • csodának, hogy oda járjanak bámulni ezt a földtörténeti érdekességet, ezt a tenyérnyi természetvédelmi területet. Oda is ér a turista, ha szerencséje van és megtalálta térkép után., Mert eligazító, kedvcsináló, irányt mutató felhívás nem nagyon látható a városközpontban a városközponttól egy ugrásnyira levő ritkaságról. De talán így a jó! Ezt a természeti kincset legjobb letagadni, mert, aki valamikor arrój döntött —, mi legyen a környezetében, nem sokat mérlegelt, nem sokat hallhatott arról harangozni, hogy a jövőt is látni kell, amikor hosszú távra készítünk koncepciókat, hogy egy- egy természeti érték alapjában veszti el önmagát, ha környezetét is nem emeljük olyan nívóra, amilyent megérdemel. A Kővár ma körbepiszkított, üvegcserepekkel gondosan (?!) körülhintett fé- hg-meddig máris kiégett zöldet őrző pont, tövében gitár peng, így romantikában nincs is hiány. De hogy ez a találkozás nem válik a tervező díszére, nos, arról sem tehet ott helyben senki, élni kell valahogy, ki ahegy tud, ahogy megszokta, mert az ember már ilyen, akkor is, ha tehetett volna másként is, akkor is, ha találhatott volna a szanált, átkozott emlékű —, kinek-kinek persze saját emlékei szerint — „Pécskő-sor- nak” más helyet. Az „utólagosságok” szinte egytől egyig rossz találkozások. Ilyen szó persze valójában nem létezik. Ilyen gyakorlat létezik, ilyen szemlélet nemkülönben. Vagyis először megy valahogy a maga útján a dolog, aztán később meg majd csak lesz valahogy. Később készülhet valamiféle „átgondolt” terv is. Nem tudok szabadulni a képtől. A pálfalvai építkezés helyszínén, ott, ahol a Déryné és a Hársfa úti új lakóterületek épülnek, lendületes vonalvezetéssel lerohan egy senki által nem használt vadonatúj járda a Zöldfa utca irányából és pontosan derékba kapja a tájat meghatározó faóriást. A fa tövében aztán megszakad a járda folytonossága, nincs tovább. Az egész éppen olyan, mint az az útépítő, aki hátrafelé haladva a munkában farral a fának ütközik. Egyszercsak. Akkor sürgősen abbahagyja. Amíg kitalál valamit. Hogyan tovább? A tervező is háttal állt ennek a fának. Az ember már ilyen. Majd a fa húzza a rövidebbet. Elfűrészelik. Tudott dolguk szerint. T. Pataki László NÓGRÁD — 1982. szeptember 4., szombat /
